Az állatok: tárgyak vagy társak?

A holdkór-gén, avagy szabad-e állatot ölni?

Nem tudom, hogy van-e génje a hóldkórosságnak, ezzel sohasem találkoztam az irodalomban. Ha netán van, akkor egy negyed ilyen gén bizonyára jutott belém. Nem egy egész, hisz szerencsére nem vagyok holdkóros, de negyed, netán fél alighanem, mert teliholdas éjeken még a városi lakásunkban is felébredek, kinn a természetben viszont órákig ücsörgök ébren, gyönyörködve a holdsütötte tájban. S bár a jó bor álmatlanság ellen való gyógyszernek sem utolsó, mégsem jött álom a szememre, amikor hosszú beszélgetés után – éjfél elmúltával –aludni tértünk Jocóval. Ő ugyan néhány perc elteltével hangos horkolással adta tudtomra, hogy az igaz barátok álmát alussza, engem vagy negyed óra múlva kidobott az ágy. Felöltöztem hát, s a pokrócotis magamra véve kiültem a körtefa alá. Töredelmesen bevallom: a poharam s egy borosüveg társaságában.

Az éjszaka csendje sose tökéletes. Nemcsak egy-egy bagoly ma már ritkán hallható rikácsolása, huhogása vagy a pelék nyüszítése töri meg a civilizációtól távoli táj éjszakai csendjét, magának a csendnek is ezernyi mikronesze van, a levél zizzenésétől az egérsurranásig. De e neszekkel teli csend ezerszer csendesebb a nagyváros éjjeli „csendjénél”, s miközben a szem a holdsütötte táj ezüstszürkéjén bóklász, az agy háborítatlanul dolgozik, felidézve elmúlt eseményeket, ítélveazok felett az elme belső értékrendje, belső törvényei szerint.

Az én agyam persze a malacok lelövésének körülményeit idézi. Mit csináltam, hogy csináltam, jól csináltam-e? Öltem. Értelmes lényt öltem. Mert én tudom, hogy a vaddisznó gondolkozó, értelmes lény. Tudom, hogy tudja, a halállal néz szembe, amikor a vadász puskájával néz farkasszemet. Becsülöm okosságáért, becsülöm bátorságáért. Szabad-e hát fegyvert fognom rá?

Nyomorultul pusztult volna el e két visszamaradt, szerencsétlen beteg állat még a tél elején, megváltás volt hát számukra e gyors halál. Ráadásul még a konda is kiverte volna őket magából kínjuk súlyosbodásával.

– De mondd csak – emeli fel hangját a Belső Bíró –, ha nem e köhögős malacok kerülnek eléd, hanem egy életerős kan, húszcentis agyarral, vajon arra nem lőttél volna rá?

– Bizony rálőttem volna –, ismertem el magamban lehajtott fejjel.

– Ha őzbak vagy szarvasbika kerül eléd, azokat is meglőtted volna – olvassa fejemre csendesen. – Mi hát a mentséged?

Felemelem a fejem, szemem megnyugszik a távoli falu néhány pislákoló fénypontján. Meglőttem volna, valószínűleg meglőttem volna. A vadásznak az a feladata, hogy meglője a vadat, a törvény szabályozta keretek között. De hát bűnös-e a vadászat? Igazuk van-e azoknak, akik – egyre nagyobb számban – elítélik a vadászatot, gyilkolást, ártatlan állatok legyilkolását látva benne?

A természet az ölést nemcsak hogy nem tiltja, de egyenesen törvényesíti azzal, hogy állatvilágának nagy részét eleve ragadozónak teremtette. Az ölés tehát a természetben szabad, sőt az ön- és fajfenntartás érdekében kötelező! Ami viszont tilos – és a természetben ez roppant szigorúsággal betartatik –, az az értelmetlen ölés: a gyilkolás. Ennek képességével csak az állatvilágnak egyetlen faja rendelkezik, amely paradox módon „bölcs” embernek, azaz Homo sapiensnek titulálja magát.

A falun élő ember a legcsekélyebb lelkiismeret-furdalás nélkül szúrja le disznóját a fagyos decemberi reggelen, amikor elérkezett a disznóölés ideje, a gazdaasszony a legtermészetesebb módon vágja el a csirke nyakát, hogy paprikás csirkét főzzön ebédre vasárnap. De ezt joggal teszik, ők a természet törvényeinek megfelelően járnak el.
– Nono – szólt közbe a Belső Bíró –, a gazda azért tenyészti disznait, a gazdaasszony a csibéit, hogy végül is megölje és megegye őket, s az ilyen célú tenyésztés azért nemigen szokás a természetben.

– Ez igaz – válaszolom magamban –, de végül is ezt az ön- és fajfenntartás érdekében teszik, s ha az ilyen célú tenyésztés az ember találmánya is, ezzel nem sérti a természet törvényeit.

Eszembe jutnak a háziasszonyok – köröttem is vannak bőven –, akik még a gondolatától is irtóznak, hogy egy csirkét levágjanak, vagy egy halat megpucoljanak, és eszükbe sem jut, hogy amikor fagyasztott csirkét vagy karajt vásárolnak, akkor végeredményben másokat pénzelnek azért, hogy azok állatokat öljenek. Már-már azt a kérdést tenném fel magamban, hogy ki a nagyobb bűnös: a „bérgyilkos” vagy a „felbujtó”, amikor rájövök, hogy ez esetben nem értelmetlen ölésről, azaz gyilkolásról van szó, hanem az ön- és fajfenntartás érdekében végzett tevékenységről. Igaz, a csirkegyárak és a modern állattenyésztő üzemek körülményeit még az állatok számára is „embertelennek” tartom, remélve, hogy előbb-utóbb túl is halad rajta civilizációnk.

De tovább is mehetek. Hiszen azok többsége, akik elborzadnak egy csirke vagy egy disznó leölésétől, élvezettel nézik és igénylik a tv-ben a krimiket és horrorokat, ahol igazán csak értelmetlen gyilkolás, sőt kínzás folyik tömegével, ami teljesen ismeretlen fogalom a természetben. Továbbá a filmekben e gyilkosságok saját fajtársak ellen irányulnak, ami végképp ellentétes a természet fajfenntartási parancsaival. És hogy e nézők mennyien vannak, azt onnan lehet megbecsülni, hogy csupán Európa tv-állomásai évi félszázezer műsorban sugároznak ilyen filmeket – a nézők igényeire hivatkozva. Micsoda álszentség akkor gyilkolásnak nevezve elítélni az ősi mesterséget, a vadászatot?

– Állj le, ne gurulj méregbe – szólal meg a Belső Bíró –, ebben teljesen igazad van. A természet rendje a feje tetején áll az olyan társadalomban, amely irtózik egy csirke levágásától, miközben jogosnak tartja fajtársai tízezreinek bombák általi megölését, vagy megköveteli, hogy naponta nézhessen tv-készülékén értelmetlen gyilkosságokat, kínzásokat, borzalmakat. Ám – ezt ne feledd – az, hogy vannak nálad nagyobb bűnösök is, a te bűneidet még nem menti. Mondd hát, téged mi jogosít fel arra, hogy állatokat ölj, ha ezt nem éhséged csillapítására s nem önvédelemből teszed?

Idegesen felkelek a padról, mert érzem izmaim feszült tónusát. De nyugalom, nem vagyok még sarokba szorítva, mért hát az idegesség? Néhányszor ide-oda sétálok a présház előtt, aztán a betonstanderhez megyek, amelyet körbe befutott a borostyán. Nekidőlök.

– A nagyragadozók. Pontosabban a nagyragadozók hiánya. Nincs, aki a természetes szelekciót végezze. A vadásznak kell elvégeznie.

– Az ember irtotta ki őket – így a Belső Bíró.

– Önvédelemből – feleltem magamban. – Legalábbis részben önvédelemből – javítok álláspontomon –, s ez a része a dolognak jogos, a természet s a társadalom törvényei szerint egyaránt. Persze ami csak trófeaszerzési vágyból történt… Aztán amúgy sem lenne már életterük. S ahol pedig van még életterük, ott védettek már. Az élettereiket kell hát védeni. De vadászni – mérsékelten – ott is kell rájuk. Kell, hogy féljenek az embertől. Máskülönben zsákmánynak tekintik az embert. Ez is a természet törvénye. Jól érezhető már ez a dél-ázsiai tigrisrezervátumokban. Ott az őslakosság él rettegésben, mert a védett tigrisek rászoktak az emberhúsra. A túlszaporodott erdélyi medvék is igen sok problémát okoztak, csak nem volt szabad beszélni róluk. Még az őz is veszélyessé válik, ha nem fél az embertől. Sok halálos balesetet okoztak már az emberhez szokott őzbakok.

Malacnyikkantás. Igaza volt Jocónak, hogy lejönnek a disznók a közeli koraérett körtéhez. Kihozom a távcsövet a présházból, de túl sötét van ahhoz, hogy lássam a kondát. A hold elbújt már a Hajagas mögött.

Visszaülök az asztalhoz, s tovább bóklásznak gondolataim. Szeretem az állatokat. A városi emberek körében viszont valami torz, természetellenes állatszeretet hódít, olyan, amely néha állatkínzással is felér. A szeretet és a gyűlölet ugyan nem ismeretlen az állatvilágban, de mindig az ön- és fajfenntartást szolgálja. Az értelmetlen, önmagáért való szeretet viszont éppúgy ismeretlen, mint az értelmetlen gyűlölet. A természet nem ismeri a szeretet vezérelte paradicsomi állapotot, de a szadizmus okozta kéjes gyilkolást sem. Itt küzdelem van, tisztességes küzdelem a létért.

– Ez mind igaz – szakítja ismét félbe gondolataimat a Belső Bíró. – De ez mind nem jogosít fel arra, hogy állatot ölj, ha az egészséges, és nem veszélyeztet téged vagy fajodat. Ismét felteszem hát a kérdést: mi indokolja a vadászat létét?

– Ismét csak azt tudom mondani, hogy a nagyragadozók hiánya. De most talán egy kissé jobban megvilágítom. A természetben a ragadozók és a zsákmányállatok egymásra vannak utalva. Hogy a ragadozó nem élhet meg zsákmányállat nélkül, az mindenki számára világos. De hogy a nyúlnak a róka kellene, az őznek a hiúz, a zebrának az oroszlán, azt már kevesen gondolnák. Pedig ez az igazság. Vegyük hát sorra, hogy miért.

– Az első, ám korántsem a legfontosabb, az állományszabályozás. Ha kevés a ragadozó, a zsákmányállatok túlszaporodnak. Ennek rájuk nézve különböző, súlyos következményei lehetnek. Ezek között a leggyakoribb az éhezés, az ezzel együtt járó legyengülés, s az azt követő, rendszerint kínos pusztulás. Más fajoknál a túlzott egyedsűrűség olyan etológiai, mondhatnánk „pszichés” zavarokat vált ki, amelyek meddőséghez vagy az utódok elpusztulásához vezetnek, továbbá agresszióhoz vagy olyan tömegpszichózishoz, mint pl. a lemmingek esetében, amelyek óriási tömegben indulnak vándorútra, hogy milliószám a tengerbe vetve magukat, ott pusztuljanak. A túlszaporodás legsúlyosabb következménye azonban alighanem a fertőző járványok fellépése.

Itt vannak például az én most meglőtt malacaim. Tüdőférgességük a vaddisznóállomány túlszaporodásának a következménye. A férges malacok ugyanis egymást közvetlenül nem tudják megfertőzni. A féregpeték a disznó ürülékével kerülnek a talajra, innen a talajt feldolgozó gilisztákba. Bennük kelnek ki a peték, s jutnak olyan fejlődési állapotba, amelyek képesek a disznókat, malacokat megfertőzni, ha azok turkálás közben ilyen fertőzött gilisztát fogyasztanak. Nyilvánvaló, minél kisebb a disznóállomány, annál kisebb az ilyen áttételes fertőzés veszélye is. Tovább megyek. A korda, ha kellő nagyságú, zavartalan territóriuma van, külön helyeket tart fenn „dolgai végzésére”, öntudatlanul is csökkentve a tüdőférgesség terjedését. Ha viszont az állomány túlszaporodott, s a kondák nem tudják kialakítani saját kellő nagyságú territóriumukat, minden rend felborul, a higiéniai rend is.…

De más állatfajokkal és más betegségekkel kapcsolatban is hasonló a helyzet. Az Alföld nagy részén például az őzek szaporodtak el túlságosan, mígnem néhány évvel ezelőtt egy „érthetetlen” őzpusztulás közel egyharmaddal csökkentette a terület őzsűrűségét. A rókáknál a veszettség…

– Mondd a másik érvedet! – sürget a Belső Bíró.

– A szelekció. A ragadozók elsősorban a gyengébbet emelik ki az állományból, s ezáltal genetikailag biztosítják az állomány minőségét. A beteg egyedek kiemelésével pedig a fertőzések tovaterjedését is csökkentik.

– No, a vadászatnak ezt a szerepét azért nem túloznám el – hallom a választ, amely most kissé türelmetlennek tűnik. – Ami szelekció van, az is elsősorban trófeacentrikus, és azt is jobbára a hivatásos vadászok végzik, nem a sportvadászok. Bár azt készséggel elismerem, hogy te mindig ilyen szemmel bírálod a vadat. Van még érved?

Hirtelen rádöbbenek, mitől a türelmetlenség. Hajnalodik. Lassan kirajzolódnak előbb a táj fő vonulatai, majd a részletek is, s a részletdús táj már korántsem kedvez az elmélyült, meditáló belső párbeszédnek. Gyorsan válaszolok hát.

– A legfontosabb még hátravan. Aki valóban ismeri a természetben szabadon élő állatok délceg állását, izmaik acélos játékait, gyönyörű, sima szőrzetét, öntudatos tekintetét, az csak elborzadva és sajnálkozva tudja nézni az állatkerti állatok deformált alakját, petyhüdt, zsíros idomait, enervált tartását, kifejezéstelen, erőtlen tekintetét. Pedig ez utóbbiaknak az emberi felfogás szerint igazán jó dolguk van: helybe hozzák az élelmet, nem kell ellenségtől félniük, a betegségektől gyógyszerek óvják őket stb.

Festetich professzor, a kiváló göttingeni vadbiológus mutatta ki, hogy a ragadozók tíz támadása közül általában kilenc sikertelen, s csak egy vezet a zsákmány megszerzéséhez.

Ez az egy sikeres támadás szolgálja az egészségügyi és a genetikai szelekciót, ez szolgálja az állomány nagyságának a szabályozását. A kilenc sikertelen pedig tréningben tartja az állományt, gondoskodik mind a ragadozók, mind pedig a zsákmányállatok erőnlétének fenntartásáról, izmaik acélosságáról, tekintetük öntudatáról.

Így van ez a vadászattal is. A tisztességes vadászat is többé-kevésbé hasonló arányt mutat. Nagyragadozók hiányában a vadászat az, amelyik nagyvadállományunk kondícióját, erőnlétét, állóképességét, óvatosságát biztosítja.

Szerepe a mai természetben már nélkülözhetetlen. A biológiai dinamikus egyensúly fenntartásának szerves része.

Tisztességes vadászatot mondtam. A vadaskertekben történő „vadászat” nem más, mint élő állatokra történő céllövés. Céltalan, értelmetlen, torz gyilkolás, ami semmivel sem menthető. Nem menthető az apróvad (fácán, vadkacsa) vadászati célból történő mesterséges tenyésztése sem, nemcsak azért, mert az ilyesmi a természetes populáció végzetes genetikai leromlásához vezet, de azért sem, mert a repülni alig tudó állatok tömeges leölése értelmetlen gyilkolás csupán. És még csak üzletnek sem olyan kiváló, még akkor sem, ha ezzel pénzes nyugati vadászok előtt a vadbőség látszatát akarjuk kelteni.

A vadászat tehát ma már nem nélkülözhető. De a vadászat szemléletmódjának, céljainak, szervezetének és módjának gyökeresen át kell alakulnia. Alapvetően természetvédelmi célúvá kell válnia, megszüntetve státusszimbólum jellegét, háttérbe szorítva anyagi szempontjait.

Pár pillanatra elakadnak gondolataim. Várom a Belső Bíró ellenvetését, de az nem szólal meg. Remélem azért, mert egyetért velem. De az is lehet, hogy csak azért, mert időközben túlságosan kivilágosodott. A völgyben finom párafátylak úsznak, keleten egyre fényesebben vörösödik az ég. Aztán egy izzó, gyorsan terjedő tüzes fénypont jelenik meg a látóhatár szélén. Mintha a Himnusz szólalt volna meg, úgy állok fel az asztaltól. Leveszem a kalapomat, s csendes, de határozott, tiszteletteljes szóval köszöntöm a felkelő napot. Mint minden hajnalban, amikor módom van látni a napfelkeltét.

E cikket a Nimród c. vadászújság 1991. decemberi számából vettük át.

1992/10.