Csaitanja Maháprabhu tanítása 7.

 

Mint már említettük, Csaitanja csak nyolc versszakot hagyott maga után. Tanítását követői jegyezték le, főként a hat gószvámí: Rúpa, Szanátana, Dzsíva, Raghunátha Bhatta, Raghunátha Dásza és Gópála Bhatta Gószvámí.

Az istenszeretet útja

Rúpa Gószvámí Bhakti-raszámrta-szindhu című könyvében az ember Isten iránt érzett vonzalmának fejlődéséről ír. Munkájában nagyon tudományosan, részletesen tárgyalja a transzcendens pszichológiát, a lélek Istennel való kapcsolatának jellemzőit, egészen a préma – istenszeretet – kibontakozásáig. Az ezt követő magasabb síkokról viszont ebben a könyvében már nem ír, csak az Uddzsvala-níla-mani-ban. Ebben a művében kifejti, hogy a préma intenzív formájában átalakul, és sznéha, mána, pranaja, rága, anurága, majd végül mahábháva lesz belőle.

A sznéha ( “gyengédség, kedvesség”) a préma kifinomult változata, amikor a gyengéd érzelmek kötele még erősebb, az “elme olvadása” még nagyobb. A lélek ezen a síkon még egy pillanatra sem képes elviselni a Krsnától való távollétet, állandóan látni szeretné Őt, e vágya sohasem csillapodik, sőt, egyre növekszik. Rúpa Gószvámí kétféle sznéháról (A sznéha jelenthet olajat, s így vajat is.) tesz említést. Mint írja, a ghrta-sznéha olyan, akár az olvasztott vaj (ghí), melynek íze ugyan van, ám mindaddig nem élvezhető, míg nem édesítjük valami mással, például cukorral. Hasonlóan, a ghrta-sznéha is rendelkezik egy bizonyos “ízzel”, de ez csak más bhávákkal, érzelmekkel együtt válik édessé. A madhu-sznéha ezzel ellentétben már magában is édes, mint ezt neve is mutatja: a madhu jelentése méz. Miként a méz a különféle illatú virágok porának az esszenciája, a madhu-sznéha is több fajta raszából tevődik össze – ennek tulajdonítható eredendően édes természete. A két sznéha közötti különbséget a következőképpen lehet megállapítani: az előző síkján a hívőt az “én a Tiéd vagyok”, a másodikén a “Te az enyém vagy” mentalitás jellemzi. A vrndávani fejőslányok, a gópík közül Csandraválit a ghrta-sznéha jellemzi. Ez egyben azt is jelenti, hogy Csandraváli Krsna iránti érzelmeiben enyhe tisztelet is vegyül, s ez viselkedésében egyfajta természetes visszafogottságot okoz. Rádhá érzelmei ugyanakkor a madhu-sznéhát példázzák: őt kizárólag kedvese boldogsága érdekli, olyannyira, hogy soha nem jutna eszébe mérlegelni, mi a helyes és mi nem. Például, míg Csandraváli meg nem érintené lábával Krsnát – hisz az ilyen viselkedés illetlenségnek számít –, addig Rádhá habozás nélkül akár kedvese fejére is helyezné a talpát, ha ezzel örömet tudna neki okozni.

Mána ( “féltékenységből eredő düh”) tulajdonképpen a kedveskedés, a becézgetés színlelt visszautasítása. Ezen a síkon a szeretet intenzívebb a sznéhánál, mert egy sajátságos, plusz gyönyört is ad Krsnának. Ezt az örömérzést az váltja ki, hogy a mána szintjére jellemző érzelmek rejtettek, s a kedves közeledésének tettetett elutasításában, illetve “szerelmi civódásokban” nyilvánul meg. Két fajtája ismeretes, az udátta- és a lalita-mána. Az előző a ghrta-, míg a második a madhu-sznéhából fejlődik ki.(1)

A következő fok a pranaja ( “magáénak vallani”), amit sajátságos önbizalom, visrambha jellemez. A szeretet ilyen fokú hatására a lélek azonosságot érez Istennel. Meg kell jegyezni azonban, hogy ez az azonosság korántsem azonos a lélek szájudzsja-féle felszabadulásával.* Visvanátha Csakravarti a pranaját úgy írja le, mint a szeretetnek azt a fokát, amikor a félénkség, szerénység és határozatlanság teljes hiánya tapasztalható. Ez az állapot csak akkor következik be, amikor az ember nem tesz, nem érez különbséget saját, illetve kedvese teste, értelme, elméje, sőt akár léte között. Például, úgy aggódik kedvese életéért, akár a sajátjáért, s ugyanazt, ugyanakkor érzi jónak, rossznak, igaznak, valótlannak, örömnek vagy bánatnak, mint a másik. Ezen azonosságérzetnek tudható. hogy szeretettjével kész habozás nélkül megtenni bármit, ami számára egyébként természetes. Néhány példa: Vrndávanban Jasóda természetesnek tartja, hogy előbb maga kóstolja meg az ételt, mielőtt azt Krsnának tálalná. Hasonlóan, Krsna pajtásai néha olyan gyümölcsöt, vagy egyéb finomságot adnak neki, amiből ők már ettek.

A rága az az állapot, amikor még a legnagyobb baj vagy bánat is boldogságnak tűnik, amennyiben elősegíti a kedvessel való találkozást, de ha ezt gátolja, akkor a legnagyobb öröm is csupán gond. Például, amikor egy alkalommal Rádhá Krsnát kereste, mezítláb hágott fel a Góvardhana hegyre. Az éles, forró nap hevétől felizzott kövek számtalan sebet ejtettek a talpán, ám ő semmit sem érzett, mert egész testét és lényét áthatotta az isteni üdvösség.

Anurága (“rága utáni”) a rága intenzív formája. Hatására a szeretet tárgya is minduntalan újnak, üdének, frissnek tűnik. Habár Rádhá állandóan Krsnával édeleg, számára Ő – teste, tulajdonságai, bájossága – mindig új és üde. Az anurágát jobban megérthetjük, ha sorra vesszük azokat a jelenségeket, amit a szerető és szeretett között előidéz: a) Önátadás. A préma (istenszeretet) síkján mindkét fél szeretné alárendelni magát a másiknak, de a lélek (hősnő) szégyenlőssége miatt palástolja ezt az érzést. Az anurága esetében viszont az önátadás vágya teljes egészében megnyilvánul. b) Az elválástól való szerető rettegés. Az anurága síkján az istenszeretet intenzitása néha oly hatással jár, hogy a szerető kedvese hiányától szenved, akár a társaságában is. Ez például akkor történhet meg, amikor a szerető annyira vonzódik kedvese személyiségének valamilyen aspektusához, vagy bármely dologhoz, tárgyhoz, amely vele kapcsolatos, hogy tudata teljesen elmerül abban, s így képtelen észrevenni őt, bár lehet, hogy éppen előtte áll. c) Vágy arra, hogy élettelen tárggyá változzon. Vrndávan fejőslányai, a gópík néha úgy vélik, gyakrabban élvezhetnék Krsna társaságát, ha megszületnének valamilyen tárgyként, amely az Ő tulajdonát képezi, például fuvolaként. d) A kedves látványa távolléte esetén. Az anurága síkján az istenszeretet érzelmei oly intenzívek, hogy például a gópík hajlamosak mindenben Krsnát látni. Ez a vízió annyira élethű, hogy cseppet sem kétkednek valódiságában.

A mahábháva (“hatalmas érzelem, csupaszív”) felsőbbfokú anurága. Jellemzői a következők: 1) Öntapasztaló állapot (szvaszamvédja-dasá). Anurága az egyetlen sík, ahol meg lehet tapasztalni Krsna édes bájosságát (mádhurja). Minél intenzívebb az anurága, annál édesebb mádhurja tapasztalható.(2) Ugyanez fordítva is igaz: Minél több mádhurja tapasztalható, annál nagyobb az anurága intenzitása. Az anurága növeli a mádhurját és viszont, mintha versengenének egymással.(3) Mindez addig folytatódik, míg el nem érik a legfelsőbb síkot, ahol a legteljesebb isteni gyönyör tapasztalható. Ez az üdvös állapot oly édes és gyönyörteli, hogy megszünteti az alany-tárgy tudatiságot. Az alany teljesen elveszíti tudatát önnön magáról, sőt a mádhurjáról, a gyönyör okáról, s így egyedül csak a gyönyör-tudat létezik, mintha az tapasztalná önmagát. Ez az állapot Rádhá és Krsna elméjét, tudatát annyira egybeolvasztja, hogy szinte teljesen eggyéválnak. Így az alany-tárgy kapcsolat szóba sem jöhet. Az anurága sajátságos megtapasztalása ez, a normális megtapasztalás minden eleme nélkül. Másfajta megtapasztalásnak e síkon nincs helye. Ez az önnön magát tápláló, tiszta anurága, amely saját megtapasztalását okozza és élvezi is egyben.(4) 2) Prakásita (“megnyilvánult, látható”) az az állapot, amikor bizonyos külső jelek válnak nyilvánvalóvá. Ha a száttvika-bhávák mind, de legalább közülük öt-hat megnyilvánul egyidejűleg, akkor ez jelzi ezt az állapotot (lsd. Kagylókürt 3. szám) 3) A jávadásrajavrtti állapota nemcsak a szóbanforgó személyt, hanem annak közvetlen környezetét, a többi tiszta és felszabadult bhaktát is befolyásolja.

Az anurága egyedül a fejőslányok esetében éri el a mahábháva síkját. Ők Krsna legönzetlenebb hívei, kiket egyedül az Ő öröme érdekel. Nincs az az áldozat, amit ne hoznának meg Őérte azonnal, boldogan. A mahábháva síkján tapasztalt gyönyör (ánanda) és báj (mádhurja) a legmagasabbrangú, s annak természetes velejárói, mint cukor esetében az édesség, vagy tűz esetében a hő és a fény. Ez a gyönyör és báj semmilyen külső tényezőtől nem függ. Ezt a síkot az is jellemzi, hogy a gópí elméje teljesen beleolvad a mahábhávába, így a különféle érzéki cselekvések – melyeket az elme hivatott kontrolálni – mind közvetlenül abból erednek, annak különféle megnyilvánulásai. Ezért ezek külső formájuktól függetlenül egyaránt nagyon kedvesek Krsna számára. Például, ha a gópík megfedik, szidják Őt, ez jobban esik neki, mint a papok által énekelt védikus imák és himnuszok.(5) A mahábháva két fokból áll: rúdha ( “növekvő, feltámadó”) és adhirúdha ( “fokozott, kifejlett lelki gyötrelem”). A rúdha-mahábháva lehet testtel, illetve elmével kapcsolatos. Az előző esetben az összes, de legalább öt-hat száttvika-bháva egyidejű, zaklatott állapotú megjelenései jellemzik, a másodikban pedig a következők: 1) A szerető egy pillanatra sem képes elviselni a Krsnától való elválást. 2) Az a képesség, ami a jelenlevők szívét is felkavarja. Például, amikor hosszú idő után végre találkozhattak a gópík szeretett Krsnájukkal Kuruksétrán, akkor a szívükből áradó mahábháva még a dvárakai királynők szívét is felkavarta olyannyira, hogy a rúdha-mahábháva jelei mutatkoztak rajtuk. 3) Még ha boldog is, bánkódik a gyötrelem láttán. A gópík annyira szívügyüknek tekintik Krsna boldogságát, hogy néha szomorúak, mert úgy vélik – persze helytelenül –, viselkedésükkel kínt okoztak Őneki. 4) Az az állapot, amikor sok-sok év mindössze egy pillanatnak tűnik. Amikor a gópík Krsnával járták a rásza-táncot, oly isteni gyönyörben volt részük, hogy számukra röpke pillanatnak tűnt az egész, holott éppen annyi ideig tartott, mint Brahmá egy éjszakája – vagyis több millió évig. 5) Amikor egy pillanat sok-sok évnek tűnik. Krsna mondja barátjának, Uddhavának: “Vrndávanban társaságomban a gópíknak egy egész éjszaka csupán egy röpke pillanatnak tűnt. De most, hogy nem vagyok ott, számukra egyetlen éjszaka egy egész jugánál* is hosszabb.”(6) 6) Minden elfeledése (tudatvesztés) ájulás nélkül. Fokozott anurága esetében a gópík tudatukat vesztik, még magukról sem tudnak, egyedül Krsnáról tudatosak. Ez az állapot hasonló ahhoz, amikor nagy szentek a szamádhit elérve sem magukról, sem környezetükről nem tudatosak, egyedül az Abszolút megtapasztalása adta gyönyörnek élnek.

 

Idézett irodalom:
1 Uddzsvala-níla-mani, sztháji, 72-76.
2 Csaitanja-csaritámrta Ádi, 4. 44.
3 Cs-cs. Ádi, 4. 124.
4 Uddzsvala-níla-mani, sztháji, 110.
5 Cs-cs. Ádi, 4. 23.
6 Bhágavata, 11.12.11.

10/1992.
A.N.