Korok divatja – korunk divatja

Több ősi írás is említ egy olyan korszakot – nevezze bár Aranykornak vagy paradicsomi állapotnak –, amikor az emberiségnek egyetlen tudása volt: az égi származásra való emlékezés, a tiszta élet törvénye. Nem ismerte a földművelés, az ipar, a művészet és a mesterség eszközeit, gyümölccsel táplálkozott, gondtalan volt és derült. Testvérek vették körül, a természet harmóniájában, nem voltak sivatagosodó vidékek az emberi tevékenység nyomán, és egyetlen életszemlélete volt csak: visszatalálni a lelki szférákba, keresni és meglelni a Mindenség Urát, eljutni az Ő szeretet-birodalmába.

A ruhaviselet kialakulása

Ebben az aranykorban az emberek olyan egyszerűek voltak, hogy még az öltözködésre sem gondoltak, hiszen testük önmagában is beilleszkedett a természet harmonikus egységébe. Amikor pedig megjelent az első viselet, sokkal inkább díszítésre, ékesítésre, figyelemfelhívásra szolgált, mintsem védelemre vagy a szemérem elleplezésére. Bizonyítják ezt azok a tűzföldi indiánok, akik csaknem ruhátlanul éltek, igen hűvös, óceáni éghajlat alatt. A bevándorló európaiak azonban szégyenletesnek találva egyszerűségüket, felöltöztették őket, és ez a népcsoport a „túlöltözöttség” és a behurcolt betegségek hatására teljesen kipusztult.

Elmondhatjuk tehát, hogy az emberiséget a ruhaviselet tette a hidegre túlzottan érzékennyé, változtatta bőrét az egyik legvédtelenebb pontjává. Mára már elkerülhetetlen a ruha viselete, télen megfagynánk, nyáron pedig a perzselő nap sugarai támadnák meg túlságosan világos bőrünket. A testrészek elfedése pedig kialakította a szeméremérzést.

Az öltözetnek őseink mágikus erőt tulajdonítottak, azt gondolták, a ruha védelmi szerepe nem fizikai tulajdonságaiban, hanem varázserejében rejlik. Hitük szerint a ruha védelmet nyújtott az ártó szellemek hatalma ellen, talán ez magyarázza a sok bűvös ruhadarabot a népmesék világából. A viselet – mint oly sok népművészeti örökség – rendkívül sok esetben egész szimbólumrendszert alkot. A napot, a csillagokat jelentő fejdísz, a napsugárra, vízfolyásra utaló szalagok, a termékeny földet szimbolizáló virághímes kötényszél, mind őseink világképét tükrözi.

Az öltözéken kívül fontos volt még a test-díszítés, a testfestés, a testtorzítás. Ennek örökségeképpen maradt fenn a fülcimpa átlyukasztása, a női kozmetikázás, de idesorolható örökség a magas sarkú cipő és a fűző viselése is. Ez utóbbiak egészségre gyakorolt hatásai sokkal súlyosabbak, mert maradandó szervi elváltozásokat okoznak. A tűsarkú cipő a lábfej rugalmas tartószerkezetét deformálja, sőt – orvosi megállapítás – még az agyműködésre is károsan hat.

Az öltözet tehát sok szerepet betöltött egyszerre, elsősorban kiemelt, díszített, felhívta a figyelmet, másodsorban elleplezett, védett és melegített. A hagyományos kultúrában a ruha mindig megmutatta a társadalmi helyzetet, az életkort és a származást is. Az „egyforma” népviseletek között soha nem találunk két egyforma ruhadarabot, ha apróbb motívumokban is, de magán hordozza az egyéniség jeleit.

A konfekcióipar és a divat ma az uniformizálódás felé tart, de azért a ruházat ma is sok mindent elmond viselőjéről: korát, társadalmi helyzetét, ízlését, sőt még világnézetét is megmutatja.

Számos ruhánk szabásvonala hordoz ősi elemeket, a népviseleti darabok az utóbbi időben újra hangsúlyt kapnak öltözködésünkben, talán az uniformizálódás elleni harc eszközeként. Mivel pedig a népi divat mindenhol megtalálható, ezért más népek viselete is bekerült a hazai ruhatárakba: a dél-amerikai poncsó, az indián mokaszin, az eszkimó anorák, a német lóden stb.

Az egyetlen igazi, nemzetközi sikert arató népi ruhadarab azonban az amerikai aranyásók és marhapásztorok lenvászon munkanadrágja, a farmer lett. A hatvanas évek diákmozgalmaiban egy nemzedék szószólója volt, ma már nemre, korra való tekintet nélkül mindenki magára húzza ezt a nagy múltú, jellegzetes indigókék ruhadarabot. Mára már egyik eszköze és egyben tárgya is lett az „egyenruhadivatnak”. Így sajnos tucattermékké vált, a fogyasztói társadalom egyik alapköve, az egyéniségromboló és egyneműsítő társadalmi érdekek segédeszköze lett.

Az utóbbi években sokan felfedezték a népi szabások egyszerű vonalait, a takarékos anyagfelhasználást, a természetes anyagok kellemes hatását. Ezek alapján a szabásvonalak alapján bárki könnyen készíthet ma is inget, nadrágot, kabátot.

A ruhafélék három alapformája létezik. Egyik a poncsó: egy téglalap alakú anyag, melyen középen a fej számára lyukat vágnak. Amerikában és Ázsiában terjedt el leginkább. Az ing a poncsó leszármazottja, az ujjak számára két oldalt összevarrott változata. A másik alapforma a vállra vetett, elöl zárt köpeny. Ázsia középvonalában található, ide tartozik a török kaftánoktól a japán kimonókig sok-sok ruhadarab. A ruhafélék legősibb alaptípusa az ágyékkötő, a kötény. Ebből alakultak ki a szoknyák és a lepelruhák.

Hűvösebb éghajlaton a gyapjú- és bőrruhák viselete terjedt el. Ha az állatvilág védelmében szeretnénk elkerülni a bőrruhák használatát, mert úgy véljük, ne öljenek meg sem kölyök-, sem pedig kifejlett állatokat prémes bundákért, táskákért, cipőkért, akkor lehetőségünk adódik gyapjúruhák használatára, amihez nem szükséges elpusztítanunk a juhokat, sőt nyári időszakban történő nyírásukkal még segítünk is nekik elviselni a hőséget. A gyapjúruhák kínálta lehetőségekkel a későbbiekben ismerkedhetünk meg.

Textíliák növényi anyagokból

A növényi anyagokból készített ruhák hagyománya a gyűjtögető népek faháncs- és fűszálszoknyájáig nyúlik vissza a mediterrán világban. Közép-Európában a legrégebbi lelet egy kb. ötezer éves lenből készített szövetmaradvány, ezt Svájcban találták meg. Hazánkban egy őskori urnán találtak szövésre utaló ábrázolásokat.

Úgy tűnik, a növényi anyagok felhasználása ruhakészítésre nagyon régi keletű, igazából nem tudjuk a pontos keletkezését. Következtetéseket vonhatunk le egyszerű eleink életéből: mivel az emberiség kialakulása a kedvezőbb, melegebb éghajlatú területekre tehető, először a könnyű, gyorsan elkészíthető, szellős fűszoknyák, faháncs ágyékkötők használata terjedt el. Ezt követően kezdték a növényi rostokból durva szőttesek készítését, elképzelhető, hogy a jégkorszak bekövetkezését jelző hűvösödő időjárás miatt. Ha igaz, akkor az állati bőrt nemigen öltötték magukra a jégkorszak beállta előtt. Ha pedig így van, akkor az emberiség aranykorában – a jeges birodalom uralkodása előtt – nemigen foglalkoztak ruházkodás céljából történő vadászattal.

Nem tudni, hogy rostos anyagokból milyen szövetet tudtak előállítani, mindenesetre azt tudjuk, hogy igen messzire nyúlik vissza történelmünk során a fonás, szövés mestersége. Azért is nehéz pontos ismereteket szereznünk, mert igen kevés növény alkalmas arra, hogy a szálában végigfutó rostokból fonalat sodorjanak. Mindössze a lent, a kendert, a csalánt és a gyapotot ismerjük ilyen tulajdonságúnak.

A len igénytelen, hűvösebb éghajlatot is elvisel, a kender hosszabb szálú, és az enyhébb éghajlatot kedveli. A gyapot trópusi eredetű, és a belőle készült pamut rendkívül közismert.

Hazánk éghajlata jól megfelelt a kendertermesztéshez, ezért ezt az erős vásznat adó növényt telepítik leginkább a rostnövények közül. A kenderfeldolgozással már a honfoglalás előtt megismerkedett népünk, mivel termesztése igen egyszerű, feldolgozása sem igényel különösebb tapasztalatot, eszközkészlete házilag elkészíthető.

A család vászonszükségletét ellátó munkafolyamat jól beilleszkedett a paraszti munkarend évi szerkezetébe, kitöltötte a téli időszakot, ezenkívül a fonás-szövés közösségi szórakozási forma volt.

Egy család általában ötven-hatvan négyszögöl kendert vetett. A jó, hosszú, vékonyszálú kendert sűrű vetéssel nyerték, így magasra nőtt. Augusztusban elvirágzás után a növényeket le lehetett nyűni (szedni). A szálakat tövestől tépték ki a földből, hogy minél hosszabb maradjon, majd marokra kötözték, és áztatni vitték a patakba vagy tóba – ezek voltak a kenderáztatók. Ha a kender még meleg augusztusban vízbe került, elég volt nyolc-tíz napig áztatni, ha nem, úgy hosszabb időre volt szükség. Az áztatásnak ugyanis az a célja, hogy a rostok közötti fás rész megpuhuljon és könnyen eltávolítható legyen. Ezt követi a tilolás. A tiloló egy vályúba illeszkedő csappal rögzített fakésből és állványból áll. Tilolás után a fás részek kihullottak, a szálak elváltak egymástól. A kenderszálak további finomítására a rostfésűket, gerebeneket alkalmazták. Ezt követően minőségileg osztályozták a fésült kendert, a fésűben maradt kócot pedig zsákok készítésére használták.

A fonást a legősibb módon, arcon vagy combon sodorva végezték, de így csak rövid szálakat készíthettek. Az orsó feltalálása lehetővé tette a hosszabb fonal előállítását. A megfonandó anyagot egy hosszú rúdra, a guzsalyra kötözték, a guzsaly rögzítési módja változatos volt, a csángó asszonyok például övükbe tűzték, így járás közben is tudtak fonni, mások térd közé szorították, és ülve fontak. A guzsalyról letekeredett szöszt az orsóval sodorták – két végén hegyesedő fadarab, melynek egyik végére nehezéket erősítettek – melyet a levegőben pörgettek úgy, hogy magát a sodrást bal kézzel végezték, az orsót jobbal forgatták. A guzsalyokat a múlt század végén kiszorították a rokkák, bár az erdélyi területeken a mai napig fennmaradt a guzsalyos-orsós fonás.

Az elkészült fonalat először hamulúggal kimosták. Erre a célra a bükkfa hamuja a legalkalmasabb. A fonalat szapulókádba tették, forró hamulúggal leöntötték, majd tiszta vízzel kimosták a patakban vagy tóban. Először kiöblítették, majd többszöri csavarást követően a sulykolónak nevezett szerszámmal jól kiverték. A fonalat, a ruhát mindig a napra tették száradni, ahol nemcsak megszáradt, de sárgás színe is megfakult, fehérebb lett, illetve a napsugarak fertőtlenítették is az anyagokat – napszagtól átitatott ruhában eleink is jobban érezték magukat.

A következő munkafolyamat, ahol a fonalból textilanyag lett, a szövés.

A szövés első lépése a láncfonalak felvetése, melyeket kimértek a szövőszékre való felrakáshoz. Ez a szövés legbonyolultabb része, mindig több asszony végezte, megtanulni csak gyakorlatban való bemutatással lehetett. A legősibb szövőszék két ágasfára helyezett vízszintesen álló rúd volt, amelyre egyenlő távolságra láncfonalakat kötöztek, és a fonalak végére nehezéket raktak. A szövés a vetülékfonalaknak a láncfonalak közé dugdosásával folyt. A szövőszékek számtalan függőleges és vízszintes változata alakult ki, amíg megjelent a legfejlettebb, a lábítós szövőszék. Itt a vetülékfonalakat a vetülővel dobják a láncfonalak közé, és a leverésükre nádból készült borda szolgál. A kész szőttes hengerre csavarodik, így bármilyen hosszúságú fonal felvethető.

A szövés kialakulása elsősorban nem Európa érdeme, hiszen amíg Afrika nagy részén, talán még Európában is, állatbőrökkel pótolták a szőtteseket, addig a Kolumbusz előtti fejlett Amerikai földrészen, sőt a pueblo és navaho népeknél (és egyéb ősi kultúrákban is) magas szintű szövéskultúra alakult ki.

Szóljunk a megszőtt anyagokból szabással, varrással elkészíthető ruhadarabokról is. Az első ilyen az eleinte nyersfehér anyagból, négyszögletes formában készült kendő. Jó célt szolgált szélben, fagyban, hóban, az asszonyok a fejükre csavarták, s végeit a derekukon megkötötték. A gyerekeket is ilyen jó meleg szőtteskendőbe tekerték.

A másik régi ruhadarabunk az ing volt. A törzset borító téglalap alakú részből – amin a fejnek téglalap alakú nyílást vágtak – és a vállrészhez varrt ujjakból állt. Az ingeket erősítésül és a könnyebb felhúzás érdekében hónaljfolttal (pálhával) látták el. Az ingeket csuklónál, nyaknál hímzéssel díszítették. Ezeknek a motívumoknak gyakran mágikus jelentőséget tulajdonítottak. A csángó asszonyok például szoptatáskor „csicshímes” inget hordtak, ami – hitük szerint – megvédte tejüket a rontástól.

A felső szoknya a kötényből alakult át fokozatosan. A közbülső periódusokat mutatja a csángók félig kötény, félig lepelszoknya „katrincája”, vagy a kalotaszegi nők elöl nyitott, feltűrt „muszuj” szoknyája.

A nadrág először még csak harisnyaszerű nadrágszárból állott, ilyen például az észak-amerikai indiánok „leggingje”. Ez a különálló nadrágszár a székelyek gyapjúharisnyájával és a csángók fenékrész nélküli nadrágjával rokon, itt maradt fenn a legtovább. A bőszárú gatya a közép-ázsiai lovasnépektől származik, évszázadokon át szűkebb volt a szára, csak a XIX. században bővült meg. Ekkor alakult ki a paraszti életet reprezentáló sok szélből varrt, rojtos bőgatya.

Gyapjúfeldolgozás – posztókészítés

A textília előállítására nemcsak növényi rostok, hanem a juh gyapjas szőrzete is alkalmas, mivel a gyapjú szálai könnyen egymáshoz tapadnak, sodorhatók, fonhatók. Gyapjúból lehet szövéssel is előállítani anyagot, a másik módszert, a hazai történelem jurtasátraiból közismert nemezkészítést pedig a közép-ázsiai nomád népektől örököltük.A nemezelés a gyapjú azon tulajdonságán alapszik, hogy szálai ütögetésre víz hozzáadásával könnyen összetömöríthetők. A durvagyapjas juhok gyapjából nemezeléssel nemcsak sátorponyvát, szőnyeget, takarót, hanem köpenyfélét, csizmát, lószerszámot, lágyabb gyapjúból kapcát, harisnyát, kesztyűt, süveget is készítenek.

A nemezkészítés első lépése a gyapjú tépése, fellazítása, ezután a gyapjút gyékényszőnyegekre egyenletesen leterítették, és forró vízzel belocsolták, majd a gyúrt tésztához hasonlóan az egészet karvastagságú fahengerre feltekerték, és jól átkötözték. Mintás nemeznél már ekkor ráhelyezték a más színű gyapjút, a minta formáját követve. Miután ütögetéssel elvégezték a tömörítést, görgették, majd gőzfürdőbe áztatták. Az elkészült nemez ollóval nem volt vágható, csak éles késsel lehetett kiszabni.

A másik, egyszerűbb nemezkészítési technika segítségével a lágyabb gyapjak feldolgozása történt. Kártolással a gyapjúcsomókat fellazították, kifésülték, szálasították. A kártolást követően a gyapjú nemezszerű darabokká állt össze. Ezeket sima asztalra fektették, és kenőszappanos vízzel befröcskölték – a szappan a csúszás biztosítása miatt szükséges –, majd erőteljesen dörzsölni kezdték. Ezt a munkát addig folytatták, míg az anyag jól össze nem állt.

A posztókészítés első lépése a gyapjú szövéssel történő feldolgozása. A gyapjúszőttest ezúttal ványolással vastagabbá, vízhatlanabbá teszik. A ványolás folyamán az ütögetés s a vízben való áztatás hatására a szálak egymásba kapaszkodnak és megduzzadnak. A posztó – a ványolt gyapjúszőttes – hasonlóan néz ki, mint a gyapjúlemez, felülete egységes, a szövés textúrája eltűnik.

A vászon, főleg az alsóruhák – ing, gatya, pendely – alapanyagát adja a gyapjúszőttes, a posztó viszont a felsőruhákhoz szolgáltat anyagot. A magyarság legkedveltebb felsőruhája volt évszázadokon át a szűr. A szűrposztó sűrűre ványolt, leggyakrabban nyersfehér gyapjúszőttes volt. A szűr elsősorban a pásztorok viselete volt, de cifrább változatait a falusiak is szívesen hordták. A szűrposztóból készült még a zeke, szokmány, condra, a daróc, mind az ősi derékszögű szabásvonalat őrzik. Szűrposztóból készült a kelta eredetű csuklya is, egyik rövid oldalán a külső sarkokat behajtották és összevarrták. Ha megeredt az eső vagy a hó, a pásztor egyszerűen csak a fejére borította.

Nemcsak kabátféle, hanem nadrág vagy harisnya is készíthető szűrposztóból, sőt ha méhviasszal jól eldolgozták felszínét, még vízhatlan téli, meleg posztócsizmát is varrhattak belőle. A pásztorok eleséghordó vászontarisznyája vagy a gyimesi csángók nagyméretű tarisznyája is ebből a jól kihasználható, erős anyagból készültek.

Testünk ápolása és hajviseletünk

A számunkra oly nyilvánvaló mindennapos tisztálkodás más kultúrákban korántsem volt ennyire megszokott. Pl. a sivatagi területeken olyan ritkán jutnak vízhez az ott élők, hogy rendszeresen száraz homokkal tartották tisztán testüket.
A fürdés egyes népcsoportok és vallási felekezetek hagyományaiban mágikus tartalmat is hordoz, gondoljunk a hindu vagy a mohamedán népek rituális fürdőzési szokásaira. A keresztények vízzel való megkeresztelése is ebben a hagyományban gyökeredzik. A fürdés tehát nem csupán a felszín megtisztítására szolgál, hanem egyfajta megtisztulás, felkészülés valami olyan lelki folyamatra, mely igényli a test és lélek harmonikus tisztaságát, megújhodását. A védikus tanok követői pl. az étel elkészítése előtt nemcsak kézmosással, hanem a test teljes megtisztításával készülnek a nagy figyelmet és kiegyensúlyozott, szeretetteli tudatot igénylő feladatra. A keresztény hívek megtisztulási folyamatai szintén összekapcsolódnak a tisztálkodással. Ne csak a megkeresztelkedés jézusi nagy gesztusára gondoljunk. Ki ne készülne otthon, családi környezetben a keresztényi ünnepekre hagyományos nagytakarítással, sütéssel, főzéssel, és ki ne várná megfürödve, tisztán és talán lélekben egy kicsit újjászületve Karácsony szentestéjét?

Természetesen a régmúlt korokban nem lehetett ilyen rendszeres igény a tisztálkodásra, nagymosásra, nagytakarításra. Nagymosásra is csak évente háromszor-négyszer került sor, ilyenkor az asszonyok a család összes szennyesét kilúgozták, megszapulták és kiöblítették a patakban. A legnagyobb jelentősége a tél végi, nagypénteki tisztálkodásnak volt. Ekkor végezték el az egész házra kiterjedő nagytakarítást, és friss meszeléssel várták az új tavaszt.

A külső tisztálkodáson kívül a nagypénteki böjt alatt belső világukat is megtisztították az anyagi hatalmak erős vonzásától, lelki és szellemi tisztánlátással készülve a húsvéti ünnepekre.

A testápoláshoz hozzátartozott a hajviselet is.

A honfoglalás korában a magyar férfiak a közép-ázsiai hagyományokhoz híven leborotválták hajukat, a tar fej volt a divat. Csak a fej búbján hagyták meg az „üstököt”. A kereszténység felvételével azonban átvettük a nyugati eredetű hosszú hajviseletet. A fonott férfi hajviselet egészen századunkig fennmaradt. A katonáskodással, a besorozással függöttössze a nyírott, rövid haj elterjedése. Évszázadokon át a szakáll volt az egyik legfőbb férfidísz. A tisztes kort, a bölcsességet az ollótól érintetlen szakáll jelképezte. Századunk közepére azonban minden szőrzet eltűnt az arcról, és a haj teljesen megrövidült. Modern embernek csak az számított, aki könnyen kezelhető „civilizált fejet” hordott. A hatvanas években a fiatalság visszatért a hosszú hajhoz és a szakállviselethez. Mint oly sok esetben a történelem folyamán, kora társadalmi berendezkedése ellen lázadva visszanyúlt az évezredes hagyományhoz.

Ezzel szemben a nők hosszú haja évszázadokon át nemi ékesség volt. A hajadon lányok, a szüzek hajának varázserőt tulajdonítottak. Hajukat sohasem nyírták, nagy szégyennek számított az erkölcstelenségért büntetésül levágott, rövid női haj.

A lányok jelképe a hajadon, főkötő nélküli hajviselet. Hosszú hajukat a hétköznapokon leginkább választék nélkül, egy ágban összefonták. Sokféle hajfonatot használtak még, például a két, három, négy ágból készült „kakasos, tyúkos, rozmaringos” hajviselet volt a legnépszerűbb. Az asszonyok jelképe a főkötőbe rejtett, fésűre tekert konty volt. A felkontyolás sok helyen még ma is az asszonnyá avatás jelképe.

Mint látjuk, tetőtől talpig felöltöztek őseink, tisztálkodtak, szépítkeztek, anélkül, hogy komfort-társadalomban éltek volna – nem fáztak, nem szenvedtek hiányt semmiben. Ha az ő ismereteiket nem engedjük feledésbe merülni, segítségükkel természetbarát, az állatvilágot védelmezni igyekvő, környezetkímélő, kreatív, egyszerű és kiegyensúlyozott társadalmat hozhatunk létre.

Tasi Beatrix