Autentikus ember

Az antikrisztus, a sátán, az ördög érintkező történetei mindenkor foglalkoztatták az embert. Nem egyszerűen a Rosszról, a Jó ellentétéről, a jóval szöges ellentétben állóról, a totális gonoszságról van szó bennük. Vallási szövegek is beszélnek a bukott angyal Luciferről, az ő (kirekesztettségből, tudásvágyból?) fakadó irigységéről – és nevében is benne rejlő, fényt hozó mivoltáról.

Megtanultuk a Faustból, hogy Mefisztó sem egyértelműen sötét alak: örökös keresésre, továbblépésre sarkallja az embert, ami pedig nem áll ellentétben az isteni tervvel. Isten tud ugyanis arról, hogy az ember nehezen mozdul, s hogy ráfér a serkentés. Ám az Isten bízik abban, hogy az embert nem elégíti ki, amit így a sátán mutatni, ajánlani tud neki, és nem hagy fel a további kereséssel, hajtják előre a nem földi célok… „Az emberi léleknek ebbe a végtelenségébe vetett hitét a kereszténység adta meg. Az összes vallás közül egyedül a kereszténység állítja a tökéletes Isten mellé a tökéletes embert (kiem. Vl. Sz.), akiben testileg lakik az istenség teljessége. És ha a végtelen emberi lélek teljesen Krisztusban nyilvánult meg, akkor ennek a végtelenségnek és teljességnek a lehetősége, a szikrája ott él minden egyes emberi lélekben, még a legmélyebbre bukottban is, s ezt mutatta meg nekünk kedvenc típusaiban Dosztojevszkij.” (Szolovjov 1998a: 117)

Az Antikrisztus pedig, a Fenevad, aki előlép az idők végezetén, önjelölt beteljesítő, élére áll jogos mozgalmaknak, törekvéseknek. Csak a kiválasztott kevesek ismerik fel, hogy bár meglévő szükségleteket elégít ki, hamis szintézist hoz.

A fentiekből látható, hogy már a szent iratok, aztán az apokrifok, mindezek magyarázatai, s leginkább talán a szépirodalom folytonosan keresi az ember helyét a rossz és a jó, a démoni és az angyali erők közt, s a megtestesült, emberi alakba bújt Rossz mögé is szeretne belátni. Az irodalom kutatja a lélektani hajtóerőt, pszichológiai motivációt a nagy elhajlók, árulók, hamis próféták történeteiben.

Vlagyimir Szolovjov szavait idéztem az imént az isteni tervről, az Isten emberbe vetett bizalmáról, az ember végtelen lehetőségeiről. Az orosz kultúra egyik pillére, a pravoszláv indíttatású vallásbölcselet, melyet behatóbban ismerek, előszeretettel vizsgálja metafizikai dimenzióban az ember helyét, anyagi és szellemi összetevőit, kötöttségét és szabadságát. Pavel Florenszkij nem is ismeri el a Rossz valóságát, csak a Jó hiányát. Szolovjov az antikrisztusi-ördögi attitűdöt a hamisság, az utánzás, a rossz egyeztetés; az arany középút helyetti középszer; a mélység, transzcendencia nélküli banalitás síkjára helyezi. Antikrisztus-figurája a jónak az utánzásával, mímelésével, eljátszásával tör előre. Olyan egyéniség ő, aki a földi történelem utolsó óráiban összpontosít a maga kezében minden hatalmat. Kompromisszumot köt, ajánlatokat tesz az egyházi hatalmaknak és a tudományos világnak. Egyesülésre, kiegyenlítődésre hív.

Az egyensúly, egyeztetés, megbékélés fontos kategóriái az orosz vallásbölcseletnek. Szolovjov (Dosztojevszkij nyomán) az istenit s az emberit, a keleti és a nyugati egyházakat szeretné közös nevezőre hozni, s kitüntetett szerepet szán ebben az oroszságnak. Folyton szembesül azonban az integrálás, egyeztetés, egyesítés nehézségeivel. Kell-e például tudományos legalizáció, legitimitás a vallásnak? Nem éppen az, a racionalizáló törekvés vitte tévútra a protestantizmust? Mennyire, hogyan kell a világi életet áthatnia az egyháznak, a vallásnak? Szolovjovnak a félig templom-félig palotában játszódó története az egyik legismertebb (az antikrisztus-megformálások közt is jelentős) szövege. Az Antikrisztus története különös, külső-belső nézőpontból íródik. Hangvétele, elbeszéléstechnikája összetett; a Jó és Rossz végső összecsapásakor a narrátor a Rossz oldalán lévő eszköztár megtévesztően csábító voltát is demonstrálja.

A mindenkit megnyerni, kielégíteni akaró, mindenki szeretetére apelláló s korunk civilizációs, demokratikus formáit (költségvetési keret, jegyzőkönyv, bizottságok) ironikusan ugyancsak játékba hozó császár beveti mindazon ígéreteket, amelyek a modern, szkeptikus elme számára tisztulást, utópikus reményt jelenthetnek. Pápajelöltje „örökre meg tudja szüntetni a pápai hatalom összes történelmi visszaélését”. Az új pápa így szól, „amikor aláírta a dokumentumot: ’Én éppolyan igazi orthodox és igazi evangélikus vagyok, mint amilyen igazi katolikus’”. (Ilyen vajon az ideális ökumené?) E bejelentést követően az isteni beteljesülés, jóváhagyás katartikus jeleivel (derengő pontok, csillogó formák, a földön még nem látott virágok, földöntúli illat, zene, hangok) együtt ördögi, káromló hangok is megnyilvánulnak. A kölcsönös kiátkozások közepette nehéz észrevenni, kit milyen erő mozgat, s kinek az oldalán áll az isteni igazságszolgáltatás.

A császár „mindössze” Krisztust nem ismeri el maga előtt járónak, s ezzel lepleződik le végül (apokalipszis). Csak néhány megtéveszthetetlen személy: két egyházfő és egy tudós elme, a teológiaprofesszor; Pál, János és Péter lát és érez ekkor világosan, ismeri fel a császár arcára kiütköző félelmet és ellenkezést Krisztus nevének hallatán. Csak ők állnak ellen a kísértésnek, utasítják el nyilvánosan a gonoszt, s alapítják meg újra az egyházat, az egyházak re-úniójával: „Így valósult meg az egyházak egyesülése a sötét éjszakában, egy magas és elhagyatott helyen.” (Szolovjov 1998b: 147)

Mindig akad tehát néhány tisztánlátó, akikkel újra lehet kezdeni, akiket nem kápráztatnak el az igazira hasonlító, de attól mégis lényegileg különböző jegyek, jelek. Ennek a látszólag hajszálnyi, valójában elvi különbségnek a megléte a döntő: ez jelzi, ki igaz és ki hamis próféta, ki az autentikus és ki a hiteltelen ember. A jó tanítómester és a szabadságot elvevő, önös érdekeitől hajtott, saját befolyását növelni akaró individualista közt óriási a szakadék.

Vagy mégis van átjárás? Az antikrisztus-történetek irodalmi megformálásai azt is követik, miért lép valaki a rossz útra, hogy válik jó tanítványból hamis prófétává. Az írókat érdeklik az okok, amelyek nyomán a rövidebb és szélesebb ösvényre, az egyszerűbb megoldás felé terelődik a türelmetlen, sértett, bizonytalan – elégtelen személyiség. Az, aki nagyra vágyik, és eközben nagyot is vét. Dosztojevszkij mérlegre teszi a Bűn és bűnhődésben: szabad-e a nagyformátumú személyiségnek áthágnia etikai határvonalat – olyat, amit az ember(ek)nek nem… Kioltható-e, bármi legyen is a cél, az emberélet?

„A világot nem erőszakkal kell üdvözíteni.” (Szolovjov 1998a: 116)

Dosztojevszkij a maga dialogikus, polifon regényeiben felmutatja e magatartás elvi és gyakorlati tarthatatlanságát. Katartikus erővel teszi nyilvánvalóvá annak bűnösségét, emblematikusan újraalapozva egyúttal etikailag a nyugati civilizációt.

Az antikrisztusok az embernél többet engednének meg maguknak. A szépirodalom – emberi motivációt keresvén emögött – láttatja: a hiúság, a hatalomvágy hajtja őket. Szolovjovnál a hiúságot nézetem szerint az egyeztetés, a mindenkinek megfelelni tudás csábító ambíciója táplálja. Az ő alakja szenvedélyes nagyravágyásában tovább ment az alaptípusnál. Erőszak nélkül kívánja elérni az elismerést. Lekenyerezi őket; érdekeikre, szükségletükre, hiúságukra apellálva igyekszik mindenkit ujja köré csavarni, együttműködésnek hirdetve vágyott behódolásukat. Szeretné, ha ezért szeretnék is.

Dosztojevszkij Nagy Inkvizítorához annak szerzője, a poémát (a Karamazov testvéreken belül) megíró Iván még elnézőbb. Ott van ugyanis a megértés könyörülete a jelenet végi híres csókban. Az inkvizítort, az egyházfőt puszta jelenlétével kérdőre vonó és végtelen magyarázkodásra késztető néma Krisztus-alak csókja egyben az elhajlás, eltévelyedés emberi útvesztőjének konstatálása. Az egyházfő küzdelmének és türelmetlenségének tudomásul vétele, aki nem tudta, nem akarta az embereket szabad akaratuknál fogva Krisztushoz téríteni, és így egyházi közbenjárással, pápai tekintéllyel hívta-vonta a templomba.

Nem feledhető azonban (amit José Saramago súlyosan humanista és könyörtelenül egyházellenes olvasmánya, a nálunk 2000-ben az Európánál megjelent Jézus Krisztus evangéliuma mutat meg kíméletlenül), hogy micsoda véráldozattal járt alapításától fogva ez a szabad akaratot figyelmen kívül hagyó „térítés”!

Az antiutópiák is a szabadság elvételének hatalmi gesztusán alapulnak. A felülről bevezetett, egy csoport avagy személy által üdvözítőnek kikiáltott, a társadalmi együttélés legjobb, leghatékonyabb megoldásainak eszszenciájaként bevezetett modellek, emberiség-megváltó teóriák gyakorlatba ültetésekor kiütközik azok embertelensége. Hiányzik belőlük a szabad döntés lehetősége, a másság elismerése, elfogadása, az ember egyediségének, a fantáziának, a művészetnek, a szeretetnek, a szerelemnek, a szexualitásnak a méltánylása. Nincs bennük alázat, könyörület, megértés és tisztelet az ember egyedisége, méltósága és esendősége iránt.

„A világot nem erőszakkal kell üdvözíteni.” (Szolovjov 1998a: 116) „Nem az egységről van szó, hanem az egységbe való szabad beleegyezésről.” (uo. 117)

A messiás-alak a maga nagyszabású, integráló törekvéseinek gyakorlatba ültetésekor meg kell, hogy hagyja az egyén szabadságát. Követése önkéntes belátáson, szabad választáson alapulhat csak. Paradoxon, antinomikus helyzet ez, amely nehéz feladat elé állítja a vezető személyiséget, s kegyelmi segítség nélkül nem is boldogulhat vele. Figyelmen kívül hagyásával, megkerülésével viszont érvénytelen, szentségtelen, végzetesen és végletesen elhibázott az ember „boldogítása”.

Az autentikus mester, próféta, a szent ember nem hirdeti magát. Magatartásával és természetes úton terjedő jó hírével vonzza a követőket. A bölcseletet és az irodalmat kellően inspirálja is a kihívás: milyen a nem-antikrisztusi, hanem krisztusi magatartás, a Krisztus-követés; a krisztusi típusú, megszentelt prófétaság. Kiben ismerhető fel, hogyan nyilvánul meg újra? Teológiailag is eredendően antinomikus a helyzet Krisztus isteni és emberi voltából fakadóan. A feloldást a keleti kereszténység határozottan az ember végtelen lehetőségeiben, istenülő mivoltában találja meg. Az autentikus: teremtettségének és újrateremtő, istenarcú lényének tudatában lévő alak megmintázásai nehezebb feladat elé állítják a szerzőket, mint az antikrisztusok esetében azáltal, hogy teremtményeik nem katasztrófa- , bukástörténeteket, összeomlást és lelepleződést kívánnak, hanem konstruktív megoldásaikkal szelídítő hatást kell kiváltaniuk. Az alázat (az orosz ezt a szmirényije: megbékélés szóval fejezi ki!) és határozottság; elvhűség és könyörület, a kreativitás és a szeretetben való kegyelem, megnyugvás, nagylelkűség; az együttérzés, bölcsesség ritka narratívái ezek.

Ha vágyunk rájuk, megtalálhatjuk őket az irodalomban. Két példát hoznék a 20. század alkotásaiból. Mihail Bulgakov 1940-ben befejezett (s a hatvanas évektől olvasható) A Mester és Margaritájának egyik mester-alakja, Jesua erős jellem, tűri a megaláztatást és a fizikai, lelki agressziót. Szelíden elutasítja a konvenciókat: egyenrangúként szól a feljebbvalóhoz, a nagy helytartóhoz, akitől – földi léptékben – élete függ. Jó embernek nevezi, még ha ez amazt messzemenően ingerli is. Odafordulásával, a másik rezzenéseinek, gesztusainak, mimikájának értő, odaadó, együttérző megfejtésével és elgondolkodtató, merész és meggyőződéssel átitatott válaszaival Jesua lefegyverzi a másikat. A Másikat, az addig kíméletlen, érdektelen Pilátust. Kihívja érdeklődését, figyelmét és szeretetét, megteremtvén ezáltal azt a termékeny feszültséget, amely a gyávaság (mert jól tudjuk: Pilátus az első körben nem vállalta a felismert Ember megmentését) levezeklésének ívén alapuló kivételes regényt is létrehozta.

A másik egy mai magyar A Mester és Margaria-kutató, Kamarás István 2006-ban íródott és most, 2007-ben megjelent szocio-regénye, a Jézus-projektum. A kenyér- és halszaporítás csodáját a jó példa terjedésével, az evangéliumba rejtett ’adj abból, amid van’ finom hirdetésével indokolja – és ismételteti meg több ízben egy mai kutatócsapat által. A zseniális és bizonytalan egzisztenciájú, egy ponton eltűnő Cumulus elképzelései alapján rekonstruálják munkatársai a közös projektet – és a személyiséget. A jóindulatú; szociológusokból, egyházi személyekből, hívőkből és agnosztikusokból álló kutatócsoport a csodát magyarázni, megfejteni – és reprodukálni: megismételtetni akarván a szociografi kus mérés eszközeivel nehezen tud statisztikailag releváns mutatókat produkálni. A performance-okon, amiket rendeznek, mégis megtörténik a kenyérszaporítás emberi csodája, ha a kérdőíveket nem is tölti ki elégséges számú résztvevő. A bensőségesen vallásosak nem tartják csalásnak a dolgot. S amikor a kis csoport zárójelentést készít a parókián a szelíd Mártánál és a náluk nevelődő gyerekeknél, nagyságrenddel több pogácsa fogy, mint amennyit megsütöttek nekik.

V. Gilbert Edit

2007/47