Kattintson ide és lapozzon bele legújabb számunkba !

Dváraka, az elsüllyedt város

 

„Miután a lakosok egytől egyig útnak indultak, a cápáknak s alligátoroknak otthont adó óceán elárasztotta a még mindig rengeteg értékben dúskáló Dvárakát. Ahonnét az emberek kitették a lábukat, azt a földet az óceán nyomban elhódította. Látván e szokatlan jelenséget Dváraka lakosai egyre gyorsabbra fogták lépteiket, mondogatván: Milyen különös a sorsnak folyása!” (Mahábhárata, Mausala-parva 7. fejezet)

 

Dváraka ma is létező zarándokváros India észak-nyugati partvidékén, Gudzsarátban, az Arab-öböl partján. A Mahábhárata eposz beszámolóját a város elsüllyedéséről és pusztulásáról sokáig puszta legendának tartották – mígnem megindultak a régészeti kutatások Dváraka környékén a szárazföldön, illetve a partközeli tengerfenéken. És a leletek sok mindent megváltoztattak…

 

A szent hagyomány vagy az ókori irodalom emlékezetét sokan nem tekintik bizonyító erejűnek, inkább tárgyi bizonyítékokra hagyatkoznának egy-egy esemény vagy helyszín azonosítása, igazolása végett. Pedig az írásos, legendás emlékezet sokszor valós eseményekről és helyszínekről tájékoztat. Ennek legszembeszökőbb példája Trója romjainak feltárása volt. Az Iliász szavai szerint a tengerre néző, szélfútta domb volt az a támpont, aminek nyomán Schliemann felfedezte az egykori település romjait. Talán hasonló bizakodás vezette az indiai kutatókat, köztük S. R. Rao professzort, a tenger alatti régészet elismert szakértőjét, amikor a legendák igazságát s a tenger által elhódított várost kereste? 

 

„Dváraka legendás városának felfedezése – amit a hagyomány szerint Srí Krisna alapított – jelentős mozzanata az indiai történelemnek. A felfedezés nyomán elcsöndesedtek a Mahábhárata történeti hitelességét, sőt Dváraka létét vitató kételkedő hangok.” (S.R. Rao: The Lost City of Dvaraka, Aditya Prakashan, New Delhi, 1999.)

 

India őstörténetének rengeteg vitatott kérdése van, s a tenger által elnyelt város romjainak felfedezése a tengerfelszín alatt néhány újabb támpontot adott az elméletek és tények újraértékeléséhez.

 

Dváraka ma

 

Dváraka kisvárosnak számít alig negyvenezer lakosával, pedig ezt a települést tartják Gudzsarát állam eredeti fővárosának. Tengerparti település, már az ókorban is hajózási és kereskedelmi központ, szerepét egészen a 19. század közepéig megőrizte. India észak-nyugati partvidékén, Gudzsarát Okhamandal félszigetén fekszik a Gómati-folyó torkolatánál. Éghajlata száraz és forró, itt mindössze két hetes az esős évszak, és roppant kevés az átlagos csapadék, évi 400 milliméter.

Dváraka kiemelkedően fontos zarándokhely Indiában. Egyszerre tartozik a négy legfőbb szent hely (cshár dhám), valamint a hét legfontosabb zarándokváros (szapta puri) közé, egyedüliként szerepel mindkét listán. A négy szent hely Visnu imádatával kapcsolatos: északon a Himalájában Badrináth Nárájan imádatával, keleten Puri, Dzsagannáth városa, délen a Ráma emlékének szentelt Ramésvaram és nyugaton Dváraka, Krisna egykori székvárosa. Dvárakában a legfontosabb zarándok esemény nyár végén Krisna földi alászállásának megünneplése, ilyenkor ezrek érkeznek látogatóba. Sankara, a nyolcadik századi bölcselő aszkéta egyik fő kolostorát szintén itt alapította meg, amely a mai napig fontos szellemi fellegvár. Dváraka modern kori történetének egyik érdekes mozzanata, hogy a gudzsaráti származású Gandhi hamvait itt szórták a tenger vizébe.

A város környékén további jelentős települések fekszenek: északon Okha kikötővárosa, amely Krisna unokájának, Aniruddhának és Usá-nak (gudzsári nyelven Okha) házasságával kapcsolatos. Innen néhány kilométernyire van Bet Dváraka szigete, ami sokak által látogatott zarándokhely, és a hagyomány szerint Krisna személyes lakosztályainak adott helyet. Dél felé Szómnáth fekszik, a híres Siva templommal, amely egy önmegnyilvánult dzsjótirlingam-nak ad otthont, s a tizenkét legfontosabb Siva-templom közé tartozik Indiában. Ennek a szentélynek a közelében ömlött az ősi Szaraszvatí-folyam a tengerbe (lásd Vitarovat: Brahmá földje, Kagylókürt 78. Orientáció). Ez a templom olyannyira fényes és gazdag volt, hogy a muszlim hódítók többször is kifosztották, lerombolták, de a helybéliek mindig újjáépítették. Történetünk szempontjából azért fontos Szómnáth városa – amelyhez egyébként a Hold fogyásának és telésének átok-legendája is kapcsolódik – mert a település gyakorlatilag egybeesik Prabhás szent helyével, ahol Krisna nemzetsége, a Jadu-klán a vesztét lelte, sőt Krisna is e helyütt távozott a világról. Tovább dél felé fekszik Porbandhar, Gandhi szülőhelye. 

 

A szent hagyomány

 

A védai időkben az itt fekvő eredeti település Kusaszthálí néven volt ismeretes, a Révata király vezette ánarta-nemzetség szállásterülete gyanánt. Nem kizárt, hogy a város a nagyjából ötezer évvel ezelőtti aktív földrengéses időszakban megrongálódott. A Mahábhárata és a Purána-irodalom szerint Dváraka városát Krisna alapította. Az állandó konfliktusokkal fenyegetett Mathurából ide költözött át Krisna a Jadu nemzetséggel, ezt a vidéket választotta székvárosául. Ettől fogva nevezték a várost, illetve vidéket Dvárakának – jelentése kapu, bejárat – de Dvárávatí – sok-kapujú – vagy Móksapuri – az üdvösség városa – néven is emlegették. Krisna nagyszabású fejlesztésekbe fogott, és a hagyomány szerint egy jókora területet elhódított a tengertől, amit az meg is adott. A források szerint ez körülbelül 250 km2 kiterjedésű volt. Lehetséges, hogy ez a mozzanat éppen a tengerszint csökkenésének, a tenger visszaszorulásának emlékezete, vagy egy ókori gátépítés, a tenger kiszorításának allegorikus megjelenítése? 

Krisna a tengerparton, pontosabban félig-meddig a tenger vizébe nyúlóan építtette meg az erődítmény falait, majd ezen belül létesült maga a város. A szent hagyomány forrásai szerint az istenek építőmestere emelte a hatalmas kiterjedésű várost, amit vizesárok övezett felvonóhidakkal és erődített falakkal. A falakon ötven bástyával védett kapu nyílt – ezek közül egyetlen tenger alatti kutatóhelyen tizenhármat tártak fel.

A főutak, valamint kereszt- és mellékutak négyzethálós rendszere, a terek és parkok elrendezése kimunkált várostervezési elvekre utalt. Az ősi források szerint fényes paloták s a városkapuk fölött toronyszerű építmények magasodtak a településen. Arany kupolák, drága építőanyagok ékesítették a város lakónegyedeit, a díszparkok valóságos mennyei környezetet biztosítottak, az erődítmény rendszer pedig szinte bevehetetlenné tette a várost.

 

„A tengeri város aranyló erődjének napszín ragyogása mindent aranyfénybe öltöztetett, mintha csak a világvége tüzének lángjai hasítanák ketté az óceánt.”

(Mágha: Sisupála végzete c. költeménye, 3.33.)

 

Dváraka városát egyfelől a tenger, a szárazföld felől pedig egy folyócska, a Gómati, illetve egy dombvidék övezte. A közelebb-távolabbi környezetet figyelembe véve a mai Okha járás területén hét jól elkülöníthető körzetet különböztethetünk meg, amiket ma a Kutch-öböl mocsárvidéke választ el egymástól – ez lehetett a hajdani hét sziget, amikre a Dváraka városállam épült. Érdekes módon Róma és Konstantinápoly is hét dombra települt… Külön figyelmet érdemel a Dváraka városától vagy harminc kilométernyire fekvő sziget, Bet Dváraka (gudzsár nyelven bet jelentése: sziget), amit egyrészt a városállam igazgatási székhelyének, másfelől Krisna személyes szálláshelyének tekintenek. 

A Mahábhárata szerint a várost gyümölcsöskertek és ligetek övezték, s a napként és holdként tündöklő épületek már messziről látszottak. A városfalon belül húzódott az ősök ligete, egyfajta emlékhely, az elődöknek szentelt szent pagony. Temetőnek nem tekinthetjük, mert itt is a hamvasztás volt szokásban. Magát a települést hét főút tagolta. A várostól keletre dombvidék húzódott és egy tó, míg a nagyváros (mahápuri) mintegy száz kilométer szélességben és É-D irányban majd 150 kilométer hosszan húzódott. A területet nyolc főútvonal és nyolc mellékút szőtte át. Ebből arra következtethetünk, hogy itt nem csupán egyetlen városról, hanem inkább egy városállamról, egy nagyobb kiterjedésű településrendszerről lehet szó. A környék természeti bőségéről, a növényzet és állatvilág gazdagságáról is beszámolnak a források.

Érdekes módon dzsainista (Jnata-dharma-katha) és buddhista források is említik Dvárakát, például a Ghata-dzsátaka, amely beszámol Vászudév-Krisna és testvérei hódításairól és Dvárakába településéről.

 

„Azután (Vászudév és testvérei) Dváraka felé vették útjukat. E város egyik oldalán a tenger, másik oldalán dombság húzódott…” (Ghata-dzsátaka, 454. E. B. Cowell ed.: The Jataka – stories of the Buddha’s formet births, Vol. IV. p. 50. Cambridge University Press 1895)

 

A történelmi utalások közül ki kell emelni a Garulaka-nemzetségbe tartozó Számanta Szinháditja király rézbe vésett adománylevelét i. sz. 574-ből, amelyben az Okha-járásban fekvő Dvárakát mint Krisna székvárosát említi. Sankara a kilencedik században itt alapítja egyik kolostorát, s ugyancsak e század elején látogat a „Dváraka szent zarándokhelyére” II. Nágabhatta, pratiharai uralkodó.

 

A süllyedés

 

A Mahábhárata érzékletesen mutatja be Dváraka víz alá kerülését: a város lakói baljós előjelekre lettek figyelmesek. Éjjel és nappal szűnni nem akaróan morajlott a föld, a madarak vészjósló hangot adtak, és heves szél söpört végig a vidéken. A partot szüntelenül ostromló vad hullámok egyszerre áttörték a természetes védműveket, és Dváraka városát magas hullámokban ölelte körül a tengerár, s elöntötte a gyönyörű épületeket. Rövid időn belül mindent elborított a víz, nyoma sem maradt a pompás városnak…

Ez a verzió egy roppant gyors tengerárról számol be, mintha egy ókori cunami leírását olvasnánk. Más források néhány napra teszik a tenger térhódítását, ami időt adott a megmaradt lakosságnak a menekülésre. 

Dváraka pusztulása a szent hagyomány szerint korszakhatár. Ekkor, i. e. 3102-ben távozott a Földről Krisna, ami a megelőző világkorszak lezárulását is jelentette; Krisna székvárosát, a tengerparti Dvárakát pedig elnyelte a tenger.

Dváraka pusztulását a régészet is elismeri, csupán a kataklizma időpontját teszik jóval későbbre, i. e. 1500 tájára. A ténymegállapítás tehát azonos, ám a hagyomány és a tudomány időpontjai között másfél ezer esztendőnyi különbség van.

Az indiai szubkontinens észak-nyugati területe, így a mai Gudzsarát vidéke is nagyjából egy tízezer év óta szeizmikusan folyamatosan aktív térséghez tartozik. A geomorfológiai kutatások alapján megállapították, hogy a legutóbbi jégkorszak befejeződését követően ötezer, háromezer és ezerötszáz esztendeje Gudzsarát megsemmisítő erejű földrengéseknek volt kitéve. Ezek az időpontok pedig meglepő módon egybeesnek Dváraka történetének kitüntetett eseményeivel. A szent hagyomány szerinti korszakváltás nagyjából ötezer évvel ezelőttre tehető, ami egybevág az első szeizmikus aktivitással. A második földrengéshullám – mintegy háromezer évvel ezelőtt – megfeleltethető a tengermélyi kutatások alapján beazonosítható i. e. 1500 táján bekövetkezett katasztrófával, valamint a tengerszint megemelkedésével, amely talán megmagyarázza, miért nincsenek értékelhető településnyomok a gudzsaráti partvidéken i. e. 1000-300 között. Később, az i. sz. 3-4. században aztán ismét benépesül a vidék. 

 

Régészeti kutatások

 

Dváraka környékén 1963-ban Ansari és Mate a Poona-i Deccan College kutatói vezetésével indult meg az első régészeti feltárás, ezúttal még a szárazföldön. A leletek alapján azt a következtetést szűrték le, hogy a ma ismeretes Dváraka város legalább kétezer esztendeje létezik, és azonosnak tekinthető a Mahábhárata, a puránák, a dzsátakák s egyéb források említette ősi szent zarándokhellyel. Azt is feltételezték, hogy a hajdani várost legalább kétszer eláraszthatta a tenger. 

A későbbiek során több ütemben is folytattak feltárásokat a szárazföldön, majd az 1980-as évek kezdetétől a tenger mélyén is. Ennek során tíz négyzetkilométer kiterjedésű területen folytattak vizsgálatokat. A kezdeti kutatások nyomán Dváraka nyolc kultúrrétegét tárták fel, amit az 1. számú táblázat összegez. (S.R. Rao: Location of Ancient Dvaraka, Aditya Prakashan. New Delhi 1999, p. 37. alapján)

  • sz. táblázat: Dváraka kultúrrétegei 
Rétegek Korszak Leletek, bizonyítékok
1. i. e. 1600-1500 Fényezett vörös agyagedények
2. i. e. 900-500 (?) Kövezett padlók, fekete-vörös kerámiák
3. i. e. 2. század – i. sz. 6. század Első templom (i. e. 1. sz.-i. sz. 2. sz. között
4. i. sz. 7-8. század Második templom (3-7. sz.)
5. i. sz. 8-12. század Harmadik templom (8-12. sz.)
6. i. sz. 12-13. század Negyedik templom
7. i. sz. 13-15. század A Dvárakadhish templom külső-belső terei
8. i. sz. 16. századtól Mai város

 

Dváraka fontos kikötőváros volt, a történelmi időkben az innen induló kereskedelmi útvonalak feltehetően egészen Arábiáig, Ciprusig és Szíriáig nyúltak. A mai partvonaltól 1-1,5 kilométernyire, 12-17 méternyire a víz alatt egy a parttal párhuzamosan futó töltés húzódik. Ez a vagy két méter magas, ötszáz méter hosszú töltés az egykori hullámtörő lehetett, amely biztonságos kikötést tett lehetővé. A töltésen belül háromszög alakú kő horgonyokat találtak, amik egyértelművé tették a töltés funkcióját.

Jóllehet a tenger alatt épületek romjait nem sikerült azonosítani, kövezett utakat, csatornákat és bástyák alapfalait azonban igen. A város hat különálló negyedét tárták fel, amiket tizennyolc méter széles főutak kötöttek össze. Az elsüllyedt város feltárt romjai kelet – azaz a mai szárazföld – irányában szinte a partig nyúlnak, a ma a tengerparton magasodó Dvárakadhis templomig. A romok alapján arra lehet következtetni, hogy a város észak-déli kiterjedése sokkal nagyobb volt, mint a kelet-nyugati. Ez is egybevág a szent hagyomány tanúságával. 

Az i. e. II. évezred hajnalán virágzó Indus-Szaraszvatí kultúra és a későbbi Gangesz-menti kultúra kora között sokáig egy sötét korszak, egy védai alkony létét feltételezték, azonban Dváraka léte a második urbanizációs korszakot jelenti India őstörténetében, a két említett korszak közötti időszakban. Dváraka virágzását az i. e. 1500 táján bekövetkezett tengerár zárta le, ahogyan azt a feltárt leletanyag igazolja. A part közelében a tengerfenéken egy hajdani folyó medrét is sikerült azonosítani, amely az őskőkorban a szárazföld egyik meghatározó vízfolyása volt, feltehetően a Szaraszvatí-folyam. A leletanyag java ennek a folyónak a partvidékéről került a felszínre, többségük mintegy háromezer esztendős lehet. Azonban egy különös lelet egészen más időhorizontot jelöl ki. A 2002-2003-ban lefolytatott tenger alatti kutatás felszínre hozott egy fa gerenda darabot, aminek C14-es vizsgálata több ezer évvel korábbi eredetet valószínűsít. 

 

Megjegyzések a kronológiáról

India őstörténete sokat vitatott kérdés. Az őshonos szent hagyomány, a klasszikus nyugati indológia, és az indiai történelem újraírását célzó legújabb kutatások eredményei eltérnek egymástól. S. R. Rao, a dvárakai tengeri kutatások vezetője az Indus-Szaraszvatí civilizáció korai (i. e. 3400-3100), érett (i. e. 3100-1900) és kései (i. e. 1900-1500) szakaszait különbözteti meg.

Más vélemények – például Bhaktivinód Thákur (1838-1914), bengáli bölcselő – szerint ez a civilizáció legalább i. e. 4000-ig vezethető vissza, de egyes nyelvészek szerint i. e. 5000, sőt bizonyos csillagászati utalások alapján i. e. 9000 lehet a legkorábbi dátum. Egyes védai források csillagászati adatközlésére hivatkozva egészen a jégkorszak végéig, nagyjából i. e. 10.000-ig vezetik vissza a védai civilizáció létét, amely ekkor a Himalája vidékén működhetett. I. e. 7000 a proto-védai civilizáció vége és egy új Manvantara-korszak kezdete, ezer évvel később pedig az első jelentősebb településeket feltételezik a Szaraszvatí-folyam mentén. Ebben az időrendben i. e. 5000-től kezdődően értelmezik az Indus-Szaraszvatí kultúra kibontakozását – tehát másfél ezer esztendővel Rao adatait megelőzően. Abban egyetértés mutatkozik, hogy ez az érett kultúra évezredeken át folyamatosan fennmaradt, s végül i. e. 1700-1500 táján zárult le. Az őshonos korszakolás a jelen világkorszak kezdetét i. e. 3102-re teszi, ami egybevág Krisna eltávozásával és Dváraka víz alá kerülésével, valamint a védai korszak korai szakaszának lezárulásával és a kései szakasz megindulásával. A Szaraszvatí-folyam kiszáradását és mederváltozását i. e. 1900-ra teszik, ami hamarosan a civilizációs súlypont áthelyeződését eredményezte a Gangesz-alföld vidékére. A poszt-védai korszak kezdete i. e. 1000-re tehető, majd néhány száz év múltán a történelmi Buddha élete konkrét támpontot jelent, bár születésének pontos ideje vitatott. Indiai tudósok szerint Buddha életének dátuma i. e. 563-483, a kínai mahájana és japán hagyomány szerint i. e. 566-486, míg a Srí Lanka-i hinajána az i. e. 623-543 dátumot fogadja el. 

 

Szent hely ma – és holnap

 

Dváraka szent zarándokvárosában a legfontosabb célállomás a Dvárakadhis templom. A tenger felől is remek látványt nyújtó pompás templom mai alakjában a 16. században épült Rádzsa Dzsagat Szingh Rathore jóvoltából, ezért Dzsagat-templomnak is nevezik. Legkorábbi elemei a Gupta-korszakból, az 5. századból valók, ám a hagyomány szerint a mai templom helyén még Krisna dédunokája, Vadzsranábha emelte az első templomot. Az épület és környéke régészeti feltárása alapján az építkezések öt szakaszát különböztetik meg, az első időszámításunk kezdetére tehető. 

A hét emeletes épület 52 méter magas. A Gómati-folyó felől 56 lépcsőn felkapaszkodva jutunk be a Mennyek kapujához (szvargadvár). A másik bejárat az Üdvösség kapuja (móksadvár). A szentély nyugati tájolású, így a tenger felé néz, s egy oszlopcsarnok, körfolyosó, gyülekezőcsarnok és három oldalról fedett előcsarnokok csatlakoznak hozzá. A saját toronnyal rendelkező szentély a 12-13. századból való, míg a csarnok a 72 faragott pilléren álló kupolával 15. századi. Az épületet gránitból emelték, díszítményei puha homokkőből valók, amiket a tengeri levegő sok helyütt megrongált. A szobrok a Gupta, Maruja és Cshálukja korból valók. A templomot Visnunak szentelték, háromléptű Trivikram alakját imádják itt. A főoltárhoz számos mellékoltár csatlakozik.

A város több más temploma és emlékhelye a zarándokok kedvelt célállomása. Ilyen a Krisna hitvesének, Rukminínek szentelt templom a 12. századból, vagy a Gómati-folyó mentén álló szentélyek. Úgy tartják, hajdanán a bölcsek a Gangesz megnyilvánulása végett fohászkodtak, s a szent folyam a Gómatiként mutatta meg magát. Tengeri torkolatát különösen áldásosnak tekintik. A városban álló Bhadrakálí templom az ötvenegy legfontosabb Déví templom közé tartozik. Különös a tenger övezte Ötforrás víznyerő hely. Az itteni öt kútból különböző ízű édesvizet nyernek, s a kutakat az öt Pándava testvér emlékének szentelték. A főtemplom közelében áll Sankara egyik legfontosabb kolostora, a 9. században alapított Sarada-math. A közelben található a Gópí-tallav tavacska, ahol az ide látogató pásztorlánykák találkoztak Krisnával.

Bet Dváraka szigete szintén fontos zarándokhely, több más szentély mellett itt is áll egy Dvárakadhis templom. A szent hagyomány szerint Visnu hal-inkarnációja, Matszja itt szerezte vissza Sankha démontól az elorzott Védákat, illetve Krisna iskolatársa, Szudáma itt találkozott régi barátjával.

 

Annyit mindenesetre érdemes megjegyezni, hogy a Dvárakai templom egy roppant híres szimbolikus épület. Az épület szekérhez hasonlatos, s úgy mondják, amíg a Nap és a Hold az égen van, addig a templom állni fog. Talán erre emlékeztet a torony magasában a hatalmas templomi zászló is, amin szintén megtalálható a Nap és a Hold emblémája…

78/2022
Tornyai Ödön

Irodalom:

Gupta, Subhadra Sen: Chaar Dhaam – A Guide to the Hindu Pilgrimages, Rupa et. Co. Delhi, 2003

Rao, S. R.: The Lost City of Dvaraka, Aditya Prakashan, Delhi 1999.

Hinduism Today – Hindu timeline

www.hinduwisdom.org