Fekete és fehér- Jótanácsok életre és halálra

A legtöbb embert felkészületlenül éri a halál, éppúgy, mint a születés. Sokan minden különösebb előképzettség nélkül csöppennek bele az életnek nevezett elfoglaltságba, s a kilépés is ugyanilyen esetleges. Jóllehet élet és halál szöges ellentétei egymásnak, ugyanakkor egymást feltételező jelenségek is.

A váratlan születés

Mivel a létezésnek végső kérdései, ezért nagyon közeliek és nagyon távoliak. Az élet egyszerre a legegyszerűbb és legnagyszerűbb dolog, ugyanakkor rendkívül bonyolult is. Az élet annyira természetes és hétköznapi, hogy a legtöbb esetben bele sem gondolunk fennköltségébe. Ezért is volna olyan nehéz definiálni az életet. A szó fogalmi definíciója nem sokat árul el az élet csodájáról: a létezésnek az a formája, amelyet az anyagcsere, a növekedés és a szaporodás jellemez. Ha megfelelő szemmel nézzük, akkor minden él, minden lüktet, a lét egyetemes elve a sok-sok élőben nyilvánul meg. Teliholdas éjjelen elég néhány tálkában vizet tenni a földre, s mindegyikben a Hold képe tükröződik majd. Az egyéni élet az egyetemes lét tükröződése. Milyen egyetemes összetartozást jelent ez!

Az emberélettel kapcsolatban hozzáteszik, hogy az a születéssel, pontosabban a fogamzással kezdődő s a halállal befejeződő vagy átminősülő létezési mód, amit szintúgy jellemez az anyagcsere, a növekedés és a szaporodás. Ha csak ezeket a vonásokat vesszük sorra, az öregedés nem életszerű, hisz ott az anyagcsere visszaszorul, a növekedés is retrográd, s inkább sorvadásnak kellene nevezni, szaporodás pedig legföljebb a ráncok és barázdák terén megy végbe.

Ha csupán anyagcsere volna az élet, akkor igaz volna a mondás: azért élünk, hogy együnk! Csakhogy a magasabb szellemi képességek birtokában ezt a tételt legszívesebben megfordítva használjuk: azért eszünk, hogy éljünk. A prána-táplálkozás ismeretében azonban már ez a megfogalmazás is kétséges, hiszen a test biológiai élete is fenntartható étel formájú energiabevitel nélkül.

Találóbb az életnek, mint végső kategóriának a megragadása. A lét a végső egzisztenciális princípium, amit csak nagyon kevesen vonnak kétségbe. Erre a végső princípiumra utal például a szanszkrt szattá szó is, melynek jelentései egyfelől lét, létezés, élet, másfelől realitás, tényleges valóság. A lét a legfőbb és végső általános kategória is, amely minden létezőt, sőt a nemlétezőket is összefogja, hiszen Arisztotelész is állítja: ami nem létezik, az is létezik, mint nemlétező (Metafizika 4. könyv, II. fej.) A lét alól senki sem húzhatja ki magát, a lét élni kényszerít. A bölcsek szerint a léthez a jóság, kiválóság elválaszthatatlanul hozzá tartozik: a lét nagyszerű, az élet pedig jó.

Az élet, mint tapasztalás

Az életet sokan tanulásnak tartják, olyan folyamatnak, amely a tapasztalatszerzésre való. Sajna a csökevényes ember nehezen tanul másból, mint a saját tapasztalásából. Pedig Livius szerint az eredmény az ostobák tanítója csupán. A legfinomabb ismeretforrás a meditáció, amikor ráébred valamire az ember, megvilágosodik. Lehet ez egy pillanatnyi felismerés, az igazság felvillanása, vagy kisebb-nagyobb kihagyásokkal megvalósuló, illetve teljes körű és totális, végérvényes megvilágosodás. Az ősi tradíciók a hallás útján történő tanulást is igen magas szintű ismeretszerzésnek tekintik. A példabeszédek, történetek erre szolgálnak. Sokszor elég hallani valamit, máris megérti, megjegyzi az ember – persze szűrjük ki a rossz beidegződéseket és a pletykát, amire egyaránt fogékonyak vagyunk. A következő szint a látás útján történő tanulás, amikor más kárán okul az ember. Végül a tapintás következik, amikor a saját bőrünkön tanulunk meg valamit. Meglehet ez utóbbi alacsonyrendűnek minősül, mégis hathatós tapasztalatokat eredményez. A tanulás tehát szinte mindig valamely érzékszervi működés révén megy végbe. Spirituális körökben mégis többre tartják a lelki felismeréseket, a misztikus tapasztalást, mint annak elméleti ismeretét. A tudást így haladja meg a felismerés, a személyes megélés.

Az élet ugyanakkor folyamat is, ellenállhatatlan árama hömpölyög előre. Mondják, az életben egy dolog az állandó: a változás. Az életben tapasztalható változások közül az első a születés, az életbe csöppenés, majd a növekedés, gyarapodás következik. A fennmaradás és az utódok létrehozása jelenti a kiáradó, progresszív ciklust, majd a visszahúzódás következik, a hanyatlás és végül az enyészet formájában. Ezért mondta Schopenhauer: „Az élet célja a halál.”

Az élet tehát egyszerre hihetetlenül kézenfekvő, s páratlanul bonyolult. Ehhez képest meglehetősen kevés támpontot kapunk leéléséhez. Vajmi keveset segít ebben az oktatás, vagy a családi háttér, a siker, vagy az információ, hiszen az élet misztériumát másként értheti meg az ember: beavatás, majd személyes próba révén, amire válaszképpen feltárul az Igazság. Szerencsére a misztika nem tanítható, hanem csak a technika, ezért a megtapasztalásnak ez a belső, felfedező módja nem laposodik el soha.

Totális megsemmisülés?

Az élethez hasonlóan a halál is bonyolult kérdés, ráadásul érzelmileg és félelmek által is terhelten roppant kényes téma. Ha az ember csak test volna, fenyegető iszonyat a halál, a megsemmisülés, a totális annihiláció elkerülhetetlen veszélye. Pedig előbb-utóbb mindannyiunknak szembe kell néznünk saját testi elmúlásunkkal. „Meghalni, – elszunnyadni, – semmi több;” mondja Hamlet, s az ókori tamil szent, Tiruvalluvar is osztja nézetét: „A halál elszunnyadás, a születés ébredés a szunnyadásból.” Mások a halált feloldozásnak, a porhüvelytől való szabadulásnak tekintik, aminek révén a lélek továbbléphet lelki útja következő állomásához, vagy visszatérhet eleven forrásához. Hiszen halhatatlan a lélek.

A ragaszkodás, szeretteink iránti aggodalmunk, a halál utáni léttel kapcsolatos kérdések mégis bizonytalansággal töltenek el minket. Olyan magyarázatot szeretnénk, amely felfoghatóvá vagy akár elfogadhatóvá teszi a halált, amit egyesek éppen az élet egyik legnagyszerűbb tapasztalatának tekintenek.
A halál tényével az ember többnyire szerettei, rokonai eltávozásakor szembesül először. Azonnali számvetésre és mélységes elgondolkodásra késztet az ilyen esemény, s az életösztön a legtöbbször ágál és berzenkedik a halál ellen. A megmásíthatatlannal szemben sokszor az idegenkedés és a tobzódás az első, mélyről feltörő válasz, ám a második sokkal átgondoltabb. Eredményeink, tudásunk, családunk, mindaz, amit felhalmoztunk és szerettünk az életben, itt marad, ha mi elmegyünk. A legenda szerint Nagy Sándor meghagyta, úgy fektessék ravatalra, hogy a szemfödél alól két keze kilátsszék, hadd lássa mindenki, hogy a világ ura is üres kézzel távozik az életből. Ám a ragaszkodások, az ego ballasztjának lerázása nem rettenet, hanem öröm, a továbblépésbe vetett hit öröme, a lelki fejlődés bizonyossága.

Ebből a szempontból a halál nem csupán a szervezet életműködésének teljes és végleges megszűnése. Legyen bármilyen nyomorult az ember egészségi vagy szociális helyzete, ha megleli az örök összeköttetésből táplálkozó benső forrásait, mindig talál vigaszt. Sokkal inkább vagyunk azonosak belső énünkkel, mint testi mivoltunkkal, gondolatainkkal, vagy mások rólunk alkotott véleményével. Ha öröknek tekintjük a lelket, a halál csak a test végzete, egyben a továbblépés lehetősége az örökkévalóság felé vivő zarándokúton.

Van, aki ezt a továbblépést azonnali átminősülésként gondolja, mintha a test megszűnésével nyomban eggyé válna a mindenséggel, miként a korsó eltörésével a benne foglalt űr is eggyé válik a légösszességgel. Mások számára a halál a fokozatos, több születésen és halálon keresztül vezető fejlődési út egy kitüntetett pontja. Megint mások a halálból csak a végítéletre ébrednek, míg az ateisták arra sem.
A halálközeli élmények általában békesség-, fényés szeretetélményről számolnak be, ami biztatás a halál rettenetének legyőzésére. Sokan az ilyesmiben egyfajta halálkultuszt sejtenek, holott a polaritás felismerése és elfogadása teljesebbé tesz: ha csak az egyik pólust – ebben az esetben az életet – fogadjuk természetesként, akkor hiányos a teljességképünk.

Az áldásosztó bölcs

Az emberek halálképe természetesen függ a szellemi és kulturális felvilágosultság fokától is. Az archaikus időkben élet és halál nagyon közel álltak egymáshoz, mindkettő szerves és természetes jelenség volt. A lelkileg fejlett, netán a teljes megvilágosodottságban élő ember ismét békességben van élettel és halállal egyaránt. A kettő között, a hitetlenség mezsgyéjén, a tudatlanságban, vagy a féltudatlanságban a legnehezebb a helyzet. Mégis, mindenki életeszményei szerint viszonyul a halálhoz. Erre utal az alábbi anekdota is.
A piactérre egy áldásosztó szent érkezett. Sokan várakoztak körülötte, ő pedig szentenciaszerű áldásban részeltette az arra járókat. Először egy ifjú herceg érkezett, neki azt mondta:

– Élj soká! – s a népek elégedetten bólintottak. Majd egy aszkéta közeledett, akire fura áldást mondott:

– Halj mihamarabb! – s a népek megrettentek a szent szavaitól. Ezután egy bhakta, Isten rajongó szeretője közelgett, mintha tánclépésben lejtett volna a piactéren.

– Akár élsz, akár halsz! – hangzott a talányos szentencia, s a népek csak értetlenül pislogtak. Végül egy mészáros járt arra, akitől viszont a szent húzódott kicsit odább, s szólt:

– Ne élj, ne halj! – ám erre végképp megrökönyödtek az emberek, s kérdőre vonták a szentet.

– Ha te mindenkit áldásban részesítesz, hogyhogy mégis mindenkire különféle szentenciád van? Hogy lehet egyformán áldás a hosszú élet és a gyors halál? Aztán ezek a szofizmák: akár élsz, akár halsz; ne élj, ne halj?! Mire véljük mindezt? Magyarázd meg! – háborgott a hallgatóság. A bölcs pedig tanítani kezdte őket.

– A herceg ifjú még, s hosszú út áll előtte. Az ő hivatása a gondoskodás alattvalóiról, a küzdelem az igazságért. Minél több alkalma van hivatása gyakorlására, annál nemesebb lesz jelleme, ezért neki hosszú élet az áldás. Elfogadjátok?

– El, el – bólogattak az emberek, hisz ezt maguk is tudták. – De mi légyen az aszkétával?
– Az aszkéta számára az élet nyomorúság, a test pedig börtön. Az üdvösségre vágyik, s csak azt várja, mikor szabadulhat végre a porhüvelyből. Színtiszta az élete, néki a hamarost érkező halál – áldás. Elfogadjátok?

– Kénytelenek vagyunk, de mi légyen a hívővel?

– A szerető mindig kedvesével van, őket a távolság sem szakítja el. Aki Isten szerelmese, az mindig imádott Urával van. Boldog itt, a földön, s boldog majd az égben. Ezért néki mindegy, akár él, akár hal, folyton az öröm hullámain úszik. Elfogadjátok-é?

– Hát, igaz, amit mondasz, de hogy a mészáros milyen áldást kapott?!

– Nos, kedveseim, aki öl, az erőszak által hal. Néki mészárlás a hivatása, amivel egyre több bűnt halmoz fel, így nem jó néki, ha él. Ám ha meghal, felelnie kell erőszakos tetteiért, így az se jó néki, ha meghal. A népek előbb ingatták a fejüket, majd inkább bólogattak.

Ahogy a tudatos születés, úgy a tudatos halál is nagyon fontos. Kevesen jönnek tudatosan a világra, inkább a karma kényszerű vonzása szabja meg a születés helyét, idejét s körülményeit. A tudatos nemzés tudatos utódokat eredményez, akik nem véletlenszerűen születnek, hanem hivatásuk van. Az igazán nagy lelkek pedig önként jönnek, vagy maradnak, csak hogy másokat szolgálhassanak.

Tudatos eltávozás

Ehhez hasonlóan a tudatos halál is minőségi változást eredményez. A halál pillanatában rögzülő tudatállapot meghatározó a következő születésben, ezért a tudat tisztaságának megőrzése rendkívül fontos. Fájdalmak esetén is kerülendő a tompító, bódító szerek alkalmazása, hiszen rejtett benső fájdalomcsillapítónkat alig-alig ismerjük, használjuk. Csak a test szenved, a lélek soha. Legszerencsésebb az, ha az ember fel tud készülni halálára, mindent elrendez maga körül, s otthon, szerettei körében távozik.

A felkészülés része, ha jóbarátait és ellenségeit is felkeresi, megköveti őket, lerója tartozásait és lezárja a rendezetlen ügyeket, s igyekszik minden kötelezettségének eleget tenni. Az emberi szféra egyenetlenségeit elsimítva készülhet a belső szembesülésre. Folytasson lelki tanulmányokat, olvassa a szent tanításokat. Akár tisztító zarándoklatra is indulhat amennyiben egészsége megengedi, vagy személyes lelki gyakorlataiban, meditációjában és Isten iránti odaadásában mélyüljön el. A világi elfoglaltságoktól forduljon egyre inkább a lelkiek felé. Ideális esetben az ember saját végakaratának végrehajtója is lehet, mikor vagyonát s javait szétosztja örökösei közt, s kinyilvánítja akaratát, örökösei mit hogyan folytassanak.

Másokat felkészületlenül ér a távozás, a baleset vagy a természetellenes halál nem hagy időt a függőben lévő feladatok elrendezésére. Ilyenkor könnyen marad lezáratlan kötelezettség, tisztázatlan ügy az ember után, ami azt is jelentheti, hogy erre a születésre meghatározott karma-hányadát nem sikerült teljes mértékben ledolgoznia. Ilyen esetben szinte azonnali újabb megtestesülésre lehet számítani. Ezért az ilyen halált – baleset, tudatvesztéses esetek stb. – a spirituális fejlődés szempontjából nem tekintik kedvezőnek.

Ha közelít a halál, jobb, ha az ember önként lemond ragaszkodásairól, mert amit elenged, azt nem veszíti el. A függetlenség megment a veszteség fájdalmától. Az ember legyen elégedett életével, s ne hadakozzék az elmúlással. Amennyiben a haldokló szívében békesség honol, könnyű lesz a halála, hasonló az elszenderedéshez. Álom során a finomtest elválik a fizikai szervezettől, de a nevezetes ezüst fonál még odaköti. Halálkor ez az ezüst fonál is megszakad, ami jelzi a lélek számára: nincs visszaút. Úgy mondják, a lélek a test nyílásain, illetve a csakrák energiaszintjein távozik a testből, s olyan környezetbe kerül, amilyen tudatállapotban távozik. Az alsóbb testnyílások alacsonyabb létformákra, nehezebb körülményekre nyílnak, a felsőbb nyílások emelkedettebb továbblépést tesznek lehetővé. Aki szeretetlenségben hal meg, hasonszőrűek között találja majd magát, az elégedettségben és szeretetben távozók pedig a maguk tudatállapotával harmonizáló környezetbe kerülnek. Ezért ajánlatos minél békésebb szívvel és tisztább, magasabb tudatállapotban távozni.

A gyász és a temetési rítusok bizonyos értelemben az elhunytat értesítik a halál beálltáról. A túlságosan ragaszkodó lélek sokszor nem érti meg, hogy el kellene hagynia addigi környezetét, ezért a rítus segít tudatosulásában. Ugyanakkor a formaságok az itt maradottaknak is segítenek. Nemes gesztussal vehetnek búcsút az eltávozott lélektől, aki a család ősei közt kap helyet. A család, mint az emberi közösség egyik alapeleme nemcsak az élők társaságát jelenti, hanem az ősök sokaságát, sőt bizonyos értelemben a jövendő generációkat is. Az ilyen, életen és halálon átívelő dinasztikus, generációs gondolkodás megnyitja a transzkommunikációs csatornákat és olyan integritást biztosít, amely hosszú távon is garantálja a család egységét és fennmaradását.

Amikor haldokló vagy elhunyt ember közelében vagyunk, nem sokat tehetünk. Az elmúlás közelében eszköztelenné válik az ember: egy szál virág, gyertya lángja, fohász vagy néhány jó szó, s az a szívszorongató, mégis felemelő érzés, egy-két könny csepp…

Meglehet, az élet célja a halál, de megfordítva is igaz, a halál célja az élet.

Erdei Levente

2007/45