Szellemi sivárság, avagy napjaink stílusa

Hiszen nemcsak beszéde vagy kifejezései, viselkedésmódja, a környezetéhez való viszonya, de főleg eszményei, törekvései alapján alkothatunk jellemképet az egyes emberről, s így csoportok, társadalmak karakteréről, életstílusáról is.


1929. nov. 10-én a Pesti Napló egy szívszorító interjút közölt, mely Fülep Lajossal készült, az akkor már európai hírű esztétával, aki a szépnevű baranyai falucska, Zengővárkony református lelkészeként működött. A téma azóta sem elavult, sőt napjainkban még aktuálisabbá vált, ami az interjúban elhangzott: “Semmivel sem kevésbé fontos a lelkek számának apadásánál a lelkek erkölcsi szintjének apadása.” Konrád Lorenz ezt így fogalmazza meg a Mentsétek meg a reményt c. munkájában: “Az emberiség nem feltétlenül az oxigénhiány miatt, a tengeri algák vagy a trópusi erdők kipusztulása miatt halhat ki, vagy mert tudatosan kiteszi magát a radioaktivitás veszélyének, elég lesz, ha a »modern ember« kitörli magából az összes nemes emberi értéket. Én az egész emberiség egyik legnagyobb veszélyének tartom ezt a degeneracies jelenséget.”

Mi ez a jelenség? Mennyire jellemzi a hazai állapotokat? Vagy legyünk egy kicsit cinikusak, s tegyük fel így a kérdést: jellemzi-e más is a magyar kulturális-szellemi életet és az erkölcsi magatartást? Ha megnézzük a Magyarországot is elárasztó pornográfiát, az olcsó videofilmek, a minden esztétikai igényt nélkülöző rap-zene vagy a giccses bestsellerek és krimik, a horror kötetek ezreinek gyors térhódítását, s egyáltalán az alapvető erkölcsi igény hiányát, akkor többszörösen is be kell ismernünk a szellemi sivárság jelenlétét. Sajnos a legnagyobb példányszámú lapjaink is főleg pletykákkal, szenzációs botrányokon csemegézve próbálnak olvasótábort szerezni. Úgy tűnik, manapság a médiák szerepe nem a tanítás, az erkölcsi jobbítás, hanem az emberi gyengeség kihasználása, s az eladhatóság kedvéért egyfajta szellemi prostitúció, mely az ember degradálásához vezet. így aztán már semmi sem szent, felborul minden értékrend, legyen az individuális, családi vagy nemzeti; ami szép és jó volt, amiért érdemes volt lelkesedni, az ma ostoba és ortodox; s ami nagyapáink számára még kerülendő volt, az ma “természetes”, ezért nem elvetendő. Jó példa erre talán egyik legnépszerűbb hetilapunk, melynek címe pozitív politikai és gazdasági átalakulást sejtet, bár a tutti-frutti név jobban illene rá. Egyik név nélküli cikkecskéje (a reformkorban firkásznak hívták volna az ilyen szerzőt) kifigurázza az ősi magyar nemzeti viseletet, a díszmagyart: “nosztalgiacucc”-nak, “nevetséges mundér”-nak, viselését “díszrongyrázás”-nak titulálja. Kár, hogy míg más nemzetek nem szégyellik, sőt féltve őrzik hagyományaikat, s a megfelelő alkalmakkor büszkén viselik sajátságos ruháikat is, addig sok magyar restelli a sajátját. Gondoljunk csak a skót szoknyára, az indiai szárira vagy a mohamedán bumuszra.

Történelmünk sajátsága, hogy valamiféleképpen mindig olyan helyzetbe keveredtünk, ahol már csak a nemzeti tragédia kataklizmájánál eszmélhettünk a valóságra. Kelet-Nyugat ütközőpontjában csak úgy állhattunk volna meg, ha a történelmi megpróbáltatásokból egy erős, pozitív nemzeti karakter kristályosodott volna ki. Ennek hiányában ugyancsak változó bolygóállás mutatkozott egünkön, néhol félhold, máskor pedig csillag formájában. Most ugyan másféle csillagos zászlóra tekintünk nagy áhítattal, s gondolkodás nélkül próbáljuk utánozni mindazt, ami nyugati, főleg az óceánon túli. Csak az a kérdés, hová vezet mindez?

Úgy tűnik, napjainkban a szellemi szomjúságot elnyomta az anyagi javak utáni mérhetetlen éhség. A demokráciában a tömegek (tegyük hozzá, a manipulált tömegek) szava dönt, ám ha a közízlés sivár és az erkölcsi tartás másodrendű, akkor “a nép szava nem Isten szava”. Talán a platóni utópia lenne a helyes, ahol filozófusok irányítják az államot? Vagy tiltani kellene mindent, ami nemes, mert ami tilos, azután jobban törekszünk? Lám, a proletárdiktatúrában a jó könyvnek volt értéke. Csak nehezen, sőt sokszor kockázatos módon lehetett hozzájutni, ha egy-egy példányt valaki becsempészett, az kézről-kézre járt, egy vagyonba került, de sokan kifizették. Manapság nincs ilyen igény. Csak a kommersz irodalomnak van piaca, s ha véletlenül a sajtó hasábjain a botránykrónikák mellett megjelenik másfajta írás is, biztosak lehetünk abban, hogy az negatív jellegű: gyilkosság, erőszak, csalás a témája. A komoly olvasó csak azt sajnálja: miért nem valami pozitív információt közölnek vele, valamit, ami erkölcsileg gazdagítaná, ami szellemi táplálékot jelentene számára, vagy ami harmonikus életszemléletét erősítené. S talán eszébe jutnak gimnáziumi emlékei is, amikor Kölcsey Parainesis-ét olvasta, és igazat adott a költőnek:

“Embert egyenként s csoportosan a maga hasznáról felvilágosítani a legnehezebb feladások közé tartozik.”

Kellár Márta