Szerelem és rettenet
Immanens transzcendencia
Akinek a kenyerét eszed, annak a lekötelezettje vagy. És mindenki a nők kenyerét eszi, hiszen az anyjától kapta az életet és a táplálékot.
Hangtalanul fordult be a szűk utcába, inkább sikátorba az autó. A sarkon manővereznie kellett az éles, szinte bevehetetlen kanyar miatt, végre sikerült. Eszembe jutott az ideút: a hegyek látványa és a tenger, a végtelenséget megidéző tenger.
Pierre vár a kapuban, most az ő vendégei vagyunk. Azazhogy vagyok, a többiek még sehol.
– Üdvözlöm, Vid! Milyen nagyszerű, hogy megérkezett. Remélem jó útja volt… – a szokásos formaságokon túl leplezett izgatottság csengett Pierre hangjában.
– Köszönöm, remek utam volt. Tudja, a tenger, mindig lenyűgöz!
Nemcsak a kézitáskám volt ódon – szerettem ezt az ütött-kopott régies holmit, ezer év óta kísért utazásaimon – hanem a környezet is. A város, Valletta, Málta fővárosa, amely a lovagrend egyik nagymesteréről kapta a nevét, a sikátor és rajta a kövezet, de az épületek is – minden a történelmet sugározza magából. A kövek sok mindenre emlékeznek, és itt volt mit magukba szívni. Pierre pedig mintha a történelemből lépett volna elő, maga is lovag lett volna? Vagy csak itt élt a szigeten? Kimért, mégis könnyed eleganciával tessékelt be a kapun.
Az épület egy régi városi palazzo, azaz abból átalakított szállás. A csöndes mellékutcáról az üvegportálon keresztül jutunk beljebb. Hiába a mai kor minden kényelmi felszerelése, mintha minden lépéssel száz éveket haladnánk vissza a múltba.
– Foglaljon helyet, egy kicsit érdemes várakoznunk… – Pierre néhány szót vált a személyzettel, én a kényelmes fotelbe vetem magam, s máris hoznak egy kis frissítőt. Gránátalmalé. A régi köveket bámulom, a falakon visszaköszön a máltai lovagkereszt, elegáns csönd.
– Csinos az épület, és ízléses a berendezés – nyugtázom Pierre igyekezetét, aki magára vállalta a vendéglátó szerepét. – Gratulálok a választásához!
– Igen, az épület vagy négyszáz éves, gondoltam, hol máshol, mint itt szervezzük a találkozónkat. A többiek kicsit később érkeznek, nem bánja, Vid?
– Nem, dehogy! Amúgy is rég láttam, Pierre, ritkán találkozunk.
– Én, igazából… nos én szánt szándékkel szerveztem így. Szeretném egy kicsit rabolni az idejét.
Pierre felcsigázott. Talán ez volt az izgatottság oka?
– Hallgatom, Pierre, de ha megengedi, kérdeznék is. Hadd kezdjem én! – Pierre elmosolyodott, és udvariasan előre engedett a beszélgetésben, finoman belekortyolt ő is rubinpiros frissítőjébe.
– Tudja jól, hogy szeretem és nagyra becsülöm a történelemtől átfűtött helyeket, de miért éppen Máltát választotta? Miért ezt a helyszínt javasolta? Van valamilyen személyes oka is, vagy csupán arra gondolt, a történelmiség legyen a hátterünk?
– A történelem nem rossz háttér. Szerintem ez önmagában is figyelemre méltó. De… van itt még valami, valami megmagyarázhatatlan vonzás. Fiatal koromban nem is éreztem, aztán ahogy korosodtam, föltámadt bennem az érdeklődés. Kíváncsiság? Nem, annál több. És nem a varázsos úti cél vonzott, tudja jól, a turizmus nem érdekel…
Közbe kellett vágjak:
– Kedves Pierre, engedjen meg két megjegyzést. Ne mondja azt, hogy korosodik, hiszen maga fiatal ember! Ereje és tudása teljében, a legszebb férfikorban! Egyáltalán nem nevezném magát korosnak – érett személyiségnek annál inkább. De engedtessék meg, mégiscsak kell, hogy érdekelje a turizmus, hiszen otthon maga is fogad vendégeket, utazókat. Én is így találkoztam magával.
– Tudja jól, hogy a megfigyeléseimből élek! Nem a szállóvendégek érdekelnek, hanem az emberek s az emberekkel érkező sors-uszályok. A vendéglátás csak apropó.
– Ilyen a maga sorsa, Pierre? Elégedett ezzel?
– Nos, éppen ez ügyben szeretnék beszélni magával. Igaz, nem régóta ismerjük egymást, mégis, mintha a mi ismeretségünk nem most köttetett volna. Az első pillanattól fogva úgy éreztem, maga sok mindent tud. Vagy sok mindent lát? Egyre megy, ha látja, tudja és ha tudja, látja is. Mit lát körülöttem?
– Ugyan, Pierre, ez túlságosan provokatív így… maga elég erős és felvilágosult ahhoz, hogy ne nekem kelljen felvilágosítanom magát – önmagáról. Nem illik ez a bizonytalanság magához, nem ilyennek ismertem meg.
– Pedig lehet, ez a bizonytalanság közelebb áll a valósághoz, mint az erős és okos Pierre, aki majdnem mindenhez ért. Értek valamicskét sok mindenhez, de nem vagyok ezzel elégedett. Sőt, egyáltalán nem vagyok elégedett.
– Meg tudja ragadni ennek az elégedetlenségnek az okát? Van magyarázata rá? – kérdeztem, s nemcsak azért, hogy tovább lendítsem Pierre vizsgálódását, hanem azért, mert együtt éreztem vele, tudom, milyen fájdalmas a hiteles önkép kiküzdése.
– Hiába a sok eredmény és valamelyes tudás, elégedettnek egyáltalán nem nevezném magam. Úgy érzem, nem vagyok a helyemen. És Málta éppen ezzel kapcsolatos. De megbocsát, Vid, nem terhelem?
– Ugyan, megtisztel a bizalmával.
– Köszönöm… Nem mondok újat, magának különösképp nem, de úgy érzem, közöm van Máltához. Olyan ismerős minden, mintha nem most vetődtem volna ide először.
– Gondolom, máskor is járt már itt… – adtam az ártatlant.
– Ez igaz, de nem erre gondolok. Elképzelhetőnek tartja, hogy …
– Ne folytassa! Egyfelől minden elképzelhető, másfelől maga nem most kezdte a kutatást. Mindennek van előzménye, és minden valaminek a következménye. A találkozásunk is következménye valaminek, és talán oka is egy majdani okozatnak. Ha megpróbálnánk egyetlen üvegpohár összes vonzatát feltérképezni… – ekkor magam elé emeltem a metszett kristálypoharat, amelyben vörösen rubinlott a gránátalmalé – sose jutnánk a végére. Gondolja el, honnan való az alapanyag, a mesterség, hány generáción keresztül öröklődött a kristálymetszők szaktudása, ki lett végül a mesterember, aki ezt a poharat metszette, ki volt a fuvaros és a boltos, és már hányan ittak itt ebben a szállóban ebből a pohárból… ez fenomenológiai talány, ezért nem érdemes ennyit kérdezni. Ráadásul a pohár csak egy pohár, nem egy emberi élet. Gondoljon bele, ott mennyi összetevővel kell számolni!
Pierre merőn nézett maga elé, éreztem, tudata mélyére hatolnak szavaim, ezért megkockáztattam még néhány megjegyzést.
– Maga öreg lélek, Pierre! Jártassága nem mindennapi, és igényessége sokat sejtet a jövőjét illetően. De akár a múltját illetően is, igen, a múltjáról is mesél.
– És a jelen…? Az miért olyan homályos?
– Homályos…? Lehet, magának homályos, nekem kristálytiszta. Maga sokra van hivatva, Pierre. És a jelen legföljebb azért homályos, mert egyszerre ott van benne a múlt lenyomata és a jövő előképe. Ezért ha alaposan megfigyeli és kellő mélységben érti a jelenét, akkor ismeri a múltját, és ismeri a jövőjét is.
– Kívülről talán könnyebb látni… – Pierre kicsit merengő volt, mintha nem figyelne a szavaimra, hanem lebegne azok hullámain.
– Azért mondom. Ha megmagyarázhatatlan szimpátiát érez Málta iránt, akkor talán járt már itt korábban. Ki tudja, lehet, hogy maga volt az egyik nagymester!?
– Ugyan, azt kétlem, de a szimpátiára rátapintott. Én is arra jutottam, hogy ezért lehet ilyen fontos nekem Málta, mert a múltam ide köt.
– És a jövőjéről mit gondol? …
Sokáig folytattuk még a beszélgetést, egészen ránk sötétedett. A foteleket csak azért nem kerítette hatalmába a homály, mert felkattintották a máltai kereszt alakú világítótesteket. Az üvegkupolával fedett átrium fölött mélysötétté vált az égbolt, már nem látszott az üveg, nem látszott a karzat, egészen megszűnt a külvilág.
❍ ✠ ❍
Másnapra mindenki megérkezett a szállásra. Ezúttal a tetőteraszon találkozunk. A feljárat a földszinten előbb öles lépcsőkkel, pazar lépcsőházként indul, aztán ahogy magasabbra jutunk, szűkül a tér, keskenyebbé és meredekebbé válnak a lépcsők. Mégis érdemes felkapaszkodni a tetőre: az óváros házai szinte egyforma magasságúak, így nem veszik el a kilátást. A látvány pazar, néhány házsornyival odébb előttünk a tenger, hullámai versenyeznek az azúrkék égbolttal. A szomszéd épület egyébként lapos tetejét kőből rakott dómkupola fedi, ez titokzatos és archaikus hangulatot teremt, mintha egy megalit építmény került volna ide az őskorból. A furcsa, várbástyához hasonlatos kő mellvéden áthajolva a szűk sikátorok árnyas világába látni, fölöttem pedig a szabad, tágas égbolt.
A délelőtt ragyogó, a tavasz ellenére is erős a napsütés, de szerencsére árnyékvetőt is telepítettek a tetőre. Pierre sürgölődik, az üveglappal fedett asztalokat rendezgeti, mindent igyekszik előkészíteni.
Én a mellvédnél bámulom a környéket, megfog a szűk sikátor mélye, az egyenes, egymást derékszögben keresztező utcák látványa. A legközelebbi sarkon életnagyságú szobor – valamely keresztény szent szobra – őrzi az épületeket, és vigyázza az arra járókat. Lehet, az itt lakóknak már fel sem tűnik, de innen, fölülről egészen különös perspektívában mutatkozik meg a szobor. Amúgy is különös felülnézetből szemlélni egy szentet, mintha magasabban lennék mint ő – ez persze érzékcsalódás. Itt nem emeletekről, hanem tudatszintről, nem vizsgálódó szemről, hanem a realizáció fokáról van szó, abban mérendő a különbség.
Végre érkezik valaki, Ramon. Könnyű öltözetben érkezett, otthonosan mozog a szállóban, mozdulatairól úgy tűnik, ő sem először jár itt. Alacsony termete ellenére Ramon megjelenése hatásos. Hogyha Pierre máltai lovag lehetett, akkor Ramon bizonyosan templárius kellett legyen! Az illene hozzá igazán, ha lóháton érkezett volna. Megint ez a történelmi ihletettség!
– Kicsit megkéstem, elnézést… Üdvözlöm Vid, ezer éve nem találkoztunk! – mondja, miközben kezet fogunk. – Pierre, jó, hogy látlak! – majd fesztelenül helyet foglalt, s maga elé rakta az asztalra irattartóját.
– Isten hozta, Ramon! Már vártuk… – és én is odatelepszem az asztalhoz. – Mi jót hozott nekünk? – s a vaskos irattartóra tekintettem.
– Tudja, itt Máltán annyi érdekesség van, hogy ha csak egy-egy följegyzést hoznék mindegyikről, az is komoly paksamétát tenne ki. Most csak a legfontosabb dolgokat hoztam, arról, ami engem a legjobban foglalkoztat.
– Pontosabban?
– Nem akarok előre tolakodni, elég, ha annyit mondok: Magna mater…
Szívesen faggattam volna Ramont, de ebben a pillanatban a lépcsőfordulónál megjelent Antonio.
– Ó, atya! Már vártunk… – Pierre különös figyelmességgel kínálta hellyel Antoniot. Napbarnított arca ragyogott, ahogy felénk mosolygott. Valami mélységes elégedettség sugárzott róla, mintha otthon lenne…
– Részemről a szerencse! – mondta, és ő is helyet foglalt a kényelmes karosszékben. Pierre máris hozatott frissítőt, mindenki gránátalma levet kapott.
Gránátalma
Egyetemes termékenységi, bőség és élet szimbólum, mint piros és sokmagvú gyümölcs, a szerelem és a sokasodás jele. Kínától a buddhizmuson át a klasszikus, a zsidó és a keresztény kultúrában egyaránt áldásos jelkép. Egyiptomban temetési kellék, a sírba téve a lét meg nem szűnő folytonosságát jelezték vele. Sok magva a férfiúi termékenységet idézi, a koptoknál a feltámadás jelképe.
– Ön honnan érkezett, Antonio atya? Csak nem nyaralni volt? – kérdeztem.
– Megtisztel a figyelme, Vid, de nyaralás… az nem szerepel a programjaim közt. Dél-Itáliából érkeztem, az egyik máltai egyházi szervezet meghívására. Konferenciát szervez az itteni Katekézis Titkárság, tudják, az oktatás. Máltán virágzik az egyház, sok a hívő és ami még fontosabb, a gyakorló. Néhány nappal korábban szabaddá tettem magam, hogy végre találkozhassunk.
– Miféle konferencia, szabad kérdeznem? – tudakoltam, nem csupán udvariasságból.
– Ó, hogyne! A gyógyító női szentek, vagy ha tetszik, a betegek női védőszentjei szerepéről szerveznek konferenciát – mintha csak tudták volna, hogy mi milyen okból találkozunk.
– Bizonyára véletlen egybeesés…! – mosolygott Pierre. Mi összenéztünk Ramonnal, tudtuk, Pierre sem hisz a véletlenekben.
– Ha már itt vagyunk mindahányan… – kezdte volna hivatalos mondandóját Pierre, de rögtön félbe is szakította magát – azazhogy, legelőször Dordzse láma üdvözletét kell tolmácsoljam, aki most nem tudott idelátogatni. Ő is egy konferencián kell képviselje kolostorát, ahol legutóbb jártunk. De küldött maga helyett valamit, mert mindenképpen szeretett volna legalább így, áttételes formában jelen lenni. Erre is rátérünk, de mindenek előtt hadd köszöntsek most hivatalosan is mindenkit. Mostani tanácskozásunk témája a feminin ősprincípium, az istennő imádata.
Antonio arca meg sem rezzent.
– Mintha ez a téma itt lebegne az éterben: Antonio atya konferenciája a női szentekkel, a láma tanulmánya a női princípiummal kapcsolatos, talán nem véletlen. Sokan a marsi világ válságáról és leváltásáról beszélnek, mások a szakrális nő szerepét kutatják, és igaz, szüfrazsettekkel ma aligha találkozni, gender aktivistákkal annál inkább… – Pierre egy percre elhallgatott, ezt használtam ki.
– Milyen érdekes, a XX. század elején vált közkeletű kifejezéssé a szüfrazsett, s a női egyenjogúsági mozgalom akkor hágott tetőpontjára. Eredeti értelmétől eltávolodtunk, mert a latin suffragium szó jelentése szavazat, szavazati jog. A nők szavazati joga talán az egyik célpontja volt az egyenlőségi mozgalmaknak. S ami ma természetesnek tűnik – a nők választási szereplése –, az száz éve képtelenségnek tűnt.
– Jól tudom, Svájcban csak a hetvenes évek elején kaptak szavazati jogot a nők? – vetette közbe Ramon. – Ma ez elképzelhetetlen lenne…
– Talán a ma meghökkentő ideák is evidenciává válnak néhány évtizeden belül, ki tudja? – ezt inkább csak magamnak mondtam. – De elismerem, valószínű nem elégséges a maszkulin jelleg vagy a patriarchális világlátás egyoldalú jelenléte. Talán éppen ennek hegemóniáját igyekezett lebontani a 20. század elején a feminizmus, most pedig, a 21. század elején a genderizmus. De meggyőződésem, hajdanán a matriarchátus is efféle intézmény volt, a nem apajogú átöröklés szerves kultúrája. Azt tartják, anyjától a testet és az elmét, apjától a tudatot és a szellemet kapja a gyermek. Ezért a matriarchátus talán inkább a természetbe ágyazottságot – mint testi vonást – és érzelmi-intuitív készséget – mint mentális vonásokat – örökített át jobban. Ennek helyébe került a patriarchális világkép és az apajogú átörökítés. Persze semmiképp sem a vagyoni örökségre gondolok. A genetikai átörökítés már érdekesebb, de a szellemi a legfontosabb. A patriarchális rendszer akkor tölti be jól a szerepét, hogyha szellemi és tudati kincseket őriz meg és örökít tovább. A nagy családok képesek voltak bizonyos szellemi örökséget is fenntartani. Indiában tudják, amit az apák elkezdenek, de esetlegesen nem képesek befejezni, azt fiaik tovább vihetik, első sorban lelki értelemben. Amikor azonban elvész a szellemi érték, és pusztán érdek- vagy hatalmi tényezők kerülnek a helyébe, az a patriarchális rendszer vége. Ma ezért bírálják sokan a patriarchális átörökítési rendet, mert csak a hatalmi struktúrák konzerválását látják benne. Szellemi tartalom híján; ez sajnos igaznak is bizonyul. És mit állítanának a helyébe? Azt a bírálók maguk sem tudják. De itt is tetten érhető a hanyatlástörténet: patriarchátus helyett hatalomféltés, matriarchátus helyett feminizmus. Egyik rosszabb, mint a másik.
– Igen, a kétes példák! – folytatta Ramon. – Mélységes és világrengető értékválságot élünk meg. Fölcserélődni látszanak az alapvető pólusok, a jó és rossz megítélése hihetetlenül képlékennyé vált, sőt, mintha a mai kor az árnyékot igyekezne a fény helyébe állítani. Lassan az aberráció válik zsinórmértékké…
– Ne aggódjon, Ramon, az örök igazságok mindig, mindenképp érvényesek maradnak, még ha kénytelenek is kicsit visszább húzódni. De egyetértünk, a napi események hátterében korszakos mérvű jelenségeket fedezhetünk föl.
– Szerintem éppen ezért is fontos a női princípiummal foglalkoznunk – vette át a moderálást ismét Pierre. Az sem véletlen, hogy épp a Szent Ursula utcában találkozunk. Jól tudom, Antonio, ő is gyógyító szent?
– Hadd pontosítsak, Ursula inkább szűz vértanú, alakja legendás, kultusza azonban meglehetősen elterjedt volt. Érdekes módon köti össze a kontinentális Európát és a Brit-szigeteket, a keresztény hitet és a pogányságot, a civilizált nyugatot és a barbár hunokat.
Ursula és a 11.000 szűz
A legendás szerelmi történet szerint a keresztény brit hercegleányt, Ursulát eljegyezték egy pogány királyfival. Három évi jegyességet kért Ursula, amit meg is kapott, s ez időre tíz társalkodónőjével s azok ezer-ezer szolgálójával együtt hajóra szálltak és évekig vitorláztak. Mikor eljött a nász ideje, a szél messzi sodorta hajóikat. Végül a kontinensen értek partot, majd Köln városába, a római kolóniába kerültek, onnan Baselbe, majd Rómába zarándokoltak. Végül visszatértek Kölnbe, ahol aztán a hunok mészárolták le őket.
– Ó, igen, ez visszatérő motívum! – mondtam. – A hun veszély, a házasságra lépni nem akaró szüzek, megannyi legendás vonás! De nem vitatom, remek szüzsé és klasszikus fordulatok… Mintha annak idején így született volna a valóság, vagy legalább annak egy lehetséges interpretációja.
– Talán arra gondol, Vid, hogy ebben a történetben a Kelet és Nyugat ütközik össze? – feszegette Ramon, s tudom, neki kedves terület a két nagy civilizációs irány összevetése.
– Nem vagyok benne biztos, hiszen Ursula idejében Britannia félig-meddig még pogány is, alig szilárdultak meg az akkor új vallás, a kereszténység pozíciói. Ha elfogadjuk a hunok szereplését, mint kronológiai támpontot, akkor a hatalmi és ideológiai rend kialakulatlan lehetett. Néhány évtizeddel korábban a barbár gót és vandál törzsekkel viaskodott a birodalmi Róma. Nem, inkább azt gondolom, Európa találkozik a történetben Ázsiával. A távoli, más értékrendet képviselő, idegen kultúrával. És meglehet, a Nyugat rettenete, tudat alatti félelme, gyöngesége mutatkozik meg ebben a történetben, mint megannyi további legendában. Mintha egy tudatalatti fóbia, vagy valami metafizikai szorongás lappangana itt. A gyilkos hordák… Azon pedig el lehet gondolkodni, mi az igazi barbárság: lóhátról nyilazni, vagy gladiátorviadalon szurkolni…
– Barbár az, ami idegennek számít az adott kultúrához képest. India éppen a görögöket tekintette barbárnak, s nem azért, mert műveletlenek lettek volna, hanem mert az ő kultúrájukon kívüliek voltak – tette hozzá Ramon.
– Ursulán túl azért ezer jól beazonosítható női szentről tudunk, akik élete nem tényszerűségét, hanem nagyszerűségét tekintve legendás – Antonio mintha lezárni igyekezett volna a kitérőt, pedig kíváncsi lettem volna a többiek véleményére is, mi számít bennfentesnek, illetve barbárnak. Ramon még folytatta.
Szent Lucia, Szent Ágota
A harmadik század végén Sziciliában született Lucia, a legendás szent nő, a szembetegek védőszentje. Tehetős családban jött a világra, s egy zarándoklat nyomán vagyonát a szegényekre akarta hagyni. Diocletianus keresztényüldözése ekkortájt hágott a tetőfokára, s a keresztény Luciát sem kímélték. Erőszak, megaláztatás, kínzás nem fogott rajta, inkább kitépte saját szemét, semhogy megtagadja hitét. Végül karddal döfték át a nyakát. Ereklyéi Konstantinápolyba majd Velencébe kerültek, jelképe az olajlámpás, illetve kiszaggatott sempár. A szemfájós Dante is tisztelte. Szentnapja december 13., Luca napja.
Szent Ágota szintén Sziciliában született 231. táján. Quintianus római helytartó szerette volna elnyerni kegyeit, de visszautasításra talált, mire a férfi meghurcolta, bevádolta és kínzásoknak vetette alá. Testét parázsra vetették, majd emlőit levágva kíméletlenül megcsonkították. Kínzása során földrengés támadt, majd halála után a helybéliek szerint Ágota közbenjárására városa, Catania megmenekült a vulkánkitöréstől. Értelemszerűen a szoptatódajkák és a mellrákban szenvedők, de különös módon a tűzoltók, ércöntők, bányászok védőszentje is. Szentnapja február 5-e, amikor temetése évfordulóján az Etna lávafolyama megállt.
– Megvallom, felcsigázta a kíváncsiságomat ez a Kelet-Nyugat találkozás. Ez a tudatalatti félelem, amit említ, arra emlékeztet, amikor egyes vélemények a férfiakban is ilyen ős védekező ellenállást fedeznek fel a nőkkel szemben. Mintha a nő nemcsak az imádat, hanem a rettenet tárgya is volna a férfiember számára.
– Remek! A szélsőséges polaritás! Angyal és démon, szűzlány és hetéra, az imádott hölgy, avagy a férfi veszte… Ez mind egyszerre igaz, s talán épp ez a szélsőséges ambivalencia teszi folyton aktuálissá a nőiség témáját. A szerelem és a rettenet – akár regényt is írhatna ebből!
A férfinek a nő kérdés, a nőnek a férfi válasz.
(Zsa Zsa Gabor)
– Épp szerettem volna javasolni, hogy kanyarodjunk vissza a nőiség kérdéséhez – szólt figyelmeztetőleg Pierre.
– Én szeretem a nőket, nem tehetek róla… – ez Ramon szájából hitelesen csengett. A temperamentumos emberek általában nagy szerelmesek, és Ramon temperamentumos volt. Mindemellett különös életet folytatott, ez korábbi találkozásainkon kiderült. Szinte aszkézishez hasonlatos világtagadásban élt, pedig nem gyűlölte ő a ragyogást, ha jelen volt, és nem is sóvárgott utána, ha az éppen hiányzott. És mégsem unalmas, egykedvű, vagy megkeseredett ember volt, hanem az örök igazságok eltökélt kutatója, aki a nagy célokért rendkívüli áldozatokra is hajlandó.
– Én nem a nőket szeretem, talán hivatalból nem – vette át a szót Antonio, akitől ez a megjegyzés elvárható volt –, mert nekem az emberek lelkét kell szeretnem. Persze a kell és a szeretet nagyon rosszul hangzik egymás mellett, de azt hiszem, értitek, mire gondolok.
– Nos hát, az örök téma, a nő! – mondtam egy kis cinkossággal tekintve körül. – Ehhez mindenki jól ért, és mindenki érintett benne, hiszen vagy nő az illető, vagy pedig férfiként a nők titkát igyekszik éppen megfejteni. Márpedig ez nem kis feladat.
– És a metafizikai nő? Vagy az istennő? – vetette közbe Pierre. – Ez azért mégsem hétköznapi férfi beszédtéma!?
– Ugyan Pierre, metafizikai nő? Nem olyan ez, mint a kihűlt szerelem? Mondják, a szerelem a házasság kezdete, s a házasság a szerelem vége. – Ramon talán nem is nyilatkozhatott volna másképp. Pierre igyekezett megmenteni a helyzetet.
– Mielőtt elszabadulnának az indulatok, engedtessék meg, hogy Dordzse láma üzenetét megosszam. Mivel most nem tud velünk lenni, egy tanulmányt küldött. Engedtessék meg, hogy csak kiragadott részleteket olvassak fel…
Ezzel Pierre felénk fordítva, az asztalra állított egy ügyes készüléket, melynek képernyőjén feltűnt egy különös szobor képe. A tibeti buddhista művészet minden jelét magán viselte. Filigrán alkat, látszólag természetes, mégis emberfölötti testtartás, a kéz rendkívül finom mozdulata, és a tekintet, igen, ez a messzeségbe meredő tekintet, amely mégis a vesékig hatol. Nőalak, amint megtudtuk, Tárá szobra. Ami a képernyőn igazán különlegesnek bizonyult, az a figura egészen különös, szinte megfoghatatlan lebegése volt – később tudtam meg, hogy holografikus képet láttunk. Így körbe is járhattuk, sőt minden oldalról szemügyre vehettük a szobrot ott a képernyőn. Opálos fényben tündöklött az alak, s ahogy Pierre szavait hallgattuk, a szobor szinte önálló életre kelt.
Holografikus zöld Tárá
Tárá megsegítő, könyörületes istennő; erre utal neve is: szabadító. Nemcsak a bajba jutott hívei fohászkodnak hozzá segítségért, hanem a létezés túlpartjára vágyók is. Csillagként is ismerik az égen, így a hajósok segítője is, olykor kormánylapáttal ábrázolják. Az első írásos említése a 7. századból való. Avalókitésvara könnyéből született, így a legfelsőbb fokú könyörület megtestesítője, máskor a tibeti királyvonal szereplője és a tibeti nép ősanyja. Ugyanakkor mégsem termékenységi istennő, inkább az élet védelmezője, aki kijátssza a halált és boldog, hosszú életet biztosít a Földön. Általában kegyes fiatal nőként ábrázolják, de félelmetes aspektusai is ismeretesek, például a Kék anyafarkas-Tárá. A buddhizmus mellett a hindu panteonban is szerepel – ott jobbára félelmetes istennőként – illetve a dzsainizmusban is ismerik. A balkezes tantra egyik fő alakja. Kezeiben fegyvereket tart, nyakában koponyákból való füzér lóg, derekán őzbőr, és testén kígyó tekereg – ezek mind a hamis, testi, világi azonosság megszüntetését jelképezik.
– Én pedig szeretnék egy percre visszatérni szent Ursula személyére. Igaz, hogy a vele kapcsolatos rendelkezésre álló forrásanyag meglehetősen bizonytalan, de létezik egy kővéset, amely tudósít Ursuláról, vagy legalábbis feltehetően róla.
Kőbe vésett felirat
Bizonyos Clematius, szenátori rangban álló tekintélyes polgárt, ki feltehetően Keleten élt, mielőtt Köln városában letelepedett volna, gyakori látomásai arra vezették, hogy építtesse újjá a nevezett városban, a birtokában lévő földterületen romosan álló bazilikát, s szenteljék az épületet az ott mártíromságot szenvedett szüzek emlékének.
Ugyan vitáznak a felirat keletkezéséről, koráról és összetettségéről, a történeti mag mégsem tagadható. Ki tudja, egy korábbi legendát emelt föl Clematius látomása, ami aztán kiszínesedve, regényes formában népszerűvé vált? Hogy maga Ursula valós történelmi személy volt-e vagy sem, ez nem sokat számít ezer év távolából. De hogy megtestesített egy nőideált, az bizonyos. Ha nem lett volna tényleges történelmi személy – ezt a kérdést most nem akarom eldönteni – a legendás figura akkor is létezett, létezik. És hogy a földi élet, vagy a legendás lét a valóságosabb-e, azt végképp nem tisztem eldönteni…
Ebben feltétlenül egyetértettem Antonio atyával.
– Nézze, Antonio, ezt elfogadom… a mitikus valóságban én is hiszek, szeretnék hinni. S ha a figura képes megtestesíteni egy ősmintát, akkor akár létezhet is. Talán Platón szerint is, mert az ideák léteznek, tulajdonképpen az érzékszervek számára megmutatkozó valóságtól függetlenül. Ha elvész valami a látható világból, nincs semmi baj, mert az ideák világában megmarad az őskép, az eredeti lenyomat.
– És az nem képzelhető el, hogy a lenyomat teremti meg a hibátlan ősképet? – vetette föl Pierre.
– Merész gondolat, de figyelemre méltó – válaszoltam, nem mintha minden kérdést nekem kellett volna megválaszolnom. – Én ugyan az ősminta eredeti létezésében hiszek, de kivételes esetekben el tudom fogadni a felfelé teremtés gondolatát is. Fogalmazhatunk így?
– Huh, ezzel barátkoznom kell! – szakadt ki Antonio atyából, aki hirtelen válasz vagy elutasítás helyett töprengésbe merült. Néhány pillanatra mindannyian elcsöndesedtünk. Talán nem véletlen volt ez az intermezzo, mert a kikötőben épp megszólalt egy hajókürt. Hogy éppen indult-e a tengerjáró vagy érkezett, azt innen, a mellvéd fedésében nem tudtam megállapítani, de az villant föl bennem, ez éppoly probléma, mint az őskép és a lenyomat viszonya. Jön vagy megy, alászállóan vagy emelkedve, de valami megtörténik, és ezzel valami végérvényesen végbemegy.
– Megengednek egy történetet? – kérdeztem váratlanul, mert hirtelen előtolakodott egy átütő élményem… Választ nem is nagyon vártam, de a várakozó tekintetek mintha igenlően biztattak volna. Pierre közben szolgálatkészen töltött a poharainkba. – Egy kissé magam is eltöprengtem az őskép és a lenyomat viszonyán, és talán ez a régi történet is idevág. Ráadásul éppen Máltával kapcsolatos… Tudják, mindig is kíváncsivá tettek az ősi kultúrák, s talán emlékszik, Pierre, beszélgettünk arról, hogy mennyire utazási üzletággá vált a zarándoklat. Akár spirituális kalandtúrának is nevezhetem azt, ahogyan az emberek behabzsolják a közismert, túlságosan is közismert helyszíneket. Van néhány sztár helyszín, amit mindenki felkeres – a piramisok, Stonehenge, vagy az Uluru. De kevesen adóznak megfelelő tisztelettel a zarándokhelyszínek előtt. Kevesen hajlandók lehajolni a sivatag homokjáig, sokan el sem mennek a Woodhenge köreihez, és biztos vagyok benne, a látogatók jó része nem is az Ulurunál jár, hanem csak az Ayers-sziklánál. Ott vannak, és még sincsenek ott, a titok nyílt színen láthatatlan.
– Ne csigázzon, Vid! – sürgetett Ramon.
– Igaza van, elnézést. Néhány éve itt jártam Máltán, remélem nem turistaként, hanem inkább kutatóként. Azért jöttem, hogy az őskori megalit építményeket felkeressem. Ez a maga kutatási területe, Pierre. Hagar Quim-hez is ellátogattam, a sziget déli partján. Mond róla néhány szót, Pierre?
– Biztosan ön is tudja, de azért szívesen. Szerintem az egyik legcsodálatosabb helyszín a szigeten. Igaz, talán a legismertebb is, de ez itt nem zavaró. A hatalmas kövekből rakott falak és maradványok a vizsgálatok szerint Kr. e. 3200 táján létesültek. Nem lehetett más, mint kultikus helyszín, a lóhere-szerűen egy közös csarnokból nyíló szentélyek, a Napkapu tájolása, a plasztikák, vagy a beeső napfény útja és játéka… A megalit kövek napkultuszt sejtetnek, az épületet tekinthetjük naptemplomnak.
– Igen, – folytattam – a vidék pazar, a magas plató meredeken szakad a tengerbe, s még jócskán a parti meredély előtt húzódik a kettős emlékhely. Közel-távol nincs lakott hely, csak az évezredes romterület. Igen, itt található a napkapu, amit a váltópénzükre is rávéstek – a legkisebb címleten ott az ősi napkapu. Számomra ez egyszerre kegyeletsértő, ugyanakkor misztikus. Nem gondolom, hogy aprópénzre lehetne váltani az őskultúrákat, de amikor a végletek találkoznak, az számomra misztikus élmény. Az ősi kultikus napkapu és a mai profán aprópénz, kő és fém, világosság és anyagiasság… De megint elkalandoztam.
Épp a romterület bejáratához értem, nem sokkal a nyitás után, amikor valaki kifelé igyekezett. Próbáltam udvariasan félreállni, hogy kiengedjem, s ez a banális pillanat egy nagy találkozást idézett meg. Egy hölgy sietett volna el mellettem, s miközben megköszönte az udvariasságot, összetalálkozott a tekintetünk. Én nem a nőt láttam meg benne, hanem valami őserő letéteményesét. Néhány keresetlen szót váltottunk, majd megkérdeztem, nem kalauzolna-e a romok között. Láthatóan otthonosan mozgott, ez volt az egyik indok, a másik annak a titoknak a megfejtése, amit ez a találkozás hordozott. Kiderült, Nadia maga is foglalkozik okkult praktikákkal, s ez a ruházatán, egész megjelenésén látszott. A tekintete ugyan kicsit zilált volt, igen, azt hiszem ez a legjobb kifejezés, de a ziláltság mögött ott lebegett az a megmagyarázhatatlan őserő. Mint egy szelídített nagymacska, egy igazi vadállat, amely most nyugalmat és higgadtságot mutat, de bármely percben ugrásra kész. Jobbára én kérdezgettem, de csak azért, hogy eltereljem a figyelmét, s közben megtudjak róla egyet-mást. A nyakában rudráksa-füzért viselt, tehát ért a jógához, gyűrűi alaposan megválogatva, majd mindegyik ujjára jutott egy-egy, a tekintete kicsit fátyolos, tehát opiátokkal foglalkozik, s jól informáltságába vegyült egy kis hevenyészettség, inkább felületesség. Ez is jól állt neki. Amolyan modernkori sámánnőnek néztem volna, talán az is volt. Mire a romterület legfőbb látványosságait bejártuk, én is elfáradtam, nemcsak a rengeteg történeti élménytől és ténytől, hanem attól is, ahogyan Nadiát igyekeztem megfigyelni. Időközben persze ő is észbe kapott, s rájött, nemcsak kalauzt kerestem.
– Azt mondta opiátok? – kérdezte Ramon. – Csak nem függő volt ez a nő? Miért nem bírják szerek nélkül az emberek? Sokszor ezektől remélik a megvilágosodást? Miért nem bírják mankók nélkül?
– Ne feledje, Ramon, hajdanán is alkalmaztak eksztázis technikákat a misztériumok során, csak manapság mintha ez is a visszájára fordulna. Egyébként meggyőződésem, a nők közelebb állnak a természethez, mint a férfiak. A nő inkább intuitív, a férfi inkább intellektuális, mondják is, a férfinak át kell gondolnia, mit kell tennie, a nő viszont tudja. Ezért ha egy férfi igyekszik befolyásolni a természet erőit, azt inkább értelmi úton, az eszével próbálja megtenni, egy nőnek jobban mennek a közvetlen praktikák. Nem akarom a boszorkányság kifejezést használni, mert ennek meglehetősen negatív a konnotációja, – ezzel Antonio atyára néztem, aki ezt a megjegyzést is rezzenéstelenül viselte, sőt látszott, el van foglalva gondolataival – mégis talán ez áll legközelebb ahhoz, amire gondolok. Nem meglepő, ha egy tudós nő varázstechnikákat alkalmaz, ide köt egy kis piros fonalat, meggyújt egy fekete gyertyát, bort locsol a kövek köré és az égnek emeli a karjait és táncol teliholdkor… ezek primer viselkedésminták, amiket ők sikerrel alkalmaznak is, és megnyugszanak a kedélyek. A hullámok lecsillapulnak, az emberek úgy érzik, történt valami. És ez nem is érzékcsalódás.
– Akkor ez a hölgy, Nadia, ő is amolyan boszorkány lett volna? – Pierre kérdése nem volt váratlan.
Boszorkánykör
A második világháborúban a brit boszorkányok is felsorakoztak az országuk védelmére. 1940-ben a hírek szerint a német fenyegetést elhárítandó a varázslónők erdei szertartásra gyűltek össze. Az energia-kúp szertartás alapja az a tengeri varázsige volt, amit még Napoleon ellen vetettek be annak idején. Egy fenyőerdő tisztásán gyűlt össze tizenhét boszorkány. Egy hajdanán akasztásra használt fa körül jelölték ki a boszorkánykört, máglyát gyújtottak, aminek erejét Berlin felé irányozták, majd hangos éneklésbe fogva meztelenül spirál-táncot lejtettek, ezzel szabadítva fel titkos energiáikat. A hírek szerint a boszorkányok közül többen hamarosan bele is pusztultak a szertartásba.
– Semmiképpen nem nevezném boszorkánynak, legalábbis képzett boszorkánynak nem. Lehet, inkább műkedvelő volt, erre jutottam vizsgálódásom során. Képes volt rátapintani értékes dolgokra, de nem volt strukturált a gondolkodása. Mintha nem világnézete, hanem megszokott napi gyakorlata lett volna a látnokiság, vajákosság. Sok felismerésnek volt a birtokában, de mintha nem állt volna össze benne egy koherens kép. Ha két feminin erő találkozik – mondjuk egy nő és az anyatermészet – akkor könnyen lehet, hogy egymás ellenségei lesznek, vagy kioltják egymást, bár nem vitás, a harmonikus, tiszteletteljes találkozás felszabadítólag is hathat. Mindenki a maga eszközeivel operál…
– Köszönöm, hogy megnyugtat – válaszolt Pierre, és tekintete a messzi távolba szaladt. – Úgy gondolom, ez a férfiak ősfélelmére is rávilágít… Már ha ilyen egyáltalán létezik.
– Ahogy mondtam, Nadia egyszer csak megérezte, hogy vizsgálódom. Ekkor ő is stratégiát váltott, s meglepő felkészültségről tett bizonyságot. Aztán hirtelen füstkarikát fújt a levegőbe, egy féldrágakövet nyomott a markomba, s csak annyit mondott, még találkozunk… Persze azóta sem láttam, de a kő, az különös volt.
– Már megint kövek? – Pierre mintha emlékeztetni akart volna egy korábbi találkozónkra. A füstkvarc emléke, látom benne is megragadt.
– Ez egy egyszerű türkiz kavics, közepes méretű, apróbb marokkőnek való. A kínaiak és a tibetiek is szeretik a türkizt, ott az asszonyok néha tenyérnyi darabokat viselnek a fejdíszeiken. Ehhez képest ez apró darab volt, de hamarosan kiderült egy sajátos vonása. Találkozásunk után hátat fordítottam a romoknak, és a tenger felé indultam. A parttól nem túl messzi apró sziget emelkedett ki a tengerből, a kicsiny Filfla-sziget, amit az angolok annak idején céltáblának használták – micsoda furcsa passzió!? Aztán a meredek magasán csak bámultam az igazi mediterrán tengeri partszakaszt. A türkizt az előbb zsebre vágtam, most a kezembe akadt. Ahogy forgattam, egyszerre megértettem, micsoda ereje volt Nadiának. A kő színárnyalata pontosan egybeesett a tenger kavargó kékségével. Ahogy a szikrázó napsütésben a hullámok felé tartottam a kis követ, nem is lehetett megállapítani, hol végződik a türkizkő örvénylő mintázata és hol kezdődik a hullámzó tenger. Azóta sem sikerült eldöntenem, hogy Nadia egy kis darab kővé dermedt tengert adott-e nekem, vagy a világ összes türkizét olvasztotta tengervízzé…
– Megengedi, kedves Vid, hogy egy kijelentésére visszatérjek?
– Hogyne, Ramon, mire gondol?
– Azt mondta, ha két feminin erő találkozik, könnyen kioltják egymást. Ezzel talán egyet is értek, de vajon ez a képlet érvényes volna két maszkulin erő találkozásakor is?
– A feminin példák talán kézenfekvőbbek: mint a nő és az anyatermészet, de mondhatnám a tudás és a szerencse istennőjét is. Olykor vetélkednek, de ha kiegyeznek egymással, akkor együtt többre jutnak, mint külön-külön. De két férfi princípium…? Talán az erő és az erőszak? Vagy a tudás és akarat… nem is tudom, ezek találkozása mintha még pusztítóbb lenne, mint a két női elv találkozása.
– És a barátság? Amikor az ember egy második önmagával találkozik? Ezt nem nevezném pusztítónak!
– Semmiképp, de a két feminin találkozása érzékletesebbnek tűnik.
– Én nemcsak két feminint látok a történetében, kedves Vid, hanem hármat. – Pierre ismét megszólalt. Várakozó tekintetem talán kérdésként is hatott, mert folytatta.
– Nadia szerepe egyértelmű, nőként klasszikus feminin, sámánasszonyként pedig egy női archetípus megtestesítője is. De említette a megalit építményeket is. Számomra ezek feltétlenül feminin jellegűek. A Nap, mint az élet záloga, a fény forrása, az égi kocsis egyértelműen maszkulin, akkor a Nap-kultusz helye, a fény befogadó öble értelemszerűen nem is lehet más, mint feminin.
– Tetszetős! – bólintottam elismerően. Antonio még mindig hallgatott.
– Nézze meg a formákat! Igaz, hogy olykor több tonnás kődarabokból építkeztek, de ezek formája, vagy az alaprajzok, teljességgel körkörösséget, gömbölyűséget mutatnak! Hagar Quim alaprajza egy valóságos kétdimenziós willendorfi Vénusz. A nap-éj egyenlőségek idején a kelő Nap sugara éppen az emlegetett napkapun hatolt keresztül – és hová esett? Egy gömbölyű, szinte az emberi zsigereket, vagy az asszonyi ölet formázó kerekded alaprajzú terembe. A Nap tüze a férfi erő, a barlangszerű mélyedés a befogadó anyaméh. Ebből lesz az élet… Te mit gondolsz, atya? – fordult végül egyenesen Antoniohoz Pierre.
– Fejet hajtok a gondolat előtt, de hadd ne nyilatkozzam még. Valami formálódik bennem, inkább hallgatnám a párbeszédeteket.
Ez már-már különös visszahúzódásnak tűnt. Csak nem bántottuk meg valamivel az atyát? Ramon ismét határozottan szólalt föl:
– Roppant élvezetes volt ez a gondolatmenet, de ne feledkezzünk meg a Magna mater kultuszról! Máltán is találtak amolyan máltai vénuszokat, hatalmas testű nők szobrait, eltúlzott idomokkal, olykor trónoló, máskor féloldalt fekvő pózban. Egészen elementáris élmény egy ilyen szoborral találkozni. Krisztus előtt 5000 tájáról valók az első stilizált nőalakok, Tarxien-nél egy másfél ember magas hatalmas nőszobor várta a belépőket. A leginkább jellegzetes ülő és félig fekvő nőalakok pedig nem sokkal ezt a korszakot követően keletkeztek. Meggyőződésem, hogy az itteni Magna mater kultusz összefüggött a Mediterráneum más imádatmódjaival.
– Minden bizonnyal igazad van, – szólt Pierre – az egyetemes istenanyát mindenütt tisztelték. Ha pedig elég kitartóan forgatjuk a tényeket, kiderül, minden összefügg mindennel. Viszont el kell ismerjem, az itteni fekvő és ülő nőalakok teljességgel egyediek, ilyen megmintázást nem láttam sehol!
– Igen, az is érdekes, hogy a terjedelmes test, a hatalmas combok, altest és törzs mellett a fejet általában külön mintázták. Így aztán egyik-másik lelet inkább összetett alkotásnak tekinthető, lehet, hogy egy törzsre egy másik szobor fejét illesztették a régészek.
– Engedjenek meg egy gondolatot! – szóltam, mert a beszélgetést hallgatván bennem is formálódott valami. – Nem vitás, a történetben Nadia a nő először, a női archetípus a nő másodszor és a feminin alakzatok a nő harmadszor. De ezeken túl van még egy női szereplője az egész történetnek.
– Az elbeszélő animája? – vetette közbe Ramon.
– Hm, nem vitás, erre nem gondoltam, de ez túlságosan szubjektív volna. Nem, én ennél nagyobb léptékű nőiségre szeretnék utalni: a szigetre, mint nőre.
Ramon nem szólt, Pierre felfigyelt, Antonio töprengése pedig láthatóan félbeszakadt.
– A sziget? – kérdezte végül Pierre, mint a megalitok és annyi más téma szakértője. – Ezt hogyan gondolja, Vid?
– A sziget mindig provokatív. Szembeszáll a tengerrel, csábítja az idegen utazókat, menedéket jelent, és életet ad sok mindennek, sőt olykor éppen megszületik, vagy megsemmisülve a tengerbe omlik. A kontinensek lakói folyton izolálódással vádolják a szigetlakókat, pedig számukra ez természetes adottság, nem szándékolt magatartás. A sziget mindig elkülönül a szárazföldtől, de ha belegondolnak, a kontinens is sziget, csak kissé nagyobb egy klasszikus szigetnél. A szigetországok eleve elkülönültségben élnek, ez is provokatív. Könnyű nekik nem belesodródni a kontinens ügyeibe, ámde kényszerűen keresniük is kell az összeköttetést. S ha megnézzük a mediterrán szigeteket, mindenütt csupa nő… Krétán nem a Minótaurosz vagy Ikarosz a lényeg, hanem Ariadné és Európé. Ciprus egyenesen Aphrodité szülőhelye; a szikla, ahol megjelent, valóságos zarándokhely. Kirké szigete egyszerre gyönyörbarlang és vesztőhely a hajósok számára. Számosz nem nőt, hanem igazi férfit adott a világnak, Püthagoraszt, a sziget szinte megszülte a filozófust és a filozófiát.
– Nem elitista egy sziget? Vagy a sziget? – láttam, Ramont felcsigázta a gondolat.
– Egy szigetnek és így egy szigetlakónak is könnyű másmilyennek lennie. Van ő, és van a szigete, és van a tenger. Azon kívül más nincs is talán. És Eurázsia nagykontinensét két szigetcsoport övezi: a Brit szigetek nyugaton, keleten pedig a Japán szigetek. A Hebridáktól Hokkaido-ig, a splendid isolation-től a kelő nap országáig tart akár a történelem is.
– És Máltára hogyan illik a nőiesség? – tudakolta Pierre. – A megalitok és az őskori nőszobrok elegendő volna az elmélete igazolására?
– Önmagában ez is elégséges érv volna, de hivatkozhatom a lovagokra is.
– A lovagok mint női princípium? – kérdezett vissza Pierre.
– Nem, dehogy! A lovag igazi férfi archetípus. De a lovagrend védnöke?
– Bizonyára nem Keresztelő Szent Jánosra gondol…? – szólalt meg Antonio.
– Valóban nem. De ha föltekintenek a Szent János társkatedrálisnak a főoltárral szembeni falára a Provençal langue kápolnájában, különös alakra lehetnek figyelmesek. A magasban ott áll Minerva istenasszony, a bölcsesség és a háború istennője, amint lába alá tiporja a színes bőrű mór rabszolgákat. Márpedig Minerva az egész ispotályos rendet testesíti meg. Így van, Antonio?
– Ezen el kell gondolkodnom…
– Visszakanyarodhatunk a rettenethez? – Ramon nem hagyta annyiban ezt a témát. – Az ókori misztériumok mindig megjelenítették ezt az ős irtózatot. A természetről azt gondolják az emberek, hogy az milyen idilli, sokaknak a természet maga a békesség és a szépség, de megfeledkeznek a természet vészterhes, vagy éppen kíméletlen vonásairól. A fűtött szobából nem vitás, érdekes a vihart szemlélni, de egy lélekvesztőn a tengeren kevésbé az.
– Igen, a hajósok talán ezért hívő emberek – szólt merengve Antonio. Mégis csak velünk volt, nem zárkózott teljes némaságba vagy a gondolataiba. De miért éppen a hajósok?
– Márpedig az ókoriak ismerték a természetnek ezt a szigorú arcát. És hiába a férfi-nő polaritás ismerete, a természet legigazibb megtestesítője mégis a Magna mater volt számukra. Az istenanya persze gondoskodik is gyermekeiről, megad mindent, ami a földi léthez szükséges, de követel is, sőt olykor furiózus, ami maga a rettenet pillanata. Amikor megnyílik a föld vagy odavész a termés, ha nincs gyermekáldás vagy épp meghal valaki, akkor éppen szigorú a természet-anya.
– Rendben, de jobbára mégis kedélyes, nem? – Pierre valami miatt ellentmondott. Talán békessége hadakozott Ramon erőteljességével? – Általában van termés, általában születnek gyermekek, az élet mintha győzne a mulandóság fölött.
– Ez csak nézőpont kérdése. Aki életet ad, halált is ad. A gyermek nemzésével a meghalásra is meghívsz valakit. Természet anya is ad, de el is vesz. Talán Kübelé a legijesztőbb példája ennek. Kis-Ázsia amúgy is bővelkedett a feminin kultuszokban. Kübelé avatottjai a koribantok és papjai, a gallusok, férfiak voltak, de a fölszentelési zálog épp a férfiasságuk volt. Őrjöngő eksztázisban csonkították meg magukat. Talán az egész társadalom adózott a néhány kiválasztott önkasztrációjával az istennőnek, s így sikerült levezetniük a közösségi rettenetet. Más hozott áldozatot, de mindenki élvezhette megváltó áldásait.
Kübelé kultusza
Más néven Kubaba, Frígia istenasszonya (Phrygia mater), kultusza előbb Kis-Ázsiában, és Hellászban terjedt, majd Kr. e. 204-től Rómában is bevezetik imádatát. Minden istenek anyjaként mint Magna mater tisztelték, zenés táncos felvonulásokkal imádták, s a kultusz része volt az eksztatikus révület, melynek során a papok megsebezték egymást, a neofiták pedig önkasztrálást végeztek. Komor, félelmetes istennő, aki a végtelenül termékeny természet megtestesítője. Ikonográfiájának része a torony- vagy fal-szerű korona, kezében az áldozó-csésze, illetve az oroszlánok s párducok övezte trónus, vagy az általuk vont szekér.
– És ma? Ma nincs Kübelé, nincs önkasztráció, legföljebb transzgender… akkor marad a rettenet? – Pierre jó beszélgető partnernek bizonyult Ramon számára, mindig tovább tudta fokozni a tétet.
– Éppen ez az! Nincs levezetve a természet haragvó arcával szembeni rettenet, amely tudat alatt, meggyőződésem, mindenkiben ott motoszkál. Így aztán roppant ambivalens a férfiak viszonyulása a nőhöz – és most nem a hősszerelmesre vagy a hűtlenségre gondolok, hanem inkább a magas princípiumok szintjére. Mintha ma nem tudnánk sem megszelídíteni a természet őserejét a nőben, sem kellőképpen imádni, hogy elnyerjük kegyeiket. Valahol megrekedt az ember.
– Azért én mégsem nevezném fetisizálódott rettenetnek a nőt. Tekintsük talán olyan talánynak, ami föladja a leckét a férfiembernek. Nem vitás, egy igazi nő megtestesíti a természet őserőit. Ezt sejtettem meg Nadiában is, valahogy lehozta a földre ezt az archaikus, örök női minőséget. Talán az ókori misztériumok is ezt az arculatot tisztelték. Lehetséges, Pierre, hogy mégis igaza van, a metafizikai nő a megoldás?
Pierre elégedetten bólintott, Ramon pedig újabb érveket hozott.
– Madrid… igazi királyi város, tágas, bőkezű, s a látszólag hevenyészetten összedobált elemek mégis rejtett, titokzatos egységbe rendeződnek.
– Városrendezés? – szögeztem neki a kérdést. – Ne csodálkozzon Ramon, hogyha egy sok évszázados település, egy főváros eklektikussá válik! Vagy nem erre gondol?
– Nem vitás, egy kis eklektika még a legkonzekvensebb városképbe is beleférne. De hadd emeljek ki csak három elemet Madrid meghatározó objektumai közül. A Prado-t most hagyjuk, oda amúgy is érdemes ellátogatni, a Goya-gyűjtemény lenyűgöző. Ahogy Szaturnusz a gyermekét falja föl… de nem akarok elkalandozni. Az egyik látványosság a bikaviadal aréna, a Las Ventas. A neo-mór stílusú épület az egyik legnagyobb aréna a világon. Erőszak ide, állatkínzás oda, a bikaviadal igazából párviadal az ember és az állatvilág között. Ha tetszik, élet-halál táncnak is nevezhetjük a viadalt, ami ősi rítust idéz meg: a taurobóliumot. A Mithrász-kultusz ikonikus képe a bikaölő hős, ami hasonló tragikummal ismétlődik a viadal során. A másik jelentős emlékmű egy különös objektum, egy egyiptomi templom. Nem vitás, furcsa látvány a királyi palota közelében kibontakozó épület. Erre igazán nem számítana az ember Európában. A debodi templomot az Asszuáni-gát építésekor szedték darabokra, s kövenként szállították Madridba, a spanyol régészek értékmentő munkájáért hálából. 1968-ban került ide az épület, de eredeti helyén Kr. e. 2200 táján kezdték építeni, a munkálatok századokig tartottak. A templomot Amonnak szentelték, s ami különös, a legenda szerint Izisz éppen ebben a templomban adott életet Hórusznak. A harmadik objektum pedig egy díszkút, az egyik pazar látványosság a Prado közelében: Kübelé kútja. Az istennőt oroszlánok vontatta szekere röpíti, pazar a kompozíció, olyannyira, hogy III. Carlos át akarta helyeztetni a királyi magánparkba, amit a madridiak ellenállása akadályozott meg.
– Ramon, maga élvezi a helyzeti előnyét, Madridban nyilván otthonosabban mozog, mint bármelyikünk. De miért éppen ezt a három objektumot választotta? – a többiek helyett is én tudakozódtam. – Sejtéseim vannak, de árulja el!
– Nos, az első két objektum szerepe talán egyértelmű: a bikaviadalok arénáját és az egyiptomi templomot a napkultusz köti össze. De Kübelé kútja… nos, nekem ez a rettenet kútja. Hiába a pazar látvány, a száguldó kocsi és a hullámzó vízsugarak, ez áldozatra szólít fel. Kübelé itt ugyan fergeteges, mégsem véres istennőnek tűnik, de a szerepe nem változik attól, hogy mosolyog. Gyanítom, Kübelé áldozati szertartása, a férfi kasztrálása valójában napáldozat, vagy tekintsük életáldozatnak, sőt Napgyilkosságnak és emberáldozatnak?
– Ez a furiózus istennők vadsága! Még jó, hogy manapság nem találkozunk velük! – Pierre nem tréfának szánta a megjegyzését. – Orpheuszt is széttépték a megvadult amazonok, ott az élete veszett oda, Kübelé áldozatot követel, nála a férfiasság vész el. Pythia szinte önmegsemmisítő mámoros transzában jósol, és világbirodalmak vesznek oda. A Távol-Keleten talán kedélyesebbek az istennők, nem?
– Úgy gondolod? – Ramon nem hagyta magát. – Ugyan vannak kedélyes istennők is, Laksmí, a szerencse úrnője, vagy Durgá, a nagy természet-anya. De ha Kálít vagy Csinnamasztát nézzük, az elég ijesztő, nem?
– De Ramon, tudja jól, a szerepük mégis más… – próbáltam csitítani az indulatokat. – Durgá a démonok ellensége, leigázza az emberekre támadó démoni erőket. Kálí már nehezebb eset, őt sokszor véres áldozattal imádják, és az ikonográfiája is rettenetes: kardok, szablyák a kezeiben, koponya-füzér a nyaka körül, fergeteges, mindent eltipró tánc, de a legijesztőbb, nem vitás, Csinnamasztá képe. Ezt még egy horror-szerző is megirigyelné. Önlenyakazás, vérpatakok, miközben ölelkező páron táncol – hátborzongató. De ebben az esetben is érvényesül a megfordítás nagy elve, a rettenetes kép valójában pozitív tartalmú. Az önmagát lefejező női alak az egyetemes anya teljes önfeláldozását jelzi, kicsorduló vérével leányait táplálja, s az ijesztő kép igazából az ártó erők elriasztására szolgál.
– Máriácska milyen szelíd… – megdermedt a levegő, amint Antonio megszólalt. Mintha véget akart volna vetni a haragvó nő és a szigorú természet-anya témájának. Mindeddig türelemmel hallgatta beszélgetésünket, de most kitört belőle az addig visszafogott szó. – Igen, rájöttem, mi a különbség. Ezek a nőszemélyek jobbára másoknak okoznak szenvedést, Mária pedig magára veszi mások szenvedését. Nem mondanám, hogy a hétfájdalmas istenanya képe a szívébe fúródó tőrökkel gyöngédebb látvány volna, mint valamely haragvó ókori istenasszony, de a szenvedés nem másé, egyedül Máriáé. Vagy amikor köpenyét a rászorulókra borítja… A könyörület minden más erkölcsi vagy vallásos erénynél magasztosabbnak bizonyul. Említettétek a tengerészeket – Máriát tisztelik patrónájukként. A kikötőkben mindig találni Mária-oltárt vagy kápolnát, de legalább egy szobrot. Nazarében, a portugál partokon a magas szirten áll egy Mária kápolna, onnan néz ötezer kilométer távolba, túl az óceánon… Vagy nézzétek meg a Dél-francia Mária kultuszt! Nemcsak pazar templomok, hanem a búcsúk és zarándoklatok!
A három Provençe-i Mária
Nagyszabású ünnepség zajlik a dél-franciaországi Camargue-ben található Les-Saintes-Maries-de-le-Mer településen minden évben kétszer, októberben, illetve május 24–28. között. A feltevések szerint Mária Magdolna és további két Mária – Salomé és Jacobé, az idősebb és ifjabb Jakab anyái – útitársaikkal egyetemben itt értek partot 45-ben, miután Krisztus megfeszítését követően elmenekültek Jeruzsálemből. Az ünnepségek egyik középpontja az egyiptomi Sára vagy Sara-la-Kali fekete szobra, akit Mária Magdolna szolgájaként vagy leányaként azonosítanak. Sára a cigányok védőszentje. A szobrot nagyszabású felvonulás keretében hordozzák a templomi kriptából a tengerig, ahol megmerítik a vízben, majd visszaviszik helyére.
– Jó darabig csak figyeltem a beszélgetést, és szándékosan maradtam kívülálló. Közben azon elmélkedtem, hogyan is fogalmazhatnám meg azt a különbséget, ami az én keresztény nőideálom és más nők, más kultúrák nőideáljai vagy más vallások istennői között fennáll. Kavarogtak bennem a gondolatok, aztán két nőalak jutott eszembe: Szép Heléna és Szent Ilona. És azt hiszem, ez tükrözi legjobban a különbséget a két világlátás között.
– Szép Heléna? Aki miatt kitört a háborúság? – Ramon elgondolkodott.
– Igen. Nem akarok sommás általánosításokba bocsátkozni, de számomra ők testesítik meg a világi nő és a szakrális nő közötti különbséget. És most hadd mellőzzem az istenember anyját, a Theotokosz-t, ahogyan Keleten mondják, mert ő megint más kategória. De Heléna körül zűrzavar támad. Szépsége ugyan lenyűgözi Parist, de ez a szépség önmagáért való, bajok forrása, s a testi vonzalom végül egy bevehetetlen város pusztulását okozza. Ezzel szemben a másik Heléna, vagy Szent Ilona nőisége szolgáló nőiség, császárszülő anya, zarándok nő, aki fölleli a legfontosabb krisztusi ereklyéket. Körülötte másként forr az élet, nem a világi vonzalom szintjén.
– Pedig Szent Ilona is még az ókor asszonya, akárcsak Heléna, de vitathatatlan, másmilyenek. Valóban felmutatják az indulatokat gerjesztő világi nő, valamint a szakrális nő, sőt Pierre szavaival élve a metafizikai nő mintaképét – remek elismerés Ramontól, aki harcias és lovagias, küzd, de fejet hajt, ha kell.
– Egy dolog bizonyosnak látszik, – próbáltam továbbvinni a gondolatsort – a hagyományos kereszténység páratlan hangsúlyt fektet Mária kultuszára.
– Így van, Vid, Szűz Mária a kegyelem asszonya, malaszttal teljes… – lelkesedett Antonio.
– Mária kultusza mind az ortodoxiában, mind a katolicizmusban megvan, a protestáns felekezetek viszont Máriával szemben Krisztus szerepét hangsúlyozzák. Azonban a három nagy felekezet vélekedése Mária teológiai helyzetéről eltérő. Az ortodoxia úgy tartja, Mária közönséges halált halt, s az apostolok és az angyalok összegyűltek, hogy eltemessék, és csak ezt követően vétetett a mennybe. Ezzel szemben a katolikus egyház dogmatikája szerint Mária mentes az áteredő bűntől, vagyis nem közönséges emberi lény, mondhatnánk emberfölötti nő, az istenanya, így nem halt közönséges halált, merthogy a halál a bűn zsoldja. A protestantizmus pedig gyakorlatilag mellőzi Mária kultuszát, nem hozzá fordul közbenjárásért, hanem Krisztushoz.
Fény-ének
Midőn legtisztább tested eltemettetéséhez, ó, Istenszülő, készületek történtek, akkor az apostolok körülállván nyug-ágyadat, szent megilletődéssel szemléltek téged, s némelyek, látva élettelen testedet, félelemmel teltek el…
A föld minden határáról egybegyűlt apostolok, temessétek el testemet a Getszemáni helységbe, és te, Fiam, és Istenem, vedd át lelkem! (a IX. ódát követő Mária-ima)
Midőn felköltöztél szülöttedhez, ó, Szűz, az apostolok felhőszárnyon összegyűjtetve temették el testedet.
(Augusztus 15-ére szóló imák a reggeli zsolozsmán, Görög-katolikus imádságos könyv)
– Ezt én is így látom, de hová szeretne eljutni? – Antonio csupa várakozás volt.
– Nézzük meg a három felekezet történelmi szerepét! Az ortodoxia megmaradt Kelet-Európában, nemzeti egyházakra tagolódik és inkább zárt, izolált közösséget alkot a világban. A katolicizmus azonban világhódító tényezővé vált, szerte a kontinenseken. Nem vitás, a protestáns felkezetek is elterjedtek mindenfelé, de sosem volt akkora befolyásuk, mint a római egyháznak. Vajon nem lehet összefüggés Mária tisztelete és a keresztény irányzatok történelmi szerepe, befolyása között?
– Erre az összefüggésre szerintem még senki nem mutatott rá, gratulálok, Vid! – Antonio szavai jól estek, Pierre elismerő tekintete még jobban. Ramon gyorsan föllapozta jegyzetfüzetét és sebesen írni kezdett. Én folytattam:
– A kereszténység, és most első sorban a katolikus egyházra gondolok, a legnagyobb eredményeit Szűz Mária nevében érte el. Országok patrónája, szerzetes rendek és apácakolostorok védőszentje, közbenjáró, a mennyek királynéja – az egyház sikere, világhódító ereje talán innen fakad. Amely keresztény felekezetek nem részesítik ilyen mérvű tiszteletben Máriát, nem is jutottak ekkora szerephez.
– Talán, mert Mária uralja a világot, ezért a tisztelőinek megadja a sikert, befolyást a világ fölött? – Antonio gondolata logikusnak tűnt, ha a tételt helytállónak fogadjuk el. Ezzel talán önmagának is újabb igazolást talált egyháza sikerére.
– Merészkedjünk még tovább? – szólt Ramon, hozzám is, de óvatosan Antonio atyára is tekintett. Jegyzetei közül előhúzott egy színes nyomatot. – Ha megengedi, Vid, itt egy kép Máriáról. Nézzék csak, Szűz Mária egyik klasszikus ikonográfiai attribútuma a holdsarló, amin áll, a kék palástja s a csillagkoszorú a feje körül. Máskor kígyóra tapos, erről most nincs nálam kép, de maguk elé tudják képzelni. Márpedig ezek mind ősi szimbólumok, jócskán a jézusi élettörténet előttről. A kígyó a kísértés allegóriája, vagy ha távolabb merészkedünk, akár a kundaliní-sakti szimbóluma is lehet. A többi jelkép alapján pedig tekintsük Máriát egyenesen a lunáris, sztelláris éjkirálynőnek?
Ettől Antonio csöppet összerezzent. Szerintem felkészülten érkezett a találkozónkra, de mindenre nem lehet felkészülni. Antoniot is védelmezve elismeréssel adóztam Ramon bátor gondolkodása előtt.
– Merész gondolat, de érdemes eltöprengeni rajta. Az ősmintázat szerint az istenasszony uralja a világmindenséget, sőt egyenesen az anyatermészet megtestesítője. Mária attribútumai ráillenek az ősistennőre, de a primer s ezért nem megbízható szinkretizmus helyett próbáljuk meglelni a primordiális párhuzamokat! Azok sokkal mélyebbre nyúlnak, ezért messzibbre is mutatnak. Mármost, ha elfogadjuk a tételt, miszerint Mária imádatával vált világhódítóvá és győzedelmessé az egyház, akkor próbáljuk meg kiterjeszteni a gondolatot! Túl az istenszülő személyén, túl egy bizonyos vallás keretein, ha általános érvénnyel akarjuk megfogalmazni az előbb fölismert törvényszerűséget, azt mondhatjuk, a női princípium imádata erővel, sikerrel, győzelemmel áldja meg az imádóit.
– Mondhatok erre egy távol-keleti párhuzamot? – kérdezte csak a rend kedvéért Ramon, s nyomban folytatta. – Amikor Ráma királyfi az óceán partjára ért… bizonyára tudják, hogy a Lanká szigetén élő démonkirály elrabolta a hitvesét, Szítát, s Ráma őt igyekezett megmenteni. Mikor tehát az óceán partjára ért, Dévinek, az istennőnek mutatott be áldozatot, mert tudta jól, hogy Rávana, a démonkirály Siva híve. Márpedig a Siva-hívők általában gazdagok, erősek, világi hatalmuk nem csekély. De Dévi erősebb, mint a párja, Siva, aki az istennő nélkül olyan, akár a holttest. Rávana Siva oltalmát élvezve szinte legyőzhetetlen volt, ám Ráma a maszkulin Siva-imádat helyett a női princípiumot megtestesítő Dévít imádta. Dévi erősebb, mint Siva, és Dévi imádója is erősebb, mint Siva híve.
– Én már elvesztettem a fonalat a sok szereplő között, de a gondolat érdekes – szólt Antonio. – Jobban belegondolva, Máriácska mint közbenjáró képes letiporni a kígyót és kieszközölni az ember számára az üdvösséget – ez is egyfajta győzelem. A két történet hasonló, ha jól sejtem.
– Így van! De gondoljon bele Antonio atya, hány templomot szenteltek az atyaistennek?
– Zavarba hoz, Vid, hirtelen nem is tudnék ilyet említeni…
– Szerintem sem tudna. A legtöbb templomot az apostoloknak vagy a szenteknek, de még inkább Szűz Máriának, különböző aspektusainak szentelték. Mintha az atyaistennel nem is foglalkoznának: van Jézus, a megváltó és van Mária, az ég királynője.
Antonio hallgatott, Ramon pedig belekortyolt a gránátalmalébe, majd tovább szőve a gondolatot előállt valamivel.
– A misztériumok a legtöbb esetben termékenységi szertartások is voltak. Olykor szimbolikus szertartásokkal, máskor orgiasztikus rítusokkal. Nem akarom ismét Kübelé véres kultuszát említeni, de megkockáztathatjuk, hogy a feminin imádata együtt jár a kicsapongással?
– Azt hiszem, rátapintott valamire, Ramon – nyugtáztam. – Én is úgy gondolom, hogy a rituális szabályszegés, vagy a szent kicsapongás éppen a rend korlátainak meghaladására szolgált. Általában aszkézisben éltek a gyakorlók, de a kitüntetett ünnepek arra is szolgáltak, hogy minden konvenciót maguk mögött hagyjanak. A szent nász, a termékenység, az élet győzelme az elmúlás fölött – gondoljanak bele, ez is az ősrettenet legyőzése! Persze nem a kicsapongást propagálom, inkább próbáljuk meg elhelyezni ezt a viselkedésformát is a kultuszrendben. Ezen a téren két csoportba sorolhatjuk a feminin imádatát: az egyik irányzat szerves része a mámor, a kicsapongás, akár a defloreáció vagy öncsonkítás, míg a másik iskola egyértelműen kerüli az efféle gyakorlatokat, és szimbolikus vagy mondhatnám angyali praxist folytat.
– Azért én érzek itt bizonyos veszélyeket – Pierre hosszú idő után csatlakozott újra az eszmecseréhez. Mintha zavarban lett volna, az asztalon rendezkedett, a poharakat sorakoztatta rendbe, töltött a rubinvörös léből, és csak mintegy mellékesen szólt hozzánk. – Ha a szabályrendből kilépünk, az bizonytalan terület, nem? S ha elvész a magas gondolat, akkor marad az alacsony gyakorlat, és a szabályozott gyakorlásból a szabályozatlanság gyakorlása lesz, az meg nem vezet sehová…
– Attól tartok, igaza van, Pierre. Egyszer találkoztam egy fiatal emberrel, aki jógás tapasztalatairól számolt be, mondván ifjú hölgyek társaságában gyakorolja a tantra útját. Akkor kacagtam, s csak annyit kérdeztem, miért nem azt mondja, hogy csinosak a lányok?! Lehet, inkább értékelnem kellett volna ezt a sajátos udvarlási technikát…
– A tantra nem könnyű út – Ramon ezen a téren is jártas volt. – Egyértelmű, itt nem felfokozott nemi aktivitásról, sokkal inkább totális önfegyelemről van szó. Manapság ezt is félreértik.
– Sajnos úgy tűnik, igen – tettem hozzá. – Ez történik, amikor a dzsinn kiszabadul a palackból. Még szomorúbb, amikor a folyamatnak semmiképpen nem volna része még a szigorú kötelmek mellett gyakorolt testiség sem, de a gyakorlók esendőségük miatt mégis belecsúsznak a kétes praktikákba. Udvariasan fogalmazva azt mondhatjuk, a feminin imádatmódban sok a félreérthető elem, kereken pedig azt mondhatom – rengeteg a botrány.
– Ahhoz nem kell feminin imádatmód! A mai világ éhes a botrányra – és sajnos meg is találja a táplálékát.
Milyen jó, hogy ezt Antonio mondta ki, így nem kívülről jövő kritikának tűnt a megjegyzés.
– De akkor mi a megoldás? Utaljuk vissza a feminin imádatot az ókorba, vagy iktassunk ki minden szabályt, és maradjon a gyönyör? De hát ez önámítás volna! Vagy hagyjunk meg mindent a maszkulin típusú imádatnak? Pedig a Magna mater kultusz annyi mindent adhatna az emberiségnek… – Ramon joggal töprengett.
– Ugyan, megoldásnak léteznie kell! – mondta határozottan Pierre. – Mindenki hozhatna egy ötletet, megoldási javaslatot. Én például megalit naptemplomokat építenék, ezzel erősödne a napkultusz, vagyis a maszkulin oldal és idővel egyensúlyba hozná a feminin imádatot is. Te mit gondolsz, atya?
– Én úgy gondolom, a hagyományos keresztény vallásosság elsősorban a nyugati világban válságban van. Évszázadok óta erodálódik a hit, és ezen nem segít, ha Európa legrégibb intézményét modernizálni akarnánk. A szakrális értékeket kellene visszaállítani. És úgy gondolom, a hívő embert három dolog ragadja meg: Jézus példája, Mária könyörülete és a hiteles pap. Ezt a hármat kéne hirdetni, erősíteni, akkor minden a helyére kerülne, a Szűz Máriához intézett rózsafüzér imával például a feminin imádat is.
– Nézze Ramon, megoldásnak léteznie kell – most rajtam volt a sor. – Egy keréken nem halad a kordé, két kerékre van szükség. Ha már poláris a világ, a fény és árnyék, nappal és éjszaka, férfi és nő dualitásaiban értelmezhető, akkor a feminin-maszkulin imádat egyike a másik nélkül csak felemás megoldás. Meggyőződésem, mindkettőre szükség van a maga helyén. A maszkulin imádat az akaratban erős, a feminin az érzésekben. Hasonlóan az intelligencia és a tudat, vagy a civilizáció és a kultúra párosaihoz. Azt is mondhatom, a maszkulin imádat inkább intelligens, a feminin imádat inkább intuitív, mintha az ész és a szív útjai volnának. És nem is tudom, melyik okoz nagyobb bajt, a szívtelen ész, vagy az esztenlen szív. Két kerék: intelligens érzések és intuitív ész… Kifinomult, magas erkölcsiség, szeretet mint szemléletmód – számomra ez az intelligens érzés, és a szükségletek érzékeny felismerése, hogy az ember akkor szóljon, amikor beszélni kell, és akkor maradjon néma, amikor hallgatni kell. Hogy úgy szolgáljon, ahogy az kedves, hogy úgy érezzen, hogy azzal a másikat is átfűtse.
– Jól sejtem, Vid, a szintézis nem veszít, hanem megsokszoroz? – Pierre alig hallhatóan szólt.
– Azt hiszem, Pierre, ezzel a zárszót mondta ki. S bár nem nekem tisztem hivatalosan is berekeszteni az eszmecserénket, én mindenképpen szeretném megköszönni a figyelmet.
– Végtelen a nézetek sokasága – szólt Ramon – és azt hiszem jobban járunk, ha nem pusztán érvelésre alapozzuk véleményünket, hanem arra a finom megérzésre, intuitív készségre, amit említett, Vid. Számomra ez a szakrális nőiség nagy ajándéka. Köszönöm!
– Én is köszönöm, – szólt Antonio – s hadd búcsúzzam egy Mária tisztelgéssel. Egy kincset találtam egyszer egy krakkói antikvárium polcán. Poros könyv, évszázados lapok, szúrágta kemény fedél, de a tartalom… Máriácska nevei az ábécé betűi szerint, s az ezekhez fűzött magyarázatok: a szentírás, az átvitt értelem, az egyház doktorai, a csodatételek, a skolasztika, teológia és filozófia, a szimbolika és poétika, sőt az anagrammák és a történelem szerint megtámogatva.

ALPHABETUM Immaculatae Conceptionis SS. Virginis Mariae, seu Discursus Concionatorii, per titulos à literis Alphabeti initiales.
In quibus praemissâ congruâ moralitate, Scripturaliter, Figuraliter, Doctoraliter, Miraculose, Scholastice; idq. Theologicè, Philosophicè, Symbolicè, Pòéticè, Anagrammaticè, atq; Historicè, SS. Deipareae Conceptio Sine labe Elucidatur. AD MDCCX.
„Mária, ki vagy szú nélküli fa, színtiszta balzsam, keservtől ment galamb, összeomolhatatlan ház, jaj nélküli Éva, ránctalan arc, mustármag pelyva nélkül, kert, melyben nincsen csalán, folttalan kép, sosem fogyatkozó Hold, nem sós tenger, hajótörést nem ismerő bárka, tévedéstől ment juh, első és páratlan a magad nemében, csömör nélküli pihenés, rózsa tövis nélkül, szennyezetlen tükör, rettegést nem keltő trónus, szőlőskert melyben nincsen ebszőlő, hibátlan hozzáértés és nem adózó Zebulon.”
❍ ✠ ❍
– Egyet áruljon el, Pierre, miért szereti maga annyira a gránátlamalevet? – kérdeztem, miközben belekóstoltam a rubinpiros lébe. – Folyton csak ezt hozatott nekünk, nem is kérdezte, nem kíván-e valaki másmilyen frissítőt. Gondolom, a ház mással is a vendégei rendelkezésére áll, vagy tévedek?
– Nem, Vid, nem téved. Maga rendkívüli megfigyelő. Természetesen nem véletlen ez az italválasztás. Nevezhetem akár szakrális libációnak, vagy a témánkhoz leginkább illő szimbolikus elixírnek.
– De miért?
– Nos, egyfelől azért, mert ez a kedvencem. Ráadásul ezen lemérhető az adott vendéglátó hely minősége: ha szerepel gránátalmalé a kínálatban, akkor az jó hely. Vagy kellőképpen bőséges a kínálati palettájuk, vagy – ami nekem sokkal izgalmasabb – ezoterikusan is képzett a tulajdonos.
– Ezoterikus ital? Nem vitás, a gránátalma jelentős szimbólum, de meséljen, Pierre, maga mit fedez föl benne?
– Emlékszik kezdeti beszélgetésünkre, és … megköszönöm, hogy maradt még egy napot. Találkozásaink során érlelődött bennem a bizalom, úgy érzem, érdemes figyelnem a véleményére. Nekem a gránátalma a tisztaság, a szűziesség. Ramon ebben a zavaros világban, úgy tűnt, nem találja a Magna mater imádat helyét. Mélységesen egyetértek vele. De boldog lennék, ha csak az anyakultusz helyét nem lelném, én úgy érzem önmagamat nem találom. Sokáig kifelé sodort a kíváncsiság, aztán amikor megtelepedtem, az emberekre lettem kíváncsi, nem a kuriózumokra. Sok mindenbe belekapok, mert minden érdekel. De úgy érzem, hiába tanultam annyi mindent, a lényeget még nem értem.
– Hol itt a gránátalma? – vágtam Pierre szavába, részint azért, hogy kizökkentsem az önmarcangolásból, amire úgy tűnik Pierre hajlamos, részint azért, hogy az ezoterikus libáció iránti kíváncsiságom ne maradjon kielégítetlen.
– Mindjárt odaérek. A szüleim megkereszteltek, s bár nem vagyok templomjáró, mégis egy jelentős tradíció beavatottjának érzem magam. De valami űzött tovább, Közel-Kelet, Távol-Kelet, Perzsia és iszlám misztika, Kína és buddhizmus, de hisz úgy is tudja. Szerintem minden kutató ember hasonló pályát fut be. Mégis olyannak érzem magam, mint az upanisadok növendéke, aki elmondja mesterének, mennyi mindent tanult már – Védáktól és a filozófiától a csillagok tudományán át a kígyóbűvölésig – és mégsem érti a lényeget.
Valami megváltozott a levegőben, pontosabban Pierre aurájában. Mintha kígyómarás ért volna, éreztem, ez roppant intenzív pillanat. Pierre mintha kiadná magát, még jobban, mint kezdeti találkozónkon. Mintha letenné a távoli ismeretség udvarias biztonságát, és hajlandó volna megmutatni önmagát. Már nem a libáció érdekelt, mégis megmarkoltam a poharat, és időnyerés végett kortyoltam a rubin léből.
– Talán emlékszik rá, otthon, az udvaromon áll egy gránátalmafa. Mikor nálunk járt, láthatta. Nem éppen csenevész jószág, évekkel ezelőtt ültettem, egy fogadalom kíséretében. Megfogadtam, amire termőre fordul, megtalálom önmagam. Az idén megjelent az első termés a fán – és én még nem vagyok tisztában önmagammal. És tudom, hogy már beszéltünk erről, de úgy érzem, az elmúlt napok nem segítettek rajtam.
– Mi hiányzik magának, Pierre? Komoly múlt, értelmes jelen és ahogy megegyeztünk, fényes jövő… Maga sikeres ember, mit akar még? – most már nem távolságtartóan kérdeztem én sem, hanem azzal a kíváncsisággal, amit csak a legőszintébb viszonyokban engedhet meg magának az ember.
– A gránátalma a buddhizmusban a citrus és a barack mellett a harmadik szent gyümölcs. Kínában a Buddha-keze citrus erotikus szimbólum, a barack a halhatatlanság, de a mulandó ifjúság és a női szépség jele, a gránátalma meg a bőség, a gyermekáldás és a szerelem gyümölcse.
– Talán a családja…?
– Nem, nincs gond, nem párkapcsolati terápiát szeretnék. De a rajongás, a lángolás, az hiányzik. Boldog vagyok a nejemmel és a gyermekeim sok örömöt nyújtanak, valóságos csoda. De mindez emberi, és már nem találok olyan forrást itt a földön, ami lelkesítene. Már annyi mindent láttam, belefáradtam. Úgy érzem, megrekedtem. Talán egy újjászületésre volna szükségem – annak is szimbóluma a gránátalma.
Pierre nem panaszkodott, hanem önmagának tett vallomást, én csak esetleges hallgatóság voltam ebben a nagy önlelepleződésben. Pierre hosszasan beszélt, múltjáról, kutatásairól, sikereiről és kudarcairól, és persze felismeréseiről is. Mintha a mozaik kockái a kezében lennének, de még nem sorakoztatta őket egymás mellé. És ez az önfeltárás engem is magával sodort. Már nem volt tisztes távolság, szertefoszlott a be nem vonódás önvédelmi mechanizmusa, elolvadt az életkorból fakadó előny és biztonság. Pierre már helyettem beszélt, vagy én hallgattam saját magamat, ahogyan ő beszélt? Már rég elfogyott a gránátalmalé, és megértettem, miféle libáció, miféle varázselixír volt ez – helyet cseréltünk. Pierre őszintesége és bizalma lefegyverzett.
– Nézze, Pierre, az élet… hosszas. Persze rövid, amikor száguldanak az események, de hosszas, amikor éppen megreked az ember. És ha megengedi, én is tartozom egy vallomással. Épp az utóbbi évek fényében, talán találkozásainknak köszönhetően jöttem rá, hogy egész életemet… nos igen, rosszul éltem le. Folyton a valóságot, az igazságot kutattam. Az igazságért hajlandó voltam küzdeni, az igaztalanság és igazságtalanság még nyugodt pillanataimból is kibillentett, de nem bántam. Ha az igazság kedvéért megbomlik a belső békességem, ám legyen! Mindemellett az igazság iránti elköteleződés nyugodttá, higgadttá is tett. Fenntartásokkal ugyan, de hajlandó voltam fejet hajtani a világ ereje előtt. De rájöttem, ez tévedés volt. Tévedés volt az igazság iránti rajongásom. Mert, Pierre, egyetlen eldöntendő kérdés létezik csupán: hogy az Igazság szolgája, vagy az Isten szerelmese legyen-e az ember… Ne arra menjen, amerre én! Maga a másik irányba induljon. Legyen inkább szerelmes, az Isten szerelmese, Pierre…
75/2021
Rácz Géza