Az Isten patikája

Még alig múlt reggel kilenc óra, máris huszonöt fok fölé kúszott a hőmérő piros borszesz mutatója. S mindez pünkösd előtt több, mint egy héttel. Teljesen megkergült az időjárás – állapította meg magában Bányai, az író –, úgy viselkedik, mintha legalábbis június vége volna. Ha én ezt most megírom, húsz év múlva azt fogja hinni, aki elolvassa, hogy én buggyantam meg. Igen – mosolyodott el a saját ötletén – XY irodalomtörténész az akadémiai székfoglalójában fogja konstatálni, hogy szegény Bányai, aki úgy egyébként realista írónak indult, ezen a XXI. század eleji napon minden különösebb előzmény nélkül megzakkant, és attól kezdve bődületes marhaságokkal szórakoztatta ártatlan olvasóit. Feltehetően így lenne, ha Bányainak lenne kedve asztalhoz ülni, s megírni azt a bizonyos első baromságot, amelyet számos egyéb követne. De nincs. Nincs kedve se írni, se olvasni, sőt még számolni se. Mert ha lenne, számolna azzal a körülménnyel, hogy másfél óra múlva olyan erős lesz a napsütés, hogy a fenékig érő homlokán akár napszúrást is kaphat. Legalább azt a molyrágta szalmakalapját felbiggyeszthetné a feje búbjára…

Miután mindezt végiggondolta, bólintott okos fejével, s elhatározta, hogy megnézi, virágoznak-e már az erdőszéli hársfák. Azt ugyanis még a nagyanyjától tanulta, hogy az orvos, meg a gyógyszerész nagyon drága, s betegnek lenni úri mulatság. Szegény ember, ha teheti, inkább az Isten patikájában keresi a gyógyulást. Tavaszonként megszedte az egész évre való kamillát, hársfavirágot, csalánt, meg a borsmentát a családnak, s abból főzték a gyógyteát. A kert végében épített egy kis szaletlit. Alá ácsolt egy kis szárítót, s az Isten langyos szelével szárítgatta a gyógynövényeit. Ősszel, amikor pirosra puhult bogyójával hívogatta a csipkerózsa bokor, azt is a szatyrába szedegette, s kettévágva, kimagozva az is fölkerült a szárítóba. A felesége örült a buzgalmának, ő azonban a kétségtelen hasznán kívül azzal is áltatta magát, hogy ez a gyűjtőszenvedély csak álca, tulajdonképpen ilyenkor is témát keres az írásaihoz.

A túrához illően öltözködött. Megkereste az itt-ott lyukas farmer nadrágját, amelyikben az utóbbi két évben horgászni járt, magára vette a kissé feslett, színe hagyott, eredetileg mélykék pólót, a lábára meg a fia kinőtt edzőcipőjét húzta. Végtére is ki a fene nézegetné őt az erdőszélen? Az ismerősei mind kocsival járnak vasalt ingben, nadrágban, s legföljebb lehülyézik, de meg se nézik az efféle szakadt biciklistát. Mert hársfavirágot szedni természetesen kerékpárral megy az ember. Már csak azért is, hátha talál még valamit, amit érdemes a szatyrába süllyesztenie. A múltkor is elment csak úgy, különösebb cél nélkül szétnézni, és rábukkant egy csodálatosan szép, tiszta, a kipufogó füsttől távol eső kamilla mezőre. Azonnal le is szedett belőle fél szatyorra valót.

Az erdőszélen, ahol tavaly szedte, még nem nyílott ki egészen a hársfavirág. Teának pedig csak akkor jó, ha teljes virágban van, amikor messziről lehet érezni a benne lévő nektár édes mézillatát, amikor alig látszik a fa a körötte zsongó méhektől, bogaraktól. Na jó, manapság már azzal is megelégszik az ember, ha lát a fa körül egy-két döngicsélő méhecskét. Erre pedig még várni kell egy-két napot. Nem baj, majd visszajön…

Amint hazafelé kerekezett, eszébe jutott, hogy a templom mellett, a kis utcában, ahol alig van forgalom, a minap látott egy hatalmas hársfát. Épp pattanófélben volt a virága. Útba esik, akár meg is nézhetné. Arra se nagyon járnak az ismerősei, nincs kitől tartania, hogy megszólják…
És valóban, ott állt a hatalmas fa messzire illatozó virágaival. Bányai gondolkodás nélkül a törzséhez támasztotta drótszamarát, s a déli oldalon elkezdte szedni róla a virágot. Ott volt teljesebb a szirom. Megszokásból körülnézett, nem lát-e véletlenül ismerőst, de ugyan ki a fene háborgatná őt délelőtt tizenegy órakor ennél a városszéli fánál? A néhány háznyira lévő élelmiszer bolt előtt ácsorgott ugyan néhány láthatóan unatkozó suttyó legényke sörösüveggel a kezében, de fogalma se volt, ki fia-borjai azok, s feltehetően ők se ismerték Bányait.

Már jócskán gyűlt nejlonszatyrában az illatos virág, amikor hirtelen megszólat valaki a háta mögött.
– Minek tépi azt a fát, fater? Dühös rá, vagy mi a szentség?
Hátranézett, csak úgy, a válla fölött. Az egyik suhanc állt mögötte a bolt előttiek közül sörösüveggel a kezében.
– Dehogy tépem én, fiam – mutatta a szatyrot –, a virágját szedem teának.
– No, ne hülyítsen már, miféle teának? Csak nem herbateát kotyvaszt belőle?
– Szó sincs róla. A herbatea ehhez képest kismiska. Ebből igazi gyógytea készül, fiatalember. Igazi gyógytea az Isten patikájából.
– Mondtam, hogy ne hülyítsen, öreg! Mi az, hogy az Isten patikája?
– Az azt jelenti, édes fiam, hogy gyógyszer, amit ingyen ad az Isten. Nem kell fizetni érte se a gyógyszergyárnak, se a patikusnak. Ebben a virágban olyan drog van, ami nagyon jó hatású a torokfájásra.
– Aha… ez már világos beszéd. Szóval maga drogos. Ebből a szar virágból csinálja a drogot?! Jól értem, ugye? Vagy mégis csak hülyíteni akar? Aki pedig engem hülyíteni próbál, az nagyon ráfázik. Viszont ha oké, akkor akár csinálhatunk is üzletet. Mije van eladó? Heroin? LSD? Kokó? Milyen kiszerelésben?
– Ugyan…félreért! – torpant meg Bányai. – Én nem kábítószerről beszéltem. A drog azt jelenti, hogy hatóanyag. Minden gyógyszerben van hatóanyag, meg úgynevezett vivőanyag. Drog, meg placebo.
– Az a placenta – javította ki a legényke nagyot húzva az üvegből. – Mondom, ne próbáljon átverni!
– Nézze – fordult a fiú felé kissé idegesen  –, én nem vitatkozom magával ilyen nyilvánvaló marhaságokon! Hársfavirágot szedek teának, amit télen megfázás, meg légúti betegség gyógyítására használunk. Ennyi. Szó sincs semmiféle kábítószerről. Olyasmivel én nem foglalkozom.
– Nem hát. Én sem. Ki beszél itt kábítószerről? Oké, fater, ne kapja már föl a vizet! Azt hiszi zsaru vagyok? Hát így néz ki egy zsaru? Még téglának is kevés lennék…
– Nem hiszek én semmit… Hagyjon békén!
– Nincs üzlet?
– Nincs. Mondtam már…
A fiatalember arca elkomorult, megkeményedett. Bányai mellén megmarkolta a pólót, s a másik kezében ütésre lendült a sörösüveg. Aztán félúton eltörte a mozdulatot, elvigyorodott és hátrább lépett.
– Semmi baj – mondta. – Hozok egy sört. Megbeszéljük. Látom, okos ember vagy, fater. Nem hagyod magad kifaggatni. Megalkuszunk. Oké? A haverok is benne vannak a buliban…
Ezzel átugrott az árkon és kaján mosollyal elindult az üzlet előtt hangoskodó társai felé. Bányai meg, amint egy kissé eltávolodott tőle, gyorsan felugrott a kerékpárjára és amint csak az erejéből futotta, elkezdett tekerni az ellenkező irányba.
– Ki volt ez a csöves pöcs? – kérdezte az egyik suhanc a bolt előtt.
– Ez? – bólogatott sokatmondóan a kérdezett. – Ez, apám egy igazi drogkereskedő.
– Szereztél tőled füvet?
– Van ennél minden, nem csak fű. Majdnem szétvertem az agyát.
– És ki tartott vissza?
– Ki, ki, te hülyegyerek?! Gondolkozzál! Majd megkeressük.
– Há…át… – húzta el a száját a másik. – Azért csak meg kellett volna verni, hogy tudja, merre, hány kilométer…
– Vagy legalább a biciklijét elvehettük volna…– tette hozzá a másik.
Bányai hátán patakokban folyt a verejték, mire kerülő utakon hazakerekezett. Vagy fél órát lihegett-pihegett a szaletlijében, mire rászánta magát, hogy a felesége szeme elé kerüljön.
– Hát te hol kujtorogtál ebben a hőségben? – kérdezte tőle az asszony.
– Megnéztem, nyílik-e már a hársfavirág, és közben találtam egy tökös témát. Lehet, hogy holnap meg is írom.

T. Ágoston László
2009