Nincs rövidebb út… – Szabadság mint illúzió

Az optimista azt mondja, a lehető legjobb világban élünk, a pesszimista pedig attól tart, hogy ez sajnos így igaz. Milyen törvényszerűségek mozgatják az emberi élet jelenségeit? Van-e egérút vagy kiskapu? Félő, nincs rövidebb út, könnyebb megoldás, olcsóbb verzió – az életben mindennek meg kell adni az idejét, tömegét, árát…

Út-taposás

A parktervezők egykor megrögzött módon szögletes sétányokat terveztek, amiket a közönség nem igen tisztelt. A járókelők hamarosan letértek a kijelölt és olykor betonnal vagy kövezettel burkolt kerti utakról, és kitapostak maguknak egy-egy ösvényt a gyepen. Előbb csak az utak találkozásainál jelentek meg a levágott sarkok, kitiport csapások, majd a bátrabbak nekivágtak a nagyobb fűfelületeknek is, és idővel kialakult egy egészen másfajta hálózat, mint amit a tervezők megálmodtak. Mintha a célszerűség és a szabályszerűség örök versenyfutásának megnyilvánulását olvashattuk volna ki a parkok csapásaiból. A szabályszerűséget a parkőr és a tiltó táblák támogatták: „Fűre lépni tilos!” – inkább kevesebb, mint több sikerrel. A legtöbb esetben győzött a célszerűség, méghozzá olyan elsöprő erővel, hogy a parktervezés behódolt, és hajlandók voltak kellemesen íves utakat is kijelölni, sőt, az is előfordult, hogy mielőtt a végleges parkosítás megtörtént volna, megvárták, amíg az emberek kitapossák maguknak a célszerű csapásokat, majd ezeknek a nyomvonalán alakították ki az épített ösvényeket is.

Mindez azt sejteti, hogy az ember szinte ösztönösen megtalálja a legjobb megoldásokat, az optimális távolságokat és irányokat, s a szükséglet ilyen szinte öntudatlan megnyilvánulása aztán meghatározza a tudatos tervezés lehetőségét is. Vagyis, mintha lenne rövidebb út, mint amit a tudatos tervezés kijelöl.

Pedig a tapasztalat mégis azt mutatja, ha az ember bármely várakozó sor közül a gyorsabb haladás reményében a rövidebbet választja, azzal a rövidebbet is húzza, mert az addig gyorsabban haladó sor lelassul miután ahhoz csatlakozott, míg az addig veszteglő sor, amit elhagyott, íme, meglódul. A sorállás és sorváltás banális példájából nyomban kiderül, hogy nincs jobb megoldás.

Vajon az élet ennél jelentősebb eseményei során is hasonló a helyzet? Kitaposhatunk-e saját ösvényt, amely jobban igazodik szükségleteinkhez, vagy kénytelenek vagyunk az előre megszabott pályát követni? Létezik-e rövidebb út, van-e könnyebb megoldás, olcsóbb verzió?

Az út mint szimbólum

Az út évezredek óta szimbolikus kifejezés. Milyen közhely, hogy az élet egy utazás! Ugyanilyen spirituális közhely, hogy a lelki fejlődés is út. „Az én utam; járom az utam; az úton haladunk…” – évszázadok, sőt, tán ezredévek óta ilyen az ember gondolkodásmódja és fogalomkészlete. „Keresem az utam!” – mondják sokan de nem elég keresni, találni is kell. Ha pedig talál az ember, akkor cselekedni, gyakorolni is kell.

Igen, a mozgás, a haladás kifejezi az élet változékonyságát és mulandóságát, de éppen ez a bizonytalansági tényező az aggasztó. Miért hiányzik a stabilitás? Miért csak változó feltételeiben ragadható meg a világi lét? Úton lenni azt jelenti, hogy az ember ugyan valahonnan valahová tart, de éppen sehol sincs, még nem érkezett meg. S igaz, hogy az életben a változás az egyetlen bizonyos pont; az állandóság tükörvetülete a változás, de mindez csak a relatív világban van így. Itt kell innen amoda eljutni, itt kell haladni, fejlődni, bármilyen patetikusan hangozzék is, és itt kell a változásokkal szembesülni. Ám ehhez a relatív és nyomorult világhoz képest kell legyen olyan szféra, ahol nem a változás az állandó, hanem az állandóság magába foglalja a változás, változékonyság szépségét anélkül, hogy a stabilitását vesztené. Abszolút szempontból az úton levés éppúgy megérkezés, miként az egy helyben tartózkodás is haladás.

„A mágikus utazás során megfordulnak az irányok, összecsúsznak az idő fázisai, szinte beleveszünk az eseményekbe – majd rávilágosodunk, hogy a tudat szféráját jártuk körül, amelynek középpontja a minden, kerülete a sehol. Így érnek össze a végpontok, így tágul ki a látóköröd, így érted meg az örökkévalóságot egy szempillantás alatt. Fordulj vissza, s meglátod, előre haladsz…” (A vándorló királyság – bevezetés)

Úgy mondják, ha otthon ülsz, megismerheted az egész világot, míg ha utazol, megismerheted – önmagad. Ezzel rokon Hamvas Béla gondolata: „Ha meg akarod ismerni az embereket, vonulj el, s ha meg akarod ismerni önmagad, menj az emberek közé.”

Mikor hosszabb útra indul az ember, gyakran fölvetődik a kérdés: „Minek is indulok neki újra, mit is várok? Kell-e nekem egyáltalán ez az utazás?” Mert mi várható egy utazástól? Előzetesen a felkészülés aggodalmai, menet közben tapasztalatok, végül utólag remélhetőleg konklúziók, következtetések. Az utazás előkészületei mindenkit kellő izgalommal töltenek el.

Az ember igyekszik mindenre felkészülni, ami persze lehetetlen. S hiába készül az ember külsőleg, belül úgysem lehet eléggé felkészülni. A váratlanra sem tud felkészülni az ember, kívülről nem látszik, mi van belül. Nehéz kifürkészni az ok-okozati összefüggéseket. Szent Pál is elindult Itália felé, mégis hajótörést szenvedett Málta szigeténél, aminek az lett a következménye, hogy Máltán mind a mai napig nagyon vallásosak a népek. Itt őrzik annak a Rómából való márványoszlopnak egy darabját, amit Szent Pál lefejezése során tőke gyanánt használtak… Ki tudott volna ilyesmire felkészülni?

Várakozásaink csüggedésünk és kételyeink ellenére jelen vannak, s csak az út megkezdése során felmerülő szellemi holtpontot kell legyőzni, amikor minden igyekszik visszaterelni minket a megszokott élethez, s utána már nincs visszaút. Megadja magát az ember a várakozásainak, s a legfőbb várakozás az inspiráció. Nem csupán pillanatnyi kellemes vagy érdekes élmény, hanem olyan feltöltődés, ami messzire ható, tevékeny ösztönzést nyújt.

Az ember olykor a semmi közepén találja magát, máskor a semmi közepén megtalálja önmagát. Az ellentmondások segítenek a tudati korlátok lebontásában, de ehhez ki kell lépni a megszokások komfortzónájából. A kitettség állapota szükséges előfeltétele bármely magasabb igényű tapasztalásnak. Első lépésben hagynunk kell, hogy a magasabb realitás hatással legyen reánk. Vagyis a tudatunk akaratlagos működésével kell eljutnunk addig a határig, ameddig a tudatosság még érvényes, majd ott egy másik fajta metódust kell alkalmaznunk.

Elefántkoponya

Nemdebár, különös az emberi tudat?! Másfél kilogramm agytömeg, sok milliárd idegsejt, százezer kilométernyi idegpálya, vegyületek sokasága, a folytonosságot biztosító szellem, s ki tudja, még mi minden? – egy csontgolyóba zárva, amin itt-ott hasadékok nyílnak: kocsonyás golyóbisok lógnak ki elöl, alul valami hosszú nyúlós velőtömeg fityeg… Egykoron úgy gondolták, az agytömeg aránytalan mértékben túlburjánzik, s ehhez képest a test elsatnyul. Nos, Srí Lankán az Elefánt-völgyön keresztül vezető út mentén, egy pálmalevél tetejű kunyhó ajtaja mellé elefántkoponyát támasztottak. Hatalmas méretek, gigantikus homloklemezek, ebben a koponyában óriási agytömeg rejlett – mégis, mire ment vele a jószág? Annyit tudott, hogyan locsolja magára a vizet a patakból? Annyit tudott, hogyan nevelje utódait? Annyit, hogy miként alázza meg magát térdre esve a gondozója előtt egy kis elemózsiáért cserébe? Hiába tartják okos állatnak az elefántot, ez nem sok. S az ember? Ez a kisebb agytömeg, a csontgolyóba zárva? Vajon ez a tudat határa? Persze hogy nem, inkább a csillagos ég a határ. Csakhogy térbiológiailag a koponya az első komolyabb határ, az agyhártyát, liquort s egyebeket nem számítva. A tudat azonban túlnyúlik az agytömegen. Ma már a tudomány is elismeri, hogy a tudat a fiziológiai-biológiai korlátokon túl is létezik, de hogy ez kinek mennyire valóságos tapasztalás, az továbbra is nagy kérdés.

A koponyahatáron túl ott a következő korlát: a test. A testi tudat igen erős béklyó, elég egy kis öröm vagy fájdalom, hiány vagy többlet, máris vége a tudat szárnyalásának. S vajon mit csinál, mivel foglalkozik ez a csontgolyóba zárt természeti csoda, a tudat? Az első megdöbbentő elfoglaltság az önazonosítás. A tudat azonosul a kapott feltételszövevénnyel: testi forma, identitás, szükségletek… így alakul ki az a képzet, hogy kutyának, disznónak, madárnak vagy halnak, férfinak és nőnek, koldusnak és királyfinak hiszi magát a tudat. Fölvállalja a reá osztott szerepét és teljes odaadással gyakorolja is azt: adott esetben minden erejét latba vetve ugat…

S ha megtörtént, ez a tudat/test azonosítás, a következő meglepő esemény és cselekmény az önfenntartás: a test elkezd enni. Az emberi test is csak olyan, mint a gilisztáé, csak ez a földben fúrja magát előre. A termőföldnek, mint lét-közegnek egy része a giliszta-tömlő külső falán kívül, kisebb része pedig a belső falán belül halad át. Időről-időre az étel-közeg sűrűjébe veti magát az embertestként azonosuló tudat is, és falja, habzsolja, ami elébe kerül. S hogy jobb-e a giliszta élete mint az emberé, merthogy sűrűbb táplálék-közegben halad – ezt ki-ki döntse el maga.

Aztán néha – főleg jóllakottan – kialszik a tudat szikrája, elszunnyad az ember, s arról álmodik, amit ébren nem ért el. A fáradtság olykor teljesen eltompítja, mintha mámoros tudatvesztése volna, aztán megébred és újra enni kezd. Védekezik és hadakozik is, hol valós ellenségekkel, hol vélt démonokkal. A belső küzdelem nehezebb, mint a külső hadakozás, de nem reménytelen.

Végül a létfönntartáson túl idővel egy új eszme is megjelenik: a fajfenntartás. Ez aztán szinte teljes mértékben hatalmába keríti a tudatot, s kiszolgáltatott helyzetbe hozza.

Egy következő korlát a társaság: akivel társul az ember, arra fókuszál a tudata. Ebből a kötelékből roppant nehéz a szabadulás. Akit szeret, s még inkább, akit gyűlöl az ember, attól igen nehezen szabadul. Mind a szeretet alapú, mind a gyűlölet alapú ragaszkodás rátelepszik az ember tudatára, s nem engedi mentesülni a kötöttségtől. Ezt sokan ki is használják: hatalomvágyók, szerelmesek, boszorkányok s egyebek.

A tudat uroborosz kígyója

Ezek a létfeladatok újabb és újabb csontgolyóbisok, határoló közegek a tudat számára. A káprázat-szabadság helyett a tényleges szabadsághoz, a szabadság állandó közegébe történő visszataláláshoz le kell győzni e korlátokat, hogy végre az ember ne csupán az orra hegyéig, vagy léthatárok korlátjáig lásson.

A tudás nemcsak ismeret, hanem világlátás kérdése is, s a tudás a kételyt megcáfoló bizonyosság. Melyek a világ biztos pontjai? Például az egzisztencia, például a Magasztos létezése, a tökéletesedés lehetősége, a múlandóság legyőzése, s a szeretet ereje.

A múlandóság legyőzése az egyik olyan közös cél, amire minden misztikus iskola fölesküszik és szövetkezik. Ennek folyamatos tudatában lebeg előttük a tökéletesedés eszménye, az elrugaszkodás a viszonylagostól, mi több, a viszolygás a viszonylagostól. A haladás vagy fejlődés lehet a lét egyik jellemzője, bár csak a korlátozott életé, hiszen az egzisztencia, mint ontológiai kategória szükségszerű módon eleve magában hordozza a tökéletességet, így értelmetlen fejlődésről beszélnünk. Abszolút síkon nincs honnan hová…

Csábító gondolat volna a szabadság kérdését magánügynek nevezni, csakhogy a szabadság éppúgy kettős arculatú – magán- és közösségi vonatkozásokkal – mint a világon majd’ minden. Igaz, az ember egyedül jön a világra, s egyedül is jut üdvösségre, ám mások közreműködése nélkül sem ez, sem amaz nem megy végbe. Szabadság egyenlő függetlenség, ami egyszerű képletnek tűnik, csakhogy ennek mély jelentésére valaki meg kell tanítson minket: önmagunk, az élet, a mester, Isten…

De ne feledjük az illúziót, ezt a csalafinta játékost, aki a rabságot úgy állítja be, mint szabadságot, s olykor a szabadságról is elhiteti, hogy rabság az, semmi egyéb. Ez az a határ, amit érdemes feszegetni, a többi túlságosan elemi korlát. Az illúzió/szabadság kérdése azonban túl van az érzékszervek s az elme felfogóképességén. Ezen a korláton már csak akkor jut túl az ember, ha engedik, segítik. Maga erejéből sohasem.

Ezért kicsit önmaga farkába harapó kígyó minden önvizsgálat, mert hiába feszegeti az ember önnön korlátait, kereteit, saját erejéből meghaladni nem képes azokat. Tán a meditáció lehet ilyen ön-transzcendáló módszer, amely magának a módszernek eredendő szubtilis természetére támaszkodva képes változást előidézni. Ilyen meditatív erőforrás lehet az ima, a fohász is, ez működőképes és termékeny, hatékony forrás.

Uroborosz kígyó

Egyiptomban a végtelen idő a megszámlálhatatlant jelentette. Az örökkévalóság istenének, az időnek a jele a saját farkába harapó Uroborosz kígyó. Az alkímiai szimbolikában a saját farkába harapó kígyó a körforgást jelképezi, valamint a természet meg nem szelídített erőit. „Kezdetem a végem!” – mondhatná e különös jószág, amely a teljesség, az ősegység mélymisztikus jelképe is. Reprezentálja a széthullás és összerendeződés erőit, az örökké enyésző és újra éledő életet, az örök ciklust és az időt.

Márpedig, ha a tudat képes túllépni saját határain, akkor szokatlan működésbe kezd, nem hétköznapi tapasztalatokra tesz szert: pszichedelikus élmények, testen kívüliség, megvilágosodás-élmények, szintézis, a jelenségek mögötti összhang felismerése és sorolhatnánk. Olykor az érzékműködések átfolynak egymásba, mintha a fülével inna vagy a szemével tapintana az ember. Mit mond az ilyen különös tapasztalásról a tudomány? „A talamusz több agyi területet köt össze, beleértve az agykérget és a kisagyat. Egy 2007-es esettanulmányban doktor Ro és kollégái (Pubmed ID no.: 17893864) kimutatták a talamusz szerepét a különböző agyi területekről származó információk integrálásában. Megvizsgáltak egy pácienst, akinek sérült a talamusza, és emiatt szinesztéziában szenvedett. A szinesztézia az érzékszervi észlelés összemosódása, mintha az ember hallaná a színeket vagy látná a hangokat. A vizsgált esetben a páciens a szinesztézia viszonylag ritkán előforduló válfajáról – synaesthesia tactilis – számolt be, amikor is mintegy «tapintotta a hangokat».”

Amire egy valamire való misztikus sóvárogva vágyik – megtapintani a hangokat, vagy inni a színeket – arról az orvostudomány száraz diagnosztikai ítéletet mond… Valószínűleg nem mindegy, hogy az agyterületek fiziológiás sérülése, avagy a tudat magasabb, misztikus működése eredményezi-e a különös tapasztalásokat.

Elmélkedés a lehetőségekről

Az emberek tudatába beépített, beültetett gondolati magok, mantrák, eszmék vagy rögeszmék idővel életre kelnek, működni és hatni kezdenek akár nemes, akár kétes irányban. Kibomlik a gondolati mag, valóságos áramlatot, sodrást gerjeszt, s aztán magával ragadja az embert. Ebből a sodrásból nagyon kevesen látnak csak ki: ők a felismerésre jutók. S közülük is csak kevesen képesek befolyást gyakorolni a dolgok menetére, legyen szó akár a saját életükről, akár másokéról, vagy a világ menetéről, ami mégiscsak nagyobb horderejű esemény, mint az egyes ember élete. A világ végtelenül összetett, mérhetetlen mód fölülmúlja az ember képességeit, mégis szerves kölcsönhatás mutatkozik kettejük között. A legtöbb esetben a világ és az általa gyakorolt sodrás oly erős befolyást jelent, ami ellen szinte lehetetlen védekezni. Csak azt látjuk, amit körülményeink látni engednek, csak annyit látunk, amennyit láttatnak velünk.

Az igazság nem mindig szép, s a szép nem mindig igaz, de az IGAZSÁG mindig szép.

Mintha a jelenségek egy jó része rejtve maradna az ember előtt, s mindenki a maga megértési szintjén tapasztalja az életet. Nem többet és nem kevesebbet, mint amennyi adatik, mint amire már érettek vagyunk. Jack Angelo írja a szellemi gyógyításról: „… a fejlődésnek minden fokát végig kell járni, nem lehet lerövidíteni az utat. Az élet tudja, mikor, melyik pillanatban kell megadnia azt a stimulust, amely biztosítja szellemi továbblépésünket. Ilyen lépcsőfokok lehetnek a betegségek és a megrázó események is a szellemi fejlődésünkben.” (Jack Angelo: Szellemi gyógyítás. Phoenix, Debrecen, 1993.)

Az előbb ugyan megállapítottuk, hogy abszolút értelemben aligha lehet fejlődésről beszélni, itt, a világi relatív realitásban mégis értjük nagyon jól, mit jelent a fejlődés. Az nem fejődés, ha a cifra nyomorúság megfordul nyomorult cifrasággá. A fejlődés valaminek az elhagyása és valaminek az elfogadása. Ha kapsz egy csésze kávét, meglehet, zaccos az alja, de vedd magadhoz az ihatót, s hagyd meg az üledéket.

Mindemellett kívül minden csupa-csupa illúzió. A világ teremtett, vagyis következmény, kissé torz visszatükröződése az eredeti valóságnak, ezért korlátozott, nyomorúságos és mulandó. Ám ha nem látjuk meg a világ dolgaiban fölsejlő perenniális szépséget, akkor mi leszünk szegényebbek. Mert nem csak a perenniális igazságra van szükség, hanem a perenniális szépségre, az Abszolút keze nyomának észlelésére, mert az az abszolút szépség a relatív jelenségeket széppé varázsoló isteni érintés. Mennyire fontos volna az emberi jelenségben is fölfedezni ezt az isteni érintést! A szépség csak konvenció, az Abszolút Szépség azonban zsinórmérték. Ez a különbség a kópia és az eredeti között, a hasonmás és az Ember között, márpedig az embernek eredeti érzésekre van szüksége, s nem utánzatokra. Mondhatjuk, hogy az út, az ember tökéletesedésének útja a vélt egótól önmagunkon át jómagunkig vezet?

61/2014
Erdei Levente