Beteg a Föld

Az elektronok örvénylése az atommag körül nem sokban más, mint a bolygók keringése a csillagok körül. A végtelenül nagy és a végtelenül kicsi találkozik ebben az evolúciós távlatban, amely az élőktől kreativitást, alkalmazkodást és nagylelkűséget kíván. Minden más fajnál többet követel az embertől, melynek természete tevékeny, átformáló és független alkotó jellegű. Sokszínű és eltérő törekvésekkel, rendkívüli erőfeszítéssel meghódította élettereit, felállította törvénykönyveit, néha a mindenség évezredes törvényein is átlépve, isteneket teremtve magának, vérengző dogmákkal uralkodva, s szenvedélyesen kutatva létének eredetét. Képességei lehetővé tették számára, hogy kitermelés, szervezés, átalakítás révén technológiai hőstetteket vigyen végre, hogy nagy fölfedezéseket tegyen, és végül azt is, hogy veszélyes módon megszabadítsa magát a természetes kényszerektől.

Miután azonban az ember ezt a nagy körülhajózást térben és időben befejezte, és minden lehetőt kitalált, hogy saját képére építse újra a világot, rövid idő alatt meglátja cselekedetei következményeit és a rosszul felfogott szabadság nagy árát. A természetes környezettől való eltávolodás hiba volt. Azt hitte, hogy elnyerte a szabadságot, holott csupán láncait cserélte fel egy másikra, melyet maga kovácsolt magának, s mely egyre súlyosabb és egyre jobban sebzi.

Iparágakat hozott létre, hogy az idő, a tér, a betegségek és az öregség, valamint a halál kockázatától és követelményeitől felszabaduljon. Megsokszorozta a termelékenységet, hogy az életszínvonalat emelje, és rekordokat döntött, hogy szabad idejében örökös álomvilágban élhessen, s míg ipari eszközeit az egyre nagyobb jövedelem elérésére használta fel, az idillikus partokat és folyóit használhatatlan szenny-csatornákká alakította át.

Vajon érdemes volt annyi energiát és erőfeszítést pazarolni el a hitvány eredményért? Hogy az ilyen kérdésekre megkíséreljük a feleletet, állandóan hivatkozni kell a világmindenség alapvető szabályára, amit az ember, amióta csak gondolkodik, nehezen tud lelkiismeretével befogadni. A mindenség alapszabálya a rend és káosz váltakozása, amit leegyszerűsítve a fejlődés kifejezéssel fogalnánk össze. A természeti egyensúlyok összetett szerveződése tanúskodik arról, hogy a fennálló állapotok sohasem voltak tartósak, még kevésbé az, amit az ember hozott létre. Meglehet, ezeket az elveket nem fogjuk tudni az ember kondicionált gondolkodásmódjával elfogadtatni, mert abban a hiszemben van, hogy bíznia kell az általa biztosnak vélt értékekben, és ezért azokat minden logika ellenére, még a saját józan esze ellenére is védi. A helyzet feletti cinizmusnak csupán egy akadálya van: a természet állapota.

Még hány szomorú képnek, beszámolónak kell érkeznie? Beteg bolygónk közvetlen jövője borzalmas eseményeket tartogat, melyek nem fogják mindig csak a harmadik világot, Ukrajna férfiait és asszonyait, Amazónia növényeit és fáit meg a sarkok egét sújtani, hanem rövidesen a párizsiakat, a Földközi-tenger partjait, a Loire-t és a mi egünket is súlyosan érintik majd.

Olajra alapozva

1990. nyarának története – Irak Kuvait elleni agressziója – jól példázza e bizonytalan dicsőség jellegét. A Közel-Kelet fő olajforrásainak mégoly ideiglenes lezárása is kiszámíthatatlan következményekkel járt volna a világ gazdaságára. Az ipari államok állig felfegyverezték a Közel-Keletet, mely a mi fegyvergyáraink nagylelkű ügyfele volt, s képmutató szemmel figyelték hadi eszközeik teljesítményét a pusztító szembenállásban, mely tönkretette a világ olajtermelő vidékeinek szociális és gazdasági szervezeteit.

Nyersolaj nélkül a hatalmas üzem, amivé e bolygó kifejlődött, megállna forgásában. Az “Élelmezés válsága” című könyvemben rámutattam arra, hogy az importált energiától való függés mezőgazdasági rendszerünk hirtelen összeomlásához vezethet. A legtöbb rovarirtó és növényvédő szer olajszármazékokból, vagy az azokból nyert energia segítségével készül. Így például egy tonna ásványolaj szükséges egy tonna nitrogén-műtrágya előállításához. Ugyanakkor a traktorok és más mezőgazdasági gépek – melyek nyersolajjal működnek és földjeinket járják már hosszú ideje – a népességet hajdan fenntartó emberi munka sokaságát helyettesítik. Akik az 1940. évi összeomlást átélték, tudják, hogy Franciaország az akkori sűrű falusi lakosságnak köszönheti a minimális élelmezés biztosítását, az elosztórendszer szervezetlensége és a drámaivá fokozódó hiány ellenére is. Az aktív földműves lakosság akkor 60 százaléknyi volt, igen erős önállósággal, míg ma csupán 8 százaléknyi, és teljesen az importált energiától függ. Abban az időben Párizst még kertekkel teli külvárosok vették körül, melyeket nem betonoztak és aszfaltoztak le. A szakértők szerint tömegpusztuláshoz vezetett volna, ha abban a helyzetben a falusi szervezet beszünteti működését. Márpedig, ha holnap Irak vagy holnapután egy másik állam csökönyössé válik, és hosszú időre nélkülözzük az igen becses ásványolajat, akkor erőszakkal fogjuk az ország lakosságának háromnegyedét kényszermunkára rendelni?

“Nem a talaj hozza létre a növényt, hanem a növény a talajt…”

Mire V. Herzael német agronómus a XIX. század végén kimondta ezt az elvet, honfitársa, Liebig már kirobbantotta az agrárforradalmat, melynek a mezőgazdaság tradícióinak és a vidék tájjelegének megváltoztatását, valamint a műtrágyázás expanzióját kellett elősegítenie.

Jóval az embernek a bolygónkon történt feltűnése előtt a termőföld, a növény- és állatfajok és a környezet közötti életfontosságú együttműködés jól funkcionált. A vegetáció bomlása elősegítette a humusz és az ásványi anyagok képződését, amiket az anyakőzet mélyéről szívtak fel azután a növények. Ez az állandó keveredés organikus emésztés, melynek bőségét az őserdő – vegyi tápanyagok jelenléte nélkül – mutatja be nekünk; ettől függött a termőtalaj gazdagsága és a termények minősége.

A talajnak megvannak a szabályozáshoz szükséges mechanizmusai. Sokáig, századunkig kellett várnia, hogy nem művelhető valamiként kelljen találkoznia vele. A talaj ugyanolyan értékű természeti környezetnek számított, mint a víz vagy a levegő. A Föld különféle tájai lehetővé teszik számunkra a talaj-élet minden stádiumának megfigyelését.

A turista Tasmanián, a 67 890 négyzetkilométernyi ausztrál szigeten szemlélődve elképzelheti, hogy néhány millió évvel ezelőtt Földünk megközelítően milyen látványt nyújthatott. Fantasztikus biomassza tárul a szeme elé, az élet állandó robbanása, megdöbbentő méretű vegetáció sűrű kuszaságban, mely a legősibb állat- és rovarfajok menedéke. Mindez állandó, meleg nedvességben fürdik. Ez bioszféránk lehetőségeinek víziószerű képe, ami a Földön sehol másutt nem található.

Elképesztő növényi és állati sokaság nyüzsög az Amazonas erdeiben is, ahol egy hektárnyi területen alig található két azonos fajtájú fa. Itt a fák sűrűsége 400 fa hektáronként, míg a mérsékelt övben csak 50 fa. Brazília területének 40%-a az Amazonas erdeje, ez Franciaország területének hatszorosa. A világ édesvíz-készletének egyötöde található itt. Egymillió állat- és növényfajnak ad otthont. A madárfajok száma 1800, a halaké 2000, a fákból 2500 fajta van jelen, a létező fafajták 2/3 része. Csodálatos milliő ez a föld, ahol az élet és a halál úgy követi egymást, mint egyazon ciklus két mozzanata. Ásványanyagok átlényegülésének eredménye ez a talaj, ahol a növények formálták át az anyakőzetet. A növényi és állati hulladékok, falevelek, gyökerek, rovarok, emlősök mikrobiológia átváltozása útján új szerves anyagok keletkeztek. Ez a tüneményes átalakulás és energiatárolás a fénynek és a fotoszintézisnek köszönhető, valamint a víznek, ennek az elsőrendű fontosságú elemnek, mely minden valószínűség szerint az élővilág információ-közvetítője, egyesíti a molekulákat, részt vesz a talaj és minden élőlény történéseiben.

Ahogy különböző eredetű tényezők szintézisét jelentjük mi magunk is, melyek meghatározzák az örökletes jelleget, úgy a talaj is sokféle típusba sorolható. Tényezők két csoportja hat egymásra: egyrészt az éghajlat és az anyakőzet természete, másrészt az erózió és az emberi tevékenység.

A szél, a napsütés és a víz ereje összefogva pusztítja a talajt. Az ember bőrének hámrétege a talajhoz hasonlíthatóan külső behatásokat szenved el, majd magától megújul. A talaj felszíne a természeti hatások után szintén gyorsan rendbe jön, sokszor a mélyebb rétegeit ért behatások után is, mert regeneráló ereje van. Az idők folyamán másfajta behatásokat is észleltünk, bőrünket vegyszerek érték, míg a talaj az energiáinak kiszipolyozását és nagy mennyiségű vegyszerrel való kezelését nem volt képes már elviselni, és romlásnak indult…

Az erdőből – sivatag

Ha képzeletbeli utazónk néhány év múlva visszatér a vad Tasmaniára, vajon ráismer-e, távolléte alatt nem éri-e el a végzet, mint számtalan más földi tájat? Mint Amazónia őserdeit, melyeknek helyét nemsokára sivatag foglalja el, mert az élő talaj elpusztulása nyomában terméketlen homok marad. A termőföldnek ugyanis 50-70%-a homok… A mai sivatagok kiterjedését szemügyre véve elképzelhetjük, milyen hatalmas földterület volt nemrég még termékeny. A termőtalaj pusztulását gyakran siettette az ember azzal, hogy a túlhajszolt növénytermelés miatt kizsákmányolta a talaj humusztartalmát. A gyérülő növényzet miatt csökken a környezet páratartalma, és ritkulnak az esőt hozó felhők is. A homokot a humusz köti meg, ezért ha ez elfogy a talajból, akkor a szél szabadon elhordja és szétteríti a valaha élőt, és végére ér a föld átalakulása.

Dél-Amerika gyorsított erdőpusztításainak egyenes következménye a szélrendszerek és ciklonjárások megváltozása, ami miatt Észak-Amerikában, a trópusi éghajlattól északabbra eső területeken megsokasodtak az aszályok és a vihar-katasztrófák.

Az OECD 1985-ös környezeti jelentésében azt közölte, hogy Európa és Észak-Amerika egyes vidékein az erózió évente az 500 tonnát is elérheti hektáronként. Ma az USA minden évben 1,7 milliárd tonna humuszt veszít el, míg a volt Szovjetunió országai 2,5 milliárd tonnát. Európa végzetes időszakhoz érkezett. Portugáliában az erózió 16,4 tonna termékeny földet vesz el hektáronként, Spanyolország 33,1 tonnát. Ez a veszteség Franciaországban 10 tonna volt hektáronként a hetvenes évek elején, míg 1990-re elérte a 20 tonnát, mert intenzív monokultúrák alakultak ki, és a szerves anyagok visszapótlásának hiányában kipusztultak a rétek.

A trópusi és egyenlítői övekben az ilyen ütem 10 év alatt véglegesen kimeríti a talajt. Afrika térképéről minden évben letörlődik egy Belgium területének megfelelő rész. Ha így haladunk, 2000 körül a termőföldek 35%-át elveszíti a Föld. Számszerűen kimutatható az emberiség felelőssége a sivatagok előretörése miatt: 20 millió négyzetkilométernyi új sivatag képződött néhány évtized alatt – az évmilliók alatt kialakult sivatagok egyötöd része.

Fő termelőtényezőnk a talaj, ezért ennek egészséges vagy gyenge, “törékeny” állapota határozza meg ellátásunk biztonságát. Erre volt nagy hatással az ipari-mezőgazdasági rendszer, ami a csőd szélére juttatta élelmezésünket. Joggal mondhatjuk, hogy egy “tudományos” társadalom ellentmondásaként a “fejlett civilizáció” tévedésen alapul. Az irányítók nem ismerték fel a talaj-növényzet-klíma összefüggést, ebből erednek a bajok. Nem utolsósorban hatalmas vállalati érdekek is táplálták ezt az önkritika nélküli, mezőgazdaság-ellenes rendszert.

Tudjuk, hogy a talaj kiveszi részét a klíma kialakításából, viszont kezdetben elengedhetetlen, hogy saját növényzetét is felhasználja a maga táplálására. Később az élő fajok azt használják fel, amit a természet pazar bősége feleslegként juttat szükségleteikre. Az “usus fructus” módszerével él a természet: a tőke megszerzése érdekében csak a “hozadék”, a gyümölcs használatával (usus), a teljes érték felhasználásával (abusus) szemben.

A talaj természetadta életviszonyaitól a monokultúráig igen nagy a távolság… A körforgásban a talaj saját növényzetéből táplálkozik, és így tudja újra megtermelni táplálék-növényeit. Ez a folyamat több leleményes mechanizmusnak köszönhető; a talaj táplálja és fenntartja magát, miközben olyan fajok szaporodását szervezi meg, melyek egyensúlyának fenntartását is szolgálják, de egymásnak is a javára vannak. Amit mi “gazdanövényeknek” nevezünk, szintén részét képezik ennek a tervnek. Ezt a természetes összhangot bontja meg az ember, ha egy-egy szezonra csupán egyetlen növénykultúrát telepít, mert így a talaj energiáját gyengíti. Ez azonban még nem hasonlítható ahhoz a veszélyhez, amit a folyamatos monokultúrák jelentenek, mert azok néhány év alatt teljesen tönkreteszik talajukat. Túl gyakran feledkezünk meg az ökológiáról, amikor hol ilyen, hol olyan monokultúrát vezetünk be. Tömegesen használunk rovarirtókat és növényvédőket a talaj védekezésének pótlására, és a károsult és legyengült föld termékenységét is mesterségesen kell helyreállítanunk.

A sivatagosodás felé vezető úton az első hiba a műtrágyák tömeges adagolása, amivel siettetjük a talaj ásványi sókkal való telítését és a biológiai egyensúly felbomlását. Ettől rendellenessé válik a növények fejlődése. A katasztrofális vegyszer-arzenál alkalmazása azután befejezi a talaj pusztítását, s bár maradt még néhány kipróbálható recept a falusi praktikák közül a talajmentésre, gyógyulás alig remélhető… Már csak a régi jó tanács marad: “A gazda a jó családapa gondosságával művelje földjét!”

Sivatagot könnyű teremteni

Ha a talaj kezd kimerülni, nincs sok már hátra, a folyamat nem állítható meg, és rövid időn belül sivatag lesz a helyén.

Ma még bőséges az Egyesült Államok mezőgazdasági termelése, és példaként szokták felhozni az “élenjáró nemzet” teljesítményeit, ám valójában, a jövőre nézve, aggasztó a helyzet. A Vadnyugat meghódítói, a pionírok még 3 láb vastag humusztakarót találtak, mára azonban az USA területének 70%-a van az előrehaladt terméketlenség állapotában. Az USA legtermékenyebb részén, a Minnesota, Iova, Illionis és Dakota területén áthúzódó “kukorica-övezetben” hatalmas szója-, kukorica- és búza-monokultúrákat találunk. Ezt a millió hektárnyi koromfekete földterületet óriási “megkövesedett” zónák szakítják meg, szklerotikus, növénytermesztésre már alkalmatlan plakkok.

Még mindig majdnem mindenki hisz benne, hogy gazdálkodási rendszerünk az élelmiszerellátást bőségesen biztosítani képes, holott tévedhetetlenségünk délibábja mögött egyre nő a talaj pusztulásának réme, létfenntartásunk alapja összeomlóban van. Az elmúlt 50 év folyamán – a termékeny párizsi medencét is beleszámítva – Franciaország földjének szervesanyag-tartalma 5%-ról 1,9%-ra csökkent hektáronként. Tudnunk kell, hogy 1,5% a kritikus határ, ami alatt megkezdődik a visszafordíthatatlan elsivatagosodás folyamata.

Az emberi előrelátás hiánya

Az ipari társadalom hulladékai a legkisebb forrásokba is beleszivárognak, melyeket pedig védettnek hittünk a föld mélyén. Szennyezik patakjainkat, folyóinkat, tavainkat, a tengereket is, föl egészen a sarkvidék jegéig.

A tenger néhol hatalmas méretű szennycsatornához hasonlít; a nyersolajszállító tankhajók a tengerbe bocsátják orrfacsaró rakományukat, amitől láthatatlan hártya képződik a felszínen, millió és millió tengeri mérföld hosszúságban elpusztítván a planktonokat. A fito-planktonok az óceán felszínén élnek, és az atmoszférában megsokszorozódott széndioxid megkötése miatt fontosak, mert tudomásunk szerint ez a széndioxid-többlet okozza az üvegház-hatást és a Föld felmelegedését.

Az idővel folytatott versenyfutás azt követeli, hogy meg kell mentenünk folyóinkat és óceánjainkat a saját magunk megmentése érdekében is. Még 1974-ben hangzott el René Dumont ökológus professzor történelmi felhívása a televízióban, amit senki sem tartott nevetségesnek vagy provokatívnak, sőt, igen világos volt az előadása. A nézőknek egy pohár vizet mutatott, amit kiivott, és hozzátette, hogy ezt a banális mozdulatot 2000-ben már nem tudjuk megismételni.

A vizek veszélyeztetettségéről ma már tekintélyes terjedelmű irodalom áll rendelkezésre. Fontos szerepe van ebben a mezőgazdasági tevékenységnek. A termelők nehezményezték a környezetvédelmi miniszter, Brice Lalonde kritikáját, de megértették, hogy milyen kelepcébe csalták őket. Egy gazda 1990-ben egy rádióinterjúban így tört ki: “Rendben van! Nem vagyok egy nagy “öko-fej”, de mégis ökológus is vagyok. Jól látom, hogy működésünkkel, ahogy kimerítjük a földet a termés fokozása végett, a talaj nem tudja többé tartalékait helyreállítani. Amint egy kis eső esik, a csatornákon át mind a tengerbe ömlik. Azelőtt az évelő kultúrák, mint például a rétségek, megőrizték a talaj erejét. A vetésforgónk nem olyan, mint valaha volt. Felcseréltük egy rövid ciklussal – napraforgó-kukorica-napraforgó-kukorica…! Az eredmény: az idén például nem lesz 8 q/hektárnál több termésem, amikor pedig 50 q-nak kellene lennie ahhoz, hogy a termelés költségeit fedezni tudjam…”

Tehát a gazdák bűnösök vagy áldozatok? Számomra a válasz világos, és ezt fejezte ki Antione Waechter, az európai zöldek képviselője is: “A földalatti vizek szennyezéséért a mezőgazdaság felelős, de nem a gazdák, akik nem beleegyező szereplői az agrárpolitikának, amit rájuk kényszerítenek…” Húsz év óta mást sem teszünk, mint váltakozó irányvonalakról locsogunk, ellentmondó intézkedésekkel megzavarjuk az embereket, és tönkretesszük az erőforrásokat. A gazdák helyzete ma már tűrhetetlen. Áldozatok és bűnösök egyszerre! Ők szenvedik el egy összefüggéstelen politika tévedéseit. Azt kívánták tőlük, hogy termeljenek többet, mindig többet. A 60-as években hektáronként 40 sertést tartottak, ma meg 5000 darabot! “Termeljetek, termeljetek!” – visszhangzik még mindig a parancs. Azonban erre a földekről csak az agónia rettenetes visszhangja érkezik.

Minden évben 15 millió tonna műtrágyát (nitrátot, foszfátot és káliumot) terítünk el Franciaország talaján. A mezőgazdaságilag hasznos felület 30 millió hektár, de tudjuk, hogy csupán 15-20 millió hektár intenzív művelésű, ami ezeknek a vegyszereknek a nagyrészét megkapja. Ez azt jelenti, hogy a műveltföldek átlagban fél tonna műtrágyát kapnak hektáronként. Miután tudjuk, hogy a termelt növények nem képesek többet felszívni néhányszor tíz kg-nál évente és hektáronként, felmérhetjük a felesleg nagyságát, és nem csodálkozhatunk, ha több millió tonna felhasználatlanul folyik le a folyókba és a talajvíz-hálózatba. Így van azután, hogy csupán nitrátból 2,5 millió tonna hatol be évente a talajvizekbe.

A példák éppen eléggé mutatják, hogy a gazdákat miként terelték ebbe a zsákutcába, ahova viszont a “zöld forradalom bajnokai” nem jöttek be… Egy biztos: az egész társadalom fizeti majd az igen borsos árat ezekért a hibákért, de az agrárvilág feldarabolásának fő haszonélvezői nem lesznek kéznél a számla kiegyenlítésének idején.

Megállapították, hogy a vegyszerek tömeges alkalmazása rákos megbetegedéseket, mérgezéseket, genetikai mutációkat, golyvát és fluorózist okoz. Becslések szerint minden évben 200-1000 újabb vegyi termék kerül piacra a már forgalomban lévő hatvanezren kívül. A növényvédő és rovarirtó vegyszerek évi forgalma 1972-ben 3 milliárd dollár volt, míg 1990-re már 50 milliárdra rúgott. Ezt a rendkívül nagy növekedést az ipari mezőgazdaság apostolai helyesnek tartották a növénykultúrák megvédése érdekében.

Ennek a hajszolt fejlődésnek a főszereplői félelmetes összeesküvést szőnek. 1990-ben Párizsban az Újságíró Központ kerekasztal-konferenciáján vettem részt, ahol a mezőgazdák, iparvállalatok megbízottai, kutatók, politikusok és a szakszervezet megbízottai is megjelentek. A klasszikusmezőgazdasági szakma egyik képviselője csodálkozását fejezte ki, miért nem kapható tisztes tájékoztatás arról, hogyan javítható a földművelés gyakorlata. Szerintea gazdák ennek az információhiánynak az áldozatai. A termelők nem kaptak tájékoztatást munkájuk gazdaságosságáról és a szennyezés csökkentésének fontosságáról sem – hacsak maguk nem jártak utána. Meg kell jegyezni, hogy vannak éleslátásúak, akik empirikusan rájöttek ezeknek a kérdésekneka fontosságára.Lássuk ezt közelebbről:

A napraforgó-kultúra számára eddig az elfogadott átlagos nitrogén-műtrágyamennyiség 120 kg volt. Egy picardiai gazda kíváncsiságból néhány évig megpróbálta 80 kg-ra, majd 60-ra csökkenteni a hektáronkénti adagot. Meglepve látta, hogy a termésátlag ennek ellenére nem csökkent. A gazdák addig beszélgettek erről egymás között, és cserélték ki tapasztalataikat, mígnem mindenki elismerte – a kutatóintézetet is beleértve –, hogy szükségtelen 60 kg-nál több nitrátot alkalmazni hektáronként, mivel a fölös mennyiség már tiszta veszteség lenne(kivéve talán a műtrágyagyár számára). Vajon hány ehhez hasonló tapasztalatot kell a gazdáknak még szerezniük, hogy rájöjjenek, a vegyipartól való függésük lazítható, sőt fel is bontható?

A paradicsom valóban nagyüzem?

Mi lenne 6 millárd földi halandóval, ha mind azonos életnívóra törekedne? Ha például az amerikai étkezési szokást választják, mely húsfogyasztáson alapul, akkor a Földnek, az emberek tömegén felül, még 10 milliárd szarvasmarhát és sertést, 6 milliárd baromfit is kellene hordoznia a hátán, holott húsfogyasztó népességből ennek csak kis részét bírja eltartani.

A rövidesen tarthatlanná váló állapot megértéséhez tudni kell, hogy a világ népességének 20%-a fogyasztja el a mezőgazdasági termelés 80%-át. Így nehéz a fejlődő országoknak erkölcsi példát mutatni, mert jogosan törekszenek olyan életszínvonal elérésére, mint a miénk. Szédület fog el, ha arra gondolok, hogy egy napon 2 milliárd kínai saját vécét és zuhanyzót kíván a lakása számára. Kína és Tibet összes vizei sem elegendőek ennek az ijesztő fogyasztásnak az ellátására. Ne feledjük, hogy minden “kis dologra” 20 liter vizet billentünk a lefolyóba, és ezt a munkálatot napjában többször megismételjük. Éppen ez a baj. A megnövekedett pazarlás hulladékaival vannak telítve a csatornák, melyek mindezt ugyanarra a végső rendeltetési helyre szállítják: a természetbe. Vajon – még óriási beruházások segítségével is – képes lenne-e az ökorendszer visszaáramoltatni ezt a tömeget?

Amint látható, a problémák nem egyszerűek, és félelmetesek a megoldások is. Kétségtelen, hogy életcéljaink és életmódunk szívettépő megváltoztatására van szükség.

Ha a biológiai mezőgazdaság kis világát nézem, hogy milyen küzdelmet folytatott az utóbbi tíz évben az agrokémiai kombinátok titánjaival, azt gondolom, van még remény. A világ felkészült a bio-forradalomra, amiben a jóakaratú résztvevők a biológiai mezőgadaság Budapesten tartott kongresszusán is megegyeztek. Kivételes értékű gondolkodásuk módfelett megindított. A zöld riadó megingatja a legerősebb előítéleteket is, és a paraszti mezőgazdaság egy emberarcú társadalom új definícióját fogja megteremteni. Talán akkor majd eljutunk a cserék civilizációjától a javak megosztásához!?

A biológiai mezőgazdaság sikeres áttörést ért el, az első lépést az energetikai és élelmezési önellátás és függetlenség útján. Most a pedagógia feladata széles körben elterjeszteni, küzdve a maradi erők és a torzítások ellen, melyek meghamisítják. A biológiai mezőgazdaság elvitathatatlanul politikai tétet képez, ez az, ami egyidejűleg ereje és gyengesége is. Termőföldünk minden termékének hagyományos minősége, jellegzetes zamata ahhoz az emberi géniuszból fakadó népi szaktudáshoz kapcsolódik, amihez – bármekkora is a technológiai teljesítménye –, nem fogható az agro-élelmiszeripar. A biológiai mezőgazdaság arra törekszik, hogy az élelmezés uniformizálása és elszegényesedése ellen megoldást találjon. A “végzetes táplálékok” iránti érdeklődést és divatot kijózanodás váltotta fel. A futurológusok tévedtek, amikor bennünket a 2000. év küszöbén azbeszt búvárruhában, fejünket antennával felvértezve idéztek maguk elé, amint színes pirulákkal táplálkozunk fémesen csillogó, fluoreszkáló világunkban. Biztosan nem ez a mai férfiak és nők törekvése. Ki akarnak lépni ebből a destruktív sci-fi világból, kiszabadulni a mesterkéltség spiráljából, megtalálni a valódit, a “jó-életet”.

Jobban kívánják, mint bármikor, a rendes étkezést, a gyümölcsöket, a gabonaneműeket, a műtrágya és rovarirtó nélküli termékeket és a kovásszal sütött házi kenyeret. Nemes anyagból előállított rusztikus tárgyak kellenek az embereknek, faasztal, porcelán edények, műanyag helyett gyapjú vagy lenvászon, nádfonatú karszék, baldachinos ágy, kerékpár, természetes gyógyszerek és bio-élelmiszerek. Nemet mondanak az egységesítésre s a sztereotíp magatartásformákra, visszaszorítják a szabványosítást. Mindenki kimutatja a divattal, a társadalom normáival szemben is egyéniségét, különbözőségét, sajátos értékként. Ez a “zöld bolygó” útja, a visszatérés a természethez, az öko-termékekhez és a természetes környezethez. Ez a bio-forradalom.

Philippe Desbrosses ökölógus professzor
a brüsszeli Európa Parlament bizottsági szakértője.