tradíciók

Dúl Antal tanulmányait 1967-től a Római Katolikus Hittudományi Akadémián végezte. 1973-1993 között az MTA könyvtárában dolgozott. Szellemi irányultságát tekintve spirituális szabadságot hirdető, egyházi dogmatikától mentes tanító. Másként gondolkodását 1968-ban Hamvas Bélával történt személyes találkozása és az író haláláig tartó kapcsolata alapozta meg, amely az évtizedek alatt a hamvasi életmű kiváló ismerőjévé és közvetítőjévé tette. Az 1990-es évek elejétől kezdve rendszeres előadóként találkozhatunk vele a tradicionalista, metafizikai bölcselettel foglalkozó körökben (pl. Hamvas Kollégium). 1998 óta saját alapítású könyvkiadóját működteti Medio Kiadó néven, amely Hamvas Béla műveinek kiadására jött létre, és amely az életműből eddig huszonegy kötetet publikált.


– Folyóiratunk mostani számának fő témái a tradíció és az ősi nagy kultúrák. Ennek kapcsán merül fel a kérdés, hogy milyen összefüggés van a tradíció és spiritualitás között, illetve milyen spirituális töltése lehet a tradíciónak? A kínai hagyományban nagyon erős az ősök tisztelete, ezért a házi oltáron az ősöket is megtalálhatjuk. Azonos-e az ősatyák tisztelete és a tradíció?

A tradíció nem a tér-idő szociális hagyománya, hanem metafizikai tudatosság. A hindu hagyományban létezik az ősök útja (pitrjána) és az istenek útja (dévajána). Az ősök tisztelete nem az idő fölötti szellemi hagyomány, hanem inkább a papi szint alatti szociális rétegeket jelöli. Ennek ellenére az ősök tiszteletével nem szabad könnyelműen bánni, mert az ősökben az ember mindig az Elsőt tiszteli, aki az egész későbbi létforgatag elindítója. Tehát a forrás. E forrásban az első valóság, a numinózus ölt testet, majd utána apáról fiúra száll. Az ősök tiszteletét és a tradíciót nem szabad teljesen szétválasztani, de összekeverni sem! A metafizikai tradíció nem téridő függő, mindenkor aktuális, míg az ősök tisztelete mindig egy kezdeti, történeti ponthoz kötődik. Az embert nem az jellemzi, hogy homo ludens, azaz játékos, sem hogy homo faber, azaz alkotó, az sem, hogy homo sapiens, a bölcs, aki képes megérteni a világot, de még az sem, hogy homo religiosus, mert még a vallásos meghatározás is beszűkít. Hanem az, hogy spirituális tudatállapottal rendelkezik, egységtudata van. Semmilyen más lénynek nincs itt a Földön ilyen képessége.

–- Amennyiben a tradíció ilyen egyetemes, akkor miként beszélhetünk népek, nemzetek tradíciójáról?

Ez a metafizikai tradíció másodrendű, alkalmazott értelmezése. Ekkor „hagyományokról” beszélünk, és a történetben való sajátos testet öltéseit kutatjuk. Nem az ősélményt, hanem csupán annak megjelenítőit. Ennek legfőbb forrásai a különféle népek szent könyvei. Ezek sorában az „ortodoxiát” legtisztábban a hindu hagyomány őrzi, ezt ki kell mondani: a hinduk spiritualitásban messze előtte járnak minden más népnek. A hindu tradíció elsősorban a védikus hagyományra gondolok a legpontosabb metafizikai felismeréseket fogalmazza meg. Ehhez képest Nyugat, Egyiptom, Perzsia, Kína, Buddha, a héberek vagy a görögök nem érték el a tisztánlátásnak ezt a szinte matematikai egyszerűségét és világosságát. A tradíció szavakba öntése tudatszintfüggő, de a felismerés minden népben és minden korban megjelenik, tehát bármelyikből felismerhető az egész.

Hamvas Béla azt mondja, a tradíció nem más, mint a népek, nemzetek, nyelvek, tudatszintek, földrajzi helyek sokszerűségén túl levő közös alap. Willigis Jäger klasszikus példájával szólva, képzeljen el egy katedrálist, ahol térdel a sárga üveg előtt a buddhista, a zöld előtt a muzulmán, a kék előtt a zsidó, és így tovább, és mindegyik imádja a maga színén át az istenét. Az ablakok a vallások, kékben, zöldben, sárgában és minden színben. Amíg a nap süt, minden jól működik. Minden ablak azt sugallja, hogy az ő színe a legkiválóbb, és csak általa vezet igaz út. De ha lemegy a Nap, akkor egyik ablak sem világít többé. A tradíció annak felismerése, hogy minden szín az egyetlen Naptól csillog, akár nirvánának, akár taónak, Átmannak, Brahmannak, Allahnak vagy Jahvénak nevezzük.

– Akkor tulajdonképpen Isten megnyilvánulása egy népben vagy nemzetben, egy személyben a tradíció maga?

Nem. Minden vallásos megnevezés beszűkít és torzít. A hagyomány forrása a nemzeti, népi, nyelvi tudatszinti, érzelmi színezet előtt jár. A tradíció minden korban megjelent, de mindig hús-vér emberek mondták ki vagy írták le, ezért minden megjelenésében valamilyen sajátos és egyedi hangsúly nyilatkozik meg. A kereszténység tradíciója más, mint a hindu, a kínaiaké más, mint az iszlám. Meg is lehet fogalmazni a lényegüket: mondjuk az iszlám hangsúlya az Allah iránti végtelen odaadás, a fana, az istenszeretet. A hébereké, hogy Jahve ehad, Isten egy. A kereszténység a személyességet hangsúlyozza. „Az atya és én egyek vagyunk.” Jézus nem filozofál, nem értekezik a kozmoszról, vagy a túlvilágról. Ahogy Hamvas Béla mondja, az ő dolga, hogy meghirdesse a személyességet, visszaadja a személy méltóságát és rangját, hiszen minden emberben Isten ölt testet. Mindez a keletieknél is megtalálható, de Jézusnál ez került az első helyre. A hindu hagyomány nagy hangsúlya a radikális létegység, Brahman és májá, a világ. Brahman és az én nem kettő (aham-brahmászmi). A kínai hagyomány hangsúlya a meg nem nevezhető és dualizmusba be nem vonható örök kezdet és keletkezés, amiből az egész univerzum, az „égalatti” kibomlik ez az út, a definiálhatatlan tao. Az a tao, ami megnevezhető, nem az igazi tao mondja Lao Ce. Minden tradíció a „közép” tudatosságát jelenti, a vallások dualizmusán túl a minden-egy nagy extatikus élményét. Ezért mondom, hogy a tradíció egységtudat. És ettől a lényegtől egyik hagyomány sem tér el.

– Hogyan lehet megőrizni a tradíciót?

Láncszerű folyamatként. Szellemi vezetők, mesterek, szentek, guruk, pitrk, mukták, buddhák, bodhiszattvák, bölcsek, „látók” időtlenbe vesző sora által. Sorsszerűen megjelennek, és egymásnak adják a stafétabotot. Rajtuk keresztül egy koherens láncolatban kapjuk a tradíció tanítását. Nekem Hamvas Béla volt az utolsó láncszem, neki pedig az ősök hosszú sora, akik a tudást továbbadták. A tradíció embere bármit tesz, minden időben és helyzetben centrumtudatos, és ez a tengelyszerűség nemcsak a fejé, hanem a testté is, nemcsak az értelemé, hanem a szívé is. Ez különbözteti meg a tudóstól, aki bármilyen mennyiségű tárgyi ismeret birtokában legyen is, mindig a periféria felé fordul, mindig a külvilág valamely részletkérdését vizsgálja.

A hinduk nagyon pontosan fogalmaznak: van májávid és van brahmavid ember. A májávid ember végtelen okos lehet, koncentrált, áldozatvállaló, akár Nobel-díjas is, eminens szakértője egy tudománynak, de mindig kifelé, a májá-szövet felé fordul, és azt valóságként kezeli. Lehet tudós, mérnök, orvos, akár pap is. Bárki, ha kifelé fordul. A brahmavid ellenben a közép felé indul. A brahmavid típusú emberek a lényeglátók, és időről időre megjelennek közöttünk.

– Milyen a lényeglátó ember, és mi az ő tradíciójuk?

Az igazi guruk nem sorolhatók iskolába, mert kinőtték az iskolapadot. Iskola addig kell, míg az ember tanuló. A zen, a buddhizmus bármilyen formája, a jógák különféle típusai, a keresztény lelkigyakorlatok, ezek kiképző iskolák. Egy szellemi szintet elérve nincs tovább rájuk szükség. A mester maradhat, ha akar, és eltávozhat, ha akar. Egy Maharsinek nem kell többet beülni az asramba meditálni. Egy zen mesternek nem kell többet leülni a zendóban. Ők huszonnégy órában élik a hagyományt, és puszta jelenlétükkel a tradíció megjelenik.

Ki az, aki a létegység folyamatosan jelenlévő tudatállapotában él? Ha európai szóhasználattal fogalmaznánk, ez az ember mindenben Istent kezdi látni. Szent Ferencnek egy kavicsban, egy erdei vadállatban vagy a virágzó gyümölcsfában is Isten jelent meg. Mindenben Istent látta, és ezért a természet iránt végtelen szeretet sugárzott belőle.

A tradícióra ébredés következő foka, amikor az istentudatosság vagy brahmavid állapot a lét minden megjelenésére, a rosszra is kiterjed. „Az angyal egyik fele, hogy ördög, az ördög másik fele, hogy angyal” mondja Hamvas Béla. És akkor a lét feszültségeit, polaritásait többé nem válogatja szét gyűlöletesre és szeretettre. A jógákban ezért gyakoroltatják a halálélményt, a feloszlás és bomlás tudatosítását, hogy az ember felismerje: az életív aláhanyatlása, a halál éppen olyan szeretetreméltó, mint maga az élet. Mint mondják: „élni is jó, de meghalni sem rossz.” A tudatlan görcsösen ragaszkodik a földi élethez, és a mulandóság tapasztalatától elborzad. Ezt jelenti a második fok: az egykedvűség elérése. Az archaikus korban azt mondták, hogy ehhez a fokozathoz csak a szellemi vezető és a beavatás segítségével lehet eljutni, a könyv ehhez kevés. Ezt a segítséget hívják a guru kegyelmének. A guru kegyelme és Isten kegyelme ugyanaz. A kegyelem azonban nem kívülről jön. Mindenben és mindenkiben ott van kezdettől a kegyelem maximuma, és az elme minden félelmét és irtózatát megelőzi.

– Tradíció, vallás, filozófia – ezek jól szétválasztható fogalmak. Milyen a tradíció és a vallás viszonya?

A legtöbb vallás transzcendenciát hirdet, legyen az egy világ fölötti Isten, vagy a nirvána, a mennyország, vagy a tiszta föld. Föltételez egy második valóságot, ami a mi világunkon túl van, ami a végtelen erő, hatalom és irgalom természetfölötti valósága. És minden vallás azt keresi, hogyan tudna az ember ehhez a másik valósághoz kapcsolódni. Amikor tudatunkban a szellem és a test, Isten és a világ, kint és a bent egymástól elválik, ezt nevezte Püthagorasz exotériának (kívül-létnek), az egységtudatot pedig ezotériának (bent-létnek). A teisztikus vallásokban Isten úgy jelenik meg, mint az Univerzum legvégső határán is túllévő, legfelső hatalom, akihez mi imádkozhatunk, és a segítségéért könyöröghetünk. A hagyományból szemlélve voltaképpen minden vallás istenkáromlás és bálványimádás. Istenkáromlás külsővé tenni azt, ami mindennek a legközepe, és aki nem más, mint „én, magam”! Ennek ellenére minden vallás hatalmas ébresztőerővel rendelkezik. A filozófiákkal ellentétben a hazafelé botorkáló ember számára szinte megkerülhetetlen stáció. Minden vallásból vezet út a misztikához. A következő stáció annak megélése, hogy a külső Isten eltűnik, és helyét a létezés közepében elfoglalja. Minden homokszem közepében Isten van, minden atom, atommag, elemi részecske, kvantum közepe Isten. A vallás ezért lehet egyszerre óriási segítség, vagy nagy visszatartó erő is.

– Lehetne pontosítani?

Igen. Ahogy Buddha mondja, a csónak arra való, hogy segítségével a folyón átevezz. De ha áteveztél, nem fogod a csónakot a hátadra venni és tovább cipelni. A vallás ilyen csónak, amely átvihet a túlsó partra. Egy jól gyakorolt vallás feltétlenül bevisz abba a misztikus egységélménybe, ami után viszont már semmi szükség sincs rítusokra és szertartásokra. Ezt a vallások nem nagyon nem szeretik hallani. Például Szent Ferencnek nem kellett naponta misét hallgatnia, gyónnia, áldoznia. Kedve szerint szabadon megtette, vagy szabadon elhagyta.

A másik véglet, a mai világ vallástalansága azonban ennél is súlyosabb veszélyt rejt. A szekularizációért nem a korszellem a felelős, hanem a nép vezetésére alkalmatlan papi kaszt. Ők a felelősök azért, ha ma sok ember úgy hiszi, hogy már korszerűtlenné vált a vallás. „Én már nem hiszek a babonás hiedelmekben” mondják. Pedig a mai ember valójában semmin sincs túl, csupán mint Hamvas mondja: „rossz vallást követ”. Ha az előbb azt mondtam, hogy egy bizonyos létszinten túl nem kell iskola, most ki kell mondani, hogy odáig viszont feltétlenül kell!

A zenbuddhizmus tíz ökörről szóló tanítása jól példázza ezeket a fokozatokat. A pásztor elindul, hogy megkeresse és hazavezesse az ökrét. Először még az ökör nyomait sem látja, és csak a hite és reménye vezeti. Amikor rálel a sok a nyomra a sok tanításra és iskolára, kétségei még jobban aggasztják. Olyanok ezek a nyomok, akár a turistajelzések: a könyvek, a filozófiák, a felismerések, a vallások, amelyek lépésről lépésre vezetnek. A fordulat akkor következik be, amikor meglátja az ökröt az iszapos bozótban. Tudja, hogyha az ökröt nem vonszolja ki, soha nem tudja hazaterelni. Nem kétséges, hogy a bennem élő állatról van szó.

Ezért beszél a hindu hagyomány arról, hogy önmagam megtalálása csak a bennem tenyésző állat feláldozásával lehetséges. Az áldozat – mint az evangéliumi szegény asszony egy krajcárja – nem a feleslegről való lemondás. Az áldozatban a legértékesebbnek hitt dolgot kell odaadni.

Miután a pásztor óriási erőfeszítéssel kihúzta az ökröt a mocsárból, elkezdődik a szelídítés. Ezt hívják keleten jógának. Nálunk a jógát újabban igázásnak fordítják, de ez félrevezető, mert ez a jógának csak a bevezető része. A megkötözés, az aszkézis, a fegyelmezés csak addig tart, amíg az ökör vissza akar szökni a lápos bozótba. A továbbiakban az igából kötelék, religio, vallás lesz. Mert amikor az ökröt kihúzta a bozótból, és miután megfegyelmezte, akkor előbb kötőféken vezeti, majd amikor az már magától is hazafelé indul, a hátára felül. A vallások szentjei, az elhívatottak, az adeptusok, a terheket önként viselők állomása ez.

A következő képen a pásztor az ökör hátán önfeledten furulyázik. Az ökör most már tudja, hogy magát – az egész univerzumot annak minden szépségével és rútságával – haza kell a végleges otthonba vinnie. Ez az arhatok, a tanúságtevők, az édesanyák fokozata. Végül hazaérnek, és a házban eltűnik a pásztor, eltűnik az ökör, és minden feszültség kioltódik.

– Marad a fény.

Egyáltalán nem. Keleten és nyugaton minden jógí és misztikus arról számol be, hogy hazaérkezve egy különös lebegés, különös derengő sötétség keletkezik, sajátos vákuum, amely sem nem pozitív, sem nem negatív. Aki gyakorlott a meditációban, ismeri azt a furcsa, szinte önkívületi állapotot, egyfajta halálélményt, amikor nincs jó, sem rossz, nincs öröm, sem bánat. Csak a következő, a kilencedik képen áll helyre a megbomlott világrend. Tavasz, folyópart, virágba boruló öreg cseresznyefák a ragyogó ég alatt. Minden ugyanaz maradt – vagy mégsem? Ez az újjászületés, a valóság közvetlen megtapasztalása.

Aztán a tizedik képen porosan, fedetlen mellel, hitvány ruhában a piacra megy a pásztor. Jézus? Lao-ce? Hérakleitosz? Eckhart mester? Hamvas Béla? Valaki névtelen? Sugárzik a derűtől, amint a nép között elvegyül. Keleten úgy tartják, ő a bodhiszattva, akinek már igazán nem kellene itt lennie, de még maradt egy kevés elintézetlen dolga. Hallja a szenvedő lények jajkiáltását, és ez visszatartja. Nincs aszkézis, és nem kell megküzdenie semmiféle ökörrel. Nem kell már sem iskola, sem jóga, sem tanulás, sem heroikus, véget nem érő meditációs tréning, legfeljebb csak, hogy egy kevés vigasztalást nyújtson a szenvedők felé. Ezek a Mesterek. A mester tudja, hogy valójában nincs szüksége semmire.

– A tanítványnak még szüksége van Mesterre, nem?

Ez a „nincs szüksége semmire” ezúttal azt jelenti, hogy a mesternek a tanítványra sincs szüksége. A tanítványnak annál inkább őreá. Csak ő tudja ráébreszteni, hogy az igazi mester tulajdonképpen őbenne magában van…

– Manapság nagyon kevés hiteles lelki vezetővel lehet találkozni, így csak kevesen részesülnek abban a kegyben, hogy egy ilyen mester irányításával járják végig a spirituális utat. Ha nincs ilyen guruja valakinek, miként gyakorolhatja a meghódolást?

Ma sem nehezebb kifejleszteni azt a szellemi érzékenységet, amely képes elindítani a lét- és tudattisztító folyamatokat. A tibetiek azt mondják, hogy ezt követően meg tud jelenni az a spirituális tanító, aki majd tovább segít. Ekkor már csak a tanítványi erények gyakorlására van szükség.

Keleten a tanítványnak a mesterrel szemben három alapfeltételnek kellet megfelelnie. Ez a feltétlen ráhagyatkozás, az abszolút alázat és a végtelen türelem. Ezért fordulhatott elő, hogy a tanítvány harminc évig ült a kolostor lépcsőin, útja során a mester minden nap ránézett, de nem szólította meg. Egy napon azonban behívta. Nincs ok a sietségre. A mai ember egy óra múlva indulatosan reklamál. Beledugjuk az orrunkat a jógába, a zenbe, valamely ezoterikus-misztikus-spirituális technikába, keresztény kontemplációba, tibeti vadzsrajánába, de nem megyünk végig egyik úton sem. Néha jobb is. De aki hetenként új utakkal kísérletezik, soha nem fog följutni a Himalája csúcsára. Minden mester, minden iskola, minden út meghódolást, odaadást, türelmet és alázatot kíván. Ez az, amit a kamaszkora alkonyához érkező nyugat még nem ismert föl. Óriási a tévelygés, mert individuális módon próbáljuk eldönteni, hogy mi az igazán kedvünkre való. Pedig a mocsári ökör magától sohasem fogja felismerni a számára megnyíló utat.

– Mostanában sokat töprengtem, s úgy tűnik, mintha létezne a világnak egy érzelmi olvasata, megismerése. Mit jelent a szeretettel történő megismerés?

A nyugatiak számára úgy tűnik, mintha a tradícióban nem értenék a szeretet fogalmát. Sok keleti tanítás is mintha azt hirdetné, hogy nem kell szeretet, nem kellenek érzelmek, hanem mindent úgy kell elfogadni, ahogy van, passzívan, egykedvűen. Ez azonban így egyáltalán nem igaz. Minden tradíció tanítja, hogy csak szeretve lehet megismerni a valóságot. Amihez az ember nem szeretettel közelít, kizárt, hogy arról helyes tudást szerezzen. Éppen a mi nyugati tudományosságunk kísérelte meg, hogy valamiféle neutrális és objektív bázisról vizsgálja meg a természetet. Ily objektív archimédeszi pont azonban nincs. Civilizációnk ezért olyan instabil és illuzórikus. A legutóbbi időkig nem tettük föl a kérdést, hogy ki az, aki a májá-szövet, a natura különböző alakváltozásait vizsgálja. Minden tárgyi ismeretünk ellenére ezért nem jutottunk hiteles megismeréshez.

Kelet nem a szeretetlenséget, hanem a polaritásmentes szeretetet tanítja. Azt, ami soha gyűlöletbe nem fordulhat. Az érzelmi tudatosság sokszor helyesebb felismerésekhez vezet a hideg intellektusnál, de megbízhatatlanabb az éberek nyugodt tisztánlátásánál. Ez a „szent egykedvűség”. A tradíció ismeri a szeretet és értelem feltétlen kölcsönhatását: csak szeretve lehet a létet megismerni, s a szerető odafordulás a hiteles megismerés egyetlen lehetősége. A tudás és szeretet kettős relációja, hogy csak a szeretet teszi lehetővé a helyes megismerést, másrészt minél mélyebb a megismerés, annál nagyobb a szeretet. Ezért nincs nagyobb szeretet a felébredettekénél.

– Emocionális szereteten azt értjük, ami gyorsan változik, az igazi szeretet pedig nem változik, hanem inkább állapotnak tekinthető?

Így van. Ez a polaritásmentes szeretet, ami olyan, akár a napfény: nem válogat, mindenkire süt. Akinek tudata zavart, fel sem fogja. Egy zenmester így feddi tanítványát: „nem a Nap hibája, ha a vándor az utat nem látja”. A hagyomány azért utasítja el a rajongó „érzelemtesti” szeretetet, mert az nagyon gyorsan gyűlöletbe fordulhat. A dolgok helyes megítéléséhez a „szív éberségének szeretetére” van szükség. A hinduk azt mondják, ha elzáródik az értelemtest és az érzelemtest közötti csatorna, akkor az értelem az érzelmek homályát nem tudja kitisztítani, átvilágítani. Ekkor bekövetkezhet az Otelló-effektus: Otellónak elég volt egy alaptalan gyanú, hogy megfojtsa a számára legszeretettebb lényt. Ugyanez Carmen esete. Amíg szeret, imádom, ha elhagy, meggyilkolom. Az érzelemtest homályától a keletiek mindennél jobban óvnak.

– Akkor mondhatjuk, hogy két út létezik: vagy a tudatot indítom el, és abból bontakozik ki a szeretet, vagy a szeretetet indítom el, és abból válok tudatossá. Valahogy így?

Igen. A hindu hagyomány egyik sarokpontja a cselekvés útja, a karma-jóga, a másik pedig a megismerés útja, a djána-jóga. A bhakti iskolák a cselekvés útja mentén helyezkednek el, mert tiszta odaadással égetik az áldozati gyertyát saját életüket. De a tudás útján sem történik más, minthogy az ember szert tesz egy belső tudatosságra, ami benne világítani kezd, és szeretetet, odaadást, együttérzést sugároz minden lény felé.

És ez az igazán emberhez méltó létállapot, és minél többet tartózkodik valaki a derűtestében (ánandamaja kosa), annál elmélyültebb lesz benne a polaritásmentes szeretet.

– Az emocionalitás az egoból indul, ez tisztán kivehető.

Igen. Az érzelmek az egyéni én megőrzésének és megerősítésének az eszközei, akár szerelemről, akár anyai szeretetről, akár családszeretetről vagy hazaszeretetről legyen szó. De az érzésnek van tudatos és egomentes formája is. Önfeláldozásnak mondják. Az énmentes állapotról minden embernek van tudomása, anélkül hogy tanulta volna. Mindannyian sejtjük, hogy mit jelent az, amikor nagy dolgoknak kell szenteljük az életünket. Hamvas Béla úgy fogalmazott, az élet arra való, hogy nagy dolgoknak odaadjuk. Nem akárminek, hanem csak a nagy, fontos, és emberhez méltó dolgoknak. Az éberség, a felébredés, a felébredt tudat pedig a leginkább emberhez méltó létállapot. Paradoxnak tűnő megfogalmazással azt mondhatnánk, hogy az igazi szeretet emóciómentes. Úgy tűnik, a magyar nyelv az indoeurópai nyelvnél ezúttal is pontosabb, mert nálunk a szeretet és a szerelem szavak jól szétválnak egymástól. Más nyelvek nem különböztetik meg élesen a kettőt. Az érzelem, érzés, érzet és értelem mind egyetlen alapszóból származik: az ér szóból, ami a megérinteni, hozzáérni, elérni jelentést hordozza.

– Ez a megérkezett szeretet? Azért ez is egy boldogságos érzés…

Ez esetben már érzés és tudás egyszerre van jelen, és a kettő nem különíthető el. Nézze, az imént azt mondtam, hogy a helyes megismerés a szeretet legönzetlenebb formájához vezet. De ez nem a külvilág megismerése, nem a káprázat fátylainak a megismerése, hanem a valódi identitás felismerése. A „Ki vagyok én?” kérdés megválaszolása, Átman felismerése. A felébredett mindent szeret, és a lebomlás folyamatához is szeretettel közelít. Az ember nem halandó lény. Nincs halálnak kitéve, mégis nagyon kemény dolgot vállalt magára itt, ahol elfogadott egy tudatvesztett, lefokozott szabadságú állapotot. Szinte a pokolba lépett be, és már a puszta megszületésével óriási terhet vett magára. Ezért már a puszta testet öltésével elvégezte a vállalása nagy részét.

– És mi történik ezután? Hogyan cselekszik egy célba érkezett ember? Milyen metódust követ, milyen példát mutat, egyáltalán tesz-e még valamit?

Úgy tanítják, hogy az ilyen ember egykedvű, és a derűtestében tartózkodik. Derű az, amikor a napot nem takarják felhők, és tiszta az ég. A derű az ember legmagasabb rendű létállapota. A kedély megtisztítását realizációs útnak nevezzük. Senkinek sem tisztulnak ki magától a homályai, és senkinek sem hull az éberség az ölébe. A tanulás ez esetben azt jelenti: szűrni, kitakarítani, megtisztítani, átvilágítani és áttetszővé tenni. Az út torlaszait elhárítani.

A hinduk azt mondják, az életet nem azonos pszichikai alapról kezdjük el. Vannak közöttünk öreg lelkek és vannak fiatal lelkek. Öreg lélek az, aki tapasztalataival a káprázatvilág felismerésben esetleg segíteni tud. Nem biztos. A legöregebb lelkek a mesterek, a megvilágosodottak, a tanítók, a gyógyítók. A fiatal lelkek szinte habzsolják az életet, és a vágyaikat követik. Az öreg léleknek illuzórikus vágyakra nincs szüksége, mert ő sokszor belekóstolt már az életörömökbe, és túljutott rajtuk. Most ez a sok tortúra már csak a terhére van. Már nem olyan vonzó, ha síelhet vagy a tengerben úszhat, megmászhatja a magas helyeket, elegáns ruhákban járhat és finom ételeket-italokat fogyaszthat. Nem mintha a létben adódó picinyke életörömöt megvetné. De nem csábítja már el a hatalom, a hírnév, a vagyon. Sőt, családra, feleségre, gyermekre vagy tanítványra sem vágyik. Katedrára végképp nincs szüksége, és nem kíván megtanítani senkit semmire. A mester leginkább magányban, remeteségben szeret élni, permanens meditatív állapotban, és mindennél többre értékeli a csendet. Ő a mozdulatlan közép.

Lejegyezte: Ubornyák Katalin

2009/51.