Jövőnk gyökerei

Magyarországon talán – a politikai értelemben vett szabadság beköszöntével – sokan hisznek még abban, hogy egy anyagiakban gazdagabb jövő lelkünk nyugalmát is meghozza majd, de gyorsan gyarapszik a szkeptikusok tábora is. Világunk tele van gyökerét vesztett, és most már jövőjét is vesztett emberekkel.

Evilág-túlvilág

Arthur E. Imhof német történész a 80-as évek elején különösen érdekes kutatásba fogott. Négy évszázadot átölelően vizsgálta egyszerű, “átlag˝ emberek, parasztcsaládok történetét. Szokásaik, kultúrájuk, gazdasági életük elemzésén túl az élet igazi értelmét jelentő, legszemélyesebb kérdésekre kereste a választ eleink életében(1). A modern, számítógépes statisztikával segített történelem elemzés adataihoz óvatos kétkedéssel közelített: “Ellenérzésem abból a körülményből fakadt, hogy mindaz, amit a történelem kutatásában manapság művelünk, nem ér semmit, ha őseink szemével akarjuk látni a múltat. Az ő érdeklődésük ugyanis sokszor a legnagyobb mértékben különbözött a miénktől, és egyre gyakrabban vesszük észre, mennyire nem a helyénvaló módon közelítünk életünk egyik vagy másik problémájához. Sőt, az sem ritka, hogy “hamis” a kérdés, melyet felteszünk. Ilyen például az, amikor a várható életkor alakulását vizsgáljuk az elmúlt generációknál, és aztán számítógépes eredmények alapján nagy büszkén azt állítjuk, hogy ez a bizonyos életkor megduplázódott vagy megháromszorozódott, harminc évről hatvanra, hetvenre vagy még magasabbra emelkedett. Egészen más azonban az, hogy mit gondoltak volna minderről eleink. Valószínűleg már a kérdést is különösnek tartották volna, ha egyáltalán megértik, és nem csóválják felette csodálkozva a fejüket.(2) Számukra ugyanis az élet, életfolyás és várható életkor egészen mást jelentett. Az “élet” akkor egy különféle fontos és kevésbé fontos tevékenységekkel kitöltött evilági szakaszból, valamint egy sokkal lényegesebb és hosszabb szakaszból, azaz a túlvilági üdvösség örökkévaló részéből tevődött össze. Mit számított ebben az összehasonlításban, ha valaki idelent a Földön már tíz, húsz vagy csak ötven, hatvan, sőt akár nyolcvan vagy száz év után lépett le az élet színteréről? Mi is érthető egyáltalán “megnövekedésen”? Az Istent középpontba állító elképzelésektől való elfordulásunkkal nem választottuk-e le – várható élettartamunk drasztikus kitágulásával egyidejűleg – életfolyamunk teljességéből a túlvilági, örökkévaló részt? Mit számít egyetlen földi életünk holmi megduplázódása vagy megháromszorozódása egy elvesztett örökkévalósághoz képest? Ha akár ötszörös, sőt tízszeres volna is: még mindig csak egy nagy semmi lenne. Mindezen gondolatok alapján jutottam arra, hogy megpróbáljam a világot őseink szemével vizsgálni.”

Johannes Hooss – a 400 éves portagazda

A kutatás tárgya egy észak-hesseni (Németország) kis falu lakóinak s azon belül is egy gazda – Johannes Hooss – családjának majd négyszáz éves, napjainkig tartó története. Imhof tanulságként a következő lényeges megállapításokat tette:

Nem a mindenkori gazda személyes jóléte volt a munka célja, hanem a gazdaság jó állapotának és tekintélyének megőrzése, s nem is csupán a mindenkori család ellátása, hanem a családok egymásutánjainak, a nemzetség továbbvitelének fenntartása. Az egyik generáció követte a másikat, de nem annyira mint individuum, sokkal inkább mint egy szerep hordozója. A középpontban egyetlen eszme, egyetlen érték állt, nem egy ego.

Ezért vigyáztak arra is, hogy a gazdaság egyben öröklődjék tovább, s azokról a gyermekekről, akik nem örökölték a birtokot, átgondolt házassági stratégia révén gondoskodtak. Még azokban a családokban is biztosították a folytonosságot, ahol szűkek voltak a lehetőségek, például oly módon, hogy két, három, négy gyermeknek is ugyanazt a keresztnevet adták, így biztosítva a családfő-szerep biztos továbbvitelét. Nem az adott nevet viselő személye volt a lényeges, hanem a szerep megszakítatlan birtoklása ugyanazon név mindig új viselőjén keresztül.(3) A magas csecsemő- és gyermekhalandóság ellenére ezért mindig akadt túlélő, aki ugyanazt a nevet viselte, s élethossziglan bele tudott bújni ebbe a szerepbe. Így még a legkisebb kunyhó is évszázadokon át ugyanarra a névre hallgató személy kezében maradt. A név volt a biztos pont, míg a szerep viselői folyton váltották egymást. (A vizsgált leimbachi Välte-portának például 1552-től 1977-ig 16 tulajdonosa volt, s 11-szer Johannes Hoossnak hívták a gazdát, míg a többi alkalommal rövid időre valamelyik Johannes Hooss özvegye, gyámja vagy fia volt a gazda.)

A szokások is a folytonosságot szolgálták. Ilyen volt az, hogy azon a vidéken az esküvőt mindig hétfőn tartották, vagy hogy a jelentősebb gazdasági eseményeket, mint a vetést, aratást szintén meghatározott napokon kezdték el, bár más időpont ugyanúgy megfelelt volna.

Azóta már többszörösen kiirtottuk az ilyen normákat, tréfálkozhatunk is akár a számunkra értelmetlen tradíciók felett.(4) A kérdés csupán az: az állítólagos szabadságunk (már ami az esküvő napját s a hasonló kötöttségeket illeti) helyett nem annyira a pszichikai stabilitáshoz fogódzót adó feltételek szenvedtek-e csorbát.

Eleink életének meghatározott keretei nem nyomták el az egyéniség sajátos vonásainak érvényre jutását, egyvalamit azonban mindenki – társadalmi helyzettől és gazdagságtól teljesen függetlenül – közös élményként ismert: a gyakorta visszatérő fizikai fenyegetettséget és veszélyeztetettséget. Ez határozta meg a legmarkánsabban kollektív viszonyukat a testi valósághoz, mindenfajta földi léthez, s a keserű tapasztalatok alapján belátták, nem az a bölcs, aki a maga személyét, egyéni túlélését akarja biztosítani a körülmények elrendezése által.

Ma könnyen úgy gondoljuk, természetes, ha az ember az őt körülvevő ellenséges, veszélyes és bizonytalan világra hasonlóan bizonytalan, reményvesztett módon reagál. Valójában csupán manapság vált általánossá az a hosszútávú kiszámíthatóság, mellyel a magunk életét és a társadalom fejlődését is megtervezzük, hiszen majd mindannyian megérjük a hatvan-nyolcvan évet. Ma úgy tűnik, “megéri” beruházni ezen egyetlen életünkbe. Régen magától értetődően más értékeknek volt elsőbbségük, olyan dolgoknak, amelyek túlélték az egyszeri, bizonytalan emberéletet.

A minőség anti-forradalma

Az emberiség tudása az embert kürülvevő világról lassan fejlődött évezredeken át, majd hirtelen, a történelem máig tartó nagy napjának szinte utolsó perceiben felgyorsult. A sokezer, tízezer évvel ezelőtti világról igen kevés biztos, általánosan elfogadott ismeretünk van, abból a kevésből azonban az látszik, hogy eleinte az olyan egyszerű tudomány is, mint a kerék vagy a tűz használata, évezredek alatt vált ismertté. Az ismeretek gyarapodása azonban újabb felfedezésekhez vezetett, és az anyagvilág tudománya mennyiségben és részletességben korról korra mind nagyobb mértékben gyarapodott. Ahogy eleinte ezer évek kellettek a tudásanyag megduplázódásához, a középkortól már csak százak, s a múlt században már néhány évtized, századunkban pedig már néhány év is elég volt ehhez. Napjainkban egyetlen év alatt megkétszereződik az anyagi ismeretek száma. Mindez a kommunikáció terjedésének sajátossága, hasonlóan a népesség szaporodásának megállíthatatlan üteméhez.(5) Tudományunk tehát számban és technikai részletek dolgában milliószorosan kibővült és gazdagodott, az emberi élet alapkérdéseit – létünk okát és feladatát, a halált és hasonló kérdéseket – érintő lényeges ismeretek azonban nemigen fejlődtek. Tudományunkkal ott tartunk tehát, hogy a rengeteg fától képtelenek vagyunk észrevenni az erdőt: miközben egyre több információt kapunk a részletekről, az ismeret értéke egyre silányabb, s a nagy összefüggések homályban maradnak. A mennyiség forradalma nem csap át a minőség forradalmába.

Eleink a mai értelemben nem voltak alaposan képzettek, az anyagi világról alkotott képükben tévhitek, babonák és gyermekes elképzelések is helyet kaptak. Jobban megértve őket azonban újból és újból belekerülünk azokba a dimenziókba, amelyek számunkra, ma élők számára, jószerivel meg sem nyílnak.

Egyszerű őseink életének beágyazottsága az Isten-központú hitelképzelésekbe – bármennyire kevéssé voltak is azok filozófiailag és teológiailag megalapozottak – azt jelentette, hogy saját kicsiny világuk, mikrokozmoszuk benne foglaltatott egy nagyobb világban. Minthogy Isten a világmindenséget és a kisebb világokat is: a csillagokat, az égboltot és földet, a növényeket és állatokat, valamint az embert is mind ugyanabból az anyagból teremtette, számukra a makro- és mikrokozmosz egyetlen egységet alkotott, melyben minden összekapcsolódott. Még ma is így imádkozunk: “Miképpen a mennyben, azonképpen itt a Földön is…” – de már régen nem értjük, mit is jelenthet ez. A nagy egész befolyásáról jó és balsorsunkra legfeljebb horoszkópunk tanúskodik, mint holmi szegényes régészeti lelet.

Abból, hogy a mikrokozmosz a makrokozmosz része volt, hogy a kicsiny világok százai és ezrei bújtak meg a mindent egyesítő nagyvilágban – s ez a világ a vallásos elképzelések szerint a mindenható Isten óvó karjaiban nyugodott –, nemcsak az következett, hogy az egyes ember sohasem veszhetett el, és semmikor sem volt pusztán csak magára utalva. E világszemléletről sokkal inkább az mondható el, hogy régen élt őseink számára képes volt lelki értelemben biztonságot nyújtani, olyan stabilitást, melynek segítségével még a legdühöngőbb járvány, éhínség és háború idején sem zökkentek ki egyensúlyukból.

Nagy dolgokban kicsinyek

Testi létünk szeszélyes bizonytalansága megszűnőben van. Ma nemigen kell tartanunk olyan félelmetes járványoktól, mint a kolera vagy a pestis. Ha nem is gyűrtük le teljes mértékben a járvány, az éhínség és a háború évszázados rémét, de valamennyire azért ellenőrzésünk alá vontuk e jelenségeket. A létünket érintő fenyegetések őseinkből mindig reális félelmet váltottak ki, olyat, amelynek tudták az okát. Ezzel szemben mára elvették tőlünk ezt a fajta félelmet – köszönhetően a hatásos gyógyszereknek, az élelmiszer-áruházak tömött polcainak, és a “békének”, a rettegés már évtizedek óta működő egyensúlyának. Kérdés, hogy a valamikori konkrét félelmet nem cseréltük-e fel valamilyen egyre erősödő bizonytalan aggodalommal, mellyel sokkal nehezebb bánni.

Popper Péter, a pszichológus véleményét így fejezi ki: “Az ember, aki minden antennáját kihúzva kószál a városban, szorongást érez. Valami olyasmit, hogy »szereznünk kell, sokat vagy keveset, de mindenképpen annyit, hogy túlélhessünk!« Túlélni, de mit? A szorongás – mint tudjuk – konkrét ok és cél nélküli veszélyérzet. Mintha mindenki túl szeretné élni azt, amiről nem tudja, hogy micsoda, csak azt érzi, hogy közeledik.”

Mindennek statisztikailag is érzékelhető jelei vannak: a népesség több, mint fele pszichikai gondokkal küzd, a betegségek között a pszichoszomatikus eredetűek kiugró arányban szerepelnek, és folytathatnánk a részletekkel.

Jobb hát nekünk? Ha így volna is – a megváltozott formában bennünket érő csapásokkal nehezebben boldogulunk, mint a hajdani ember. Leginkább abban különbözünk eleinktől, hogy elveszítettük a világnak azt a teherbíró szemléletmódját, mely nekik megadatott, s mindeddig nem is tudtuk pótolni valami mással. Lényegesen kitágult a világ, amelyben élünk, hála a televíziónak, a telefonnak, a műholdaknak, de mindez nincs beágyazva egy összetartó nagyobb egységbe, a Teremtés nagyobb világába, s Isten mindent kürülölelő karjaiba.

Földi élettartamunk jelentősen megnövekedett, míg a fejlődés útján száguldva elvesztettük az örökkévalóságot. Számunkra egyedül a földi lét maradt meg. Az elmúlás és a halál már nemhágó többé, hanem végállomás. Életünk kizárólagos biztosítéka fizikumunk megfelelő működésében rejlik, így aztán testünk fétissé és idollá változott. Testünk elhervadásával egész létünk oda…

Vonjunk egyenleget. Elődeink biztosan nehezebben boldogultak az élet problémái közül a “könnyebbekkel”, azokkal, amelyek a fizikai lét biztosításával függtek össze. Az egészen nehéz dolgokkal azonban, mint amilyen az elmúlás, a halál, könnyebben boldogultak, mint mi. Bár életviláguk méreteiben kisebb volt, mint a miénk, világszemléletük lényegesen messzebbre nyúlt. Nem válik hátrányunkra, ha belátjuk ezt, anélkül, hogy azt javasolnánk: térjünk vissza az ő világszeméletükhöz.

A múltban gyakori kórok általában igen gyorsan öltek, nem hagyták eleinket hónapokig szenvedni, s nemigen szolgáltatták ki őket mások gondoskodásának. Korunk betegségei azonban leginkább krónikus, gyógyíthatatlan egészségi károsodások, melyekkel nemcsak testileg, hanem pszichésen is szembesülnünk kell.(6)

Mi az, amire a pestist és a kolerát felcseréltük? Mindegy, hogy gróf, városi tanácstag vagy egyszerű népbeli volt-e ősünk: számára a “pestis” minden esetben csak az ettől a világtól való búcsúvétel számtalan lehetséges formáinak egyike volt. A pestis eltűnése a betegségek listájáról természetesen nem jelentette azt, hogy a halál ne fenyegette volna továbbra is az emberiséget. A megüresedett helyet azonnal más betegségek és halálozási okok foglalták el. Akit a pestis megkímélt, előbb vagy utóbb hastífuszban vagy flekktífuszban halt meg, vagy még gyerekként himlőben. A múlt században, majd a mostani folyamán egymás után számolták fel az erős fertőzéses betegségeket és tradicionális halálozási okokat, így ma már a népesség kétharmada a szív- és keringési betegségeknek, valamint a ráknak esik áldozatul. Ki tudja, valóban jó vásár volt-e ez a “csere”?

A halál és a vég ma már nem úgy jelenik meg, mint Arnold Böcklin múlt századi festő víziójában. Ő a halált rémséges alakként ábrázolta, aki a nyílt utcán aratja áldozatait. A vén kaszás szerszáma mára megcsorbult, nem fog minden korcsoporton. Sovány és gyatra az aratása a gyermek-, ifjú- és felnőttkorban, csak az előrehaladott öregkorban tizedeli meg kedvére az embereket, úgy 65-70 éves kortól. Mégis jelentős a változás abban a vonatkozásban, ahogy a halál tényéhez viszonyulunk. Annak idején a halál nemcsak a kortól függetlenül fenyegetett, de a nyílt színen zajlott le, mindenki számára látható volt. Az apák és anyák gyermekeik előtt; a leányok és fiak szüleik szeme láttára; a szolgák és szolgálók a gazda házában; a mester és mesterné a legények és inasok jelenlétében haltak meg. A járványos időket leszámítva több idejük volt a búcsúzásra, a legnagyobb nyugalommal készülhettek fel a halálra, s az akkori halotti szertartás szerint ugyanígy nyilvánosan vehettek búcsút azoktól, akik egy életen át közel álltak hozzájuk.

Manapság csaknem mindannyiunknak lenne elég ideje ilyesfajta búcsúra, mert magas életkorban, lassan közeledik a vég. Napokig, hetekig, hónapokig várat magára, és – a gyászközlemények tanúsága szerint – a megváltás nemritkán “hosszú, súlyos betegég után” érkezik. Mégis, miközben sikerült a halált mind későbbi életkorra kitolni, egyben el is rejtjük a nyilvánosság elől. Ennek megfelelően például Nyugat-Berlinben 1978-ban összesen 36060 haláleset közül nem kevesebb mint 27413 kórházban következett be, ami jó háromnegyed részt tesz ki. Röviddel haláluk előtt még további falak mögé, a haldoklók külön cellájába dugjuk az embereket. A haldoklásnak és halálnak folyamatos kirekesztése, evakuálása a közösség szeme elől egyúttal a haldoklásnak és halálnak a tudatunkból, mindennapi életünkből való kirekesztését is eredményezi. Ez, ha nem is feltétlenül szükséges, figyelembe véve az uralkodó anyagközpontú életfelfogást, tulajdonképpen magától értetődő eljárás, mert így aztán a haldoklás és a halál még ott sem jelent “veszélyt” a közösségre, ahol olyan tömegesen fordul elő, mint az idős korosztályban.

Az egyetlen életkori peremcsoportra összpontosuló halál ma épp olyan végzetes sorscsapás öregeink számára, mint annak idején volt a csecsemők és kisgyermekek esetében. Mindkét esetben a leginkább elesett korosztályról volt és van szó, s bár itt nem érvényesül valamely hatalmat gyakorló csoport tudatos befolyása, az időseknek alig van lehetőségük az események befolyásolására. Ma éppúgy, mint annak idején, “felesleg” van ebből a korosztályból, így aztán sohasem volt és ma sem éppen hatékony a róluk való gondoskodás.(7)

S ha nincs visszaút…?

Hosszabbra nyúló életünk azt a csalóka ábrándot kelti legjobb éveinkben, mintha halhatatlanok lennénk. Kórházakkal és a tudással helyettesítjük a hit és imádság katedrálisait, ám a kórház mégsem katedrális, csupán a test gyógyítására szolgál. Könyvtárak könyvtornyaival pótoltuk a templomok tornyait, de megannyi racionális tudás sem egyenlő a bölcsességgel.

Ahogy látjuk: nincs visszaút – ugyanúgy már nem leszünk képesek élni, mint őseink. A mi világunkban műholdak vannak, meg teleszkópok, és a tudásnak vannak tornyai, nem a hitnek. De nem szabad az üresség jelenlegi formájában megmaradnunk, felpörgetett iramban, minden cél nélkül átrobognunk ezen meghosszabbodott földi életünk legszebb évein, és egy napon a semmi elé állítanunk hervadó testünket.

Ha tanulunk a történelemből, megértjük, mivel fizettünk a saját magunk által létrehozott változásokért, hogy kezdhessünk valamit a kedvezőtlen kísérőjelenségekkel. A változásokat mi idéztük elő, és legtöbbünk tudomásul is veszi ezt – legalábbis időlegesen. De vajon miért nem tesszük meg a második lépést is, és próbálunk meg ismét a nehéz dolgokra is kiterjedő világnézetre szert tenni?

1. Magyarul megjelent az Akadémiai Kiadónál 1992-ben Elveszített világok – Hogyan gyűrték le eleink a mindennapokat, és miért boldogulunk mi ezzel oly nehezen… címmel.

2. Reprezentatív életfolyások csak azóta léteznek, amióta valamennyiünknek lehetőségünk van egy hozzávetőleg egyformán magas életkor elérésére. Azelőtt az egyik ember csecsemőként hunyt el, a másik mint aggastyán, a harmadik valahol a kettő között; az egyik anya meghalt első gyermeke születésekor, a másik meg akkor, amikor már régen eltemette valamennyi gyermekét. Mit mondhat egy számítógéppel előállított 30 éves “átlagéletkor”? Inkább csak port hint a szemünkbe, mintsem felvilágosítana az akkori valóságról.

3. Ez a versike állt Johannes Hooss portájának homlokzatán: “Ez az én házam, és mégsem az enyém, s ki utánam jön, az is így lesz ezzel.”

4. Sajnos így vagyunk ezzel a mai harmadik világ “fejletlen és primitív” népeit illetően is, ahol még többé-kevésbé élnek hasonló hagyományok, és életfelfogásuk is az évezredes tradíción alapszik.

5. Figyelemreméltó, hogy a sokezer éves Védák már említik ezt a problémát, amikor az egymást követő világkorszakok (jugák) jellegzetességeiről írnak.

6. Hatalmas fejlődésről beszélünk, bár szó sincs arról, hogy ma több betegséget tudnánk gyógyítani. A már gyógyítható betegségek helyébe egyre nagyobb számban lépnek új betegségokok, melyekkel szemben ma ugyanúgy tehetetlenek vagyunk, mint azelőtt a nagy járványokkal.

7. Igen alacsony szintre sikerült leszorítani a csecsemő- és gyermekhalandóságot, ugyanakkor az abortusz társadalmi tolerálása miatt a magzatkori halál annál gyakoribb. Így valójában, a tömeges magzatgyilkosság miatt rejtve marad, hogy a mortalitási mutató talán még rosszabb, mint valaha.

Bányay Géza

1993/14