Ájurvéda és allopátia

A mostanában reneszánszát élő ájurvéda („élettudomány”) talán a legátfogóbb és legkifinomultabb egészségvédelmi rendszer a világon. Az ájurvéda és az allopátia egybevetése – a módszertan, az eredet, a gyógyászati eljárások és a betegség eredetéről alkotott elmélet terén – komoly kérdéseket vet fel. A nyugati orvoslásról azt tartják, felváltotta a népi gyógyászatot és kiszorította a babonás hiedelmeket, ám manapság mégis egyre inkább előtérbe kerül a természetgyógyászat. Úgy tűnik, hosszas kitérő után szeretnénk visszatérni a természethez. Rájöttünk, minél inkább elragaszkodtunk attól, annál több testi és lelki bajra tettünk szert. A baj csak az, hogy az ún. modern orvostudomány és a materialista, mechanikus világszemlélet eredményeként majdhogynem kiveszett a természetgyógyászat tudománya, s ma már alig élnek olyan emberek, akik az évezredes hagyományok szerint hatékonyan tudnak gyógyítani. Sajnos egyre kevesebb a rendelkezésünkre álló gyógynövény-állomány és egyéb természetes alapanyagok is.

A közvélemény úgy tudja, Indiában teljes egészükben fennmaradtak a hagyományok. Ez nem fedi a valóságot, sőt, ha a Nyugat nem „fedezte volna fel” néhány évtizeddel ezelőtt az ájurvédát, az a jövő évezredben talán ki is halt volna.

Vajon hogyan fenyegethetett egy ennyire fontos és jelentős tudományt, mint az ájurvéda a kihalás veszélye? A válasz tulajdonképpen az idegen uralom hatásában keresendő. India több, mint ezer esztendeig idegen elnyomás alatt nyögött, kezdve a mogul törzsektől egészen a brit alkirályig. Az idegen befolyás formálisan ugyan véget ért az alkirály szereplésével, csakhogy Indiának újra kell fogalmaznia hatalmas ívű történelmét, ugyanakkor továbbra is az úgynevezett tudományos, nyugati befolyás alatt áll. S miközben igyekszenek a korábbi elnyomóik által megtépázott hagyományokat újraéleszteni, a nyugati világ továbbra is Európa-centrikus szemszögből szemléli a tudományos és kulturális evolúció kérdését. Az ájurvéda iránti érdeklődés azonban nem feltétlenül Indiának vagy az ind történelemnek szól. Sokkal inkább az emberi értékek kereséséről van szó egy olyan világban, melyben sokan hiányolják a beteljesülést, a jövővel kapcsolatban pedig szinte rettegésben élnek. Az ájurvédával kapcsolatban ugyanis egy jól felépített, átgondolt világnézetről is beszélhetünk, aminek gyakorlati megvalósítása a modern kor majd minden bajára – a biológiai, pszichológiai, társadalmi, környezeti és lelki problémáinkra egyaránt – megoldást jelentene.

Metódusok

Az ájurvéda és az allopátia egybevetésénél először a védikus metódust kell megvizsgálnunk. A hajdani megvilágosult bölcsek, a risik tudományos módszerességgel tárták fel az élet anyagi és lelki titkait. Az életfolyamatok átfogó megismerése mellett e metódus lehetővé tette számukra a növények, ásványok és állatok gyógyászati értékét és szerepét, jóval a mikroszkóp, az analitikus kémia vagy az allopátia más eszközeinek felfedezése előtt.

A nyugati tudomány három alappillére a hipotézis, a megfigyelés (kísérlet) és az elmélet (konklúzió). Ezzel szemben a védikus tudományban három bizonyítékot (pramána) használnak, melyek közül kettő teljes mértékben átfogja a nyugati tudományos módszerek hatókörét. A harmadik eszköz perdöntő előnyt jelent a védikus tudós számára nyugati kollégájával szemben. E harmadik módszer vizsgálata rávilágít a kétfajta megközelítés különbségére is.

Az ismeretszerzés védikus eszköztárának első módszere a pratjaksa, vagyis a közvetlen érzékfelfogás, valamint mások megfigyelései, a kollektív észlelés. A második módszer az állandó tényezőkből levont logikai következtetés (anuman): ha A=B és B=C, akkor A=C. Ezt alátámasztja az együttes jelenlét, az együttes hiány, illetve az ellentmondás hiánya. A harmadik és egyben legfontosabb módszer ezzel szemben a hiteles források követése (aptópadés), vagyis a konkrét követelményeknek eleget tévő felvilágosult szentek, önmegvalósult bölcselők, illetve a kinyilatkoztatott írásoknak, a korábbi szentek feljegyzéseinek tanulmányozása.

Elméleti keretek és alaptételek

Az ájurvéda a lélek egészségét tekinti elsődlegesnek – az egészséggel vagy betegséggel kapcsolatos minden más kérdés ekörül kering. Az ájurvéda egyértelmű rendszerbe foglalja a tudat, az intellektus, az elme és a test dimenzióit. A valóság hierarchikus szintjeinek tekintik ezeket, melyek a felsőbbrendű tudatból gyűrűznek egyre alább az egyéni tudat megnyilvánulásáig. Így az ájurvéda képes bármilyen betegséggel foglalkozni, legyen az akár fizikális baj, vagy akár mentális, érzelmi, társadalmi, esetleg környezeti probléma.

A nyugati orvoslás fő és szinte kizárólagos területét képező fizikális egészségtan terén az ájurvéda orvosai legalább olyan jó szakértők voltak, mint mai kollégáik. Tudásuk a sebészet terén sem maradt le, a pácienseket növényi kivonatokkal altatták. A sebészetet csak azért emelem ki, mert ennek eredményeit a modern kor allopátiás gyógymódja kiemelkedő sikerének tekintik. Az ájurvéda sebésztudományát a Susruta-szamhita foglalja össze, ami körülbelül Krisztus előtt ezer évvel (!) keletkezett. A modern operációk mindegyikét megemlíti ez a gyűjtemény, a rutinszerű sérvműtétektől kezdve a szervátültetésekig. Csakhogy az ájurvéda ezzel nem büszkélkedett. A szikéhez ugyanis csak végső esetben folyamodtak, és sokkal ritkábban, mint ahogyan azt a mai gyakorlatban teszik. Ennek oka egyrészt az ájurvéda más irányú eredményeinek, másrészt az akkori világszemléletnek tulajdonítható, hiszen Indiában az erőszakmentesség mindenki szemében erény volt.

A védikus bölcsek két tág kategóriába sorolták az élőlényeket, mozgó és mozdulatlan lényeket különböztettek meg. Az előbbiek közé tartoznak az emberek, állatok, madarak stb., míg az utóbbiak között a növényeket, köveket találjuk. E szemlélet eleve kizárja a hippokratészi „állati anyagcsere” félreértését, vagy Descartes tévképzetét, miszerint az állatok alig többek a gépeknél. A risik ezzel szemben igen mélyrehatóan vizsgálták és értették a tudat s a biológiai folyamatok természetét, így könnyen a materia medica birodalmába vonták az ásvány-, növény- és állatvilág legtöbb termékét, sőt az állat- és növénygyógyászat is általánossá vált. A bölcsek nagyfokú érzékenységgel óvták nemcsak az állatokat, de a növény- és ásványvilágot is, elejét véve ezzel a nyugati tudomány által előidézett környezeti válságnak.

A pszichoszomatikus életfolyamatok rendszere – a kapha, pitta és vata megkülönböztetése, vagyis az ún. tridósa* elv – alkotja az élővilágról alkotott felfogás alapjait. A három dósadhátu a vata, vagyis a lélegzet és az életlevegők, a pitta, a szervezet tüze és a kapha, a test nyirokrendszere. Többszáz évvel ezelőtt e fogalmakat mint szél, epe és nyálka fordították le. Ezek a pszicho-biológiai komplexek minden élőlényben megtalálhatók, s az ájurvéda szerint ezek egyensúlya jelenti az egészséget.

A tridósa az élet építőköveit jelenti, melyekből a szaptadhatu, a hét szövetféleség hierarchikus rendszere felépül. E hét elem a táplálék, a vér, az izomszövet, a zsír- és kötőszövet, a csontszövet, a csontvelő és az agy-gerincvelő folyadék, valamint a sperma, illetve petesejt. A dósadhátu és szaptadhátu mellett az ájurvéda a raszadhátu-t is megemlíti – ez az ízek rendszere. A hatféle ízérzés az ételekből és a környezetből származik. Az ízek a szervezet szöveteit tarják karban, s egyben az ájurvéda élelmezéstanának és gyógynövénytanának is alapjául szolgálnak. A hatféle íz (édes, savanyú, sós, csípős, keserű és összehúzó) határozza meg az ételek tápértékét, a gyógynövények gyógyerejét, amiket koncentrált ételeknek tekintenek. A dhátuk három rendszere, az ún. tridósa (dósadhátu, szaptadhátu és raszadhátu) az ájurvéda alapjául szolgálnak. Az egyén alkati típusát meghatározó tridósa elmélet folytán az orvos nemcsak különálló egyéniségként kezeli betegeit, de a betegségeket is egyedi zavarként igyekszik orvosolni.

E különféle rendszereket a triguna („három kötőerő”) elmélet fogja össze, ami a környező világot háromféle befolyásoló tényező eredőjeként szemléli. Ezek a tisztaság vagy jóság (szattva), a szenvedély (radzsasz) és a sötétség (tamasz). E három erőtényező, valamint az öt durva fizikai és a három finom fizikai vagy szubtilis elem (éter vagy űr, levegő, tűz, víz és föld, valamint az elme, az intellektus és az anyagi énérzés, az ego) alkotja a biológiai és pszichikai testet, sőt a teljes anyagi világot.

Az allopátia sikere annak a leegyszerűsítésnek köszönhető, miszerint az élet közönséges biokémiai vagy molekuláris folyamatokra redukálható. Ez szöges ellentétben áll az ájurvédának az isteni realitásban tetőző, hierarchikus valóságképével. Az allopátia jól körülírt nézőpontja a kísérletek eredménye, vagyis nem határozott és biztos elméleti alapokon nyugszik, hanem mindig az éppen esedékes tudományos kísérletek alátámasztására fogalmazza meg koncepcióit. Az ájurvéda az általánostól halad az egyedi felé, az allopátia viszont előbb adatokat gyűjt, amikből aztán magasabb szintű következtetéseket von le. Ez utóbbi módszer egyértelműen spekulatív jellegű, ezért kezdetlegesebb, mint az ősi ind eljárás.

Kétféle problémával is szembetaláljuk magunkat. A pusztán kísérleti úton nyert eredmények állandó változásnak, módosulásnak vannak kitéve, hiszen a végetérhetetlenül sorakozó újabb és újabb kísérletek gyakran akár ellentmondásos eredményeket is hozhatnak. Ez a bizonytalan rendszer bármely pillanatban meginoghat, ezért aligha lehet szilárd váza egy stabil folyamatnak. Ebből adódik, hogy egy bizonyos kutatási program, vagy akár az egész orvosképzés is veszélyes, kétes kimenetelű vállalkozásnak bizonyulhat, mivel a bizonyítható új tények egy csapásra mindent felboríthatnak. Elméletileg ugyan talán üdvözlendő a kísérletezés, továbblépés és az állandó változtatási készség gyakorlata, ám társadalmi méretekben mégsem előnyös. Ez vezet el a második problémához, ugyanis rendszeresen merülnek fel olyan megalapozott összefüggések, amelyek megkérdőjelezik az addig vitathatatlannak hitt paradigmát. Viszont ez túl nagy kockázattal jár, így gyakran figyelemre sem méltatják ezeket az új eredményeket. Rosszabb, ha a kísérletek objektivitása változik meg, s csak olyan adatokat igyekeznek produkálni, amelyek egybevágnak az aktuális világnézettel. Vagyis a modern tudomány alapját képező spekulatív módszer óhatatlanul az integritás felbomlásához vezet. Ironikus módon gyakran ezt nevezik az igazság kutatásának.

Semmi kétség, a kísérletezés valóban adhat relatív tudást, de a kísérletezésnek mint módszernek egy tágasabb keretbe kellene illeszkednie, ami az ún. alászálló tudást is magába foglalná. Csakis ily módon kerülhetnénk el az önáltatás veszélyét. Az ájurvéda kísérleti módszere aszerint fogadja el, vagy veti el a tapasztalatokat, hogy azok egybevágnak-e az alászálló tudománnyal, a lelki világnézettel, vagy sem.

Eredet

Az ájurvéda intuitív, isteni eredete szemben áll a kísérletező nyugati orvostudomány holt anyagkezelésével. A kísérletezés ugyan fontos eleme a pramánának; az ájurvédában ez is az alászálló tudás széles medrébe illeszkedik. A nyugati gyógyászat csupán rendszerek, szimptómák és eredmények magasabb szellemi irányítást nélkülöző gyűjteményének tűnik. Az ájurvéda magasabb szellemi régiókból származik, s nem volt kitéve – legalábbis a régi időkben – a feltételekhez kötött emberi elme hiányosságainak. Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de az allopátiás orvoslás sokkal közelebb áll a primitív ember kuruzslásához, mint az ájurvéda, bár a mai orvostudomány művelői ezzel természetesen nem értenek egyet. Létezik-e abszolút tudás? – kérdezi az elfogulatlan ember, s ha nemmel válaszol, nem is érdemes tovább firtatni a dolgot. A nyugati gondolkodás szerint elképzelhető egyfajta tökéletes tudás, amely felé törekszünk, de ebben a törekvésben csak tökéletlen készülékek és az emberi gyöngeség állnak rendelkezésünkre, mint az evolúció kétes értékű eszközei. A védikus tudomány is elismeri a tökéletes tudás létét, de ez szerinte éppen a tökéletességénél fogva magasabb szintű, mint az emberi tudás. E felsőbb bölcseletet az ember csak akkor ismerheti meg, ha – úgymond – az feltárja magát. S bár az ájurvéda főként e jelenségvilággal, szekuláris kérdésekkel foglalkozik, az anyagi világról mégis olyan képet alkot, amely a lelki-szellemi sík tükröződése.

Ne feledjük, az allopátia racionális módszerei az európai varázslás és babonaság ellenében alakultak ki. Ez az egykori irracionális hajlam egyfajta spirituális érzelemvilágnak is tekinthető, ami az ősi India racionális lelkiségének mintha eltorzult változata lenne. Mindez azonban a tudománytalan gyógyászkodás és a talmi lelkiség túlérzékeny reakciója, ami egyáltalán nem jellemző az ájurvédára. Hogy az allopátia lelki eredetű-e, vagy pedig a hajdanvolt vallásos emberek „mentális játéka”, vitatható. Bár a ráció korának európai korifeusai hittek Istenben, lelki látásmódjuk gyöngesége miatt nem is sejthették, hogy az általuk bevezetett új elmélet rosszul értelmezett lelkiségük bosszúálló ellenségévé nőheti ki magát. Mindez messze áll a Védák, illetve az ájurvéda racionális szellemiségétől, ami manapság egyre nagyobb hatással van a világ kimagasló tudományos képviselőire.

Az ájurvéda szemlélete egészen más, mint a modern tudomány reakciós megjelenése előtt Európában uralkodó neo-arisztotelészi paradigma. Míg a modern orvostudomány hívei tapasztalati úton is bizonyítható módszerrel akarták felváltani az addig általános eseti orvoslást, addig az ájurvédikus orvosok, az ún. vaidják saját, kísérletileg is igazolható tudományos módszerüket, valamint szellemi látásmódjukat alkalmazták a dósadhátu keretein belül.

A modern orvostudományról úgy tartják, sikeresen gyógyítja a fertőző betegségeket, bár e siker eredménye legfeljebb a krónikus betegségek terjedése, aminek orvoslása viszont alig lehetséges. Manapság sokan próbálkoznak nyugaton a keleti orvoslás felélesztésével, s a szintézis reményében próbálják összekapcsolni azt az allopátiával. Bár fejtegetéseim során erre még szeretnék visszatérni, annyit már most meg kell állapítanom, hogy a keleti gyógymódok merőben különböznek a modern orvoslástól, így a kettő szintézise szinte lehetetlen. A nyugati orvostudomány alapját képező kísérleti tényanyag óriási s mégis ingatag, így nélkülözi a gyógyászati bölcsesség mindent felölelő auráját.

A betegségek okai és gyógyításuk

Alapvető a nyugat és a kelet nézetkülönbsége a betegségek okának s magának a betegség mibenlétének vizsgálatában is. A Csaraka-szanhitában, e hiteles ájurvédikus műben olvashatjuk: „Az igazság korának hanyatlásával egyes embereket túlságosan hatalmába kerít a kapzsiság, ami a test és a gondolat elnehezüléséhez vezet. Ennek letargia a következménye, amiből lustaság fakad. A lustaság eredménye a halmozás, ami együtt jár mások javainak eltulajdonításával. A lopás újfent kapzsiságot szül. Az aljas tettek e láncolata csalásban, álnokságban, féktelen kicsapongásban, dühben és haragban, hiúságban, gyűlöletben, kegyetlenségben, rettegésben, nyomorban, bánatban és aggodalomban folytatódik egyre tovább. Ennek következtében az ember teste és elméje is lankad, s egyre inkább a különféle betegségek prédájává válik. Ily módon lesz kurtább az élettartama.”

Csaraka említést tesz egy érdekes jelenségről, az ún. fegyverkezési ragályról is: „Mikor a kapzsiság, a düh, irigység, büszkeség és hiúság elragadja az emberek józan eszét, akkor a gyöngét becsmérelve, saját rokonaikra sem figyelmezve halálos hadra kelnek egymással.” Az ájurvéda tehát egyértelműen az immorális és helytelen tettekben jelöli meg a betegségek okát. Csaraka egyéb okokat is felsorol, s az emberek mentális, fizikális és morális egészségét összekapcsolja a család, a település, az állam s a nemzet vezetőinek morális egységével.

A nyugati orvoslásnak nincs teljes oksági elmélete. Az ájurvéda karma-elmélete megalapozott és elfogadható nézet, ami egyszerűen fogalmazva a hatás-ellenhatás fizikai törvényszerűségét morális síkra emeli. A pszichikum, a társadalom és a környezet kézenfekvő oksági tényezőit az allopátia leegyszerűsítő világnézete nem képes elfogadni. Gondoljunk csak bele, állíthatja-e bárki is józanul, hogy elmeállapotunk, környezetünk és társadalmi helyzetünk nem befolyásolja egészségi állapotunkat, vagy ami még rosszabb, hogy a fizikális síkon túl a realitásnak semmiféle hierarchikus rendszere nem létezik?

Az allopátia szerint a betegség oka általában egy fertőző kórokozó, valamiféle anyagcsere rendellenesség, vagy a szövetek degenerációja. Fertőző betegség esetén ezért úgy vélik, a gyógymód a kórokozó nyomonkövetésében és elpusztításában rejlik. Ez azonban nem elegendő, sőt, a különféle antibiotikumok alkalmazása sok esetben kifejezetten káros is lehet. Sok szó esik manapság az allopátia alkalmazta gyógyszeres kezelés veszélyeiről, a különböző káros mellékhatásokról. Az egyik legnagyobb probléma, hogy nemcsak a kórokozókat, de a hasznos, sőt nélkülözhetetlen mikroorganizmusokat is elpusztítják. Az ájurvéda szerint a betegség a természetes egyensúly megbomlása, ezért esetében szóba sem jöhet a vak pusztítás. A modern orvostudomány kiírtó hajlama éppoly idegen a védikus bölcsektől, akár a háborús csatatér. De miféle esélye is lehet a modern orvoslásnak egy fertőtlenített világ megteremtésére? Korunk tudománya e fellépésével épp az ellenkező hatást éri el: új kórokozókat, vagy éppen ellenállóbb vírusokat és baktériumokat tenyészt ki. A nyugati allopátia legfőbb kórokozója önmagában keresendő.

Zárszó

E rövid cikkben az ájurvéda elveinek ismertetése mellett igyekeztem feltárni modern tudományunk néhány hiányosságát is, bár tisztában vagyok azzal, hogy ez esetleg heves kritikát is kivált majd. Pedig tagadhatatlan, hogy a mai gyógyászat propagandája a pirulák rabjaivá tette az embereket. Sokan túlságosan hittünk ebben a gyógyítási szisztémában, pedig ez mesz-sze áll a tökéletestől. Ebből a hitünkből aztán ki kellett ábrándulnunk. A modern gyógyászat kritikáját egyre jelentősebb elégedetlenség táplálja, nemcsak a természetgyógyászat és az ájurvéda részéről, hanem maguktól az allopátia művelőitől is. A tájékozott ember számára ma már nem titok, hogy az allopátiás orvoslásnak komoly „vérfrissítésre” van szüksége.

A legutolsó évtizedben páratlan érdeklődés nyilvánult meg az alternatív gyógyászat és különösen az ájurvéda iránt. Több tényező is indokolja ezt, egyrészt a hagyományos nyugati gyógyászat kutatási költségeinek csillagászati emelkedése, a kisebb-nagyobb közösségek külkereskedelmi ráutaltsága egy-egy gyógyszerre, ami a kívánatos önellátástól egyre távolabb sodorja őket, valamint a gyógyszerek mellékhatásai, amelyek ellen újabb gyógyszerekre van szükség, ad infinitum. Az orvos-beteg viszony is meglehetősen rosszul áll, sokan személyesebb bánásmódra vágynak, és maguk is szeretnének aktív részesei lenni a gyógyulásnak.

Csak kevesek előtt ismeretes, milyen érdeklődéssel fordult a nyugati orvoslás az ájurvéda gyógynövényismerete felé, hogy új és hatásosabb gyógyszerekre találjanak. Számos nemzetközi szervezet fordult az alternatív gyógyászathoz, többek között az ájurvédához. Az Egészségügyi Világszervezet, az UNIDO vagy az UNESCO egyaránt felismerte a gyógynövények fontos szerepét, ezért az ilyen irányú kutatásokat is ösztönzik. Meggyőző statisztikákkal igazolhatnánk, milyen nagy mértékben befolyásolja a hagyományos keleti orvoslás az allopátiát. A nyugati orvosok azonban túlnyomórészt az ájurvéda gyógynövényei iránt érdeklődnek, pedig az ájurvéda lényege nem a növényi kivonatokban rejlik. A nyugati orvostudományban az ájurvéda szinte egyedüli értékmérője a gyógynövények hatékonysága. Az ájurvéda filozófiájával viszont alig-alig foglalkoznak. Pedig korunk gyógyászatának megújulása az ájurvéda elméleti alapjainak, filozófiai vonatkozásainak megismerésétől várható, semmint az allopátia eszköztárának néhány gyógynövénnyel való bővítésétől. A nyugati orvoslás és az ájurvéda házassága csakis oly módon képzelhető el, melyben az allopátia kísérleti eredményei egészítik ki az ájurvéda szélesebb elméleti alapjait.

Tovább már nem hunyhatunk szemet környezetünk, társadalmi viszonyaink és lelki állapotunk siralmas helyzete fölött, s nem magasztalhatjuk az égig a nyugati orvoslást. Be kell látnunk, a modern orvoslás bizony sokszor szűklátókörű és rövidlátó. Ha nem képes gyökeres változásokra, főleg világnézetében és a másfajta gyógymódokhoz való viszonyában, a nyugati orvostudomány történelmének röpke kétszáz esztendeje után akár végveszélybe is kerülhet, és hosszútávon több kárt okozhat, mint hasznot. Átfogó, racionálisan lelki világnézetre van szükség, aminek az ájurvéda is szerves része. Különösen most, amikor a nyugati tudományos körökben is egyre élénkebb az érdeklődés a keleti orvoslás és filozófia iránt, az ájurvéda és az allopátia alaposabb egybevetése igencsak tanulságos lenne. A módszertan és az elméleti alapok, az eredet és a kórokok, valamint a gyógyítás terén is sokat tanulhatnánk az ájurvédától. A keleti gyógyászat szélesebb látókörét aligha tagadhatjuk, az ájurvéda pedig az összes keleti orvoslásnak – beleértve a kínait és a tibetit is – a szülőanyja. A specializálódott orvosi szakterületeken tapasztalható látszólagos lemaradása pedig talán éppen az erényére válik. Az ájurvéda világképének elsajátítása könnyen feleslegessé teheti a nyugati orvoslás sok „vívmányát”.

Az ájurvéda sokkal magasabb szinten áll, mint az ipari kor előtti európai orvoslás, bár ezt sokan vonakodnak beismerni. Bár manapság igen sok szó esik Európáról és az európai civilizációról, ha alaposan megvizsgáljuk e kérdést, lehet, hogy kiderülne: Európa a kultúra és civilizáció terén India adósa!

A cikk szerzője, D. B. Indiában él, az ájurvédát tanulmányozza, és ilyen alapon gyógyít.

1992/10.