LXI. szám: Világtengely

„Amiről az emberek azt beszélik, Menny, és a Föld, meg ami a kettő között van; és amit az emberek múltnak, jelennek és jövőnek mondanak, nos mire van az rászőve széltében s hosszában?” – hangzott el a talányos kérdés még valamikor az aranykor alkonyán, kelet szent bölcseinek beszélgetése során. Magyarán a kérdés arra vonatkozott, mi az égnek és földnek, vagyis a térnek, valamint a múlt-jelen-jövő folyamának, vagyis az időnek a lényege? Mi az a titkos szál, ami egyben tartja a mindenséget, vagy még rövidebben: mi a lényeg?

Kápráztató a világ megannyi tüneménye, mégis léteznie kell egy tengelynek, amely körül megfordulnak a jelenségek. A vizsgálódás nem is egy tengelyt, hanem rögtön hármat is felfed. A mindenség egyik tengelye épp maga a tér, a másik pedig az ettől szinte elválaszthatatlan idő. A kettő egymásra vonatkoztatva, mint tér-idő kontinuum már nem is tengely, hanem tengelyek halmaza, valóságos háló, amibe ha beleakad az ember, rabbá válik. A hálóba gabalyodott vadállatnak vagy gladiátor harcosnak esélye sincs a menekvésre, s így a tér-időbe tévedt emberi tudat is elveszettnek tűnik. Pedig létezik egy harmadik tengely a mindenség jelenségei mögött, az öntudat. Az önvizsgálat, önreflexió, s az ebből fakadó önismeret olyan tengely, ami valóságos világfaként szolgálhat, márpedig a világfa összeköti a földet az éggel. Az öntudat gyöngébbik énünk pillanatnyi állapotában és eszményi énünk tökéletes állapotában egyaránt jelen van, a feladat mindössze annyi, hogy felmásszunk saját világfánkon, hamis énünktől – jómagunkig.