Az elégedettség kultúrája

Az óvatosságtól a szeretet birodalmáig

A magyar elégedetlen nemzet, talán mindig is az volt. Nálunk történelmi gyökerei vannak az elégedetlenségnek, amit az évszázados kudarcsorozat mintha indokolna is. Történelmi távlatban is vesztes a magyar, aminek kedvező hozadéka is volt, hiszen talán éppen ez fokozta életképességét, biztosította megmaradását. Mintha ez a nép csak az ellenállásra válaszképpen tudna erőt kifejteni, eredményeket felmutatni. Teher alatt nő a pálma, tartja a délszaki romantikát idéző mondás, mifelénk inkább azt a lovat ütik, amelyik húz.

A hatás-ellenhatás meglehetősen primitív törvénye mozgatja a fél világot. Ha van ellenállás, több erőt fejtünk ki, kényelmes körülmények között azonban lazulnak az izmok. Burleszk filmek általános gegje volt, amikor egy ajtót valaki bereteszel, kívülről pedig egyre többen feszülnek neki, hogy kinyissák. Egyszerre a szobában lévő elfordítja a kulcsot, s az ajtónyomó tömeg bezúdul a szobába, ő pedig kisurran. Ha megszűnik az ellenállás, a túlerő orra bukik, az üldözött pedig megszabadul – szinte népmesei ihletésű gondolat.

Morális szinten is igaz a tétel: könnyű valami ellen harcolni, nehezebb valamiért küzdeni. Sok ember vagy közösség csak valami ellenében képes megfogalmazni önmagát: én nem ez vagyok, hanem amaz; mi nem olyanok vagyunk, hanem emilyenek. Ez azonban aligha tekinthető objektív, abszolút értékű öndefiníciónak, sokkal inkább magyarázkodásnak tűnik.

Talán történelmi sorsszerűség, hogy a megrázkódtatások erősítik a magyart, az áhított jólét viszont testi-lelki tompaságba taszítja? A muhi csatát a kelleténél hamarabb jött tobzódás, a győzelem fölött érzett korai öröm miatt vesztette el a magyar 1241- ben. A csata emlékhelye azonban háború nélkül is lassan düledező kőhalommá vált: a körbástyaszerű építmény tizenkét helyen repedt meg, pedig ostrom sem volt. Egy hajdani várkapitány ilyen hitvány munkáért ledobatta volna az építőket a vár fokáról. Az emlékhely árválkodik, csak néhány életveszélyt jelző tábla riogatja az arra tévedőt. Mintha a mai gondatlanság a kora középkori veszteséggel állna párhuzamban: csakhogy ma már ellenség sem kell a vesztéshez, a romláshoz.

A tatárdúlás után a törökdúlás következett. Az 1700- as évek elején a Duna-Tisza közén mindössze tizenkét település maradt meg a török hódoltság után, s az egész országban csak negyven négyzetkilométerenként jutott egy-egy település, néhány évtized leforgása alatt azonban hihetetlen mérvű szaporaság és fellendülés volt tapasztalható – a betelepítések mellett.

Az ellenállás, az elégedetlenség valóban történelmi gyökerű: legtöbbször a fennálló rend ellenében fogalmazta meg magát a magyar. A magyar történelmi távlatban is vesztesnek, vagy tán pestisesnek tűnik: amihez csatlakozott, vagy amibe belefogott, az előbb-utóbb kudarcba fulladt. Elég csak saját küzdelmeire gondolni, vagy a világháborúkra, a szocialista rendszerre, a Varsói Szerződésre, a NATO-ra … bocsánat, ott még nem következett be a végső elsorvadás, de az Európai Unió fölött már fellegek tornyosulnak. Az EU-fória mellett előbb az euroszkepticizmus, majd az europesszimizmus jelent meg, mint új kifejezések. De ez sem új találmány, utánzása csak a magyar jelenségeknek, hiszen a humán tudományok egyik ága a hungaropesszimizmus vizsgálata. A kutatók erre a szinte megmagyarázhatatlan, fátumszerű sors-okra vezetik vissza például a magyarok önpusztító hajlamát, az öngyilkosságok magas arányát, az alkohollal történő visszaélést, a várható életkor alacsony voltát, a nemzetfogyást – ráadásul a szeizmográfiai és GPS mérések szerint a Kárpát-medence is évről-évre egyre kisebb lesz. Ok tehát volna a panaszra, az aktuálpolitika fölött érzett aggodalom pedig tovább táplálja a panaszáradatot.

A pesszimizmus tünetei az élet hihetetlen sok területén tükröződnek. Gondoljunk csak a „sírva vigad a magyar” abszurditására, ami a mosolygós reklámokkal gyökeresen ellenkező lelki beállítódást sejtet. Talán ez a kontraszt is oka az ifjabb és kevésbé ifjú generációk kiábrándultságának. A nosztalgikus kedélyállapotot tükrözi a magyar népdalok elvágyódó, az első szerelmet sirató hangulata is. Egyes kutatók szerint népdalaink többsége a beteljesületlen, első szerelmet emlegeti. Sokan ebben csak a világi szenvedély tüzét látják, mások viszont a léleknek Istenhez fűződő eredeti rajongása, viszonya emlékképét fedezik föl benne.

Egyszer egy statisztikát készítettem az egyik újság lepedőnyi színes-hírek oldaláról. Az eredmény meglepő volt: a legalább ötven kisebb-nagyobb hír, tudósítás, közlemény között mindössze két pozitív volt – egy templom megnyitásáról és egy szobor leleplezéséről (itt legalább nem a szélhámosság lepleződött le) – a többi mind negatív jellegű volt: felrobbant…, kifosztották…, meghalt… sőt, még az időjárásjelentés is rossz időt jósolt. A pesszimista lelki alkat megfejelése a negatív híráradattal végzetessé válhat.

Mondják például, a kényszerpálya más nyelvre lefordíthatatlan, vagy ha szóban lefordítható is, értelmezhetetlen marad más nációk számára. Pedig itt, Kelet- Európában nagyon is jól ismerjük a kényszerpálya fogalmát, sokak számára ez megélt valóság. Tipikus kelet- európai életút a magyar: zsenialitásában tömlöcbe zárt, nyelvében izolált, visszaszorulásában is integráló, búvópatakként életképes… Talán ez is tükrözi, hogy az ember csak azt láthatja, amit látni engednek neki, s itt nem csupán a média befolyására gondolok. Az igazság, a valóság magasabb szintjei a tudati fejlődés során tárulkoznak föl az ember előtt, de mindig csak annyi, amennyi még nem zavarja meg a tudatát, a lelki állapotát.

Elégedetlenségében talán a nyugati kényelem élvezetére, netán belső-ázsiai őshazája után sóvárog a magyar? Márpedig a Távol-Keleten erkölcsi törvény az elégedettség. Milyen gyökeres változást hozna, hogyha elégedetlenség helyett elégedettséget sugároznának az emberek? Ha panasz helyett öröm jelezné az útjukat? Hogyha a hírek zabolátlan panasznarkózisa helyett a mindenség harmóniájától lennénk mámorosak?! Mert a világ nem jobb, nem rosszabb, mint mindig is volt. Jóban-rosszban kiegyensúlyozottnak maradni, ugyanakkor adekvát válaszokat lelni az élet problémás jelenségeire – ez a lelki szemléletmód kialakításának első lépcsője. A jógí elégedett az általa elért eredményekkel, ám ez nem megelégedettség, még kevésbé önelégültség, hanem ráhagyatkozás a mindenség törvényeire, a személyes és a kozmikus összhang meglelése. A jógának egyik alapeszméje az elégedettség, ami szorosan összefügg az alázat kérdésével. Nem ostoba megalázkodásról, önpusztító hajlongásról van itt szó, hanem a felismert tekintély előtti őszinte főhajtásról. Az alázat azt jelenti, hogy az ember nem kívánja más jogait. Ez a konstruktív alázat, a megbízható, felelősségteljes, tettrekész ember alázata. Hittel gyakorolja feladatát, hivatása van, átérzi az élet kínálta fantasztikus lehetőséget.

Ezzel szemben a panasz és elégedetlenség úgy működik, akár a hibás önszuggesztió: a hipochonder képes belebetegedni a kór hamis képzetébe. Az emberi elmének nem csupán diszkriminatív, hanem teremtő ereje is van, sokszor a jót s a hátrányost is megteremti az ember.

Mondhatnánk, az elégedetlenség viszi előre a világot, ez a fejlődés motorja. Azonban az elégedetlenség csak egy irányba űz: az egyik beteljesületlenségtől a másik beteljesületlenségig, mert csak lineáris hajtóerőt jelent. Egyik eredménytől a másikig, egyik szerzeménytől a másikig, de vajon a belső kibontakozás felé-e? Vagy a hiány magasabb szintű újratermelése felé? A mindenség eredendően úgy van felszerelve, hogy minden élőlénynek jutna elegendő mindenből, mondhatjuk a javak terén csupán allokációs problémák állnak fönn. Magyarországon mintegy évi ötmillió tonna búza terem, gabonából összesen pedig mintegy tizenöt millió tonna. Ha ezt elosztjuk, akkor fejenként, évente ötszáz kilogramm búza jutna mindenkire, vagyis az országban nem volna szabad éheznie senkinek sem. A támogatási rendszer egyes vonatkozásai ugyanakkor már ma is arra ösztönöznek, hogy a gazda vessen, de ne arasson, vagy inkább vonja ki földjét a mezőgazdasági művelésből, és helyette erdőt telepítsen.

A Föld biokapacitása 1.8 globális hektár (tehát természeténél fogva mérsékelt növekedésre, öntúlteljesítésre van beállva a világ), ahol egy globális hektár tízezer négyzetméternyi (1 ha) átlagos terület eltartóképességét jelenti. Az ökológiai lábnyom fogalma azt jelzi, hogy egy adott népesség mennyire terheli a területet, mennyi erőforrást fogyaszt. Magyarországon ez az arány kb. 3,5, ami kétszeresen múlja fölül a Föld átlagos biokapacitását. A világ ökolábnyoma 122%, vagyis az egész föld túl van terhelve.

Milyen nehéz meglelni a szükséges és elégséges határát! Úgy mondják, a világon mindenkinek jutna elegendő mindenből, de a világ minden kincse sem elégíti ki egyetlen ember kapzsiságát. Az elégedettség kultúrájának meghonosítása nem a magas politikai döntéshozókon múlik, mi magunk elkezdhetjük. Elég mosolyogva köszönni a kapuban, kezet rázni a portással, kedvesen szólni a pénztároshoz vagy bölcsen leszerelni az alaptalanul elégedetlenkedőket. Az önként vállalt egyszerűbb életmód, a pazarlás csökkentése, az erőforrások megbecsülése mind segít csökkenteni a terhelést. Egy kedves ismerősöm például elhatározta: személyes egészsége és a Föld jóléte érdekében felhagy a kávézással. Jóleső rítus ez sokunk számára, s bele sem gondolunk, hogy a gyarmatáruk termelői éhbérért dolgoznak, sokszor országok élnek teljes kiszolgáltatottságban, s a haszon nem a termelőknél marad, hanem a profitéhes világcégeknél. Mondhatnánk, egy fő évi kávéfogyasztása vajmi kevéssé befolyásolja a világtendenciákat: ettől a kereskedelmi monopóliumok még nem dőlnek össze. Egy ember fogyasztási szokásainak megváltoztatása valóban nem oszt, nem szoroz, erkölcsileg mégis bátor kiállás, jelentős lépés. Egy fecske is csinálhat nyarat.
Ráadásul a hajdani bölcsek szerint az elégedettség kultúrájának eredménye a legfőbb boldogság elérése: „Akinek jó lábbelije van, azt nem fenyegeti veszély még akkor sem, ha éles kavicsokon és tüskéken jár; számára minden kedvező. Ehhez hasonlóan az sem szenved, aki mindig elégedett önmagában, sőt, bármerre jár, mindig boldogságot érez.” (Bhágavata-purána 7.15.17.)

Az elégedettség kultúrája tehát egyszerre világjobbító tényező, erkölcsi állásfoglalás és a személyes boldogulás reményteli alternatívája is. Nem a média és a demonstrációs effektus generálta ostoba példák kiszolgáltatottjaként sóvárog az ember az anyagi képességeit messze meghaladó, s erkölcsileg kétséges vívmányok után, hanem hiteles önérzettel felruházva, felelősen birtokolja az erényeket, s a legegyszerűbb dolgokban is megleli boldogságát.

Csóka Emese