Mitől szent az ember?

Álszent, félszent, reform-szent

Ilyen abszurd kérdést a XXI. században már fel sem teszünk. Talán a Himalája bércei közt, vagy a Szentek Életében, de itt és ma? A deszakralizált világban, a sok megélhetési lelkész, botcsinálta pap, bankszámlaprédikátor és pedofíliabotrányba keveredő tanító, álszent és félszent között?

Mintha az egész világ elvesztette volna szentségét, az emberrel együtt, aki a széteső világkép megmaradt darabjaiba kapaszkodva próbálja menteni a menthetőt. Ma nincs ázsiója a „szent”- ségnek, a kolostori életnek, vagy a vallásnak általánosságban, pedig hajdanán az istenes élet sokak számára a világi pálya reális alternatívája volt. A görögországi Athosz ortodox kolostorköztársasága ezer éve fönnáll, s az aszketikus élet hajdanán tömegesen vonzotta a gyakorlókat – ma inkább a látogatókat. Az ókori Kínában a kolostorok fellendülésében nemcsak a járványszerű éhínségek játszottak szerepet, hanem a buddhizmus térhódítása is. Magyarország egyik emblematikus kolostorában, Pannonhalmán ma mindössze tizenhárom szerzetes lakik, míg több tucatnyi az őket kiszolgáló személyzet.

Az ember egy kicsiny kozmosz

Ha már a szent élet ennyire akadozik, vajon mi a helyzet az élet szentségének felismerésével? Rendelkezünk-e ma az élet egyetemes, szakrális szemléletével? A szufi bölcselet szerint az ember egy miniatűr univerzum, az univerzum pedig egy hatalmas élő test: a kozmosz egy nagy emberhez, az ember pedig egy kis kozmoszhoz hasonló. Ha látnánk a mindenség szentségét, a mikrokozmosz-makrokozmosz párhuzam alapján talán az ember szentségét, lelkének szent mivoltát is fel tudnánk fedezni. Csakhogy szent részüket ma sokan igen mélyen titkolják, mások pedig annyira világtalanok, hogy az ordító jó példákat sem képesek – vagy hajlandóak? – felismerni. Többnyire annál türelmetlenebbek vagyunk mások véleményei iránt, mennél inkább kétkedünk saját állításaink helyességében; talán ez az oka annak a fanatizmusnak, mellyel a vallástalanság napjainkban fellép.

Nem minden vallás ismeri a szent ember fogalmát, sőt, egyes teológiai rendszerek vitatják, egyáltalán lehet-e Istenen kívül bármi vagy bárki is szent? Ha azonban a szent-ség kultúrtörténetét vizsgáljuk, a világ minden táján találunk rendkívüli embereket, misztikusokat, szentéletűeket, kis és nagy szenteket. A reformáció keresztény egyházai nem tisztelnek szenteket, ellenben a katolicizmus és a görögkeleti egyházak igen. Szentek például a szentségre, vagyis a közvetlen isteni szolgálatra teremtett szellemi lények – például az angyalok, de azok az emberek is, akik földi létükkel érdemelték ezt ki. A szentté avatás pöre, a kanonizáció során a hivatal dönt a katolikus szentek elfogadásáról, amennyiben valaki élete során hősi fokon gyakorolta az erényes életet és csoda, csodák is fűződnek személyéhez.

Ezzel szemben áll a szufi mondás: „Az igazi szent a nép között járkál, azzal eszik és alszik és a piacon ad és vesz és megnősül és a társalgásban részt vesz – és Istent soha, egy pillanatra sem felejti el.” (Hamvas Béla fordítása) Ezért a hivatalos szentté avatással szemben azt mondhatjuk, nem attól szent az ember, hogy valaki annak tartja, nevezi, úgymond szentté üti. Az ember – mint minden élőlény, sőt, minden létező – pusztán a léte folytán a szentség hordozója, edénye, hiszen az élet eredete Élet, a lélek eredete Lélek. Az ember mégis kitüntetett mód alkalmas a szentség megélésére és betöltésére, hiszen az ember attól szent, hogy a szívében, a lelke mélyén benne van a legmagasabb igazság és a mindenség. Kelet titkos bölcselete szerint: „Amekkora a világűr, akkora a szív eme titkos ürege is. Magában foglalja az Eget és a Földet, a tüzet és a szelet, a Napot és a Holdat, a villámot és a csillagokat, és mindent, ami a Földön az övé, vagy nem az övé (mindent, ami létezik, vagy ami majd lesz).” (Cshándógja-upanisad 8.1.3.)

Csakhogy ez a legmagasabb igazság mindenki szívében benne rejlik, de sokan igen mélyre rejtik. A szent az, aki képes minél közelebb hozni a felszínhez, minél áthatóbban megélni a mindenség eme csodáját és aki – talán – másokra is képes átsugározni a szentség e csodáját. A szentség e szabadabb értelmezése nem idegen a katolikus dogmatikától sem, hiszen tágabb értelemben mindazokat szentnek tekintik, akik a földön Istennek híven szolgáltak és istenes életük jutalmául a mennyei koronát elnyerték, akár szentekké avatta őket az egyház, akár nem.

Morális szent, politikai szent és igazi szent

Ne feledjük, ráadásul ezer ok van, ami miatt valakit szentnek tekintenek. Ismerjük az úgynevezett akcidenciális szentség fogalmát, amikor egy tárgy, dolog szakrális felhasználása miatt válik szentté – és szándékosan ne beszéljünk akcidenciális szentekről! Léteznek morális szentek, akik magas erkölcsi nívón élnek, áldozatosak, önfeláldozók, mások javán fáradozók – nevezhetjük gyakorlatias szenteknek is őket. Viszolyogtató a politikai vagy érdekszent kategória, amikor a tényleges megigazulás helyett más, világi motívum a szentté avatás mozgatója. S végül ne feledkezzünk meg a tényleges szentekről, akiknek a közmondással szemben inkább mások felé hajlik a kezük, mint önmaguk felé.

És hogy mi teszi szentté az embert…? A szabálykövetés? Vagy a meghódolás, az Istennek szentelődés, netán általánosságban a jó emberré válás? A nagy kérdés mindig az, hogyan valósul meg az elmélet a gyakorlatban? Éljünk a megfordítás tanulságos elvével, s vizsgáljuk meg, ki nem szent? A világgal azonosuló, abba belemosódó ember a profán körben mozog, a szent viszont kivétetik a profán, világi körből. Létezik olyan ember, aki abból merít örömöt, ha bajt keverhet, a szent ellenben jót csinál. A világi ember önakaratát érvényesíti, a szent a magasabb, isteni akarat szolgája és közvetítője. Ismerünk aztán olyan embert, aki sem tetteiben, sem szavaiban, de gondolataiban, s eszményeiben sem szent – nos, az ilyen szöges ellentéte a szent.

Keressük tán a csodatételben a szentet? Ne lepődjünk meg, ha a szentben is találni világi vonásokat, ám az valóban csodálatos, ha a világban találunk szentéletű embereket. A közönséges emberek figyelmét fölkeltendő a tanítók vagy szentek olykor rendkívüli dolgokat művelnek, de ezt nem saját élvezetükre használják, mint a szélhámos ál-szentek, akik Istennek vallják magukat. Egy igazi szent sosem hirdeti magáról, hogy ő Isten, hanem az Úr szolgájaként szerepel – mondja a közel múlt egyik jeles tanítója, Bhaktivédánta Szvámí.

Attól bizonyosan szent valaki, ha csodák történnek körülötte? Egy bűvész is képes „csodákra”, de attól még nem Isten… Az igazi csoda nem az, ha megmagyarázhatatlan dolgok történnek, hanem ha valaki ateistából hívő lesz, s még nagyobb csoda, ha szabálykövetőből Isten spontán szeretőjévé válik. S egy szent ember ebben a folyamatban lehet kiváltó ok, ösztönző tényező, jóindulatú segítő, spirituális katalizátor. Swami Ramsukhdas az alábbiakban foglalja össze az ilyen „nem csodatévő” szent vonásait:

A szent ember

– nagy tudású bölcs, az igazság ismerője, akiben – saját lényén kívül – nincs semmi szokatlan és különös
– jól ismeri a helyes cselekvés, a lelki tudás és az isteni áhítat útját, valamint az önmegvalósítás egyéb módozatait
– hathatós társaságában, szavai nyomán tudakozódás nélkül is eloszlanak a kételyek, társaságában békesség és boldogság jár át mindenkit
– társaságáért nem vár cserébe semmit, s minden tettével a törekvők üdvét szolgálja, közelsége mindenkit önkéntelenül lelki törekvésre ösztönöz
– társaságában, közelségében, szavai vagy emléke nyomán kiküszöbölődnek az ember hibái és hiányosságai, reá száll a jó tulajdonságok áldása, és isteni jóindulat hatja át

Mintha az ilyen szent már csupán a puszta létével tanítana, ösztönözne. Ez a célba érkezettek sajátsága, ám a törekvőket is szentnek tekintik. A törekvőtől is elváratik a hiteles viselkedés, a szent törvény beteljesítése, a rátermettség. A szent ember kiváló, erényes, jámbor és tekintélyes, kedves, jóságos, jó modorú, korrekt, előkelő jellemű jótét lélek vagy bölcs, s a tökéletességre jutottakban egyesül a mágus-varázslói szerep, a látnoki próféta a bölcs szent vonásaival.

Dümmerth Dezső érdekes leszármazási táblát közöl a szakrális személyek társadalmi tagozódását illetően. Ennek alapján szakrálisnak tekinthetjük a forrást és a kiáradását is, vagyis a társadalmi szerveződés meghatározó alakját, az atyát, valamint utódait, papi – tanítói –, királyi funkciót betöltő képviselőit, sőt azok további tagozódásait is.

Idevág az a tétel is, miszerint szent az, aki önmagánál nagyobb dolgoknak szenteli az életét. A hős valóságos szent és a szent igazi hős, csakhogy nem mindenki hős – ám azért mégsem szabad kétségbe esni. Radhakrishnan, India hajdani elnöke szerint szent nyugalom, tökéletes önfegyelem és erényes cselekvés jellemzi a szentek életét. Li-ki, kínai bölcselő pedig így ír: „Akiről azt mondják, szent ember, annak tudását egyetlen nagy igazság itatja át. Az ilyen mindenkit minden körülmények között útbaigazíthat, anélkül, hogy zavarba jönne. Föl tudja mérni a dolgok természetét és lényegét. A birtokában lévő nagy igazság teszi, hogy szemében a levésben levés, vagyis a valósulás mint szilárd valóság bontakozik ki. A dolgok igazi természete és lényege pedig megmutatja neki a mindenek Rendjét, azt, hogy mit kell elfogadni, mit kell elvetni, hogy mit kell keresni, és mit kell elkerülni. Azért az ilyennek cselekedetei nagyságosak, mint az Ég és a Föld együtt a Nappal s a Holddal, a felhőkkel és a szivárvánnyal. Minden dolgok felett úr ő nagy komolysággal és igazsággal, senki sem vonhatja ki magát az ő varázsa alól – olyan az ő hatása, mint az egeké, senki azt a maga szolgálatába igázni nem tudja. Ő csak az egekhez tartozik.”

Mereskovszkij költőien ragadja meg ugyanezt: „csak a bölcs válik lanttá, amely Isten ujjai alatt megremeg és felcsendül.”

Felekezeti és egyetemes szent

India ősi szent iratai behatóan foglalkoznak a szentség kérdésével. A Visnu-purána szerint az tekinthető szentnek, aki már kiküszöbölte hibáit, s viselkedése feddhetetlen. Másutt az áll, hogy az erény és vallás a viselkedésben gyökerezik, s a szenteket is a viselkedésükről lehet fölismerni. A kötelesség és a nemes jellem a viselkedésben gyökerezik. Aki nem követi a viselkedési normákat, az sem nem nemes jellem, sem nem tisztességes, erényes.

Bizonyos tulajdonságokat, erkölcsi normák követését, erényes cselekvést tehát általában elvárnak a szentektől. A Bhágavata-purána ekként fogalmaz (3.25.21-24):
„A béketűrő, könyörületes és minden lény iránt barátságos szent emberek nem ellenségeskednek és békességesek, ők a jámborok gyöngyei.

Minden érzelmüket kizárólag nekem szentelik; a szentek töretlen odaadással imádnak engem. A kedvemért minden egyéb feladatról, de családjukról és barátaikról is lemondanak.

Az én oltalmamban folyton rólam társalognak, engem dicsőítenek s hallgatják a szent történeteket. A sokféle anyagi nyomorúság nem érinti őket, hiszen folyton tetteim és kedvteléseim körül járnak gondolataik.

Az ilyen szentek már mentesek mindenféle ragaszkodástól. Fohászkodj az ilyen szentek társaságáért, mert az mentesít a rossz társaság minden szennyétől.”

Másutt: „A szent emberek mentesek a vágyaktól és békességes, mindenkivel egyenlően bánnak. Semmit sem tekintenek a magukénak, s nem hamis öntudat vezérli őket. A kettősségek ellentétpárjai nem háborgatják őket, s közömbösen hagyja őket más tulajdona, s mindenekfölött folyton reám gondolnak.

Szerencsés ember! Az ilyen szentek – hozzád hasonlóan – folyton rólam társalognak, s aki csak hallgatja őket, megtisztul bűneitől.

A szentek belső látásmóddal áldják meg az emberiséget, amiként a kelő Nap is beragyogja a világot. Valóságos félistenek a szentek, ők az emberek legjobb barátai, mint saját lelkük, sőt, mint Én magam.” (Bhágavata-purána 11.26.27-31.)

Ezekhez a normákhoz mérhető a nyugati világ egyik legismertebb és legközkedveltebb szentje, Assisi Szent Ferenc. A Poverello igazi istentudatról beszélt, semmi hamis dolog nem vegyült tanításaiba. Ennek megvalósításához pedig nem kell más segítség, csak a megszentelt élet. Dogmáktól függetlenül, tisztán, kristályosan – így érdemes élni. Teljes függésben az isteni akarattól, s amit ád az Úr, azt elfogadni, legyen az akár kellemes, akár kellemetlen. Ez a meghódolás nagy bizonyossága. Szent Ferenc egyetlen igazi dogmája az egyszerűség volt, és ezt igenis lehet a szentség normájának tekinteni.

A fegyelmezett szent azonban nem a végső stádium. A tiszta személyek tettei olykor nehezen érthetők, s a kezdők számára tetteik követése nem is feltétlenül ajánlott. Egyesek minden társadalmi normát meghaladnak, a világ minden kötöttségét lerázzák magukról. Az isteni rajongás akár tébolyulttá teszi őket – az extrém szenteket, akik olykor némaságba húzódnak vissza, nem bánják, ha bolondnak nézik őket, már nem vitáznak senkivel és semmivel.

A középkorban a vezeklést és önsanyargatást is a szentség elidegeníthetetlen feltételének tekintették.

Lovass Gyula jegyzi Kapisztrán Szent Jánosról, hogy „… számtalan utazását legnagyobbrészt gyalog s mezítláb tette meg. Ha aludt, ágya a puszta föld volt, vánkosa fadarab vagy kő. Mindig habitusban aludt s alvásra nem fordított többet, mint három-négy órát. Napjában csak egyszer étkezett, minden bőjtöt szigorúan megtartott, s általában oly keveset evett, mint egy gyermek. Harminchat éven át tartózkodott a húsevéstől. Állandóan vezeklő övet viselt dereka körül. Éhséggel, fázással, szomjúsággal, virrasztással, önsanyargatással, ostorozással testét vétkeivel és kívánságaival együtt keresztre feszítvén, érzelmeinek oly szépségével tündöklött, hogy az életszentségnek és tisztaságnak kiváló példaképeként tűnt fel mindenki előtt.”

Saját vallomása Bernardino d’Aquilának pedig így hangzik: „Én büszkébb vagyok a sátánnál, de mióta ferencrendi testvér lettem, iparkodtam magamat megfékezni. Büszkeségem legyőzésére, amióta Perugiában időzöm, négy hónap alatt hétszázszor korbácsoltam meg magamat; visszaemlékeztem ugyanis, hogy büszke nyakamat csak akkor tudtam megalázni, mikor napjában hétszer korbácsoltam meg magamat.” (Horribile sic!)

De nemcsak a férfiak éltek önkínzással, Árpádházi Boldog Margit „kincsesládájában” halála után a következő kínzószereket találták az apácák: egy régi és egy új ciliciumot, egy vasövet, egy sündisznóbőrrel bevont vesszőnyalábot, két, belső oldalán apró vasszegekkel teletűzdelt kapcát, egy ónlemezből és hálómódra kötött ciliciumfonalból készült ingfélét. Thurzó Gábor így fogalmaz: „Csodálatos volt a szent életerő ebben a gyenge női testben. Férgek emésztették, alig aludt valamit, önkínzó köntöst viselt, véresre korbácsoltatta magát, sírásban teltek napjai, böjtölt – és mégsem tört meg rugalmassága, mégsem mondott le egy percre sem önbüntető életmódjáról. A szentség, a misztikus kegyelem tartotta szinte csodás lebegésben testét, teste mellékes volt, lelkének engedelmes eszköze.”

Szentekre szükség van!

Hogy szentekre ma is szükség van, s ez nemcsak egy idejétmúlt egyházi fogalom, bizonyítják azok a vélemények, amiket egyetemista fiatalok fogalmaztak meg. Ezekből kiviláglik egy reform-szent intézmény, amely már nem feltétlenül kultikus, vagy szorosan vett vallási, még kevésbé egyházi rendszerben gondolja el a szent embert, hanem közönséges emberi, sokszor hétköznapi kontextusban, de mindenképpen kimagaslóan, messzi sugárzóan. Ez is egybecseng a mai kor igényével, hiszen spirituális szinten is az mutatkozik, hogy az intézményekkel és nagy rendszerekkel szemben az emberi szint, a személyes gondoskodás fölértékelődött, s valakinek a szent-ségét egyre inkább az emberi viszonyokon lehet lemérni. Barátságos, jóindulatú persze a szentség nélkül is lehet az ember, s ha az isteni helyébe az emberit állítjuk, könnyen abba a hibába eshetünk, mint Kempis Tamás, aki így kiált fel: ó, Istenem, már megint elfeledtelek, s egy embert állítottam helyedre, s persze csalódtam benne!

Ha azonban tovább vizsgáljuk a figyelmünk homlokterébe került embert, vagy Istent, akkor fölvetődik a kérdés, mit imádunk az emberben? Amíg csak a földi arcát, addig bizonyos a csalódás, ám ha sikerül meglátnunk és értékelnünk a benne rejlő isteni szikrát, s a lelke mélyén rejlő magasztos igazságot, akkor még ember-imádatunk is sikeres lesz. Az emberben tehát az istenit érdemes imádni, mert az maradandó, romolhatatlan és üdvös. De akkor mit érdemes imádni Istenben? Három válasz fogalmazható meg: az ateista, a hívő és a látnok válasza. Az ateista szerint semmit, mert a világ Isten nélkül is halad előre, s az ember egy égi atya nélkül is elboldogul. A hívő azt mondhatná: Istenben az istenit érdemes imádni – a hatalmast, a menynyeit, a transzcendenst. Ám a látnok másként fogalmaz: ha ő az emberben az istenit imádja, akkor az Istenben pedig – az emberit! A transzcendens Isten imádata távoli, sokszor elméleti, vagy kötelességszerű, ám az emberies Isten imádata rendkívül személyes lehet. A hívő a szeretetviszonyban közel kerülhet imádott Istenéhez, s szolgálatait inkább rajongás jellemzi, mint a kötelesség vagy a rutin. Az efféle látásmóddal rendelkező reform- szentekre igenis nagy szüksége van a világnak, hogy mások is eltanulhassák titkaikat, s gazdagabbá, teljesebbé tegyék úgy a maguk, mint a többiek életét.

Amit általában elvárunk egy szenttől, az az erényes viselkedés, alázat, megértés, szeretetkészség. Ezek akkor teljesednek, ha valaki teljes harmóniában van önmagával és másokkal. A szent ember Isten felhatalmazottja, átadta magát az isteni szolgálatnak és túljutott a határvonalon, ami az emberit és az istenit elválasztja. A szent istenismerő birtokában van az igazságnak, és követendő példájával erre másokat is képes rávezetni. Képes megkülönböztetni a tudást és tudatlanságot, lemondott az anyagi világról, és sem érzelmileg, sem pszichésen nem függ másoktól. A szent először lemondásra, aztán odaadásra tett szert, alázatos, rettenthetetlen, együttérző, mindenkit kedvel és őt is kedveli mindenki. Olyan megvilágosodott személy, aki belelát a szívekbe és képes a szívtől szívhez szóló párbeszédre. A szent társaságában megváltozik az atmoszféra, s egy addig ismeretlen, más minőséget ismertet meg velünk. A szent maga is ragyog, tisztasága megtöri a sötétséget, és világossággá teszi azt. A szent nemcsak Istenért, hanem az élőlényekért is feláldozza magát, s hatására mások is képesek szentté válni. A szent ember nagyon vonzó személy, s ha találkozol vele, nyomban beleszeretsz. A szent minden élőlényt inspirál, jelenlétében teljes elégedettséget érzünk, s a vele való minden egyes találkozással jobbá és jobbá válunk. A szent az, aki életünket képes végérvényesen megváltoztatni. A szent embernek tiszta a szeretete, és ezt másoknak is képes megadni; a szent egy földre szállt Isten.

Amíg a szentek tulajdonságait analizáljuk, a szentté avatási pör vizsgálódásait folytatjuk, vagy hezitálunk, merjük-e hinni a szent ember létét, eltelik az élet s egy óriási lehetőséget szalasztunk el. Egy beszélgetés során valaki így fogalmazott: mindenkinek megvan a maga szentje: nekem nem az a fontos, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezik, hanem hogy ki az?

A szentek természetrajza

Az alábbiakban olyan vélemények sorakoznak, amiket egyetemisták és a Napkelet Bölcseleti Iskola hallgatói fogalmaztak meg. Folytassunk le egy kísérletet! Mielőtt tovább olvasna, gondolkodjon el egy percre, s néhány szóban igyekezzen összefoglalni, ön szerint mitől szent az ember? Írja le gondolatait, s csak később folytassa az olvasást!

Szerintem attól szent az ember, hogy.…

Vesse egybe véleményét a gyűjtemény elemeivel! Meglepő egyetemességek és páratlanul szép egyéni vélemények sorakoznak majd, ami igazolja, hogy a sokféleség az egység szükségszerű és szép kiegészítője.

Rácz Géza

Boldoggá és szentté avatás

A boldoggá avatás (lat. beatificatio vagy canonisatio) az az eljárás, mellyel a szentség hírében meghalt valamely embert a szentek névjegyzékébe (canon) felvesznek, s így a hívek elé követendő példaként s a tisztelet tárgyaként állítják.

Régebben a boldoggá avatást a püspök vagy a nép gyakorolta, de III. Sándor pápa 1170-ben pápai hatáskörbe vonta, VIII. Orbán (1623-44) pedig a boldoggá avatás eljárási módját is megállapította. Eszerint a boldoggá avatásnak három fokozata van: 1. Püspöki ügyvizsgálat, amelynek során az a püspök, akinek egyházmegyéjében a jelölt elhunyt, szigorú vizsgálódás során állapítja meg, nem részesült-e a boldoggá avatandó meg nem engedett tiszteletben, s hogy csakugyan kitűnt-e úgy életszentsége, mint csodák által. 2. Amennyiben a püspöki ügyvizsgálat után tíz év elteltével is eleven a jelölt szentségi híre, a pápai ügyvizsgálat véglegesíti a püspöki ügyvizsgálatot, s bizonyítja annak érvényességét. Amennyiben a boldoggá avatandó jelölt halála után ötven év elteltével a szentségre vonatkozó bizonyítékok továbbra is mellette szólnak, s legalább két csoda történt általa vagy szentsége folytán, úgy a pápa boldoggá avathatja, s így elnyeri a „boldog” címet (beatus) és korlátozott tiszteletet.

Ha a boldog személy közbenjárására vagy sírjánál újabb csodák történnek, következik a 3. ügyvizsgálat (processus canonisationis), melyet a pápa a bíbornoki testület jelenlétében, vagyis a konzisztóriumban végez. A már előbb boldoggá avatott megkapja a szent (sanctus) címet, ezzel együtt ereklyéi nyilvánosan tisztelhetők, nevére templomok építhetők, ünnepnapot és ezen ünnepélyes istentiszteletet és a breviáriumban (papi zsolozsmás könyvben) officiumot rendelnek számára.

„A folyók nem isszák saját vizüket, hanem mások érdekében hömpölyögnek, a gyümölcsfák sem fogyasztják saját gyümölcseiket, hanem mások érdekében hozzák azokat, a felhők sem isszák saját vizüket, hanem mások érdekében záporoznak. Ugyanígy a szentek is csak másokért élnek.”