A magányos cédrus

„Ha a képek beszélni tudnának…?” Ez a kép bebizonyította, hogy sokkal többre képes, és élővé válik, ha eljön az ideje.

Még középiskolások voltunk, amikor az ortodox tanítási módszereket maga mögött hagyó magyar fakultációs tanárunk szélesre tárt egy másik világot a számunkra. Itt szabad volt szívünk nyíló rajongását, fiatalságunk tüzét versben vagy a színpadon világgá kiabálni. Szabad volt őszintén gondolkodni és mindez az élmény csendben arra kötelezett, hogy a legértékesebbet, a lélek nagyságát fedezzük fel és bontakoztassuk ki szívünkben.

E nagyszerű ember volt az, aki mesélt arról, hogy a szépség és az igazság keresése nem választható el egymástól és ő volt az, aki beszélt erről a festményről is. Mára már csupán csak egy mondat maradt…, de talán a lényeg.

„Csontváry, ebbe a képébe, valahová rejtve belefestette Jézus portréját.”

Nem sokkal ezután érdekes módon valahonnan megkaptam ennek a képnek a poszter méretű reprodukcióját. Hamarost fel is került lelkesen a falra és kerestem az Arcot! Kerestem kíváncsian, szenvedélyesen, lemondóan, kétségbeesve és úgy tűnt mindhiába telnek, csupán a fát látva az évek. Ekkor még nem tudtam, hogy a magányos szobában nem csak én keresek… Ekkor még nem tudtam, hogy míg az ember az arcot fürkészi, addig a Jóisten a szívben olvas. Ő az, aki ismeri és keresi lelkünk titkos vágyait és Ő az, aki a legnagyobb örömmel teljesíti, feltéve, ha ez a fejlődésünket hivatott szolgálni.

Tehát kerestem, kutattam egy arcot, de mi köze egy hús vér arcnak, mely földből való egy tiszta Isteni lényhez?! Arról a világról nem földi ecsettel festenek és nem a hús-vér szemnek!

Pár év múlva történt, hogy egy csöndes délután igazán mélyen magamba kellett néznem. Hosszú órák teltek el a szobában, ebben a fohászteljes időtlenségben, messze abban a világban elmerülve, ahol már a szavak és gondolatok is rég felmondják a szolgálatot. Majd észrevétlen beesteledett és ekkor, ebben a holdfényes homályban „véletlenül” rápillantottam a képre. És keresnem se kellett az Arcot. Bár a festményhez képest parányian, mégis oly tisztán, oly élőn tekintett vissza és abban az órában oly természetes, hogy Ő ott volt. Megszűnt minden kétely. Csend és béke volt, az a szívünk mélyén nagyon ismerős béke, amiben oly jó hosszan lenni és melyet oly könnyű soká elfeledni. Közel lenni Valakihez és egyszerűen szeretni.

Ettől fogva világos, hogy szent dolgokhoz csak szent egyszerűséggel, alázattal és hittel lehet közeledni. Kétségtelen a felsőbb törvény, miszerint tudatsíkokon élünk. A lelki világ itt van és itt is volt mindig, csak vágyittas szemmel észre kell vennünk és látnunk, hogy egyikünk sincs egyedül.

E történet egy idős szentéletű pap bácsi közös emlékezésével teljes. Történt ugyanis, hogy egy meghitt parókiabéli beszélgetés alkalmával, erről az emlékről meséltem eme rajongó istenszeretetben élő idős, kedves páternek, amikor is aszott kis testét mintha égi áldással öntöznék meg, felmagasodva, csillogó szemekkel, kivirult áhítattal így szólt: „Sosem tudtam, hogy miért vonzódom annyira ehhez a képhez. Számtalan helyen éltem már hosszú évek óta, de ez a kép bárhová is kerültem, mindig, óvón az ágyam fölött kapott helyet!”

Bozsó Ágnes