Tamburin, vagy khandzsari

Mondhatjuk, hogy az egész világon elterjedt, valószínűsíthetően afro-indiai származású kézidob, amit megkülönböztetünk a nyelvek nélküli keretdoboktól építésben, kezelési módban, szakrális, tánckíséreti funkcióban.

A lapos csörgődob mintegy 20-40 centiméter átmérőjű rézkerettel leszorított bőrű, egymembrános keret-dob, melynek 3-6 centiméteres palástja réseibe enyhén hajlított rézlemezkéket illesztenek, amik a kézidob rázása, vagy ütése közben egymáshoz ütődnek.

Világszerte elterjedt, Ázsiában is általános, szinte az egész indiai szubkontinensen és a Bódzsa-vidéken, a régi Hátsó-Indiában, azaz a mai Kambodzsa, Mianmar, Laosz, Thaiföld, Indonézia, Borneó területén is ismert.

Elnevezései változatosak: Indiában khandzsari vagy daff, illetve bivalybőr-dob néven ismeretes, oroszul bubeni, Polinéziában és Ausztráliában dafri, a németeknél schellentrommel, illetve becken tamburine a nyolcszögletű, kígyóbőrös hangszer. Angolul tambourine vagy timbrel, Afrikában bandair, bendír, Marokkóban bendúr, Indiában további neve halgi, az araboknál req, Iránban tar, tarr, tár, tirán. Figyelemre méltó a baszk dob, vagy franciául a bedon de biscaye elnevezés, ami utal európai elterjedtségére a baszk földrajzi területről.

A mellékelt képen jól látható az ujjak és a kéz mozgásának szerepe, amikor a dob hangolt, feszített bőrhangja mellett a csörgő, összeütődő fémnyelvek is megszólalnak. Az indiai hagyományos énekmondás során a Rámájana történet, vagy a Mahábharata eposz többórás előadásainak egyik kísérő hangszere. Máshol jellegzetes hangszercsoportok mellé rendezik a drámai megjelenítés eszközeként, vagy tánckíséretül.

A khandzsari-csörgődobot sokszor a csandra-pirai és szúrja-pirai (lásd Kagylókürt 41. szám) használatával együtt alkalmazzák, amik a Nap-nemzetségek, vagyis a harcosok, mint például a hunok, illetve a Holdnemzetségek, azaz a papság, a bráhmanák történeteiben szerepet kapó hangszerek. Az indiai kultúra hatalmas kiterjedése folytán a mai Indiánál jóval nagyobb területen, például Indonéziában is használják az árnyjátékos előadások kísérőhangszereként. A csörgődob Dél-Indiában énekes koldusok, énekes ételkéregetők csuklóra, alkarra szíjazott kísérőhangszere, s érdekes módon Bartók Béla dél-franciaországi gyűjtőútján utcai zenésztől harántfuvoláról (Kagylókürt 39. szám) lejegyzett dallama kíséreteként szintén alkarra szerelt csörgődobot ír elő. A világon mindenütt kísérőhangszer főként ethno-zenék, vagy népzenék, néptáncok stilizált szerepkörében tűnik fel.

Európában az 1400-as évektől szobrokon, képeken, s a leírásokban találkozunk a basque de tambourin, vagy rézlemezes, nyelves tamburin nevű csörgődobbal. A dobot a táncos bal kezében tartja, míg a jobb kezének középső ujjával különféle ritmusokat ver ki rajta vagy hüvelykujját végighúzva, tremolószerű figurákat játszik. A csörgődob elsősorban operazenék táncos jeleneteiben, majd a spanyol népzenét életre hívó spanyol és francia szerzők zenéjében tűnik fel a XIX–XX. században Berlioz, Ravel, de Falla, Milhaud muzsikájában.

Váray László
Széchenyi István Egyetem, Győr

2006/44.