Halj meg, hogy élhess!

Ember-áldozat

Kenyerünket áldozatos munkával keressük meg, eszményeinkért feláldozzuk időnket, egyéb elképzeléseinket. Mennyi áldozatot követel egy-egy kiemelkedő tudományos, művészi vagy sporteredmény? Milyen áldozat a gyermeknevelés, a további generációkról való gondoskodás? Hosszú ideig a folyamatnak csak az áldozat-oldala látszik, míg végül feltűnik az eredmény: a heuréka! élménye, a közönség tapsa, a dobogó legmagasabb foka vagy a gyermek szerető mosolya. S ez az eredmény minden fáradságért és megpróbáltatásért kárpótol. De hogyan egyeztethető össze ez a hétköznapi áldozatosság az élet lelki teljességével?

Az áldozat

Az áldozat nem más, mint kedvelt, szeretett dolgok legjavának felajánlása az imádat, hála, engesztelés jeleként. Az archaikus korokban az ember áldozatok bemutatásával járulhatott hozzá a kozmikus rendhez. Az áldozat egyszerre mágia, rítus és szakrális szertartás, amelynek egyéni és közösségi vetületei, szubjektív és objektív aspektusai léteznek. A kínai bölcselet szerint az áldozat „nem kívülről jövő, hanem belülről kifelé irányuló s a szívben születő, ezért csak a bölcs képes az áldozat értelmét feltárni.” Az indiai hagyomány úgy tartja, áldozat által fordul előre a világ kereke. Szűkítsük le mármost az áldozat fogalmát az ember és Isten közötti szakrális aktusra. Ha áldozatról beszélünk, öt kérdésre kell válaszolnunk: ki, kinek, mit, miért és hogyan?

Amennyiben az áldozatot ember és Isten kommunikációjának tekintjük, abból senki sincs eleve kirekesztve, a laikus ember előtt is ott a részvétel lehetősége. Mivel általában kötött, rituális cselekményről van szó – amelynek célja az ember és Isten közötti kapcsolat kifejezése, megpecsételése, megújítása –, mondhatjuk, az áldozatok bemutatása mégis a papság feladata.

Az áldozatra jogosultság ezer mérték szerint korlátozódhat: életkor, nem, alkalmasság, rang, társadalmi állás, vagyoni helyzet, hitbéli vagy vallási hovatartozás, felkentség, stb. szerint. A legtöbb helyen a gyermekeket s az ifjakat bevonják a ceremóniákba, kisebb-nagyobb feladatokkal látják el őket. Sok kultúrában szigorú nemek szerinti megkülönböztetés érvényesül, mintha a papi, mágusi, sámáni feladat jobbára a férfiak kenyere volna, míg a jóslás, jövendőmondás, varázslás inkább női praktikának tűnik. Másutt kevés a pap, mégsem adnak teret a papnőknek, megint máshol lelkésznők is tevékenykednek, s például Orpheusz felkoncolása a nők műve volt. Az ókori társadalmakban és a szakrális királyságokban az Istentől eredeztetett szent rang volt a társadalmi vezető szerep záloga, másutt a klérus a laikusokat is bevonja. A ceremoniális követelményeknek nyilván nem tud minden ember megfelelni, ám a személyes istenélmény átéléséből nincs senki kizárva – ima, meditáció, önátadás, lelki gyakorlatok segítik az embert. Amennyiben a vallások rituálisan meghatározott körén sikerül felülemelkedni, úgy az áldozat valóban egyetemes eszközzé, kifejezési móddá válhat ember és Isten viszonylatában.

A kinek kérdésre szabatosan egy válasz létezik: Istennek, vagy még általánosabban fogalmazva a mindenség végső éltető elvének. Történelme során az ember mégis sokaknak áldozott: természeti erőknek, az ősök szellemének, sok istennek és istencsászárnak, politikai eszméknek, hazafiságnak és olykor atyafiságnak, vagy akár az alvilág urának is.

A Mahábhárata eposz egyik tétele szerint az az ember tekinthető boldognak, aki nem idegen földön lakik és nincs tartozása. Ez a tartozás a szakrális beágyazottságra utal, hiszen az indiai gondolkodás szerint az embert ezer finom adósság köti jóakaróihoz. E tartozás kiegyenlítésére ötféle áldozathozatalt javasolnak: Istennek, az ősöknek, a tanítóknak, az embereknek s a lényeknek általában. Ennek szellemében az indusok tisztított vajat áldoznak Istennek a szent tűzben, ételt az ősatyáknak, szent tanulmányokat a látnokoknak, vendégszeretetet a látogatóknak és takarmányt, gondoskodást a jószágoknak.

Ez átvezet a következő témára: a mit kérdésére. Az istenek áldozatokkal gyakorolt tisztelete azon a hiten alapszik, hogy az égiek ajándékokkal, kedves tárgyak felajánlásával és átengedésével jóindulatra hangolhatók, kiengesztelhetők. Az áldozat tárgyait a hétköznapi életvitel elemei jelentették, természeti objektumok – víz, tűz, elemek, vagy az idő –, élőlények – termés, termények, állatok, szaporulat –, kultikus tárgyak – füstölőszer, élelmiszer, virág, bor, vér, olaj, sütemény –, illetve az ember szakrális cselekményeinek kifejeződései – vezeklések, fohászok, szabályok –, legmagasabb szinten pedig a legértékesebb áldozat, az ember feláldozása. A jógabölcselet csoportosítása szerint az áldozatosság négy eszköze a vagyon (a munka eredményének feláldozása), a szó (tanítás), az értelem (intellektuális szolgálatok) és az életerő (teljes önátadás). A titkos tanítások áldozótűznek tekintik a mennyet, a földet, a férfit, az asszonyt, sőt nemi egyesülésüket is, amely áldozatból új élet fogan.

Miért áldoz az ember? Szándékok tekintetében az Encyclopaedia Britannica vonatkozó szócikke megkülönbözteti az engesztelő vagy vezeklő áldozatokat, az adományokat, a köszönetnyilvánításokat, a termékenységi, az építéssel kapcsolatos, a halottkultusszal összefüggő, valamint a közösségteremtő rítusokat. A legprimitívebb motívum az égi harag elhárítása, vagy az isteni jóindulat elnyerése, vagyis a legtöbbször valamely közvetlen emberi, személyes érdek érvényesítése. Magasabb fokú áldozati motívumként értékelhetjük a mások üdve érdekében, a család vagy más közösség fennmaradásáért, netán az egész emberiségért, vagy a mindenség harmóniájáért bemutatott áldozatot. Áldoznak elevenekért, holtakért és születendőkért, sőt olykor eleveneket és születendőket is föláldoznak. A végső motívum a felsőbb hatalom öröme, az önzetlen, feltétel nélküli önátadás, mert az istenség elégedettsége egyben a mindenség, s benne az áldozathozó örömének záloga is.

Az áldozatok hogyanja is roppant változatos képet mutat. A rituális előírások, megkötések, szabályok terelik mederbe az áldozatok formaságait és kifejezik annak lényegi részét – az átminősítést. Ide tartoznak az időre, a helyre, a személyi feltételekre, az áldozati objektum milyenségére – faj, kor, nem, épség, stb. – vonatkozó előírások. Különböző lelki folyamatok, vallások más-más jellegű áldozatokat írnak elő. Ez a skála a feláldozott dolgok jellegétől a kultikus rituációkon át az áldozatban megfogalmazódó eszményekig rendkívül széles. Általános jelenség, hogy az áldozat átminősítése a köznapi létének megszüntetésével, megsemmisítésével jár. Elég csupán az inkák véres emberáldozataira, vagy az ószövetségi gyermek-, égő- és állatáldozatokra gondolni, amik ijesztő kultusszá emelték az erőszakot. Ezzel szemben a legjámborabb áldozatok, felajánlások közé tartozik egy-egy szál virág vagy füstölő, amit a templomok oltárán ajánlanak fel a Legfelsőbbnek. Az ember lényegétől távolabb álló dolgok feláldozásán keresztül vezet az út a végső áldozatig, az ön-feláldozásig, az emberélet teljes odaszenteléséig. Mindaddig semmi baj, amíg ez az önfeláldozás önkéntes, és nem fizikai kényszer, vagy lelki terror hatására megy végbe, bár az életvesztéssel járó áldozat korunkban szinte teljességgel elfogadhatatlan.

Az emberáldozat

„Egyszer a brit kormány vendégül látta a perzsa sahot. Mindenáron meg akarták nyerni jóindulatát, nehogy az orosz cár oldalára álljon. Hosszas városnézés után megmutatták neki a vesztőhelyet is, s megtudta, hogy ott sokakat kivégeztek, többek között egyik királyukat, I. Károlyt is lefejezték. Ekkor a perzsa sah így szólt:

– Fejezzenek le gyorsan valakit, hadd lássam, hogyan történt!
Mindenki megdöbbent. A sah kénye-kedvére gyilkoljanak meg valakit? Hisz ezt tiltják a brit törvények!

– Tudják önök, mit jelent az, hogy király? – kérdezte a sah. – Szégyen és gyalázat, hogy a perzsa uralkodó kedvéért nem tudnak feláldozni egy emberi életet! Ha nem lehet, válasszanak egyet az én embereim közül, hadd lássam, hogyan zajlik önöknél egy kivégzés!
Vendéglátói alázatos meghajlással így feleltek:

– Felség, meglehet önöknél ez megengedett, de a mi országunk törvényei ezt sem teszik lehetővé.

– Akkor önöknek fogalmuk sincs arról, mit tesz az, hogy király! – fejezte be a perzsa sah.”

A demokratikus intézményrendszerben s a huszonegyedik században hajmeresztőnek, mi több, emberellenesnek tűnik ez a despotikus ázsiai történet, mégis jól szemlélteti sarkalatos témánkat – az emberáldozat kérdését. Manapság a kifejezés csak a hurrikán-jelentésekben vagy a háborús áldozatokról szóló tudósításokban használatos, pedig az emberáldozat évezredek óta kíséri az emberiséget.

Ipolyi Arnold írja: „Az ős vallások legnagyobbszerű s egyszersmind legmagasztosb áldozatai egyike volt az emberáldozat [amely] divatozott az őskor minden művelt, polgárisodott és vad, classicus és barbár népeinél: a hindu és perzsa ariai [árjan, szerk.] néptörzsnél, az egiptomiak, zsidók, arabok, phoinikeiek, karthagoiak, arabok, görögök, rómaiak, kelták, germánok, gallok, szlávok s finneknél, az afrikai s amerikai vadnépeknél.”

Dél-Amerikában a legtöbb áldozatot a Nap, az eső és a föld isteneinek mutatták be. Emberáldozat útján kerültek kapcsolatba az istenekkel, akiket táplálni kellett, hogy a kozmikus rendet fenntartsák. Az volt a hiedelem, hogy mivel az istenek feláldozták magukat a Nap és a Hold teremtése során, az embereknek is követniük kell az ő példájukat. Az aztékok és Mexikó egyéb népei (toltékok, itzák) szemében az emberáldozat szent kötelesség volt. Az aztékoknál a Napot, Huitzilopochtlit rendszeresen kellett táplálni bátor foglyok szívével és vérével, különben hajnalonta nem tudott volna feljönni, s fénnyel elárasztani az aztékok földjét. Az áldozatok többsége sokszor kiskorú gyermek volt, mivel a hiedelem szerint ők még romlatlanok és tiszták voltak. Az aztékok és a maják szerint ha az élve megégetések, nyúzások és kínzások során, a szívek kitépésekor, illetve a megkövezésekkor a fiatal áldozat fájdalmasan üvöltött – az jó előjel volt arra nézve, hogy az istenség szívesen fogadja az áldozatot.

Az emberáldozat célja az engesztelésen és termékenységrítuson túl olykor a jövendő kifürkészése is volt. Az emberjóslás is emberáldozat volt, hiszen egy megfelelő alany – felnőtt harcos, szűzlány, vagy újszülött csecsemő – felkoncolásával járt. Olykor magától az áldozattól reméltek információkat, máskor maradványaiból, csontjaiból, koponyájából, zsigereiből következtettek a jövőre. Az efféle jóslást és emberáldozatot az ókori Rómában is gyakorolták. A filozófusok szerint a halált megelőző pillanatok hipnotikus állapothoz hasonlatosak. Cicero írja az Értekezés a jövendölésről című művében: „Az alvó ember teste úgy fekszik, mint a halotté, de lelke erős és élő; még inkább az lesz eljövendő életében, mikor megszabadul mindenféle testi terhétől. Így mikor a halál közeleg a lélek sokkal nyitottabb a jövendölésre.”

Óceániában, ahol a kannibalizmus legtovább tartotta magát, az ellenség harcosainak koponyáján átfolyatott füstből tudták meg a jövendőmondók, vajon kell-e újabb támadástól tartani, vagy éppen érdemes- e hadjáratot indítani. Az ottani emberáldozat és emberevés rituális cselekedet volt, a rokon vagy ellenség erejének, tudásának elsajátítását remélték a testi maradványok bekebelezésétől. Krétán szűz papnőket áldoztak Minotaurusznak – aki talán nem is genetikai malőr volt, hanem a nőéhes, bikaerős királyfi? Julianus apostata római császár Mitrásznak áldozott embereket, Egyiptomban Busiris istennek rőthajú embereket áldoztak, a zsidó nép pedig hajdan Molochnak áldozta elsőszülötteit. Több helyütt az uralkodók, fejedelmek halálakor szolgáit is vele temették, vagy feláldozták, mint Egyiptomban, Attila temetésénél, vagy a vikingeknél. A vikingek vallásában is szerepel az emberáldozat. Uppsalában például minden kilencedik évben nagy ünnepet ültek, ahol mindenfajta élőlényből kilencet áldoztak fel és akasztottak a szent liget fáira: kutyákat, kakasokat, lovakat, embereket, annak emlékére, hogy főistenük, Odin, kilenc napig lógott a Világfa ágán dárdával átszúrva, míg jutalmul megkapta a bölcsességet jelképező, rúnákkal telerótt pálcákat.

A kelták emberáldozatairól Julius Caesar írja: „Aki például súlyosan beteg, vagy csatában és más veszélyes helyen életét kockáztatja, az emberáldozatot mutat be; azt hiszik, hogy a halhatatlan isteneket csak úgy lehet kiengesztelni, ha emberéletért emberéletet adnak cserébe.”

Az antik görögök a Kr. e. XII. században Trójába igyekezvén Auliszban gyűlnek össze, de hiába várják a kedvező szeleket. Kalkhas, a jós kijelenti, hogy Artemisz istennő követeli a régi fogadalom betartását: a termés legjavát igényli. Márpedig az ígéret a fővezér Agamemnón leányára, Iphigeneiára vonatkozik. A vezér a sereg követelésére hajlandó feláldozni leányát, de az istennő elragadja a halálra szánt leányt az oltárról és a hegyről egy szarvast küld helyette. A fogadalom beváltását tehát megkövetelte, de az emberáldozatot visszautasítja. Jó fél évezreddel később, Kr. e. 480-ban a szalamiszi csata előtt a győzelem érdekében a hellének áldozni készülnek. Plutarkhosz így ír: „Themisztoklész [az athéniak kiemelkedő vezetője] éppen áldozatot mutatott be a vezérhajó oldalánál, amikor három szép arcú, pompás ruházatú és aranyékszerekkel ékes hadifoglyot vezettek eléje. Állítólag Szandakénak, a király [Xerxész] nővérének és Artaüktosznak a fiai voltak. Abban a pillanatban, amikor Euphrantidész jós meglátta őket, a feláldozásra az oltárra odakészített húsokból fényes láng csapott ki, és jobb kéz felől tüsszentés hallatszott. A jós ekkor Themisztoklészt kézen ragadta és felszólította, hogy mindhárom ifjút ajánlja fel áldozatul a nyershúsevő Dionüszosznak, és imádkozzék hozzá, mert ez menekvést és győzelmet hoz a görögöknek. Themisztoklészt megrémítette a jós kegyetlen rendelkezése, de a nép, amint nagy veszedelmekben és súlyos helyzetekben ilyenkor történni szokott, inkább ésszerűtlen, mint az ésszerű cselekedettől remélte a menekvést, s ezért egyhangúlag kiáltották az isten nevét, majd a foglyokat az oltárhoz vonszolták és kierőszakolták, hogy a jós utasításához híven feláldozzák őket.”

Hosszasan lehetne sorolni a példákat, s látszólag értéktelennek tűnik az emberélet az áldozatok során, holott ez nem így van. Hiába hisz egy társadalom az egyetlen földi születésben vagy a lélekvándorlásban s így a lélek örökkévalóságában, az emberi születés mindenképpen kitüntetett helyzet. A felajánlott áldozati objektumok értékét a gazdasági, morális és transzcendens értékviszonyok szabják meg, így mind a fölajánlóhoz, mind az istenséghez viszonyított érték vonatkozásában a maximumot az ember életének önkéntes feláldozása jelenti. Ezért tekintették az ember vagy gyermekáldozatot a legfőbb, legnemesebb, a világ menetére és az égi hatalmakra legnagyobb hatást gyakorló fölajánlásnak.

Gyermekáldozat avagy művi vetélés

Moloch a mindent elpusztító, fölfaló istenség, a falánk bálvány, akit némely régi szerző Kronosszal azonosít, mert egy veszedelem idején ő is feláldozta elsőszülött fiát, Jeudot, aki valószínűleg összefüggésbe hozható Jahvéval. Moloch egyébként kanaánita istenség, kinek tiszteletére emberáldozatokat hoztak. Az elsőszülött feláldozását az ősi kánaáni-föníciai vallás nagy veszedelmek idejére írta elő. Egy háború idején a karthágói papok kétszáz gyermek feláldozását kérték Moloch számára, de a győzelmet akaró nép háromszázat ajánlott fel. Az észak-afrikai latin nyelvű feliratokból a név helyesen molchomor alakban maradt fenn, pun nyelven pedig milk-omr, azaz bárányáldozat. Később ezzel helyettesítették a korábbi gyermekáldozatot, amit egyébként a régi héberek is átvettek és gyakoroltak. A rabbinikus források szerint belül üres vasszobrának ökörfeje volt, egyéb részei pedig az emberéhez hasonlítottak. Az áldozatot a szobor karjaiba vetették, majd a bálvány feltüzesített belsejében elégették.

Borzadva olvassuk a barbár kultusz részleteit, de Csuja László biológus meglepő párhuzamot lát az ókori gyermekáldozat és a mai tömeges művi vetélés között, ami nem kevésbé rémisztő eljárás. 2003-ban például 53 000 művi vetélésnek nevezett emberáldozatot tartottak Magyarországon, s az áldozati halottak több mint kétharmada házaspárok gyermeke volt. Legtöbb esetben a család nehéz gazdasági helyzetére hivatkoznak, s a szerző így ír: „A felajánlás célja most is a jelenlegi rossz helyett egy jobb élet elérése, amiért a legdrágább kincs, a megfogant gyerek feláldozása történik. … Az anya titokban intézhet mindent. Az ókori szokástól eltérően, ma nincs nagy lelkesedés, az anya szégyelli a hazugságot és a pogány áldozatot. … Az áldozati edény az anya teste. Ez a legsúlyosabb pont, ahol az eljárás lényegesen eltér az ókoritól. Az ókorban az áldozati edény egy máglya vagy egy bikafejű, embertestű fémszobor volt, ma viszont a fogantatásra és szülésre szolgáló élő anyai méh. Az áldozópap fémeszközökkel benyúl az anyaméhbe, ahol némán sikoltozva menekül a magzat, de az eszközök érzéketlenül széttépik a kicsi testet, összeroppantják a koponyát, és a földi maradványokat vákuum szívja ki. Az áldozat sorsa az elégetés. A művi vetélés után az áldozat földi maradványa, mint egészségügyi veszélyes hulladék folytatja útját a teljes megsemmisülés felé. Itt látható az ókori pogány kultusszal egy újabb párhuzam…”

A helyettesítés

Az emberáldozat nem maradt fenn mindig, teljes formájában. Egyesek úgy gondolják, az emberáldozat egy még riasztóbb kultusz, az emberevés szelídített változata, s az emberáldozat fajtái – a halottal együtt megölt szolgák vagy hozzátartozók, a vérbosszú, magas rangúakért vagy szeretetből vállalt helyettesítő önfeláldozás – sokáig megmaradtak a civilizált társadalmakban is. A helyettesítő áldozat révén idővel megszűnt az emberélet-ellenes jelleg, s a jószág-helyettes vette át a feláldozandó ember szerepét. A humanizáció során már nem életet, hanem valamely szimbolikus áldozatot hoztak, mint a zsidóknál a körülmetélés, vagy a keresztény szerzetesrendekben a tonzúra kiborotválása során. Ennél merészebb a Kübelé-misztérium öncsonkító rítusa, melynek során a termékenység istennő papjai önkasztrációval léphettek úrnőjük szolgálatába.

Engesztelő vagy bűnmegváltó áldozatok során az egyén vagy közösség krízise, vagy bűne váltsága gyanánt állatot vagy más fölajánlást áldoznak. A bűnbe esett nyugat-afrikai jorubák a természeti istenségeknek madarat vagy kecskét áldoznak bűnváltságul. Más kultúrákban előfordult, hogy az áldozati állat teljesen átvállalta az ember bűneit. Egyes nyugat-afrikai törzseknél az így kivégzett állatot emberként temették el díszes körülmények között; az ártatlanná vált ember pedig tiszta lappal kezdhette újra életét. Helyettesítő áldozat Indiában is ismeretes volt, mikor is a bonyolult tűzceremóniák során a feláldozandó állatok helyett szimbolikus sütemények kerültek a tűzre.

A helyettesítő áldozatok közé sorolandó a zsidóság hatta’t áldozata, vagyis a bűnbak feláldozása, melynek során a bűnös – vagy ha az egész közösségről van szó, annak szakrális vezetője – az áldozati bak vagy bika fejére tette kezét. Ezzel képviselőjének tette meg a jószágot, majd a feláldozott állat vérével a pap meglocsolta az oltár környékét. Az eredeti szöveg így szól:

„És tegye Áron mind a két kezét az élő baknak fejére, és vallja meg felette Izráel fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit: és rakja azokat a baknak fejére, azután küldje el az arravaló emberrel a pusztába, hogy vigye el magán a bak minden ő hamisságukat kietlen földre, és hogy bocsássa el a bakot a pusztában.” (3 Móz. 16.21-22)

A helyettesítő áldozat talán legismertebb esete a mitikus Ábrahám és fia, Izsák esete, aki helyett elegendő volt egy kos föláldozása.

Megemlítendő a zsidók égőáldozata, a holocaustum (am. égő-, tűzáldozat), amely a XX. században különös felhangot kapott. Hajdanán a régi hébereknél a holocaustum olyasfajta áldozat volt, amit teljességgel elégettek, tűzre vetettek. A gyülekezet nevében minden reggel és este egy-egy bárányt égettek meg, míg az egyes emberek égőáldozata a tulok, bárány, vagy galamb lehetett. Csak áttételesen beszélhetünk helyettesítő áldozatról, amikor az emberekért gyermeket vagy embert, illetve a közösségért embert áldoznak. Ráadásul a XX. századi holocaust genocídium alapján állt, bár az Ószövetségtől sem idegen a vallási-kulturális alapú szegregáció, vagy akár religiocídium. „Királyaikat hatalmadba adja, s te eltörlöd nevüket a földről. Senki sem áll meg előtted, míg ki nem pusztítod őket. Bálványaikat égesd el tűzbe vetve, ne kívánd meg, s ne tartsd meg az aranyat vagy ezüstöt, ami borítja őket, nehogy bajba juss, hiszen az ilyesmi utálat tárgya az Úr, a te Istened szemében.” (MTörv 7.24-25) „Zúzzátok össze oltáraikat, törjétek szét kőoszlopaikat, égessétek el szent fáikat, semmisítsétek meg bálványaikat, irtsátok ki a nevüket is erről a helyről.” (MTörv 12.3)

Hajdanán a mózesi időkben is keresztülment a zsidóság egy a XX. századihoz hasonló nagyságrendű véráldozaton, amikor az aranyborjúnak hódoló zsidókat a leviták megtizedelték, de e veszteségtől megerősödött a törzs és Mózes hatalma. Miként ősszel akár tövig visszametszik a bokrot, s az tavasszal még erőteljesebben újrasarjad, az elpusztult emberek áldozatából is átsugárzódni látszik olyan misztikus erő, amely a megmaradottakat megerősíti. Ez egybevág azzal az elképzeléssel, miszerint az áldozati állat rituális leölése életenergiát szabadít föl, melyet mágia segítségével lehet lecsapolni.

Emberáldozat – istenáldozat

Az ószövetségi áldozatkultusz természetesen hatott az újszövetségre is, hiszen Jézus mint áldozati bárány, az emberiségért hozott áldozat, önfeláldozó bűnmegváltás szerepel. Ez bizonyos értelemben visszalépés a szimbolikus áldozattól, és a helyettesítés itt is érvényes. Ugyan Krisztus nem az emberiség helyett, hanem az emberiségért vállalta a kereszthalált. Ezzel egyben az emberáldozat is meghaladottá vált, lévén Jézust, avagy ebben a vonatkozásban Krisztust istenembernek, vagy emberistennek tartják – tehát valójában az isteni áldozat, önfeláldozás hozza a megváltást. Az istenáldozat értelemszerűen magasabb rendű, mint az emberáldozat, s ezzel az aktussal valójában lezárul az ember és az emberiség mitikus útja. A krisztusi istenáldozat végállomás, minden megelőző lépés, mozzanat megszentelése, az élet, a megváltott élet újraszakralizálása. Ne feledjük, a megváltás ószövetségi fogalom, mert az egyiptomi fogság emlékére Izrael istene mindennek a hím elsőszülöttjét magának követelte, ami alól az embergyerekek csak megváltással szabadultak. Ez a helyettesítés az életben maradást jelentette a fiúgyermekeknek, a krisztusi helyettesítő áldozattól pedig az örök élet lehetőségét remélik.

A magát a világért feláldozó Isten koncepciója nem a kereszténységben fogant. Többek között Attisz, Adonisz, Tammúz, Ozirisz olyan istenségek, akik halálukkal, sőt, testük szétdarabolásával tették termékennyé a földet. Éppen ezért a termékenységet célzó rítusok gyakran ismételték az istenek önfeláldozását, csakhogy ezúttal kényszerű vagy önként vállalt emberáldozattal.

Várkonyi Nándor így ír: „A mítoszok mintegy népiesebb változatai az ezotérikus tanoknak, szabályszerű hitregékben adják elő a régi hagyományokat, a maguk nyelvén beszélnek, de nem kevésbé jelentős dolgokról s nem kevésbé mély értelemmel. Így minden eredeti mítosz földeríthető gyökerénél megtaláljuk az ember isteni származását, az isteni lényegből való részesülését, a magasabbrendűséget. Az istenek saját törvényrendjük parancsára teremtik az embert, s nem egyszer feláldozzák isteni sértetlenségüket miatta. A sumér-babiloni teremtés-eposz, az Ehuma elis ilyen istenáldozatról beszél:

„Az istenek hívták az istennőt, a bölcs Mamit (Istár- Mamit), a segítőt:

– Egyedül a te anyatested tud embereket teremteni, hogy az istenek igáját viseljék.

Mami fölnyitotta Száját, és így szólt az istenekhez:

– Én egyedül nem tudom ezt (megcselekedni).”

Itt eltörlődött rész következik, csak a befejezés olvasható:

„Ea fölnyitotta száját, és így szólt a nagy istenekhez:

– Egy istent kell levágni…

Az isten húsával és vérével keverje össze Mami az anyagot.”

Az önfeláldozó isten jelentkezik is, Bel Marduk (a sumér eredetiben Enlil), ahogyan Berossos töredékéből tudjuk:

„Mikor Marduk látta, hogy a termékeny föld lakatlan, levágta saját fejét, s a többi isten a kiomló vért összekeverte földdel, s embert formált belőle; ezért is bírják az emberek a (teremtő) munkában részt vett istenek értelmét és tulajdonságait.” Vagyis a Biblia szavaival: isten képét és hasonlóságát.” (Isten képe és hasonlatossága)

Ugyanez az isteni önfeláldozás jelentkezik az indiai véda-irodalomban, a Rg-véda X. könyvében található Lényhimnuszban (Purusa-szúkta) (Lásd: Orientáció, 50. oldal)

A Purusa-szúkta egy áldozati rítus leírása, melyben Purusa, a kozmikus istenlény önmagát teszi meg áldozatnak, s ezzel az ön-feláldozással szolgálja a világ működését és javát. Így a krisztusi végső, a világi létet lezáró és az üdvösség felé vezető áldozattal szemben Purusa önfeláldozása az életigenlés áldozata, a teremtés hajnalán adja – szimbolikusan – önnön isteni életét az élőlények s természetesen az ember üdvére. Tekinthetjük az isteni önfeláldozást a mindenség, és benne a földi élet eredendő megszentelésének, szakrális felütésnek, amely a létezés egész spektrumára vonatkozóan megalapozza a szentséget, s ezzel az isteni üzenettel bocsátja útjára a létezőket. S hogy melyik a fontosabb – a kezdet, vagy a vég? Ezt nehéz volna eldönteni, s az óind bölcselet nemcsak a kezdet kezdetén látja az isteni forrást, s nemcsak a kereszténységhez hasonlóan az alfának s ómegának tekinti Istent, hanem a közbülső szakasz, a fennmaradás irányítójának is: „Bizony, amiből a lények lesznek, megszületve ami által élnek, és amibe haláluk után újra visszatérnek, az Brahman, megismerni azt kell!” (Taittiríja-upanisad 3.1.1.) Ez a szemlélet a szakralitás permanens jelenlétét sugallja a teremtés kezdetén, a világ fennállása során és a megsemmisülés fázisában is. Az óind bölcselet világképe nem elidegenedett, mert az ember épp az áldozatosság révén folytonos összeköttetésben van az isteni dimenzióval.

Emberáldozatnak tekinthetjük azonban az önkéntes odaszentelődést, az emberélet Istennek szentelését – a fizikai lét megsemmisítése nélkül is. Ilyenkor a relatív élet a transzcendens Lét leképeződése és a földi lét előkészület az égi létre. Az önfeláldozó ember és a hasonlóan áldozatos Isten egyszerre múlja fölül az elidegenedett öntudat vezérelte hétköznapi halandó, valamint a patriarchális mindenható idejétmúlt képzetét és egy új szintézisben egyesíti a földi és égi erőket.

– Megérte! – szólt az ős-új ember, aki főnixmadárként saját áldozati hamvaiból megújulva, frissen, önmaga és mások hasznára újjáéledt az égiek szeme láttára. Az életszüntető áldozat a megfordítás nagy elvét igazolva életadó áldozattá lett. – Igen, áldozathozatal nélkül az ember nem lehet boldog az életben, sem a földön, sem a mennyben…

Tornyai Ödön

2007/47