Az ember komédiája

 

Az Ember tragédiája remekmű. Hogy miért? Egyrészt mert mindent elmond az emberi élet “nagy kérdéseiről”, másrészt mert nem is tragédia, bár annak lehetőségét is magába foglalja. Hőse, az Ember csak akkor válna tragikus szereplővé, ha nem tudna felülemelkedni pillanatnyi helyzetén, ha természetében nem az isteni, hanem az emberi kerekedne felül. Abban a pillanatban, hogy rádöbben: a világ nem érette forog, máris megváltozik a cél, és az ideiglenesből az örökkévalóság felé lép.

Madách, a költő-filozófus csodálatos alkotásában a művészi ihlet és a bölcselet oly bámulatosan fonódik össze, hogy ez az ötvözet a tragédiából elveszi a keserű véget, és új távlatokat nyit. Az elmélyült olvasót jellemformáló, pozitív tenniakarással ajándékozza meg – a tragikus bukás érzete helyett a belátás, a felismerés derűs elégedettségével. Az alábbiakban ennek mikéntjét próbáljuk nyomon követni.

“Kimondottam, nem tehettem másképp…”
– hangzott annak idején Luther Márton világtörténelmet formáló szava.

Ilyen belső hajtóerő késztette Madáchot is, hogy mindazt papírra vesse, amit évek hosszú során át megtapasztalt valóságként és személyiségformáló filozófiaként önmagába zárt. A tanulóévektől kezdve jegyzetelte olvasmányait, s e papírlapok egy nagy borítékba dobva csak feltámadásukra vártak. Madách sokat olvasott, nagy könyvtára volt, és többféle hatás is érte: a XIX. század elejének diadalmas romantikus szellemi áramlata, a korai liberalizmus, valamint a klasszicizmus, melyet felvált a kései romantika. Ez utóbbi már magába foglalja a századvégre csak megerősödő szkeptikus világszemléletet, s a természettudományos gondolkodás mellett a dezillúziót, a nagy eszmékből való kiábrándultságot. A Tragédia éppen ezért nem a magyar irodalomból, hanem az egyetemes európai szellemtörténetből táplálkozik, s elmondja az emberről, az időről, a történelmi eseményekről mindazt, ami érvényes volt századokkal előtte, és érvényes lesz évszázadok múlva is. Kérdései és feleletei egyaránt örökérvényűek. Nem kötelezi el magát egyetlen vallási felekezethez sem, nem tételes tanítás vagy bölcseleti vitairat – független minden világnézeti változástól. Azt ragadja meg, ami örök az emberi létben, ihletett tömörséggel fogalmazza meg az ember vívódásait a művészet, tudomány, hatalom és a szerelem útvesztőiben egyaránt. Hatalmas eszmék kohójában (melyet az egyéni élet sorscsapásai, a betegség és a családi tragédiák csak még jobban felfűtenek), s a levert magyar szabadságharc árnyékában formálódik Madách világnézete, és alakul ki a nagy mű. Madách az egyediben, a konkrét valóságban többet lát a napi realitásnál, mert felfedezi a Törvényszerűséget, a mindig megújuló ugyanazt. Remekművek esetében ez elengedhetetlen feltétel. Így aztán a szabadság, az emberi élet célja, küldetése, vagy a küzdés eszméje nem szűkül le provinciálisan, s nem egy elbukott forradalom utáni helykeresésre korlátozódik, hanem az általános emberi miértekre és a hogyan tovább?-ra mutat rá. A világ örök azonosságának tudata egy magasabb erkölcsiségre készteti az embert s drámaírót, s így képes meglátni az egyediben az általános emberit, s a jelenben a világtörténelem lépéseit.

A Tragédia gazdag gondolatisága híven fejezi ki Madách magányt kedvelő, elmélkedő természetét, az alkotni vágyást, a belső kényszer tüzét. Az embert, aki kénytelen küszködni-küzdeni az anyagi világban, bár valójában az eszmék birodalmában él. Műveiben e kettősség: a lelki és a materiális vonás az ember legfőbb jellemzője, aki “a föld s az ég fia”, “sárból napsugárból összegyúrva”. “Ez őrült sár, ez istenarcú lény”, az ember, aki tudatában van lénye Janus-arcának. Magában hordja lelki örökségét, de a pillanat mindig megigézi, s így újabb és újabb célok után lohol, bízva abban, hogy egyszer eléri délibábos álmait.

“A gyáva test mint renyhe börtönőr,
Le a gyönyörhöz vonja emberét…

Ha a test győz, szellem szárnya lehull”
(A megelégedés)

Már korai verseiben is fel-felbukkan az élet ilyen megközelítése. A liberális eszme-hit az életet csak a mindenség tökéletlenebb felének fogadja el, s az eszmék honában keresi a felsőbbrendű világot. Ez később kiteljesedik a lélek világon túli tiszta voltának és az anyaggal való kapcsolatából származó degradálódásnak konfliktusává. “Az emberek mint egyének örök ellentétben vannak, s mert mindenik a többiek felett ki akar tűnni, egymás egyéniségét semmítenék meg…” – írja. Madách nemcsak ezzel az attitűddel, de az isteni rendet megbolygató emberrel sem érez együvétartozást:

“S édenünk helyett, mit földön Isten alkot,
Emberkéz alkotja számunkra a poklot.”
(Isten keze, ember keze)

A rövid ideig liberális eszmekörben élő Madách a korszellemnek megfelelően hisz ugyan az emberi nem fejlődésében, a haladásban, de e hit idővel szertefoszlik, s a kései romantikus eljut egy bölcsebb szintézishez: a fejlődés létezik, de örökké ismétli önmagát. “Az emberek kétezer év előtt is ollyak voltak, mint most. Shakespeare-t vádolják, hogy Caesarjában angol katlanfoltozókat fest, pedig Róma is ollyan volt.” Korok tűnnek el, majd újak jönnek, s más köntösben állítják elénk ugyanazon gondokat. A fejlődés látszatvolta a civilizáció alakulásában mutatkozik meg, míg az egyén képes arra, hogy önmagát jobbítva tökéletesedjen. S ha ez utóbbi nem következik be, hiába volt a küszködés, mint azt egyik levelében is írja: “S ha legjobban is megy a dolog, életterveinkkel, vágyainkkal, reményeinkkel úgy vagyunk, mint a mókus, mely ha a kerékben agyonfáradja magát, s azt hiszi, mérföldeket haladt, ugyanazon bizonyos helyen van.” Ő maga is megtapasztalja ezt fiatal éveiben, élete azon szakaszában, mikor az alkotásvágy kínozza, de még nincs meg a kellő alkotóerő s az érettség. Jelképesen értelmezve mindezt: mikor az egyént jobbító vágyat, a tisztulás felé törekvést elhomályosítja az érzéki élet. Nagyon szépen fogalmazza meg ezt Barta János Madáchról írt monográfiájában: “A lelki életnek az a törvénye nyilatkozik meg itt, amelyről Scheler beszél: Ha a lélek mélyebb rétegei üresek, akkor az ember a felszínesebb rétegekben keresi a kárpótlást, a látszat-kielégülést, s ebből meg mindig többet kíván, hogy a belső űrt betölthesse.”

Egy hányatott élet tapasztalata, az eseményeket elmélkedő bölcsességgel megértő lelkület kellett ahhoz, hogy az alkotásvágy kielégülhessen, s a felgyülemlett élményanyag, a szívben nemesedő gondolat ne csak belső élmény maradjon, hanem formát is kaphasson. Ez a realitást nézve szenvedést, gondot, kínzó veszteségeket és csalódásokat jelent, az igazi fejlődés síkján az ennek ellenszegülő, fölébe kerekedő lelkierőt, mely az igazi önmegismeréshez segít, s mely ha fájdalmas lecke árán is, de a matéria ideiglenes s a lélek örök voltára hívja fel a figyelmet. Madáchot romantikus hajlama hozzásegítette, hogy valóságfelfogása könnyebben elszakadjon a hétköznapok látszatvilágától, “túlcsapong a mindennapiság salakján” – mondja ő. Innét már csak egy lépést kell tenni, s eljutunk a tudatosan vállalt élethez, mely a földi lét minden pillanatát a felemelkedésre, a lelki képességek kibontakoztatására próbálja használni. Ismét Barta Jánost idézve: “Nem több ez, mint az a biztos tudat, hogy mindent, ami bennünk értékes, amit hivatásunknak érzünk, itt ezen a földön, az anyagban, a »salak«-ban, a magunk megadott közeli, természetes környezetében, Széchenyi szavával természeti állomáshelyünkön kell megvalósítanunk. Így vált Madáchban is a földi létezés puszta ténye erkölcsi paranccsá. (…) A morális valóságérzék számot vet a föld bajaival, megsejti azt, hogy az anyagi lét minden salakjával hatalmas törvényeken nyugszik, s e révén éppen úgy Isten szava, mint az a földöntúlra vágyakozó hang, amely az értékes emberi lélekben szokott megszólalni.”

Errare humanum est

Tévedni emberi dolog. De a tévedés még nem bűn, csak akkor válik azzá, ha tudatosan nincs kijavítva. Vajon a Tragédia Ádámjának esetében mennyire igaz ez?

Madáchnak barátjához, Szontágh Pálhoz intézett 1857-es költői levele alján ezt olvashatjuk: “Az emberi természet sohasem tagadta meg magát, és Ádám a teremtés óta folyvást csak más és más alakban jelen csak meg, de alapjában mindig ugyanazon gyarló féreg marad, a még gyarlóbb Évával oldalán.” (Éva szerepe egy másik tanulmány témáját jelentené, hiszen a maga módján ő is ott küzd Ádám mellett. Kettejük kapcsolata a magánélet kérdéseit, a társ, barát, feleség, szerető és anya viszonyt mutatja be.) Valóban gyarló féreg Ádám és Éva? Ekkor még csak a költő gondolataiban körvonalazódott a Tragédia mondanivalója, az érett Madách már árnyaltabban fogalmaz. 1862 szeptemberében így ír Erdélyi Jánosnak a Tragédia különféle színeiről: “Igaz, mindannyiban megbukik Ádám. De megbukik azon érintetlen gyöngéinél fogvást, melyek természetében vannak, melyeket csak Isten keze pótolhat.”

Megint visszatükröződik a kétarcú ember jellemének, természetének Janus-arca. Felsejlik egy nagy színház képe, melyben a történelem csak díszlet, s az egyén igazi harca nem különféle társadalmi formák megvalósításában, nem kivívott csatákban, uralkodásban vagy ösztönéletben, hanem máshol keresendő. Madách igazi romantikushoz méltón az ész hideg világát minduntalan szembehelyezi az érzelmekkel, a külső csatákat a belső harccal.

Ádám II. színben felhangzó első szavai jól illusztrálják a földi létezés miértjét. A lélek, amely fellázadt Isten pozíciója ellen, aki mindenható uralkodó akar lenni, megkapja a lehetőséget, mint a gyermek, aki játékkatonákkal játszik s irányítja őket. Ádám kijelentése: “én vagyok a föld istene”, maga után vonja vágya beteljesülését, átélheti a tiszavirág életű földi hatalmat és dicsőséget. Ez Lucifer hatásköre már, aki tudja: “minden ember uralomra vágy”, s istennek képzeli magát tán még “az a kis féreg is, mely a gyümölcsöt eszi el előled”. Az “úrnak lenni mindenek felett” vágya űzi Ádámot, ehhez társul a másik hajtóerő, “ez az enyém” (Ádám III. színben elhangzó első mondata), s máris megvan az örök harc két legfőbb mozgatórugója: az uralom és birtoklási vágy.

Csodálatos a Tragédia felépítése. Rögtön e két kijelentést követően a IV., az egyiptomi színben Ádám – a hatalom birtokában – már így sóhajt fel: “Űrt érzek, mondhatatlan űrt.” Marad hát a birtoklási vágy. Athénben ugyan még fellángol, de rögtön kialszik a következő jelenetben, Rómában:

“Legédesebb percünkbe is vegyül

Egy cseppje a mondhatatlan fájdalomnak…”

Az ezt követő konstantinápolyi színnel lehetne meghúzni a választóvonalat, mely a Tragédiát két részre osztja. Lucifer cinikus megjegyzése még a naivul lelkesedő Ádámnak szól, aki kesereg eszméi bukása felett:

“Tragédiának véled? nézd legott
Komédiának, s múlattatni fog…”

S mintha Ádám megfogadná e tanácsot már nem akar elmerülni újabb küzdelmekben, egykedvűséggel szemléli a kort, melyben Keplerként él. Majd fejlődésének egy újabb és rendkívül fontos állomása, hogy Danton szerepében felismeri: minden emberben ott van az “isteni szikra”, akár győz, akár elbukik. Ez az, ami távoltartja a további rajongó lelkesedéstől, hiszen miért is kellene oly nagy fontosságot tulajdonítani valaminek, ami végül is csak egy nagy színjáték különféle felvonásaiban nyilvánul meg, melyben az “isteni szikra” hol vesztest, hol győztest játszik, s midegyikben lehet igaza, miként tévedhet is. Ádám felismeri, hogy a különféle jelmezek alatt a lélek az egyedüli állandó:

“Vak, aki Isten szikráját nem érti,
Ha vérrel és sárral volt is befedve.”

Mivel már nem tud ideiglenes célokért lelkesedni, ezt követő vándorlásai csupán az anyagi világból való kiábrándulását fokozzák. Látja, miként tör előre a modern kor, lassan megsemmisítve mindazt, amiért korábban még lelkesedni tudott. “Kutyáknak harca ez egy konc felett”. De még szomorúbb való is jöhet. Madách váteszi szemekkel látja a jövő borzalmait: az elgépiesedett, érzelem nélküli világban nincs helye az egyéniségnek, a tömegtermelés világában a művészi aprólékosságnak. A haza, a család fogalma megszűnt, az élő természet mesterséges módon létezhet tovább, csak az élhet, ami hasznot hajt. Még a génsebészet iszonyata is felbukkan – átszabhatóvá degradálódik az emberi lény. Vajon mennyire ismerhetünk korunkra mindabban, amit ihletett jósként fest Madách a Falanszter-jelenetben?

Mivel a lélek örök, nem tud meghalni, ezért ebből a gépi világból az egyéniség megsemmisítése révén próbál kitörni Ádám, abban bízva, hogy képes elhagyni a földet, az anyagi világot, s felolvadni valamiféle testetlen szellemlétben. Az ember számára azonban nincsen nem-cselekvő állapot, a lélek küldetése nem érhet véget a “semmiben” való felolvadással. Ádám – mivel a létezés miértjét keresi – visszajut a földre; eredendően cselekvő, küzdő természete erős kapocs, mely nem egykönnyen szakítható el. Újult erővel tér vissza, de itt már csak elállatiasodott lényeket talál, hiába kutatja a metafizikai vonásokat, az eszkimó jelenet embereinél a lelket teljesen befedte az anyag.

Madách mesterien fokozza csúcspontjáig a dráma menetét. Amikor látszólag minden elveszett, Ádám hirtelen választ kap arra, amit mindaddig hiába kutatott. Ez a végső pont, mely rádöbbenti: neki magának kell teljes erejével küzdenie, önmagán belül, önmagát formálva – teljesen mindegy, milyen körülmények között. “Nem jelent ez mást, mint azt, hogy a »szent erő«-nek, mely eddig csak intuitív metafizikai sóvárgás volt, át kell alakulnia erkölcsi öntudattá.” (Barta J. i. m.) Ebben áll Ádám, a lelki ember nagysága, így volt képes fölemelkedni “arra a magaslatra, ahol az önbecsülés egyetlen támaszát és igazolását az igaz Isten előtti fejhajtásban és saját személyiségének erkölcsi öntudatában leli meg…” – írja Barta János.

“Mi egy világot rendít és teremt…”

Válása után Madách visszahúzódott (miként önmaga nevezte) “oroszlánbarlangjába”, s csak azt sajnálhatjuk, hogy súlyos betegsége és korai halála megakadályozta újabb remekművek megírásában.

A Tragédia Ádámja lelkesedő optimistaként lép színről színre, aztán rájön, hogy újra megcsalatott, mégis újra és újra szembeállítja reményeit a “hideg ész”, “kalmár számítás” rideg világával. Ő nem egyetlen kor szülötte, sajátos lélekvándorlással bukkan fel más és más korban, minden korszak egy emberbe sűrített képviselőjeként. A lélek örök természete, a tudás és a tudás utáni vágy hajtja, mígnem be kell látnia: emberként csak úgy juthat a teljes megismerésig, ha elfogadja lénye kettős természetét, anyagi bezártságát, valamint lelki önvalóját, s eszerint próbál mind tisztábban és tisztábban élni. A vágy nemes. Amikor Ádám fölteszi a kérdést: “E szűk határú lét-e mindenem?”, akkor az eljövendő nemzedékek érdekében is beszél. Az emberi faj átélt történelme csak arról győzte meg, hogy kell lennie valami anyagi kötelékektől mentes és ezért örök célnak is, amit nem korlátoz a múló idő vagy a korízlés. Érdekes hát megfigyelni, miként jut el a kezdeti kíváncsiságtól a lényeglátó kérdésfeltevésig. Ádám világa itt már nem korlátozódik önmaga életterére, nem a hatalom vagy egyéb önző érdek vezérli. Míg az Édenből kiűzetve csupáncsak arra vágyik: “Jövőmbe vetni egy tekintetet. Hadd lássam, miért küzdök, miért szenvedek”, a zárójelenetben már így szól az Úrhoz:

“Megy-é előbbre majdan fajzatom,
Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen,
Vagy mint malomnak barma holtra fárad,
S a körből, melyben jár, nem bír kitörni?”

Jó és rossz, szellem és anyag, lélek és test kettőssége a mű gerince. Madách rendkívül tájékozott volt kora világirodalmában, jól ismerte azon műveket, melyek szintén e kérdéskört boncolgatják. Nemcsak európai alkotásokról van szó. Életrajzírói feljegyzik, hogy például 1841 májusában, mikor betegsége ágyhoz köti, csak a Bibliát olvassa, majd összehasonlítja annak történeteit indiai irodalmi és filozófiai alkotásokkal. Ha nem is jelöli meg ezeket forrásmunkaként, biztos, hogy e művek eszmevilága nem hagyta érintetlen. Egész metafizikai világa, gondolatkörének mélysége és magassága ezt bizonyítja.

A romantika korának több irodalmi alkotása is az isteni rend és a tagadás alapötletére épül. Byron Kainja az anyagi lét kötöttségeivel viaskodik, tudásszomját kihasználva akarja őt a Sátán a Teremtő ellen fordítani. Lessing francia földön írta művét, hőse Cédar, a bukott angyal, aki anyagi vágya, a földi szerelem miatt hagyja el az eget, majd a földi lét minden szenvedését megtapasztalva máglyára lép, hogy visszatérhessen az égbe. De még kilencszer meg kell születnie, s megtisztulnia, hogy Isten elé juthasson. Goethe Faustja a tökéletes boldogság pillanatát keresi, azt a percet, mely tisztán megmarad, s nem követi csömör. Ádám pedig az általa képviselt egész emberiségnek eszményi állapotát. Ezért is összetettebb és egyben nemesebb karakter az oly sokszor emlegetett Goethe-i hasonmásnál. Mindketten túl akarnak lépni az emberi élet határain, de míg Faust önmaga miatt szerződne Mefisztóval, addig Ádám csak eszközként, az anyagi tudás és hatalom megismerése érdekében használja Lucifer segítségét, s a kellő pillanatban vissza is utasítja. A “der Geist, der stets verneint”, a folytonos Nem, a tagadás szelleme a Faustban ezért kissé öncélú, míg a Tragédiában inspiráló. Bármennyire gunyoros és pesszimista is Lucifer, bármennyire biztos Ádám bukásában, Ádám győz, mert végül abszolút eszményben találja meg célját – idealizmusa felülkerekedik Lucifer szűkkörű anyagelvűségén.

Ha az ember figyelmesen olvassa a Tragédiát, Lucifert (aki okos, de nem bölcs) szánalomra méltó lényként látja. Olyannak, aki képtelen a tiszta érzésre, aki semmilyen értéket nem tud elfogadni – akinek így magánya is végleges. Lucifer hiába látja át a dolgok ideiglenes voltának dőreségét, a negatívumból nem tud kilépni, számára nincs pozitív jövő. A földi érzéki élet nem vonzza, tudja:

“Csak ember műve csillog és zörög,
melynek határa egy arasznyi lét.”

– a gőg és hatalomvágy azonban megakadályozza abban, hogy tiszta lélekként éljen. Bukása csak akkor válik teljessé, amikor rá kell jönnie, hogy voltaképp ő is az isteni rend egy kis részecskéje csupán, sajátos szerepe, hogy bűvkörébe vonja az embert. S mivel annak csak kiábrándulás lehet a vége, akaratlanul is céljaival ellentétes irányba, a “valós valóság” kutatására készteti Ádámot. Lucifer valójában gondolkodni tanítja az embert, aki ezáltal, saját példáján okulva tudja legyőzni önmagában a rosszat. Így Ádám már képes lesz tudatosan elfogadni Isten felsőbbségét, nem pedig valamiféle eleve elrendeltetettségtől kényszerítve hódol meg egy magasabbrendű valóság, Isten előtt, aki végül kegye révén lehajlik hozzá:

“Uram legyőztél. Ím porban vagyok
Nélkűled, ellened hiába vívok:
Emelj vagy sújts, kitárom keblemet.”

Tegyük fel hát a kérdést: tragédia-e Madách drámai költeménye? Vagy nézhetjük Lucifer tanácsát követve komédiának is, nem tulajdonítva különösebb jelentőséget Ádám sorozatos “fellépéseinek”? Mementóként azonban álljon előttünk Ádám példája, hisz jól végiggondolva az emberiség történelmét csak egy biztatót lehet találni benne: mindig, minden körülmény között megadatik a lélek szabadsága, a választás szabadsága, az eszményi célkitűzés lehetősége. Nem korlátozhatja sem a kor, sem dogmatikus vallás, semmiféle társadalmi előítélet. A döntés joga mindig is sajátunk, az egyénen múlik, akar-e élni vele vagy nem.

“A világmindenség, amint a csillagászat tanúsítja, óriási. Nem tudhatjuk, mekkora a teleszkópok hatósugarán túli tér, csak azt tudhatjuk, hogy elképzelhetetlenül nagy. A látható világmindenségen belül a Tejút piciny mozaik, e mozaikon belül a Naprendszer egy végtelen piciny foltocska, és e foltocskán a mi bolygónk egy mikroszkópikus pötty. Ezen a pöttyön bonyolult szerkezetű, némileg szokatlan fizikai és kémiai tulajdonságokkal rendelkező, kissé szennyezett szénvegyület- és vízcsomócskák mászkálnak szerteszét néhány éven át, majd alkotóelemeikre esnek szét. Idejük két fontos tevékenység között oszlik meg. Serénykednek, hogy kitolják annak határát, amikor fizikai evilágiságuk elemeire bomlik. Idejük másik részében eszeveszett energiával munkálkodnak azon, hogy ezt a folyamatot mások számára meggyorsítsák” – ez Bertrand Russel elgondolkoztatóan elszomorító eszmefuttatása. Ez lenne az ember helyzete a világmindenségben? Be kell vallanunk: ha a választás jogával nem él, akkor csak ennyi…

De ha egyszer feltámad lelkünk szent igénye, akkor azt szabad akarat, az erkölcsi felelőség szabad döntése révén véghez is lehet vinni. S e küzdés mellett csak egyetlen biztos pont van, a Madách-i zárószó: bízva bízni, hogy e harcban nem vagyunk magunkra hagyva.

Felhasznált irodalom:

Barta János: Madách Imre. Franklin Társulat, Bp. é.n.
Magyar Klasszikusok. Madách Imre válogatott művei. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1958.

Kellár Márta

1993