Mire jók az állatkísérletek?

Az állatkísérletek mérhetetlen kínokat okoznak az áldozatul esett kutyáknak, macskáknak, nyulaknak, patkányoknak, majmoknak és egyéb állatoknak. A kutatók ezt azzal az érvvel igyekeznek szentesíteni, hogy a kísérletek eredményei emberéletek sokaságát menthetik meg. Viszont egyre több forrásból halljuk, hogy ezeknek a kísérleteknek a hasznossága erősen kétségbe vonható.

Donald Barnes állatkínzó volt. Az USA légiereje által fizetett kutató egy kapcsoló nyomogatásával 12 000 voltos áramot vezetett a rhesus-majom talpa alá helyezett sokkolóplatniba. A majmok néhány egyszerű feladat elvégzésével elkerülhették az áramütést. Eddig egy szokásos kísérlet lett volna, csakhogy a majmokat előzőleg sugárfertőzésnek tették ki, mintha atomháborúba keveredtek volna. így már közel sem volt olyan könnyű dolguk, ahogy azt a majmok is tapasztalhatták.

E kísérlet segítségével azt akarták megtudni, mekkora sugárdózis teszi lehetetlenné a pilóták számára a rendkívül bonyolult repülőgép irányítását. Barnes fölöttesei helyesen gondolták, hogy ostobaság volna dollármilliárdokat költeni a repülőgép műszaki sugárvédelmének fejlesztésére, ha a pilóta tűrőképessége ennél alacsonyabb.

Logikus, nem? Tizenhat esztendei kutatómunka, több millió dollár és ezernél több rhesus-majom élete árán Barnes felismerte, hogy munkája tudományos értelemben semmis. Barnes véleménye szerint teljesen mindegy, mit igazolnak a majomkísérletek, a pilótának régen rossz, ha kitör az atomháború. A sugárfertőzésnek egyelőre nincs ellenszere, és ha találnának ilyet, akkor újra kellene kezdeni a majomkísérleteket. S Barnes azt is felismerte, hogy ami érvényes a majomra, az talán nem vonatkozik az emberre.

Barnes gondolkodása száznyolcvan fokos fordulatot vett. Amit azelőtt értelmes kutatásnak, vastag fizetési borítéknak és a biztos öreg évek zálogának látott, most értelmetlen ostobasággá vált. Nyomban elbocsátották.

Csakhogy Barnes nem ment haza. Az elegáns öltönyt viselő új renegáttal együtt került az utcára egy kicsiny, de annál lelkesebb orvos-kutatócsoport, néhány rokkant és más aktivista, akik az állatkísérleteket rossz tudománynak és pénzpazarlásnak tartják. Fölemelték szavukat a nagyüzemi állatkísérletek ellen, melyek a nemzeti egészségügyi intézményekben, az egyetemeken, vállalati laboratóriumokban, állami hivatalokban és az ilyesfajta kísérleteket támogató ügynökségekben, sőt az állattenyésztők és iparosok, például ketrec-, nyakörv- és állateleség-gyártók körében zajlik. Az emberi egészségre hivatkozva a kísérletezés oltárán évente sok millió állatot és az adófizetők sok milliárd dollárját áldozzák fel.

A hagyományos biokémiai intézményrendszer eretnekségnek tekinti az állatkísérletek létjogosultságának megkérdőjelezését. Az állatkísérleteket tartják az egyes számú és legfontosabb eszköznek az új gyógyászati és technológiai eljárások, orvosságok, sőt kozmetikumok ártalmatlanságának és hatékonyságának kipróbálásában. Az élő rendszerek vizsgálatában is felhasználják az állatokat, remélve, hogy az eredmények humán alkalmazására is lehetőség nyílik. Hajlandók sok-sok állatot feláldozni egy gyermek reménybeli megmentéséért.

Egyes tudományos vélemények szerint az állat az ember helyettesítője, s bár nem tökéletes hasonmások, mégis az eddigi legjobb „modellnek” tekinthetők. Az állatvédők okkal hördülnek fel az ilyen vélemény hallatán. Bár a többség elismeri, hogy az állatkísérletekbe ölt dollármilliárdok hoztak bizonyos eredményeket a humán egészségügy terén, ugyanakkor kifogásolják e módszer eredendő kegyetlenségét, s ami még fontosabb, tudományos érvényességét sem tekintik egyértelműnek.

Az állatvédők egyetértenek abban, hogy az állatok nem a legalkalmasabb modellek az emberi egészségvédelem tanulmányozására. Sőt, állításuk szerint az állatkísérletek hamis eredményei gyakran vezettek emberek rokkantságához, vagy akár halálához is. Az állatkísérletek helyett alternatív egészségvédelmi módszerek -elsősorban a megelőzés – anyagi támogatását sürgetik.

Az állatkísérletek okozták a történelem legsúlyosabb gyógyszerkatasztrófáját, ami gyermekek tízezreit tette nyomorékká. Ez a gyógyszer a thalidomide volt, amit először közönséges nyugtatóként használtak, majd főképp a terhes nők szedték, reggeli rosszullétük csillapítására. Az állatkísérletek semmiféle ártalmas hatást sem jeleztek.

Aztán hamarosan megjelentek az első tünetek. A gyógyszer a felnőttek idegrendszerét károsította. Előbb szúró érzés jelentkezett a lábujjakban, majd zsibbadtság, súlyos izomgörcsök, a végtagok elgyengülése és mozgáskoordinációs zavarok léptek fel. A szer elhagyásával a tünetek megszűntek, ám a magzatban jóvátehetetlen elváltozásokat idézett elő a gyógyszer. Az újszülöttek súlyos rendellenességekkel jöttek a világra.

Furcsa módon a kutatók ezt az esetet is az állatkísérletek fontosságának alátámasztására hozzák föl: azt állítják, hogy több vizsgálatra lett volna szükség, ugyanis születési rendellenességek szempontjából nem elemezték a gyógyszer hatását. Egy későbbi vizsgálat viszont azt mutatta ki, hogy a thalidomide a patkányok s megannyi más állatfaj esetében nem okozott születési rendellenességeket. (A magzati rendellenességeket legtöbbször vemhes patkányokon elemzik.) Vagyis az állatkísérletek sem előzhették volna meg a tragédiát.

Az ember és az állatok szervezetének működése között még sok más eltérés is van. Az arzén például rákkeltő az ember számára, de egerekben és patkányokban nem okoz kóros sejtburjánzást. A benzol hasonlóan rákkeltő az ember számára, de az egérnek nem okoz különösebb problémát. A pronethal, egy másik rákkeltő anyag halálos az egerekre nézve, viszont a patkányok, a tengerimalacok és a kutyák meg sem érzik.

Sokszor közeli rokon állatfajra is különbözően hatnak egyes kórokozók. Patkányok és egerek reagálását vizsgálták bizonyos rákkeltő anyagokkal szemben, s úgy találták, a kipróbált anyagok mintegy fele az egereknél kóros elváltozást okoz, míg a patkányoknál semmiféle hatása nincs, bár a két faj igen közel áll egymáshoz.

A dolog másik oldalához tartozik, hogy például az aszpirin – amit szinte teljesen ártalmatlannak tartanak az emberre nézve – nem került volna a pultra, ha állatokon is tesztelték volna. Az aszpirin bizonyítottan születési rendellenességhez vezet a patkányok, egerek, tengerimalacok, macskák, kutyák, sőt még az emberhez leginkább hasonlatos majmok esetében is. Az ember esetében viszont ezidáig semmiféle születési rendellenességet nem okozott, bár a terhes nők is szedik. A tengerimalacokat gyakran használják a fertőzések vizsgálatában, de ha a penicillint rajtuk is kipróbálták volna, az ma nem állhatna az orvosok rendelkezésére, ugyanis a tengerimalacoknál torzszülést eredményez, az embernél viszont nem.

A kísérletező kutatóorvosok a negyvenes és ötvenes években egyöntetűen lehetetlennek tartották a veseátültetést. A kísérletekben használt kutyák szervezete kilökte a beültetett szerveket, és az állatok elpusztultak.

Viszont Bostonban és Franciaországban éppen ekkortájt sikeres veseátültetést hajtottak végre menthetetlen betegeken. Mi lehet annak magyarázata, hogy a kísérleti kutyák elpusztultak, a menthetetlen betegek viszont új életre keltek? A bostoni és franciaországi kutatók felismerték, hogy a veseelégtelehség gyöngíti az immunrendszert, így a páciensek szervezete befogadta az idegen veséket. A kutyák viszont egészségesek voltak. A kutatók csak akkor kaptak kedvezőbb eredményeket, amikor rákkeltő anyagokkal elpusztították a kísérleti alanyok fehér vértesteit.

Vannak olyan felfedezések, amelyeket érdemtelenül tulajdonítanak az állatkísérletek eredményeinek. A vér Rh-faktorát – amiről legtöbben úgy tudják, hogy rhesus-majmokkal való kísérletezés során jutottak nyomukra -például úgy fedezte fel egy orvos, hogy egy látszólag ok nélkül elhalálozott csecsemő esetét vizsgálta meg. A tényeket elemezve megállapította, hogy az apa és a csecsemő vérében található olyan faktor, ami hiányzik az anya véréből. Arra a következtetésre jutott, hogy ez a véralkotó faktor vezetett a halálesethez, s igaza volt.

Ezt a felismerést 1939-ben publikálták egy tudományos folyóiratban, rámutatva a vér Rh-faktorá-nak szerepére. Ha egy Rh-negatív anyának Rh-pozitív a magzata, akkor a szervezetében termelődő antitestek megakadályozhatják a terhességet. Az Rh-faktor felismerését mégis egy állatkísérleteket folytató kutatónak tulajdonítják. Az Rh-betűk valójában a rhesus-majom nevének kezdőbetűire utalnak. A majomkísérletek eredményeit csak 1941-ben, tehát két évvel a gyakorló orvos megfigyeléséit követően jelentették meg.

Magyarországon is divatban vannak az állatkísérletek. Mivel nálunk az állatvédő mozgalmak még gyerek cipőben járnak, semmi sem akadályozza meg, hogy nagy számban és sokszor kegyetlen módon végezzék őket. Már általános iskolában kezdődik a gyerekek ilyen irányú „nevelése”. Erre talán a leggyakoribb példa a békaboncolás, ami duplán helytelen: a béka védett állat, így a természet egy fontos alaptörvényét – ne ölj, ha nem muszáj – és a társadalmi szabályokat egyaránt figyelmen kívül hagyja a pedagógus. Ráadásul a gyerekek mentális fejlődését nagyon rossz irányba befolyásolhatja.

Egyik egyetemünkön néhány biológus-hallgató megtagadta az élveboncolást, azzal az indoklással, hogy azért jöttek erre a szakra, mert szeretik az állatokat. A renitenseket a kizárás terhe mellett kötelezték, hogy boncoljanak fel egy békát. A cél itt egyértelműen nem a tanulás volt, hanem a hallgatók elveinek megdöntése.

Egyetlen magyar intézmény sem törekszik az állatkísérletek módszerénél lényegesen olcsóbb és nagyobb biztonságot nyújtó alternatív megoldások meghonosítására. Sőt: a szakirányú magyar tudományos intézetek és egyetemi tanszékek abból élnek, hogy külföldi megbízásra, bérmunkában végeznek olyan rendkívül fájdalmas állatkísérleteket, amelyeket Nyugat-Európában már betiltottak.

Az állatkísérleteket nálunk legtöbbször kóbor, sőt sok esetben hivatásos kutya- és macskatolvajok által összeszedett állatokkal végzik. Ez azért is helytelen, mert a befogott állat stresszes állapota tovább torzítja az amúgy is kétes értékű kísérleti eredményeket. Emiatt is sokan kétségbe vonják a Magyarországon végzett állatkísérletek eredményeit.

Ki húz hasznot az állatkísérletekből? Az állat- és ketreckereskedők, és néhány sikerhajhász kutató biztos. És kinek válik kárára? Minden adófizető polgárnak, mindenkinek, aki elhiszi hatékonyságukat, és természetesen maguknak az állatoknak.
A kísérleti állatok – mint minden élőlény – arra születtek, hogy az élet nekik kijáró örömeit élvezzék, és hogy életük végén természetes körülmények között pusztuljanak el. Korunkban egyre többen ébrednek rá erre, és reméljük, ez azt is jelenti, hogy az állatkísérletek helyett más – emberségesebb és eredményesebb – módszerek kerülnek előtérbe.
Forrás: Élet és Irodalom, 1992 április 17.
Lucy Moll, Vegetarian Times, 1989 május, 39. o.
„TEXT-ALIGN: center” Kiemelés:
„Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége
híven tükröződik abban, ahogy
az állatokkal bánik.”
Mahatma Gandhi

1992/10.