Ezüstkor

Csak egy lépésnyire az ideálistól

Milyen furcsa: vaskor és bronzkor ismeretes a történettudományban, de ezüstkor már csak a legendák és mítoszok világában létezik. Emelkedést jelent-e vagy süllyedést ez a sorrendiség? Ha a pozitív tudományok szemszögéből nézzük, a technológiával operáló bronz- és vaskor fontosabb, előremutatóbb és fejlettebb, mint a mitikus ezüstkor. Ám ha a szellemi értékek mércéje szerint vizsgálódunk, akkor az ezüstkor van előbb, az a fontosabb.

Arisztotelész azt mondja: „Az ezüstről nem lehet megmondani, hogy micsoda, hanem azt lehet rajta megjelölni, hogy olyan, mint a cink.” (Metafizika, 8.3. 1043.b.) Ez a tétel azonban mintha egy alacsonyabb rendű hasonmással próbálná meghatározni a magasabb rendűt: a cinkkel az ezüstöt.
Hasonló ez az emberi szervezet talán legértékesebb, legbonyolultabb szövetrendszerének, az agykéreg szürkeállományának a helyzetéhez. „A nyugati anatómia és fiziológia szerint a homloklebeny szürkeállományában zajlik a gondolkodás, itt születnek a ítéleteink, itt székel az erkölcsi érzék, itt dől el, mi helyes vagy helytelen, döntéshozó képességünk is itt lakik.” – állítja Dr. John Mumford, ausztrál jóga tanító. Miért nem ezüst-állomány? Miért elégedjünk meg egy közönséges szürke-állománnyal? A szürke csak alacsonyabb oktávja az ezüstnek. Bár az ember a szürkeállomány segítségével is valóságos csodákra képes, milyen csodákra volna képes egy ezüst-állománnyal, egy ragyogó tudatállapottal? Amikor tudata teljes pompájában kibontakozna? Elmélkedése, merengése során – szándékosan nem a meditáció kifejezést használjuk – az ember gyakran a tudatalatti szférákba téved – de miért nem tudat feletti mezőkön jár? A tudatalattiban bányászkodva sok mellékterméket, hulladékot és szennyet lehet a felszínre hozni, míg a tudatfölöttiben kutatva nem mocskot, hanem kincset találna az ember.

Amíg még nincs ilyen tudati ezüst-állománya az embernek, marad a szürkeállomány a maga fantasztikus képességeivel és korlátoltságával együtt. A káprázatnak teremtő ereje van, amit gyakorol is az ember fölött. Az illúzió elhiteti az emberrel a valótlant és elfeledteti vele a valóst.

Meddig van igaza valakinek, és mikortól téved? Az öt vagy az ezer a nagyobb tévedés a négyhez képest? Hiszen egyik vélemény sem igaz, bár az egyik kevésbé nem igaz, a másik pedig jobban nem igaz. De mindkettő hamis, és csak hamis. Ha tévedsz, ha kicsit, ha nagyot, akkor is csak tévedsz.
Pedig a testnek megvan az emlékező képessége: egy sportoló fizikuma egy sérülés kényszerű szünete után képes felidézni a fizikai terhelést és sokkal hamarabb visszaáll az edzett síkra, mint ahogy az elvárható volna. A mag is emlékezik: a fáraók korából való búza még csíraképes. Akkor a lélek is kell, hogy emlékezzék! Eredeti honára, eredeti természetére, viszonyaira.

Márpedig az embernek a végső igazságokat, sőt, a végső valóságot kellene keresnie, azokra kellene emlékeznie. Talán ez volna a legnemesebb emberi hivatás, aminek fényében persze a hétköznapi életet is le lehet élni. A bölcsesség messzire mutat és messzire is ér. Messzibb, mint az akarat, tovább, mint a képzelet, távolabb, mint az álom… Amikor hátratett kézzel állsz az ablaknál és bámulsz kifelé – amit látsz, láttad már ezerszer, de ezeregyedszerre fölfedezel valami újat: az ugyanaz másmilyenné válik, elevenebbé, színesebbé, mélyebbé és magasztosabbá.
A bölcsnek elegendő szürke kabátot viselnie, az ostoba ezüstösen csillogó öltönyben tetszeleg.