Kattintson ide és lapozzon bele legújabb számunkba !

Ezüst, Hold, farkasember

Egy mítosz színeváltozása

 

Ezüst, Hold, farkasember. A populáris kultúrában egy kicsit is jártas ember rögtön felismeri e három szó közötti összefüggést, hiszen számos könyvben olvasni, illetve filmben látni, hogy a vérszomjas farkasembert a telihold fényében ezüstfegyverrel (régebben tőrrel vagy karddal, a modern korban pisztolygolyóval) megsebesítik vagy megölik. A közvélekedésben a régi babonák ködös világából megmaradt farkasemberek egyértelműen gonosz bestiák, olyan kitalált lények, melyek az önkontrollját vesztett ember állatias, pusztító aspektusát hivatottak szimbolizálni. De vajon mindig így volt? Régebben is így tekintettek őseink a farkasemberre? Egyáltalán hittek bennük? Jelen cikkünkben ezekre a kérdésekre igyekszünk választ adni.

 

Mi a likantrópia?

 

Mielőtt belekezdenénk a farkasember-mítosz eredetének vizsgálatába, mindenképp érdemes röviden tisztázni a téma kapcsán gyakran előforduló likantrópia szó etimológiáját, jelentését.

Maga a szó a görög lükosz (farkas) és az anthróposz (ember) szavak összetételéből származik, azaz eredetileg csak a ’farkassá változott ember’-t, vagy a ’farkasemberség’-et jelentette, melynek első, név szerint is ismert képviselője az ókori Hellászban található Árkádia mitikus királya, Lükaón volt (róla később még írunk). Az állattá változás motívuma azonban megtalálható szinte az egész Földön, ezért a likantrópia (latinul lycantropia, görögül λύκανθρωπίᾱ) szó jelentésbővülésen ment keresztül, s ma már nemcsak a farkassá, hanem bármilyen állattá változott ember állapotát jelenti. Hogy milyen sokféle típusa van a kettős, vagy más szóval ember és állat közötti átmeneti lényeknek, arról a Hiedelemszövegek című hatalmas összegző munkában is olvashatunk (Szerk. Pócs Éva. Balassi, Budapest, 2012.):

„Közép- és Nyugat-Európában az állatemberek legfontosabb alakváltozata a farkasember, de lehet kutya, kígyó, emellett ló, vadkan, medve, madár, hal (!), macska és béka is. Az állatváltozatok hiedelmei a földrajzi környezetet is tükrözik: Észak-Európában például a farkasemberek mellett a medveemberek alakja dominál.” (257.) 

Ezt a gondolatot – azaz hogy összefüggés van a földrajzi környezet és az ott élő, a likantrópiában szerepet játszó állatok között – megerősítik a legismertebb ázsiai, afrikai és amerikai változatok is (pl. tigris, róka, leopárd, patkány, jaguár, puma, bagoly, denevér). 

Mivel a kutatás az ember–állat átmeneti lényeket jellemzően az ’emberfarkas’ jelentésű (német) Werwolf terminussal jelöli, az egyszerűség kedvéért a likantrópia alanyát a nálunk inkább használatos ’farkasember’ szóval adjuk vissza.

 

A farkasember-mítosz értelmezési lehetőségei

 

Egy igen összetett, időben és térben is igen elterjedt, a populáris kultúra révén máig élő mítosszal van dolgunk. Ezért, a könnyebb megértés érdekében a megfelelő forrásszövegeket az adott értelmezési keretben közöljük.

A farkasember eredetével kapcsolatban alapvetően háromféle vélemény alakult ki az idők során:

  1. A farkasemberré változás csak az illető tudatában zajlik le, azaz egyfajta elmezavarról van szó (klinikai likantrópia). 
  2. A farkasemberré változás csupán külsőségekben mutatkozik meg (szimbolikus-mágikus aktus).
  3. A farkasemberré változás ténylegesen megtörténik.

A farkasember-mítosz mélyrétegeibe történő alászállást kezdjük az első értelmezési keret, azaz a klinikai likantrópia bemutatásával.

 

A klinikai likantrópia

 

„A lycantropia szó hallatán a legtöbb ember még ma is a ködlepte skót mocsár ingoványában fogait vicsorító farkasembert látja maga előtt, amint épp halálra rémiszt egy falubéli embert, s teszi ezt azért, mert az átkot továbbadó, megtörhetetlen láncolatban a mi farkasemberünket valamikor megmarta egy másik farkasember. Ma már ennél valószínűbb magyarázatok is kínálkoznak a jelenségre.” (Comer, Ronald J.: A lélek betegségei. Pszichopatológia. Fordította Boross Ottilia et al. Osiris, Budapest, 2000. 462.)

Hogy melyek ezek a magyarázatok? A pszichopatológia szakértője, Ronald J. Comer szerint a likantrópia történetéből az állapítható meg, hogy:

„Azokban a társadalmakban, melyekben gyakori volt a lycantropia, megjelenése rendszerint valamilyen vallásos célt szolgáló különleges, valószínűleg erősen hallucinogén szer használatához kapcsolódott (…), míg más társadalmakban különféle elmebetegségekkel, skizofréniával, súlyosabb hangulatzavarokkal vagy bizonyosfajta agysérülésekkel hozták szoros összefüggésbe.” (462.)

Comer háromféle orvosi magyarázatot említ meg könyvében: 1. veleszületett általános hypertrichosis, 2. porphyria, 3. a halántéklebeny működési zavara. De adjuk át a szót a szakértőnek, hogy pontosabban megtudjuk, miről is van szó:

„Az egyik magyarázat szerint a lycantropiában szenvedők egy részénél veleszületett általános hypertrichosis figyelhető meg, amely igen ritka betegség. Megnyilvánulásaként az arcon és a felsőtesten szélsőséges szőrzet található (…). Az ettől szenvedők teljesen normálisak, amikor leborotválják őket. A középkor óta összesen ötven ilyen esetről számoltak be. A másik magyarázat szerint a lycantropiában szenvedő embereknek porphyriájuk, vagyis egyfajta öröklött vérbetegségük van, amely azzal jár, hogy a betegség áldozatainak arcán szőr nő, és érzékenyek lesznek a napfényre. A porphyriában szenvedőket sikeresen lehet kezelni a vér pigmentanyagával. Egy harmadik mai magyarázat szerint a lycantropia a halántéklebeny működésének zavarával hozható kapcsolatba, ugyanis a halántéklebeny hátsó része, mely a látási funkciókért felelős agyi régiók közelében van, vizuális hallucinációkat gerjeszthet. A halántéklebeny aktivitásának rendellenességei, pszichotikus gondolkodási zavarokkal súlyosbítva, a lycantropia számos tünetét megmagyarázhatják.” (462.)

Egyes esetekben valószínűleg elég e három magyarázat valamelyike (persze akár egyszerre több is lehet), ám aligha ilyen egyszerű a megoldás, ha figyelembe vesszük a likantrópiás esetek időbeli és térbeli elterjedtségét. Tovább árnyalják a képet A szkizofrénia tankönyvében (Szerk. Jeffrey A. Lieberman, T. Scott Stroup, Diana O. Perkins. Lélekben Otthon Kft., Budapest, 2006.) olvasottak. Ezek szerint nem bizonyítható egyértelműen a likantrópia és a kognitív elmezavar közötti összefüggés:

„Mivel az ókorban széles körben elterjedt hiedelem volt, hogy az ördög farkassá tud változtatni embereket (likantrópok), a kognitív elmezavart ez alapján nem mondhatjuk ki. Marcellus, akinek munkájával a Galenus-követő Oribasius (323–400) írásaiból ismerkedhetünk meg, a likantrópia eseteiről számolt be: páciensei éjszaka temetőkben bolyongtak és a farkasok hangján üvöltöttek (…). Kézen fekvő lenne ezeket az eseteket kognitív elmezavarként értelmezni, de a leírások hiányossága miatt igen kevés támponttal rendelkezünk. A farkasemberekben való hiedelem még további 1500 évig fennmaradt. A spanyol inkvizíció idején az orvosok már nem hittek abban, hogy az ördög valóban farkassá változtat embereket, de még mindig úgy gondolták, hogy a sátáni megszállás hatására néhányan farkasnak képzelik magukat, sőt annak megfelelően is viselkednek.” (5.) 

Az, hogy léteztek magukat farkasnak képzelő, mentálisan súlyosan beteg emberek, több 16. századi írás is megerősíti, köztük VI. Jakab skót király (1603–1625 között I. Jakabként angol király is volt) 1597-ben megjelent Démonológiájának (Ford. Kecskés Anita. Onga, Hermit, 2006.) egyik részlete:

„PHILOMATES: Farkasembereink esetében is nem olyan szellemekről van-e szó, amelyek házakban és lakásokban kísértenek, hogy lakóikat zaklassák?

EPISTEMON: Régebben tényleg azt hitték, mert a görögök hívták őket farkasembernek. De ha érdekli az én véleményem erről: ha valóban létezett ilyen dolog, úgy gondolom, hogy a mérhetetlenül súlyos melankólia következménye volt, hiszen – amiről olvashatunk is – sokan lónak tartották magukat, mások aprójószágnak vagy valamilyen férgeknek. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy ezeknek az embereknek a fantáziája és emlékezete annyira károsodott volt, hogy úgy, mint Lucida Intervalla esetében, meg voltak arról győződve, hogy ők az idő alatt tényleg farkasok, és úgy is viselkedtek, vagyis négykézláb jártak, megpróbáltak nőket és gyermekeket felfalni, vad harcokat vívtak a kóbor kutyákkal, s általában úgy viselkedtek, mint a vadállatok. Végül is hatalmas képzelőerejüknek köszönhetően tényleg bestiák lettek. Ez történt Nebukadnezar-ral (Dániel 4) is, amely állapot nála hét esztendőn át tartott. Ami pedig azt az állítást illeti, hogy olyan állati szőrzet nőtt rajtuk, amit el kellett rejteniük, meg vagyok győződve arról, hogy ez minden hazugságok szülője.” (81–82.)

Bár nem tartható feltétlenül elmezavarnak, de ebben a részben említjük meg a farkasok által felnevelt, emberi szempontból szellemileg visszamaradt gyerekeket. A farkasanya által nevelt gyermekek legismertebbjei természetesen Romulus és Remus, Róma mitikus alapítói, illetve Rudyard Kipling A dzsungel könyve című népszerű regényének főszereplője, Maugli. P. J. Blumenthal művében (Kaspar Hauser testvérei. A vadember nyomában. Ford. Szántó Judit, Európa, Budapest, 2006.) kb. 100 olyan esetről számol be, mikor embereket – gyerekeket – állatok, köztük farkasok neveltek fel. Az első „farkas-nevelte” eset 1341-ben, Hessenben történt, míg az utolsó 1957-ben, az indiai Nagla-dzsárkában. 

Az emberként felnőtt, de később számkivetettként kóborló, gyakran nemcsak átvitt értelemben, hanem olykor ténylegesen is farkasként viselkedő emberekről a következő részben fogunk írni.

 

A farkasemberré változás mint szimbolikus-mágikus aktus

 

A farkasember eredetével kapcsolatos vélemények második csoportja bizonyos szempontból átmenetet képvisel az első és harmadik magyarázat között. Eme köztes állapotnak – a szellemi és az anyagi világ sajátos keveredésének – a témánk szempontjából négyféle manifesztációja van: a beavatás, a berszerkerség, a kannibál „farkasember” és a csordásfarkas.

A farkas már a legrégibb korokban kapcsolatba került az emberrel, már csak annak következtében is, hogy egymás riválisai voltak az élettér megszerzésében és az állati eredetű zsákmány elejtésében. Emiatt nem meglepő, hogy a közösségi élet adta együttműködés előnyét kihasználó, de önmagában is veszélyes ragadozónak számító farkashoz az idők során számos szimbolikus jelentés kapcsolódott. Az Állatszimbólumtár (Szerk. Vígh Éva. Balassi, Budapest, 2019. 90.) szerint a farkashoz kapcsolódó jelentések a következők: Apollón és Mars szent állata, Romulus és Remus nőstény farkasa, kitartás, ügyesség, hitványság, igazságtalanság, kapzsiság, mohóság, képmutatás, köpönyegforgatás, ördög, eretnekek, önbüntetés, falánkság, kegyetlen ember, ravaszság, rablás, hamis próféták, csalárdság, erő, szabad élet. 

Eme jellemzően negatív képhez annyit mindenképpen érdemes hozzáfűzni, hogy a kötet – a szakmai és anyagi szempontból kivitelezhetetlen teljes spektrumú bemutatás helyett – az antik és a bibliai hagyományra épülő európai elképzelésekre, valamint az ennek szerves részét képező magyar művelődésre és népi kultúrára koncentrált. Mivel a farkasmítosz a történelem előtti korokban Közép-Ázsiából terjedt szét a világon, a török nyelvű népek farkasképét is bemutatjuk. Abdulselam Arvas tanulmányában (A farkas a török mitológiában. In: A török hitvilág. Szerk. Fatma Ahsem Turan, Meral Ozan; ford.Tasnádi Edit. L’Harmattan, Budapest, 2022.) így ír a számos nép szellemi életében fontos szerepet játszó farkasmotívumról:

„Az egyik legvadabb állatról a régi törököknél, a szkítáknál, a hunoknál, az ujguroknál stb., valamint a római, a román stb. népeknél is találunk legendákat. Görögországtól Finnországig egész Európában, ugyanakkor Amerikában és Indiában is szólnak mesék és elbeszélések erről a félelmetes teremtményről. Egy igen elterjedt vélemény szerint a történelem legrégibb időszakában többféle közösségben kialakult az az elképzelés, hogy a farkas különböző lényekké képes átalakulni. Utóbb ez a lény legendák szereplőjévé, még később szimbólummá, s végül különböző népek hagyományos narratíváinak motívumává vált. Az ősapaként tekintett farkasból olykor totem lett, egyszóval igen sok népnél kapott fontos szerepet a farkasmotívum.” (147.)

A farkas tehát jellemzően nem totem, hanem elsősorban az ősök szelleméhez, Istenhez kapcsolódik, mely tulajdonságot gyakran a farkas színével is jelzik (kék = ég, fehér = fényszellem, sárga = földanya, fekete = gonosz erő, földalatti világ, szürke = ős, szentség, Istenhez kapcsolódó). Arvas szerint:

„A farkas gyakran tűnik fel a nehéz helyzetekben segítő útmutatóként a régi és legújabb desztanokban, legendákban, mondákban és memoárokban egyaránt, sőt az útmutató szürke farkas motívumának változásait vizsgáló Çobanoğlu a motívumokat mindmáig elevennek találta.” (153.)

A mágikus erejű farkas motívuma mindenhol megtalálható. A farkas tekintetének mágikus erőt, a farkasbőrnek rossztól védelmező varázserőt tulajdonítottak, s varázsló praktikákhoz használták, pl. farkának rövid szőrzetéből szerelemelixírt készítettek. Az Állatszimbólumtárban olvasni, hogy „Az ókori hitvilágban és a későbbi korokban is elterjedt elképzelés szerint megnémul, tehetetlenné válik az az ember, akit hamarabb vesz észre egy farkas, mint hogy az ember megpillantaná. Ez az alapja a szólásnak, amikor váratlanul megjelenik az a személy, akiről addig a beszéd folyt, és a beszélgetők elhallgatnak: Lupus in fabula (farkas a mesében).” (90.)

A farkast Egyiptomban is tisztelték, de nem kapcsolódott olyan szorosan egyik istenhez sem, mint a görögöknél (Apollón), a rómaiaknál (Mars) vagy etruszkoknál, ahol a halált jelképező alvilágistent ábrázolták farkasfüllel vagy farkasálarcban (Állatszimbólumtár, 91.). Hérodotosz (II. 122., IX. 93.) leírásából tudjuk, hogy a farkasok papokat is szoktak kísérni, illetve istenek is küldhettek farkasokat akár pusztító-büntető célzattal is. 

A beavatás motívuma elsősorban a samanisztikus vallások körében mutatható ki, ahol a sámán szimbolikusan az őt segítő szellemek közé tartozó farkassá változik. Nicholas J. Saunders könyvében (Állatszellemek. A közös világ, áldozatok, szertartások, mítoszok, állati szellemek és szimbólumok. Ford. Endreffy Kata. Helikon – Magyar Könyvklub, Budapest, 1996.) azt írja, hogy:

„A lapp sámánok farkassá változtak, a tunguz varázslókban a farkas szelleme lakozott, más sámáni kultúrák mítoszai pedig olyan mágusokról számoltak be, akiknek farkasnak öltözött asszony tárta fel a hivatásuk titkát. (…) Amerika északnyugati partvidékén a farkas hatalmas szellem, amely természetfölötti képességekkel ruházza fel a sámánokat, s „erős orvosság”-ként segíti a betegek gyógyulását. A farkasmaszkot viselő sámán kapcsolatba tud lépni a vad ragadozó szellemével. A (…) sapkát díszítő farkasalakok (…) a beavatott tlingit varázslót védik. A beavatatlan azonban veszélyben van: ez a fából, kagylóhéjból, hajfonatokból és fogakból készült tlingit szertartási bot (…) egy farkas által elhurcolt varázslójelöltet ábrázol.” (72.)

A beavatás, illetve a beavatott későbbi, a közösség érdekében végzett varázslói tevékenysége során szimbolikus-mágikus szempontból számtalanszor válhat farkassá. 

Az ősi Skandinávia rettegett harcosainak, a csatában sajátos tudatállapotba került berszerkereknek szintén van közük a farkasember-mítoszhoz. A régi észak-germán világ szakértője, Bernáth István (Skandináv mitológia. Negyedik kiadás. Corvina, Budapest, 2021.) így ír a harcosok eme különös típusáról:

„Ősi északi harcosok, akik vadul mintegy önkívületben vetik magukat a küzdelembe. Veszetten harcolnak, mint a farkasok, ordítva, pajzsuk szegélyét harapdálva, medve- vagy bikaerősek. Fegyver nem sebzi őket. A csata után gyakran eszméletlenül lerogynak. Őrjöngő-tomboló harcmodoruk miatt általában Óðin harcosainak minősítik őket.

Nevük eredete kettős: 1. a 13. századi népetimológia szerint, de Tacitus nyomán is, aki meztelen harcosokat említ, s ber– fosztóképző és a serk: ing szavakból ’félmeztelen, csupasz mellű’-nek értelmezték, valószínűbb azonban 2. a berr/beri: medve és a felsőtestet borító ing szavak összetétele, azaz ’medvebundás’.

Ugyanez vonatkozhat a farkasbőrbe öltözött harcosokra is, akik Werwolfként viselkednek és csak alkalmanként válnak vad harcossá.” (306.)

Tehát a berszerkerek között is volt farkasbőrt viselő, támadó farkasként küzdő, azaz külsőségben és tudati szempontból egyaránt farkassá átlényegült „farkasemberek” (Werwolfok).

A kannibál „farkasember” viszont távolról sem volt olyan bátor és hősies harcos, mint az észak-germán kultúrkörből ismert berszerker; sőt, egyáltalán nem volt harcos. Ezek a „vademberek” jellemzően nincstelen parasztok, földönfutóvá vált emberek, magányos remeték voltak (olykor farkasbőr ruhában), kik a késő középkori, kora újkori Európában már létezésüknél fogva bajba kerülhettek. Saunders így ír erről:

„A késő középkori Európában dúló társadalmi és vallási türelmetlenség a boszorkányégetési láz és a farkasemberektől való rettegés formájában nyilvánult meg. A farkasok gyakoriak voltak, s nagy veszélyt jelentettek a háziállatok és az emberek számára, a riadalom terjedésében azonban a tömeghisztéria és a vallási őrület játszotta a fő szerepet. A korabeli beszámolók óriási, farkasfejű és -lábú embereknek, illetve két lábon járó, hatalmas farkasoknak írták le a szörnyeket.

A farkasembereket gyakran torzonborz „vademberek”-kel keverték össze.” (159.)

Ezt az összekeverést a fent említett okok mellett elősegítették a korszak könyveinek farkasember-ábrázolásai is, melyek közül id. Lucas Cranach (1477–1553) fametszete a leghíresebb, mely igen szemléletesen ábrázolja a kannibál „farkasembert”.

Szemadám György szerint a legtöbb farkasember 1520 és 1630 között Franciaországban fordult elő, melyre bizonyítékok a „farkasemberpróbák” során készült, máig fennmaradt jegyzőkönyvek, melyek száma nagyságrendileg harmincezerre (!) tehető. Ezek közül a három leghíresebb esetet foglaljuk össze röviden David Everitt (Human Monsters: An Illustrated Encyclopedia of the World’s Most Vicious Murderers. McGraw-Hill, New York, 1993. 13–15.), Szemadám György (A farkasember legendája. In: A tudományon innen és túl 2. Emberi tények és talányok. EX-BB, Budapest, 2018. 30–35.) és Caroline Oates (The Trial of a Teenage Werewolf, Bordeaux, 1603. In: Criminal Justice History 9 (1988), 1–29.) munkái alapján.

Gilles Garnier, a dole-i farkasember visszahúzódó remete volt, aki Dole városán kívül élt a francia Franche-Comté tartományban. Puritán életmódja ellenére megnősült, de a vadászatból nem tudta rendesen eltartani a feleségét, ezért 1572–1573-ban több környékbeli gyereket megölt, s húsukat hazavitte. Egy ilyen „vadászat” alkalmával lebukott, s nem sokkal ezután letartóztatták. Mivel több, mint 50 tanú állította, hogy gyerekeket támadott meg és ölt meg a környékbeli erdőben, mezőn, szőlőültetvényekben, s látták ember-, illetve farkasalakban is, bűnösnek találták „likantrópia és boszorkányság bűneiben”, és 1574. január 18-án máglyán elégették.

„Tipikus eset az is, mely egy 1598-ban készült beszámoló alapján rekonstruálható. Ekkor egy Caude közelében lévő erdőségben félmeztelen, borzas szakállú, hosszú hajú, karomszerű körmű emberre bukkantak a helybéliek. Ez önmagában nem okozott volna semmiféle meglepetést, ha nem találnak rá a közelben egy tizenöt éves fiú szörnyen megcsonkított holttestére is, amely mellől állítólag két farkas menekült el. Később már megállapíthatatlan volt, hogy a farkasokat az emberek fantáziája varázsolta-e a helyszínre, vagy valóban ott voltak, de annyi bizonyos, hogy az állati külsejű Jacques Rollet inkább farkasként, mint emberként viselkedett. A nyomozás bebizonyította, hogy nemcsak több gyilkosság terheli a lelkiismeretét, hanem kannibalizmus bűnében is elmarasztalható. A bíróság először halálra ítélte, majd később az ítéletet megváltoztatta, s az őrültekházába csukatta.” (Szemadám, 33.)

 

Jean Grenier a leghíresebb francia farkasemberek közé tartozott. 1603 februárjában az akkor 14 éves Grenier megszökött otthonról, miután apja megverte a nagyböjt megszegése miatt. Grenier tehénpásztorként kapott állást Paulet faluban. Egyik tehénpásztortársa egy 13 éves lány volt, akit három nappal Grenier helyszínre lépése előtt megtámadott egy nagy, farkasszerű állat, melyet a lány egy bottal zavart el. Grenier azzal dicsekedett, hogy egy farkasbőr segítségével farkassá változott, s hogy ő támadta meg a lányt. Emellett gyerekeket ölt meg és evett meg. Egy helyi bíró hallott Grenier ismétlődő dicsekvéséről, és azt összefüggésbe hozta a környéken történt gyerekek elleni támadásokkal. Greniert elfogták és kivallatták. Kiderült, hogy egy sötét ember, az Erdő Ura a szolgálatáért cserébe adott neki farkasbőrt és különleges kenőcsöt (ezeket a házkutatás során nem találták meg). A „farkasember” beavatta az apját és egy otthoni barátját is. Az apja szerint Jean egy idióta volt, akit könnyen meg lehet győzni arról, hogy bármit mondjon. Első fokon Jean Greniert a helyi bíróság felakasztásra és elégetésre ítélte, de a boszorkányság vádjában kételkedő bordeaux-i bíróság „csak” életfogytiglani, egy helyi kolostorban végrehajtandó fogságra vettette, ahol néhány év múlva meghalt. 

Az olykor – szimbolikusan vagy ténylegesen is – farkasként viselkedő emberek negyedik csoportja az ún. csordásfarkas, mely nemcsak a magyar nyelvterületen, hanem alighanem a környező országokban is előfordult. A bizonytalanság okai a különböző elnevezések, s a gyakran eltérő típusra is illő leírások, mivel nálunk a farkasemberekről való különféle képzetek „nem képeznek koherens rendszert, az új-kori magyar néphit idevágó vonásait legalábbis germán, szláv, román és török eredetű mitikus képzetek, illetve hiedelemlények gazdagították. (Hogy ezek miféle eredeti magyar hiedelmekre rakódtak rá, nem tudjuk.)” (Hiedelemszövegek, 257.)

A tisztánlátást az sem segíti, hogy a Magyar Néprajzi Lexikon szócikke szerint a homályos eredetű csordásfarkas több néven is ismert. E néven Göcsejben és a nyelvterület keleti részén; farkaskoldus Hontban; szakállas farkas a Tiszántúlon és északkeleten; küldött farkas a Dunántúlon, Szatmárban, Hontban; prikulics több, a románsággal szomszédos területen.

Gönczi Ferenc (A csordás-farkas. In: Ethnographia, 1905/2. 93–96.) csordásfarkasnak tekintette az előző részben tárgyalt, s a korabeli periratokból ismert kiközösített vadembereket, a kannibál „farkasembereket” is:

„A régi pogánykorban a nagyobb bűntett következtében száműzött, vagy vallási rajongásban szenvedő egyének farkasbőrt öltöttek magukra s magukat autosuggestio alapján farkasoknak képzelve, barangoltak, főleg erdőkben s hegyek között és csapatokba verődve az állatokat, sőt az embereket is megtámadták. E szerencsétlenek rendesen éltük végéig megmaradtak e lelkiállapotban s kóborlás közben pusztultak el.

Az embereknek a farkasokként való zalámbolása [kóborlása – Sz. L.] a középkorban alakult ki teljesen, a mikor is egyes vidékek lakosságára egész csapássá váltak.” (93.)

Megjegyezendő azonban, hogy a csordásfarkasra nem jellemző a kannibalisztikus vonás. Eredetüket Gönczi a következő módon magyarázza:

 „A magyar nép egy részének vélekedése szerint a farkas-koldusok különösen az uraik által életükben megsértett, elnyomott juhászokból s bojtárjaikból lesznek, kik holtuk után mint dühöngő farkasok szokták bosszújukat volt gazdáikon s nyájaikon kitölteni. Bosszújok kitöltése után elvesztik farkasalakjukat s nyugodalmat találnak sírjukban. Ezeknek ereje sokkal nagyobb, mint a közönséges farkasoké. A göcseji s hetésvidéki nép hiedelme szerint élő emberek váltak farkasokká, hogy ellenségeiken bosszút álljanak s farkas képében lophassanak.” (94.)

A Magyar Néprajzi Lexikon szócikke szerint tulajdonképpen bárkit tekinthettek csordásfarkasnak, aki szemben állt a közösséggel. Csordásfarkasnak tarthatták a szegény, mások nyájait megrabló csordást, a faluközösségből félig-meddig kirekesztett kuruzslókat, tolvajlási kísérleten rajtakapott szegénypásztorokat, a falu ellenszenves földesurát vagy idegen, nemzetiségű lakóját. Mivel a farkasok valóban megkárosították a nyájakat vagy a falusi gazdaságokat, nem véletlen, hogy a népi hiedelmeket tükröző történetekben, mesékben az ellenséges szomszéd nyájára, a gyűlölt földesúr csordájára támad a csordásfarkas. Az átváltozás tisztán mágikus, de a valóságban alighanem mindez csak szimbolikusan, a „farkasság” álcája alatt ment végbe, hiszen a csordásfarkas legfőbb motivációja az ellenséges emberek javainak elrablása volt, legyen az nyáj, vagy konkrét ennivaló. 

 

A tényleges metamorfózis

 

Az ember farkassá vagy valamilyen farkas-ember hibriddé, azaz farkasemberré változása – nem szimbolikus módon, hanem ténylegesen – már hosszú évezredek óta ismert jelenség volt, noha az első írásos forrás, mely erre utalt, az Hérodotosz tudósítása (IV. 105.) a neurosz nevű szkíta népről:

„A neuroszok pedig a szkütha szokásokat követik. Dareiosz hadjárata előtt egy nemzedékkel el kellett hagyniuk országukat a kígyók miatt. Hirtelen ellepték ugyanis földjüket a kígyók, és kintről, a pusztaságból is özönlöttek befelé, így aztán kénytelenek voltak szedni a sátorfájukat és átköltözni a budinoszokhoz. A neuroszokban különben, úgy mondják, varázserő van. A szküthák és a Szküthiában lakó hellének állítása szerint ugyanis évente néhány napra az egész nép farkassá változik, aztán újra visszaveszik rendes alakjukat. Hiába mesélnek azonban ilyesmit, engem nem tudnak meggyőzni, pedig váltig állítják, hogy így van, még meg is esküsznek rá.” (302–303.)

Sajnos a „történetírás atyja” pontosabb információkat nem tudott kideríteni a neuroszokról, így érthető módon szkeptikus volt, hiszen egy egész nép átváltozása valóban hihetetlennek tűnt számára. Arról szintén nem nyilatkozott, hogy egyes esetekben ez előfordulhat-e, de hogy már az ő korában is történtek ilyen esetek Hellászban, arról más források tanúskodnak, s a hitelesnek tartott esetekről a középkori és a kora újkori írástudók is tudósítanak. Ezen források áttekintése előtt azonban – az értelmezés megkönnyítése miatt – célszerű felhívni a figyelmet a farkasemberré válás két típusára. Ezek szerint a farkasember:

  1. magától, saját akaratából változik át (néha megemlítődik a holdciklus),
  2. nem saját akaratából változik át, hanem valaki (egy isten, varázsló, boszorkány, ördög) átváltoztatja mágiával vagy átokkal. 

A tényleges farkasemberré változás archetípusa természetesen a fogalom, azaz a likantrópia hangalakjához is kötődő Lükaón (latinosan Lycaon) története, melyet Ovidius örökített meg költői formában az Átváltozások (Metamorphoses) című híres munkájában (Lycaon). 

 

 

Publius Ovidius Naso: Lycaon. In: Átváltozások – Metamorphoses. Ford. Devecseri Gábor. Magyar Helikon, Budapest, 1964. 13–15.

(1. 163–252.)

 

Látta a várából Saturnius, istenek apja,

rá is sóhajtott, s – aminek még híre se kélt – rút

vendégség, a Lycaoné, villant az eszébe;

nagy harag ébredt most s méltán Jupiterben e tettért,

s gyűlést hítt: jöttek, nem késve, az egybehivottak.

Fut magas út odafönt, jól látni, ha tiszta az égbolt:

tejről nyerte nevét, tejszínüen ontja a fényét.

Rajta vonulnak a Mennykövező fejedelmi lakába

mindig a mennybeliek. Mentén nemes égbelieknek

tárt kapujú, sűrűn-keresett sok csarnoka csillog;

távol a köznép él; legelől meg körben a legfőbb

égilakók nyertek szentélyt házisteneiknek.

Én e helyet, ha e bátorság szómnak megadatnék,

nem félnék így hívni: a nagy Mennybolt Palotája.

Hát, hogy e szent márványházban mind megtelepedtek,

s ő maga is, föntebb, a kezében ivor jogarával,

háromszor-négyszer komoran megrázta riasztó

hajkoronáját: föld s tenger meg az ég belerendült.

És azután haragos száját e szavakra nyitotta:

„Jobban ugyan sohasem féltettem a minden uralmát,

még azidőtt se, mikor kígyóláb fajzat egünket

féktelen ostrommal, száz-száz karral fenyegette.

Mert az az ellenség bősz volt, de azért csak egyetlen

okból lett a viszály, s egy fajta viselte a harcot.

S most: hol csak Nereus a világot körbezajongja,

kell hogy az emberi fajt leterítsem. A styxi vidéknek

berkeiben buzgó földmélyi folyókra kimondom:

mindent megtettem, s nem gyógyul a seb sehogyan sem;

hát kard messe ki most, hogy az ép rész meg ne romoljon.

Nimfa-rajom van, van félisten-népem a réten,

Faunusom és szatirom, s Silvanus-népem a bércen;

nékik, amért őket még nem méltattuk az égre,

adtuk a föld hátát; lakják hát szép nyugalomban!

Föntiek! Úgy hiszitek, hogy eléggé biztos az éltük,

most, amikor nekem is, kit a mennykövek és ti uraltok,

cselt mert vetni a vadságról nagyhírü Lycaon?”

Felzúgtak s tüzesen követelték annak a gaznak

meglakolását mind. Ugyanúgy, mikor elvetemült kéz

Róma nevét Caesar-vérrel kitörülni dühöngött,

döbbent meg nemvárt veszedelmen az emberi nemzet

szörnyen, s megrendült a világ iszonyodva egészen;

s kedves a lelkednek tieid hű szíve kevésbé

nem volt, Augustus, mint népéé Jupiternek.

Mégis a morgásuk keze és szava elcsititotta.

Megszűntette a zajt, a zsivajt a királyi tekintély,

s szóra fakadt ismét Jupiter, megtörte a csöndet:

„Megbűnhődött már (vessétek félre e gondot);

ám hogy a vétke mi volt s lakolása mi, most kijelentem.

Korcsosodott kornak rút híre került a fülünkbe;

volna hamis, vágytam, s az Olympusról lesuhantam;

s én, a nagy istenség, emberként járom a földet.

Hosszú lenne, amit mindenfele leltem, a vétket

sorra sorolnom: a rossz hír kisebb volt a valónál.

Maenalonon túlkeltem már, a vadak fene földjén,

s Cyllenén s a Lycaeus-orom hűs-árnyu fenyőin.

Arcadiába, a vad zsarnok vendégszeretetlen

házfedelének alá értem, sürü alkonyuláskor.

Isten jött, adtam meg a jelt; kezdett könyörögni

nyomban a nép. Hanem áhitatát kinevette Lycaon;

s mondta: »No, majd kitudom, hogy ez isten-e – lássuk a próbát -,

vagy múló ember; s kétes nem lesz az igazság.«

Éjjel, amíg nyom az álom, akarta megadni halálom

váratlan; mivel így kívánta kilesni, mi volnék.

És még ez sem elég: a molossus nép neki-küldött

túszaiból egynek tőrrel feltépte a torkát,

s fél-eleven testéből egy részt főzve ki vízben,

lángot rakva alá más részét megpiritotta.

Feltálalta; de én bosszuló mennyei lánggal

rontottam le lakát, mely méltó volt az urához.

Megriad és menekül, s a mezőben csöndre találva,

csak felüvölt, nem tud, noha próbál szólni: egész nagy

mérge a szájában gyűlik meg, az ősi ölésvágy

űzi a barmok iránt, s örvend mindmáig a vérnek.

Köntöse is szőr már, két karja is állati lábszár:

farkas lett, de nyomát jól őrzi korábbi magának.

Éppenolyan deres, és ugyanoly dúlt düh lepi arcát,

két szeme éppúgy ég, s ugyanúgy maga ő a dühöngés.

Egy ház hát odalett. De nem egy volt romlani méltó:

teljes föld kerekén ádáz az Erinnys uralma;

vélhetnéd: föl is esküdtek vétkezni. Vegyék hát,

mint ahogy érdemlik – döntöttem – díjukat érte.”

Egy részük Jupiter szavait helyeselve szavával,

még táplálja dühét, mások csak jelzik a tetszést.

Mégis, az emberi nem vesztét szomorogva fogadja

mindjük, s kérdezik is, ha kipusztul az ember, a földnek

képe milyen lesz majd, tömjént oltárra ki tesz majd,

s hogy dúlásra vadaknak akarja-e vetni a földet.

Kérdésükre az ég fejedelme (hisz őneki lesz rá

gondja) szorongást tilt, s megigéri, hogy új ivadékot,

mely más, mint amazok, kelt létre, csodás eredettel.

 

 

Lükaón történetét prózában és tárgyilagosan a 2. században élt Pauszaniasz foglalta össze Görögország leírása című hatalmas művének 8. kötetében:

„VIII. 2. 3. (…) Lükaón viszont egy csecsemőt vitt Zeusz oltárához, feláldozta, és vérével hintette be az oltárt, majd állítólag közvetlenül az áldozat bemutatása után farkassá (lükosz) változott.

  1. A magam részéről hihetőnek tartom ezt a történetet, hiszen az arkadiaiak között régóta tartja magát ez a hagyomány, és egyáltalán nem hangzik valószínűtlenül. A hajdani emberek ugyanis igazságosságukkal és jámborságukkal kiérdemelték, hogy az istenek barátai és asztaltársai lehessenek, az istenek pedig nyíltan jutalmazták az igazakat, illetve büntették a gonoszokat. Hiszen akkoriban egyes halandók istenné is válhattak, és őket mind a mai napig tiszteletben részesítik, mint például Arisztaioszt, Oiklész fiát, valamint Polüdeukészt és Kasztórt.
  2. Így kételkedés nélkül elhihetjük, hogy Lükaón ragadozó vadállattá, Niobé, Tantalosz leánya pedig kővé változott. Napjainkban azonban már olyan méreteket öltött a gonoszság, és úgy elárasztotta a földkerekség minden zegét-zugát, hogy senki sem válhat már istenné, kivéve persze azt az esetet, amikor hízelgésből istennek nevezik az uralkodókat. Az istentelenekre is csak később, a földi létből való eltávozásuk után sújt le az égiek büntetése.
  3. A valóban megtörtént régi, vagy akár kortárs események is mindig hihetetlenné válnak az emberek szemében, ha egyesek hazugságokból egész légvárakat építenek rájuk. Jól példázza ezt az a híresztelés is, amely szerint Lükaón esete óta valahányszor áldozatot mutatnak be Zeusz Lükaiosznak [Lükaion-hegyi], egy ember mindig farkassá változott, de állítólag nem egész életére, hanem ha farkasként nem evett emberhúst, akkor tíz év múlva farkasból ismét visszaváltozott emberré, ha viszont emberhúst fogyasztott, akkor végérvényesen farkas maradt.” (62–63.)

Pauszaniasz szövegéből kiderül, hogy a hagyomány igen régi, s a transzcendens világot valóságként elfogadó, azt a saját, emberi világába könnyen beillesztő szerző hihetőnek tartja, hogy ilyesmi – az istentelen, gonosz cselekedetek következményeként – időnként megtörténhet.

Korának legnagyobb ismeretanyaggal rendelkező tudósa, idősebb Plinius (Kr. u. 23/24–79.) ugyan nem számol be Természetrajz (Naturalis Historia) című monumentális terjedelmű művében Lükaón történetéről, ám az ember farkassá alakulásáról igen:

„VIII. könyv

XXXIV. 80. (…) Azt, hogy egyes emberek farkassá változnak, majd ismét visszaalakulnak emberré, bízvást hamisnak kell tartanunk, vagy el kell hinnünk mindazt, amiről oly sok évszázad során bebizonyosodott, hogy mese. Honnan ered mégis ez a babona, amely mindenfelé oly mélyen rögzült a köztudatban, hogy a versipellist [bőrét, azaz alakját változtató] szitokszóként használják, ennek a magyarázata következik most.

  1. Euanthes, egy nem jelentéktelen görög szerző írja, hogy Arcadiában az emberek azt beszélik, hogy az Anthus nemzetség egyik családtagja sorsot húzott, amely annak a vidéknek egyik tavához vezette, és miután egy tölgyfára felakasztotta a ruháját, átúszott a tavon, és elment a pusztaságba, ahol átváltozott farkassá, és kilenc évig élt egy falkában együtt a többi ilyenfajta állattal. Ha ez idő alatt az embertől távol tartotta magát, visszatért ugyanahhoz a tóhoz, és – miután átúszta – visszanyerte emberi alakját, azonban az egykorinál kilenc évvel öregebben; és ami még inkább mesébe illő, visszakapta ugyanazt a ruhát. Csodálatraméltó, milyen messzire megy a görögök hiszékenysége. 82. Nincs olyan arcátlan hazugság, amely ne lelne tanúra. Így Scopas, aki az olympiai játékok győzteseiről írt, elbeszéli, hogy a Parrhasiából való Demaenetus az áldozati szertartás közben, amelyet az arcadiaiak végeztek Iuppiter Lycaeus tiszteletére, abban az időben még emberáldozattal, belekóstolt a feláldozott gyermek belszerveibe, és átváltozott farkassá, majd ugyanő a tizedik évben visszaváltozott emberré, bokszolóvá edzette magát, és győztesként tért vissza Olympiába.” (239–241.)

Plinius a leírtak ellenére alighanem azért nem hitt a tényleges metamorfózisban, mert személyesen nem találkozott ilyen esettel, így számára nem volt kézzel fogható bizonyíték. Ezt a feltevést erősíti meg az a könnyen ellenőrizhető tény (lásd a munkáját!), hogy a híres természettudós számtalan olyan dologban, jelenségben hitt, melyet legtöbben ma a mesék, a babona világába tartozónak gondolnak (pl. kozmológia, bolygók hatása; különleges emberek és állatok; drágakövek, ásványok, fémek tulajdonságai, különleges orvosságok vagy mágia).

Petronius (Kr. u. 27–66.) római író Satyricon című művének egyik története is megörökítette a farkassá változott ember esetét:

„A gazdánk épp ekkor, véletlenül, Capuában tartózkodott, hogy néhány ócska holmiján túladjon. Megragadtam az alkalmat, és rávettem egyik vendégünket, hogy jöjjön ki velem az ötödik mérföldkőhöz. Katona volt az illető, méghozzá erős, mint maga Orcus. A kakaskukorékolás idején eliszkoltunk hazulról; a hold olyan tündöklően világított, hogy szinte déli verőfény támadt. Megérkeztünk a temetőhöz. Az én emberem kezdte lecsinálni a síremlékeket, én pedig fütyörészve leültem, és a sírköveket számlálgattam. Egyszer csak látom ám, hogy a kísérőm vetkőzni kezd, és minden öltözékét lerakja az út mentén. Nekem még a lélegzetem is elakadt, úgy álltam ott, mint egy holttetem. Az pedig körülvizelte a ruháit, és pillanatok alatt farkassá változott.

Ne higgyétek, hogy tréfálni való kedvem van; a világ minden kincséért se adnám hazugságra a fejemet.

De – hogy folytassam ott, ahol abbahagytam – amint farkassá változott, üvölteni kezdett, és az erdőnek vette útját. Először azt sem tudtam, hol vagyok; aztán a ruháihoz lopóztam, hogy elemeljem őket: erre azok kővé változtak. Ha nem én, ki vált volna halálra a félelemtől? De azért kirántottam a kardomat, és „Fene vigyen el benneteket!” kiáltással addig kaszaboltam az árnyakat, míg szerelmesem majorjába nem érkeztem. Úgy estem be az ajtón, mint egy csontváz, majdnem kiköptem a lelkemet, izzadság csorgott végig kétágú felemen, s még a szemem is kidülledt; alig lehetett életet önteni belém. Az én Melissám rámcsodálkozott, hogy ilyen későn csatangolok, és így szólt:

– Ha előbb érkeztél volna, legalább segíthettél volna nekünk; mert farkas szabadult be a majorba, és minden állatunknak vérét vette, mint valami mészáros. De azért nevetésre nincs oka, ha sikerült is meglógnia; az egyik szolgánk ugyanis gerelyével istenesen átdöfte a nyakát.

Ahogy ezt meghallottam, nem tudtam többé lehunyni a szememet, s hajnali pirkadatkor a mi Caiusunk házába menekültem, mint egy kifosztott kocsmáros; s mikor arra a helyre érkeztem, ahol előzőleg a kővé vált ruhaneműek voltak, már csak vérnyomokat találtam. Ahogy hazajutottam, az én katonám, mint valami letaglózott ökör, az ágyon hevert, és a nyakát orvos gyógyítgatta. Rájöttem, hogy ez a fickó ember-farkas, s ettől kezdve, ha megöltek volna, akkor sem vettem volna kenyeret ugyanarról a tálcáról, amelyről ő. Az elbeszélt történetről gondoljon mindenki azt, amit akar; viszont ha hazudtam, legyen ellenségem valamennyiőtöknek a Védőszelleme.” (72–73.)

A hely hiánya miatt a középkorból csak a legismertebb, Marie de France által megörökített, Bisclavret nevű – meglepően lovagias, emberként viselkedő és jellemzően racionálisan cselekvő – farkasemberről szóló „szerelmes rege” megfelelő részét közöljük:

 

„Ha regét kezdek költeni,

arról is szót kell ejteni,

kinek Biscklavret brit neve, 

s Garwalf normann nevezete.

Sokat beszélték valaha, 

s történt is ily história:

farkassá váltak egyesek, 

s otthonuk lett a vad berek.

A farkasember fenevad,

s ha e veszettség ráragad,

felfalja az embereket,

bolyongva erdőt, réteket.

De hagyjuk ezt, ebből elég.

Bisclavret-ről mondok regét. 

(…)

Hölgyem, farkassá változom,

és befogad a mély vadon,

bozót sűrűje lesz tanyám,

s rablott zsákmányból lakomám.”

S hogy így megvallja, mint esett,

kap még tovább kérdéseket:

öltözve megy vagy meztelen?

„Hölgyem – szól –, gúnyám nincs velem.”

„Mondd hát, ruhádat hol hagyod?”

„Hölgyem, tőlem meg nem tudod,

mert ha felfedeznék ruhám,

úgy el is veszteném talán,

s farkasemberként maradok,

segítséget sosem kapok, 

míg csak gúnyáim nem lelem. 

Ezért ne tudja senki sem!” (61–62.)

 

 

Tompa Mihály: Szakálas farkas (In: Tompa Mihály összes költeményei. Rendezték barátai Arany János, Gyulai Pál és Szász Károly. Méhner, Budapest, 1870. 558–559.)

 

‘Jókor kihozd az ételt, feleség!

Ne várd csurgásba a napot;

Mert nehezen várja az a delet,

Ki reggelig se alhatott!

Annyit vesződik, annyit kárhozik

A szegény pásztorember estig!

S a kurta éjszakán meg sem pihen,

Mindjárt megvirad, hogy lefekszik!’

 

Szólott a pásztor jókor reggel,

S végig kürtölte a falut;

Sok lány a kürtnek lágy hangjára

Felébredt s újra elaludt.

Kihajtják a jószágot azalatt,

S a tehén otthon, s fejetlen marad.

 

A pásztornő is felkölt álmosan,

Megmosdott, felöltözködék;

Rocskát akasztva majd karjára,

A kútra sétált, mint a páva;

Ráérni, a dél messze még!

Komja is a kúton vagyon:

– Hát hogy van, mint van, angyalom!?

 

Aztán, a harmadik szomszédba,

Tűzért fut egy üres bögrével,

Ott a beszédes szomszédasszony

Tele van a falu hírével.

Jót mulat az asszony,

A dolgát felejtvén,

Hir-név és becsület

Megfordul a nyelvén.

S haza térvén, fát szedeget,

A lencsét lassan tisztogatja,

– Jó asszony észre sem veszed,

Hogy délen jár az Isten napja? –

 

Nagy későn végre készen az ebéd.

Piros kendővel békötvén fejét:

Megy, mendegél a kis szélkével;

«Mennyi sóska, kökény, – gomba!

Ebből szedek ebb’ a nyomba’…

A szegénynek ez is egy étel!»

Szólott a nő, a bérctetőn,

S szélkét, zajdát a fűbe tőn.

 

A nap már délutánon áll,

A boszús pásztor néz, vár éhen;

Most egyet gondol… s hirtelen

Az asszonynak eléje mégyen…

 

–

 

A bércen kedvére gombázott

A pásztornő magánosan;

De a sürű bokorbul im a

Szakálas farkas rárohan;

Kötényét összevissza tépi,

Megkergeti, hajtja, rémíti;

Reá szörnyű szemet meresztget;

Foga csattog, szakála reszket;

Aztán eltűnik… s a pásztornő

Férjéhez lélekszakadva jő:

«Jaj, jaj! az erdőben… csak hallgass…

Megtépett a szakálas farkas!»

‘Ugy kell! – szólt mérgesen a pásztor, –

Ne labodázz az erdőn másszor!’

 

Elköltvén egyszerű ebédjét:

Álmossá lesz a pásztor képe,

Hadd aludjék csak egy parányit…!

S fejét hajtá a nő ölébe.

Elaludt… s az asszony legottan

Elfojtott hangon felsikolt:

Mivel foga között férjének,

Tépett köténye szála volt!

 

A pásztor zord férfi vala,

Sápadt, elzárkozott, hideg;

A keresztet távol kerűlte,

Soh’ sem mondott Isten-nevet;

A bércre gyakran éjjel ment ki,

Kihez? minek? nem tudta senki!

 

A nő magához térve lassan,

Szivében ilyen gondolat van:

– Gonosz, mindig irtóztam tőled,

De olyat mégsem gondolék,

Hogy szakálas farkas vagy, s véled

Cimborálnak a feketék!

Várj, csak várj!… és saját késével,

A férj nyakát gégén metszé el.

 

Futott az asszony, és utána

Véresen a dühös gonosz;

Kergette, mígnem eljutának

Az erdős bérc tájékihoz.

Ott ledőlt a pásztor, – s kínjában

Összerugdosta, hányta a követ;

S a kőrakás a nép regélő

Ajkától nyert pásztorhányás nevet. –

 

Szakálas farkast attól fogva

Nem látott senki a vidékben;

Egy van még, az is mély barlangban

Láncra van kötözve erősen.

S száz esztendő alatt,

Csupán egy éjszakán szabad!

 

A forrásszövegek és a később lejegyzett szóbeli hagyományok után érdemes egy kis szakirodalom segítségével röviden összefoglalni a tudnivalókat. Mint fentebb említettük, a farkasemberré változás történhetett saját szándékból, illetve valaki által – mágiával, átokkal – kényszerítve. 

Merili Metsvahi (Észt farkasember-mondák Saaremaa szigetéről. In: Test, lélek, szellemek és természetfeletti kommunikáció. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. Szerk. Pócs Éva, Balassi, Budapest, 2015. 344–367.) a szláv és skandináv hatásokat mutató észt farkasember-mondák alapján úgy véli, hogy:

„Általában véve elmondható, hogy azokban a történetekben, amelyekben az emberek saját kezdeményezésükre változnak farkassá, azért tesznek így, hogy háziállatokat öljenek és friss húshoz jussanak, vagy hogy képesek legyenek gyorsabban mozogni. Abban az esetben, ha az illető önszántából változott farkassá, azt is tudja, hogyan nyerje vissza emberi formáját (kivéve azokat a történeteket, amelyekben valaki a tréfa kedvéért, vagy kíváncsiságból farkasembert imitál). Azokban a hiedelemtörténetekben, amelyekben az emberek ártó szándék következtében változtak farkassá, a szereplők nem tudják, hogyan váljanak ismét emberré, és arra vannak kárhoztatva, hogy farkasként éljenek mindaddig, amíg a szerencséjük úgy nem hozza, hogy visszaváltozhatnak.” (349–350.)

A farkasemberré változás rituális-technikai módozatait a magyar népmondák alapján Pócs Éva a következőképpen foglalta össze:

„Az átváltozásnak a narratívumokban tükröződő legfontosabb technikái: ruhát levetni, farkasbőrt ölteni, farkasbőrből készült övet felkötni, illetve nyírfa abroncson átbújni. Emberré visszaváltozni ruha felöltésével vagy emberektől kapott kenyér elfogyasztásával lehet. Néhány Európa nagy részéről ismert szövegmotívum nálunk is közismert volt; ilyen elsősorban a foga között maradt árulkodó ruhafoszlányról felismert farkasember motívuma.” (Hiedelemszövegek, 257.)

Carlo Ginzburg (Éjszakai történet. A boszorkányszombat megfejtése. Ford. Gál Judit. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003.) szintén megállapította, hogy az időben és térben való sokféleség ellenére is vannak közös elemek a farkasember-történetek között:

„E sokféleség dacára ugyanakkor megfigyelhetünk bizonyos állandó elemeket. Először is a farkassá változás mindig időleges állapot, bár tartama változó: Pauszaniasz és Plinius szerint Árkádiában kilenc év, a középkori Írországban hét év vagy hétévenként visszatérő meghatározott időtartam; a germán és a balti országokban tizenkét nap. Másodszor rituális jellegű cselekvéssor előzi meg: a farkasember levetkőzik, és ruháit egy tölgyfa ágára akasztja (Plinius), vagy a földre helyezi és körbevizeli (Petronius); ezután átkel egy mocsáron (Árkádiában, Plinius szerint) vagy egy folyón (Livóniában, Witekind szerint).

Az átkelésben és az azt megelőző mozzanatokban egyes kutatók egy átmeneti rítust, pontosabban valamiféle beavatási szertartást, mások az élők és a holtak birodalmát elválasztó alvilági folyó átszelését látták. A kétféle értelmezés között nincs ellentmondás, ha elfogadjuk, hogy egyfelől a halál par excellence átmenet, másfelől pedig minden beavatási szertartás központi eleme a jelképes halál. Köztudott, hogy az ókorban a farkas a túlvilág állata volt. (…) Több elem is arra mutat, hogy ez az összefüggés nemcsak az ókorban és nemcsak a Földközi-tenger partvidékén volt érvényes. A germán, balti és szláv országok farkasemberei által portyázásra „kiválasztott” időszak – a karácsony és vízkereszt közti tizenkét éj – megegyezik azzal, amikor a halott lelkek az élők világában bolyonganak. Az ősi germán jog szerint a – közösségből elűzött és jelképesen halottnak tekintett – számkivetetteket wargr-nak vagy wargus-nak, azaz „farkasnak” nevezték.” (225.)

 

A farkasember megítélésének változásai, annak lehetséges okai

 

A farkasember vagy az annak tartott emberek megítélése a 15. századig messze nem volt egységes, hiszen az emberek teljesen másképp viszonyultak egy holdra vonyító emberhez, egy önkívületben harcoló, farkasbundás berszerkerhez, az útmutató farkasszellemű beavatotthoz, a farkasszőrt öltött magányos remetéhez, az ételt lopó „farkasokhoz” vagy a haszonállatokat, embereket ölő, gyilkoló fenevadhoz. Ahogy Ginzburg írja:

„A középkori – különösen az irodalmi – szövegek azonban a sors ártatlan áldozataiként vagy egyenesen jóságos figurákként ábrázolják őket. Csak az ezernégyszázas évek közepétől kezdve váltja fel fokozatosan a kétarcú – egyszerre állati és emberi – lényekről kialakult ellentmondásos képet a nyájakat és gyermekeket felfaló ádáz farkasember alakja.” (220–221.)

A korábbi évszázadok igen vegyes farkasember-képét (tartozzon az bármelyik fentebb bemutatott típusba) tehát a 15. századtól kezdve elkezdte felváltani a populáris kultúrából is jól ismert vérengző vadállat képe. Ennek fő oka alighanem a hagyományos világ társadalmi, gazdasági és kulturális alapjait átalakító késő középkor, illetve a kora újkor háborúkkal, járványokkal, éhínségekkel teli közege. Ez a sajátos közeg „termelte ki” a vidéki társadalomra veszélyes vagy veszélyesnek tartott számkivetett „vadembereket”, köztük a kannibál „farkasembert”. Emellett érdemes megfontolni a boszorkányok mesterkedését is, mely a farkasember-kép egyértelműen negatívvá válásában szerintünk szerepet játszhatott. Három momentumra gondolunk: 

  1. A boszorkány farkassá változtatja az embert (az illető kérésére vagy ártó szándékkal), aki aztán farkasalakban különböző károkat okoz a környékbeli lakosságnak.
  2. A boszorkány saját maga változik át farkassá, s úgy követ el gyilkosságokat.
  3. A farkasemberek az emberek érdekében harcoltak a boszorkányok (olykor varázslók) ellen.

Metsvahi szerint a livóniai farkasember-perek anyagából azt lehet megállapítani, hogy ha egy személy akarata ellenére változik farkassá, rendszerint egyszerűen csak megállapításra kerül az, hogy valaki farkassá változtatott valakit, s ez a valaki gyakran egy boszorkány, aki ártó szándékkal tette ezt. A lengyel Szumowski Ulászló (Wladislaw Szumowski) művében (Az orvostudomány története bölcsészeti szempontból nézve orvosok és orvostanhallgatók számára. Ford. Herczeg Árpád. Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat, Budapest, 1939.) egy érdekes esetről számol be a francia történetíró, Michelet nyomán:

„Egy jómódú, kegyetlen lelkű úrnő, megelégelvén a megengedett dolgokat, unalmában valami új után vágyakozik, magához hivatja tehát a boszorkányt és így szól hozzá: »Unatkozom, egyszer már szórakozni akarok! Változtass át nőstényfarkassá, hogy, ha csak egy éjszaka is, kóborolhassak, marcangolhassak, marhassak, vért ihassam! Nem árullak majd el.« A boszorkány így felel: »Jól van, íme az ital, ezt az Úrnő este majd kiissza, de kérem, zárja be az ajtót! Mindenki azt fogja hinni, hogy az Úrnő a házban alszik, pedig nőstényfarkassá átváltozván, az erdőben fog kóborolni.« Reggel az úrnő (a kábító ital megivása után) megtörten, kifáradtan (azt álmodta, hogy kb. 30 mérföldet tett meg, vadászott, gyilkolt) felébred, egészen véresen (álmában összekarmolta magát) és így szól a boszorkányhoz: »Köszönöm neked, hatalmas a te művészeted, de vigyázz, nehogy valamikor máglyán pusztulj el.«” (223.)

A Magyar Néprajzi Lexikon szócikke megemlít egy 1734-es nyíregyházi pert, melyben farkasok képében állatokra támadó három boszorkány szerepel. Ginzburg is hivatkozik olyan forrásokra, melyek szerint nem a farkasemberek, hanem a farkasalakot öltött boszorkányok gyilkoltak:

„A Formicarius-ban Nider említést tesz olyan boszorkányokról, akik farkassá változnak. A XV. század eleji valais-i perek vádlottjai bevallották, hogy átmenetileg farkas képét öltve támadtak rá a jószágra. A boszorkányok és a farkasemberek között tehát már a legelső boszorkánysággal kapcsolatos szövegek tanúsága szerint is szoros kapcsolat volt.” (220–221.)

A harmadik momentum a „jó farkasemberek” kérdésköre. Ginzburgot fentebb már idéztük, miszerint a középkori szövegekben akár jóságos figuraként is ábrázolhatták a farkasembert. A jó ügyért, jelen esetben az emberek érdekéért történő, a gonoszok (boszorkányok, varázslók) elleni küzdelem motívuma elsősorban a livóniai farkasember-perek publikált szövegeiben található meg. Straubergs által összegyűjtött szövegek két kötetben jelentek meg, s köztük három volt a megszokottól teljesen eltérő. Sandis Laime (Néhány megjegyzés a jóindulatú livóniai farkasemberekről. In: Test, lélek, szellemek és természetfeletti kommunikáció. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. Szerk. Pócs Éva, Balassi, Budapest, 2015. 331–343.) így ír erről:

„Mindháromnak van egy közös vonása: a farkasember-váddal illetett férfiak azt állították, hogy ők farkasemberként jót tettek az emberekkel, és harcoltak a varázslók és boszorkányok ellen. Ez a jellegzetesség merőben ellentétes a 16–17. századi tudós felfogással, ugyanígy a 19–20. században dokumentált lett népi hiedelmekkel is.” (331–332.) 

A megszokott képbe nem illő három farkasember-per közül az egyik nemzetközileg is ismert. Laime összefoglalásában:

„Thies a Mālpils egyházközségben található Kniediņi uradalom fogadójában lakott, és a perek idején körülbelül 86 éves lehetett. Esetét különböző bíróságokon hallgatták meg 1690. április 28. és 1692. október 10. között. Thies vallomásában elmondta, hogy a farkasemberek legyalogolnak a pokolba, amely a Lemburg melletti Mocsaras-tóban található. Azt is kijelentette, hogy a farkasemberek nem szolgálják az ördögöt, hanem elviszik tőle, amit a varázslók vittek neki. Elmondta, hogy az ördög megveti a farkasembereket, és úgy ütlegeli őket, mint a kutyákat, mert valójában azok is, Isten vadászkopói, és az emberek sokat köszönhetnek a farkasembereknek. Ha a farkasember nem lopná vissza az áldást az ördögtől, az egész világon megszűnne az áldás. A farkasemberek berohannak a pokolba, és elviszik a csordát, a búza virágát és a halakat, amelyeket a varázslók loptak el az emberektől. Abban az évben, amikor a farkasembereknek nem sikerül visszaszerezniük a búza virágát, rossz lesz az aratás. Rendszerint évente háromszor mennek le a pokolba: pünkösdkor, a nyári napéjegyenlőségkor és Szent Lucia napján. Az első kettő más-más napokra eshet, attól függően, mikor virágzik a gabona, illetve mikor vetnek, mivel a varázslók elviszik az áldást a pokolba, és ezt a farkasemberek igyekeznek visszaszerezni. A pokolban, magyarázta a vádlott, gazdagon díszített szobák vannak, ajtónállók, akik meg akarják akadályozni, hogy a farkasemberek megszerezzék a búza virágját. Ezt egy hombárban őrzik, a magot egy másikban. A pokolban a varázslók együtt étkeznek az ördögökkel, azonban ez a farkasembereknek tilos. Ha berohannak a pokolba, és ellopnak valamit, az ajtónállók vasdoronggal verik őket, és úgy kergetik el, mint a kutyákat. Thomas Iggundhoz hasonlóan Thies is azt vallotta, hogy ő és farkasember társai megmarták a parasztok birkáit. Szintén foglalkozott gyógyítással is.

A fent említett perek mindegyike során azt vallották a vádlottak, hogy farkasember tevékenységük a boszorkányok és varázslók ellen irányult. A 19–20. században feljegyzett folklórhagyományban azonban efféle farkasember-történetek nem szerepelnek.” (332–333.)

Ginzburg is foglalkozott az esettel, s ő azt is megemlíti, hogy nemcsak Livóniában volt jellemző a farkasemberek küzdelme a boszorkányokkal, hanem Oroszországban és Németországban is („Abban az évben azonban a livóniai és az orosz farkasemberek is győztek.”; „A német farkasemberek egy másik pokolba járnak.”)

Ginzburg némi iróniával írja, hogy:

„Képzelhetjük, mennyire elcsodálkoztak a bírák annak hallatán, hogy a farkasemberek nem a jószágot prédálják, hanem a termést védelmezik. Hasonlóan reagált néhány mai tudós is. Az öreg Thiess állításai ugyanis nem egyszerűen megfordítják a régi sztereotípiát. Mindenestül felborítják azt a viszonylag új keletű értelmezési sémát is, amely szerint a farkasemberek egy szélesebb, alapvetően germán mondakörbe illeszkednek, melynek központi témája a harc és a „holtak serege” (Totenheer). A mondakörről feltárt adatokat századok hosszú során át bizonyítéknak tekintették arra nézve, hogy a holtak seregét megszemélyesíteni vélő, ördögi dühöngéstől elragadtatott férfiak csoportjai valóban űznek efféle rítusokat. Thiess állítása viszont, miszerint a termékenységért folyó küzdelemben nők is részt vesznek, ellentmondott a tétel második felének, a boszorkányok ellen a „tenger végén” vívott csata pedig az elsőnek.” (219–220.)

Itt jegyeznénk meg Ginzburg megállapítását erősítve, hogy korántsem igaz az a közvélekedés, hogy farkasember kizárólag férfi lehet. Metsvahi írja, hogy:

„Az észt hiedelemmondákban férfiak és nők egyaránt lehetnek farkasemberek, bár valamivel több olyan történet létezik, amelynek szereplői nőneműek. Az észt folklórra jellemzőek azok a mondaszüzsék, amelyekben a farkasember női jellegű tevékenységet végez, mint például a szülés és a szoptatás.” (350.)

A farkasemberrel kapcsolatos magyar népi hiedelmekben is előfordulnak női farkasemberek. A Magyar Néprajzi Lexikon szócikke összefoglal egy mondaszüzsét, mely szerint a farkasember a feleségével együtt változik farkassá, majd az asszony viselős lesz, s gyermekét farkasként szüli meg, aki farkas formájú lesz.

Összefoglalva a fentieket, a farkasembernek van egy olyan, a köztudatban – talán a boszorkányok és támogatóik mesterkedése miatt – egyáltalán nem élő vonása, mely tovább árnyalja az amúgy is igen összetett farkasember-képet.

Bárhogy is történt, annyi bizonyos, hogy a boszorkányok megítélése a legújabb korban már szinte pozitív, még bejegyzett egyházuk is van. Ellenben a köztudatban továbbra is a 15–16. században rögzült negatív farkasember-kép a meghatározó. 

 

A Hold

 

„[41] De minden csodálatot felülmúl a legkülönösebb égitest, amely legközelebb álla a Földhöz, a természet találmánya, a sötétség elleni gyógyír, a Hold. Sokféle alakja különösségével bosszantja az őt vizsgáló lángelméket, hiszen a legközelebbi égitestet ennyire sem ismerik: [42] folyamatosan növekszik vagy fogy, hol szarvszerűen sarló alakba görbül, hol meg egyenlő részekre oszlik, hol kör alakúra kerekedik és foltossá válik, aztán hirtelen újra ragyogó lesz; mérhetetlenül nagy korong alakú, majd hirtelen eltűnik, egyszer egész éjszaka világít, máskor meg későn jön fel és a nappal egy részében a Nap fényét segíti, elfogy, de fogyatkozásakor mégis látható. A hónap végén elrejtőzik, mégsem hiszik, hogy ez holdfogyatkozás lenne, [43] egyszer alacsonyan áll, máskor meg magasan, de bizony még csak nem is egyféle módon, hanem egyszer ráillesztve az égboltra, máskor meg a hegyeket érintve, egyszer fenn északon látható, máskor pedig lenn délen. Mivel az emberek közül elsőként Endymion vette észre ezeket a jelenségeket, azt híresztelték róla, hogy beleszeretett a Holdba. Mert nem vagyunk eléggé hálásak azoknak, akik megfeszített munkával és fáradtsággal világosságot hoztak nekünk e fény mibenlétét illetően. Vért és öldöklést összehordani az évkönyvekben: ez jobban gyönyörködteti az emberi elme rendkívüli romlottságát, vagyis élvezetesebbnek tartjuk az emberiség bűntetteit ismertetni és megismerni, miközben saját világegyetemünket nem ismerjük.” (Gábli Cecília: Caius Plinius Secundus Természettudományának 2. könyve. Fordítás és feldolgozás. Lomart, Pécs, 2005. 47.)

Idősebb Plinius Holddal kapcsolatos bevezető gondolataiból már egyértelműen kitűnik, hogy a tradicionális kultúrákban igen nagy tiszteletben tartották a Holdat, melynek számos fontos hatást tulajdonítottak. Gábli Cecília Plinius kozmológiai elképzeléseit bemutató művében (Plinius Kozmológiája. Lomart, Pécs, 2006.) így erről: 

„A Hold és a Nap megfigyelése nagy jelentőséggel bírt annak a képzetnek a kialakulásában, hogy a csillagok hatással vannak a Földre. A Hold különösen, hiszen napról napra változtatja alakját. Minden kultúra felismerni vélte a Hold hatásait a földi életre, ennek következtében mindent, aminek élnie és növekednie kellett, a Holddal hoztak összefüggésbe. Ezért vált hold-szimbolika fontos részévé a termékenység is, amiből logikusan következik, hogy különböző kultúrák Anyaként, Anyaistennőként értelmezték, és sok nyelvben nőnemű a Hold.” (11–12.)

Ponori Thewrewk Aurél (Az Ég Királynője. A Hold kultúrtörténete. Magyar Csillagászati Egyesület Budapest, 2009.) szerint nem véletlen, hogy néhány kivételtől eltekintve a legtöbb ismert ókori kultúra a Holdat nőneműnek tartotta:

„A női periódus, a menstruáció elnevezése is a latin mensis (hónap, Hold-nap), illetve az abból származtatott menstruus (havonta megismétlődő) szóból ered. Nagyon is érthető, hogy a női periódust már az ősi matriarchális korokban párhuzamba állították a Hold járásával. A női ciklus ideje valóban megegyezni látszik a nagyjából 28 napos holdváltozással. (…)

Azért meggondolandó, hogy ha a női ciklus a holdfázisokkal állna szoros kapcsolatban, akkor minden nő havi ciklusának azonos időkben kellene kezdődnie. Ezt azonban semmiféle statisztikai vizsgálat és tapasztalati tény nem igazolja.” (114–115.) 

Ponori Thewrewk szerint könnyen elképzelhető, hogy az ősi Holdistennő nyomai élnek tovább az újabb kori népek – köztük a magyar! – Hold-tiszteletében:

„A Közel-Kelet több országában ma is szokás üdvözölni, ha feltűnik az égen. Európában az egyház még a 15. században is felpanaszolta, hogy a hívők egy része megsüvegeli a Holdat, sőt láttára térdre veti magát. Az erdélyi Gyimesben néha még napjainkban is Babba Máriának hívja a nép a Holdat.” (13.)

A Hold életet adó, termékeny erejében tehát már igen régóta hittek az emberek, hiszen „termékennyé teszi a földeket és testének növekedésével erősíti, csökkenésével elgyengíti az életet.” (Plinius Természettudományának 2. könyve, 121.)

Nem mellékesen ez a vélemény a magyar népi hiedelmekben is kimutatható, mint arról Ipolyi Arnold is ír klasszikus munkájában (Magyar mythologia, Pest, 1854.):

 „Amennyire az ezen időszakokbani teendők körüli fennmaradt későbbi, mai néphit, szokás, előítélet, babonák töredék nyomai vizsgálatából kivehető, sajátlag az új hold volt a kezdetre üdvös idő mind azokban, melyek gyarapodása, növekedése eszközöltetni kívántatott; ellenben a hold töltével bekövetkező fogyta ideje ismét olyanokra alkalmas, melyeknek fogyása, a tőlüki menekedés, szabadulás volt óhajtandó (…).” (260.)

A híres összehasonlító vallástörténész, Mircea Eliade is foglalkozott egy hosszabb tanulmányban (A Hold és a lunáris misztika. In: Uő: Vallástörténeti értekezés. Ford. Sujtó László. Helikon, Budapest, 2014. 241–285.) a Holddal. Nem véletlen, hogy elsőnek ő is a ciklikusságot, a földi élet ritmusával való kapcsolatát hangsúlyozza:

„Ez az eredeti alakjához való örök visszatérés, ezek a szakaszos ismétlődések azt eredményezik, hogy a Hold az élet ritmusainak bolygójaként jelenik meg. Nem csoda tehát, hogy minden, a ciklikus alakulás törvénye alá eső kozmikus szintet – a vizeket, az esőt, a növényvilágot, a termékenységet – ellenőrzése alatt tart. A Hold fázisai feltárták az ember előtt a konkrét – a minden bizonnyal csak később felfedezett csillagászati időtől különböző – időt.” (241.)

Ez az idő „élő” idő, hiszen annak ciklikusságához tartozik. Mivel a Hold egyetemes mérőeszköz is (Ponori Thewrewk szerint Szeléné, a tengeren uralkodó Hold-istennő egyik mellékneve Thetisz, vagyis Elrendező volt, mely név az időszámítási szerepére utalt), könnyen megfigyelhető ciklusa, a szinodikus holdhónap – mely 30 napból áll, és belőlük 12 tesz ki egy évet – naptáralkotó időegységet is jelent. Ezek a számok, illetve ezek kétszeresei is beépültek szög- és időmérési rendszereinkbe.

Eliade szerint azonban a Hold nemcsak mér, hanem egyesít is, ereje jelenségek és jelentések végtelen sokaságát hozza közös nevezőre. Ám azt érdemes megjegyezni, hogy a Holdhoz kapcsolódó jelképek (pl. spirál, kígyó, villám) nemcsak önmagukban értelmezhetők, hanem egyúttal azonosak magával a Holddal, melyből az következik, hogy „a Holdat sem imádták soha önmagáért, hanem csak amiatt, hogy a szent mutatkozott meg benne; vagyis a benne összpontosuló erőt imádták, azt a kimeríthetetlen valóságot és életet, amely feltárul benne.” (246.)

Az emberek tehát nem az este jól látható égitestet tisztelték vagy imádták, hanem a Holdban lévő szentséget, s az erőt, mely hatással van a vizekre, a növényvilágra, a termékenységre.

A Hold „sötét” oldala a boszorkánysággal és a halállal áll kapcsolatban. Eliade bemutatásában:

„Számos etnográfiai bizonyíték szól amellett, hogy a boszorkányság mögött gyakran a Hold áll (közvetlenül, vagy kígyók közvetítése útján). (…) a holtak a Holdra jutnak vagy visszatérnek a föld alá, hogy megújuljanak és szert tegyenek az új léthez szükséges erőkre. Ez az oka annak, hogy számos holdistenség egyben kthonikus és halotti istenség is” (…) Ekképp a Hold számos hiedelemben a holtak országaként szerepel.” (260., 264.)

Láthattuk, hogy a Holdnak számos funkciója van, s rengeteg jelenség áll közvetlenül vagy közvetetten az irányítása alatt. De hogyan kapcsolódik mindez a farkasemberhez? A legfontosabb kapcsolódási pont természetesen a Hold legszembetűnőbb tulajdonságán, a ciklikusságon, az állandó változáson, az alakuláson keresztül történik meg, mivel – Eliade szavaival élve – „Az „alakulás” a Hold lényegéből következő, általános érvényű szabály.” (271.) A Hiedelemszövegekben pedig azt olvashatjuk, hogy:

„Ez a periodikus állattá változás az egyik legfontosabb közös európai sajátság; a legfontosabb „farkasidő” az újhold, valamint a holdfázisokhoz, illetve a holdnaptárhetes ciklusaihoz kötődő egyéb időpontok, például a hetedik nap.” (257.)

Láthatjuk, hogy a populáris kultúra által elterjesztett vélemény, miszerint a farkasember holdtölte idején változik át, nem teljesen felel meg a valóságnak. A Múlt-kor történelmi hírportál egyik cikke (Miben különböztek a középkori vérfarkasok a maiaktól? 2019. október 22.) is ezt erősíti meg:

„A mai vérfarkas-kép szinte elengedhetetlen része az, hogy az átváltozást a telihold idézi elő. A középkor vérfarkasaira azonban ritkán vonatkozik efféle szabály – az alakváltás sokszor egyszeri, egy átok, árulás vagy büntetés eredménye, amely miatt egy időre farkasalakba van kényszerítve az illető. Más esetekben – például Bisclavret-nál – az átváltozás rendszeresen ismétlődő jellegű. Amikor a főhős legyőzte az őt elátkozót, avagy megváltotta magát a büntetés alól, visszaváltozik emberré.”

A téma középkori irodalmában mindössze egy szerző, Gervasius Tilberiensis (Gervase of Tilbury, kb. 1150–1220) ír az Otia Imperialia című, IV. Ottó német-római császár (1209–1218) számára összeállított szórakoztató gyűjteményében a Hold és a farkasemberek kapcsolatáról: 

„Gervasius két példával szolgál: az első egy Pons de Chapteuil nevű kóbor lovag, aki „vadállat módjára egyedül vándorol (…) a túlzott félelem által tébolyultan” változik át, míg a másik, Chaucevaire éppen nem teliholdkor, hanem újholdkor vált alakot. A hold kapcsolata a vérfarkasokkal vélhetően az alakváltás őrületként, „holdkórosságként” való értelmezésében keresendő, amely a középkori vérfarkas-ábrázolások közül a ritkább, dehumanizáló típusba tartozik.” 

A holdfogyatkozás jelenségét sok nép összekapcsolja valamilyen mitikus lénnyel, általában sárkánnyal, de olykor farkassal is. A magyar néphitben a holdbeli, vagy holdat faló farkas kapcsolatban van a farkasemberrel, a csordásfarkassal. A Magyar Néprajzi Lexikon megfelelő szócikke így ír erről:

„égitestek fogyatkozása: Általános hit volt a magyar nyelvterület egészén, hogy nap– és holdfogyatkozás idején ezeket az égitesteket valamilyen állat vagy természetfeletti lény eszi. (…) A máramarosi magyarok szerint a holdat a virkolák (csordásfarkas) falja fel. A palócok úgy tudják, hogy a ⁓t a markoláb, markalab okozza.” (640.)

A markoláb vagy markalab az a Földről fekete foltnak látszó mitikus lény, mely holdfogyatkozáskor a holdat megeszi.

A következő részhez, melyben az ezüst szerepét tárgyaljuk, a Hold egyik tulajdonsága vezet minket át:

„De a Hold az ember színérzékelését, színlátását is befolyásolja. Holdas éjszakákon nem színes, de ezüstös fényű minden, ahová csak a holdsugarak eljutnak. Természetes, hogy a Hold fémje az ezüst.” (Ponori Thewrewk, 14.)

 

Az ezüst 

 

Az ezüst a Hold fémje, így nem meglepő, hogy a régi alkimisták lunának nevezték és jelének a félholdat tették meg. Az ezüst az arannyal együtt szent fém volt. Titus Burckhardt (Alkímia. Világkép és szellemiség. Ford. Czabán Katalin. Articus, Budapest, 2000.) így ír erről:

„Az arany és az ezüst már azelőtt szent fémek voltak, mielőtt a kereskedelmi ügyletek váltóeszközévé váltak volna. E fémek a Nap és Hold földi megfelelői, és így a szellem és a lélek minden olyan realitásának is szimbólumai, melyek a Nap és a Hold égi párosával állnak kapcsolatban. (…) Nem egészen helyes ezért azt mondani, hogy az arany a Napot reprezentálja, az ezüst pedig a Holdat; sokkal inkább állítható az, hogy a két nemesfém is a két világító égitest is ugyanannak a két kozmikus vagy isteni realitásnak a szimbóluma.” (13–14.)

A Hold, azaz az ezüst metafizikai szempontból a lét passzív vagy feminim pólusa (ezért is tartják nőneműnek), a formálható matéria szerepét játssza. Burckhardt bővebb megvilágításában:

„A lét aktív és receptív pólusának dualitása, mely az ég és föld, vagy a bolygók és a fémek komplementaritásában fejeződik ki, mindkét csoporton belül tükröződik, mégpedig egyrészt a Nap és a Hold, másrészt az arany és az ezüst viszonyában. A Nap, vagy az arany, bizonyos értelemben a lét aktív és generatív pólusának a megtestesülése, míg a Hold, vagy az ezüst, a receptív pólust, a materia primát jeleníti meg. Az arany a Nap; a Nap a szellem. Az ezüst, vagy a Hold, a lélek.” (66.)

Az ezüsttel kapcsolatban sokunknak az ezüstkor ugrik be, noha jobban belegondolva vajmi keveset tudunk az ezüstkorról. Az aranykor dicső emléke – valamilyen módon – minden nép tudatában benne van, ám az ezüstkor történéseit néhány kivételtől eltekintve szinte senki sem örökítette meg, s a leírások akkor is általában kimerültek abban, hogy már nem olyan, mint az aranykor, hanem csak annak tökéletlen – de azért még értékes – utánérzése, visszfénye. Az ezüstkorra tehát a tradicionális szemléletben a degradáció, a szellemi hanyatlás első lépcsőfokaként lehet tekinteni, ám ennek ellenére is jelentős értékkel bír, mint a (pénz)ezüst. Idősebb Plinius monumentális munkájának, a Naturalis historia XXXIII. könyvében ír az ezüstről (Az ásványokról és a művészetekről. Ford., a jegyz. és a névmagyarázatokat kész. Darab Ágnes és Gesztelyi Tamás. Enciklopédia, Budapest, 2001.), s a szövegből jól kiviláglik korának a hódítások miatt rendkívüli módon megnőtt ezüsthasználata és erkölcse közötti összefüggés: 

„XLIX. 139. Az emberi természet állhatatlansága az ezüstedényeket elképesztően változatossá tette, minthogy egy műhely stílusát sem fogadta el sokáig. Hol furniusit, hol clodiusit, hol gratiusit – mivel már a boltok nevét alkalmazzuk asztalainkra is –, hol domborművel díszített edényt keresünk, és metszett felületűt, melyen a körvonalak mentén a fém ki van vésve. 140. Az asztalokra már valóságos állványokat helyezünk, hogy az ételeket tartsák, más edényeket áttört díszítéssel látunk el, hogy a reszelő minél több anyagot elfecséreljen belőle. A szónok Calvus panaszkodik, hogy még főzőedényt is készítenek ezüstből; de mi feltaláltuk az ezüsttel díszített kocsit is, (…).

  1. 144. Továbbá, hogy az asszonyok fekhelyeit már régen teljesen ezüsttel borították, akár csak némely ebédlőpamlagot is. (…)

LIV. 152. Olykor ezüst helyettesíti az aranyat is, pl. a közrendű nők ékszerdivatjában, akik lábpereceket készíttetnek maguknak belőle, minthogy ezeknek aranyból való viseletét egy múltba vesző szokás tiltja nekik. Magunk is láttuk, hogy Arellius Fuscus (…) ezüstgyűrűket viselt. De mi értelme mindezt összegyűjteni, mikor már a katonáknak nem lévén kedvükre az elefántcsont markolat, azt ezüsttel díszítik, kardjuk hüvelyén láncocskák, a szíján lemezkék csörögnek, a gyermekeket már férfikorba lépésük idején ezüstmedál védi. Az asszonyok fanyalognak, ha nem fürödhetnek ezüstkádban, és ugyanez az anyag szolgál az étkezéshez, meg a szégyentelen cselekedetekhez is? 153. Látná ezt Fabricius, hogy a nők fürdőszobái úgy be vannak borítva ezüsttel, hogy egy talpalatnyi hely sem marad ki, és férfiakkal fürdenek együtt! Az a Fabricius, aki hadba vonuló vezéreinek megtiltotta, hogy a lapos csészén és a sótartón kívül más ezüsttárgyuk legyen, most meg ebből vannak a hősöknek járó kitüntetések, vagy azért törik össze, hogy ezeket készítsék belőle! Micsoda erkölcsök, Fabricius, szégyenérzettel tölt el bennünket!” (79., 81., 83.)

Plinius szerint tehát óvatosan kell bánni az ezüsttel, mert különben „megfertőz” mindent, különösen a közerkölcsöket.

Az átlagember azonban ritkán birtokolt ezüstöt, s az ezüst – valamilyen szinten – továbbra is megmaradt szakrális fémnek, s így nem csoda, ha a mondák, mesék világában is jelentős szerepet játszik, hiszen ki ne hallott volna már ezüstkastélyról, ezüstfolyóról, ezüsthídról, ezüstrétről vagy ezüsterdőről? Nem meglepő módon az ezüst sokszor a Holdhoz, a holdszemélyiségekhez és a holdfényszerűen illékony tündérekhez kapcsolódva bukkan fel. Ipolyi Arnold így ír minderről:

„Nevezetesen azonban, mint a tündériesen képzelt tűz- , víz- , föld- , szélanyákat, személyesítik ismét meséink: mint isteni, főbb lényi tündéreket a nap és hold tündéranyákat is, kiknek sajátlag a hold és nap a fiuk; vagy mint tündéries nap, hold, és csillag testvéreket és sógornékat, kikhez a halandó, a mondahős vándorol a titkos dolgokat megtudni, általuk kik mindent látnak, bejárnak, tudnak útba igazíttatik, megsegíttetik. Gaalnál (372): ezüst meredek hegy ormán, körül véve magas fák árnyától áll a holdanya ezüst háza; a szeszélyes öregnő szidalmazva fogadja a lakába merészlő, kedvesét kereső vándornőt, megkérlelve hallja azonban szerencsétlen végzetét, és vigasztalja, hogy talán fia a hold fogja tudósíthatni, „mert az ö szeme, um. akkor is éber, midőn mindenki alszik, s ő azt is kikémleli, mi a nap tüzes látását elkerüli.” Fáradtan éh-szomjasan és álmosan jő az alatt a fáradt hold haza; ő is haragosan ütközik meg a jövevényen, míg anyja megkérleli. (…) Egy más mesénkben Majláthnál (258): a nap mint királyfi jő a királyleányért, kopogva a palota ablakára, s a kiadott hölgyet aranyhídon viszi országába a napközepébe; míg a hold király mint ezüst folyó nyúl alá, s ragyogó habjain viszi királyi aráját a holdba.” (265.)

A populáris kultúra farkasemberképének egyik meghatározó eleme, hogy kizárólag ezüstfegyverrel lehet véglegesen megölni a farkasembert, a hagyományos fegyverek nem sokat ártanak neki, elszenvedett sérüléseik mindig visszaregenerálódnak. Már fentebb írtuk, hogy a berszerkereket nem sebzi a fegyver, s Metsvahi is beszámol arról a korabeli farkasember-perek jegyzőkönyvei alapján, hogy a farkasembereket nem sebzi a közönséges puskagolyó. Az előző részben írtunk arról, hogy a Holdnak van hatása a farkasemberre, így adódik a következtetés, hogy a Hold féméből készült ezüstfegyvernek hatásosnak kell lennie a farkasemberek ellen. Róheim Géza egyik tanulmányában (Sárkányok és sárkányölő hősök. In: Ethnographia, 1911/3. 129–142., 1911/4. 193–209.) beszámol egy olyan holdhérosznak tekintett hősről, aki „a holdkirály leányától kapott ezüst sarlóval, azaz az újonnan sarlóalakban feltűnő holddal megöli a sárkányt.” (201.)

Úgy tűnik, elterjedt lehetett az a nézet, hogy a mágikus lényeket, köztük az éjszaka aktív szörnyeket, boszorkányokat vagy akár a farkasembereket csak ezüstfegyverrel lehet megölni. Konkrét szöveghelyet viszont csak egyet találtunk, ahol ez egyértelműen jelezve van. Metsvahi írja, hogy:

„Az olyan motívumok, mint például hogy ezüstlövedéket kell használni a farkasember megöléséhez, vagy hogy rózsafüzér vagy vörös derékszíj kerül elő az állatbőr alól, amikor egy farkasembert megnyúznak, a saaremaai hagyományban a megnevezett farkasemberekről szóló történetekben a cselekményt irányító elemekként bukkannak fel.” (351–352.)

 

Összességében elmondható, hogy a farkasember-mítosz egy igen összetett és bonyolult hiedelemkör, melynek – a fentebb tárgyalt tematika értelmében – legalább három rétege van. A farkasember-képhez hozzátartozik az őrület, az önkívületi és a megváltozott tudatállapot, valamint a farkas fizikai tulajdonságai (pl. erő, kitartás, ügyesség, gyorsaság), illetve a részben a szellemi világhoz kapcsolódó negatív és pozitív attribútumok (pl. rablás, vérszomj, gyilkolás, pusztítás, halál, szabad élet, segítés, útmutatás). A mítosz eme tényezők miatt valóban kapcsolódik a Holdhoz és az ezüsthöz, így a populáris kultúra farkasember-képének van igazságmagva is. 

 

79/2023
Szendrei László

 

Forrásművek:

Marie de France: Tizenkét szerelmes rege. Ford. Rajnavölgyi Géza, Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2001.

Hérodotosz: A görög-perzsa háború. Ford. Muraközi Gyula. Osiris, Budapest, 1998. 

Publius Ovidius Naso: Lycaon. In: Átváltozások – Metamorphoses. Ford. Devecseri Gábor. Magyar Helikon, Budapest, 1964.

Pauszaniasz: Görögország leírása II. Ford. Muraközy Gyula. Pallas Stúdió – Attraktor, Budapest, 2000.

  1. Petronius Arbiter: Satyricon. Ford. Horváth István Károly. Magyar Helikon, Budapest, 1963.

Idősebb Plinius: Természetrajz VII–VIII. Az emberről és a szárazföld élőlényeiről. Ford. Darab Ágnes. Kalligram, Budapest, 2014.