Gazdag szegények, szegény gazdagok

Nem Jókai két regényéről van szó. Bár ő is azt boncolgatja, vajon ki a szegényebb: a lelki békéjét megtaláló koldus vagy az emberileg összetört, életunt milliomos, aki vagyona révén nem vásárolhatja meg az igazán értékes dolgokat.

Sokszor olvashatjuk újságcikkekben, hogy egy-egy koldus halála után kiderül, bár az illető az utcán kéregetett, és nagyon szegény ember hírében állt, valójában hatalmas vagyonnal rendelkezett. Ilyenkor csak a fejünket csóváljuk, s elgondoljuk, mi mindent kezdtünk volna mi azzal a vagyonnal. Azonban még meglepőbb az a hír, amikor azt halljuk egy milliomosról: otthagyta egész vagyonát, és szerzetes lett. Ekkor talán érdemes elgondolkozni, vajon mi késztet valakit arra, hogy megtegye ezt a lépést. Sokan őrültnek tartják az ilyen embert, megmosolyogják, s legyintenek: vénségére megbolondult, szenilis vénember, nem tudja, mit cselekszik. Az exmilliomos családja – ha a vagyon esetleg jótékony célokra lett kiosztva – igyekszik megtámadni az efféle rendelkezést, s az sem ritka, hogy gyámság alá helyezik az adományozót.

Indiában jobban el tudják fogadni az ilyen, még ott sem mindennapi esetet, mivel a szádhu, a szent szerzetes manapság is nagy köztiszteletben áll.A hír megdöbbenést okoz, de egyszersmind titkos, be nem vallott egyetértést is kivált; “lám-lám, milyen igaza van, meg merte tenni” – gondolják sokan.A felsőbb kasztok családjai tisztelettel említik azt a személyt, aki ilyen útra lépett, de ha az egyik családtag készül azt megtenni, akkor a rokonság és valamennyi hozzátartozó együttes erővel próbálja lebeszélni. A legtöbb esetben persze eredménytelenül.

Így történt Új-Delhiben, Sulka Csand Zaim építési vállalkozó esetében is, aki négymillió dollárról mondott le, mert megunta az anyagi életet, a pénzszerzést, s ehelyett az egyik legszigorúbb szerzetesrendet választotta. Természetesen felesége és gyermekei először nem vették komolyan elhatározását, el sem tudták képzelni, mi késztetheti a családfőt arra, hogy feladja megszokott kényelmét, s vállalja a szigorú önmegtartóztatást. Azok a szerzetesek ugyanis, akikhez csatlakozott, naponta csak egyszer esznek, mezítláb járnak az utcán, s a kezükben lévő seprővel söprögetik maguk előtt a járdát, nehogy eltapossanak egy bogarat. Kevesen vannak, akik elgondolkodnak: ezek az emberek minden igyekezetükkel azon vannak, hogy valamennyi élőlénytársukat tiszteljék, hogy még véletlenül se pusztítsanak el egy életet. A nagy többség fanatikusnak, különcnek tartja, sokszor ki is neveti őket, és eszükbe sem jut: az együttérzést, a toleranciát, az erőszaknélküliséget ilyen tág értelemben használva biztosan nem kellene aggódni a Föld jövője miatt. Biztosan nem szaporodna az abortuszok száma, nem lennének gyilkos háborúk, sem vágóhidak.

Csand úr dzsain szerzetesi felavatását társai pompás ceremóniával ünnepelték. Először díszes öltözéket adtak rá, s elefánthátra ültetve végigvezették Új-Delhi utcáin. Guruja – aki kor szerint a fia lehetett volna, de aki tudása révén egy idős ember bölcsességével rendelkezett – ismertette a szerzetesi élet feltételeit. Az egyszerű élethez tartozik a szerény étkezés, a sok gyaloglás, és a szerzetesnek pénzadományokat nem szabad elfogadnia. Guruja kérdésére, hogy vállalja-e a különleges képzést annak érdekében, hogy szerzetessé váljon, a jelölt határozott igennel felelt. Csand úr – aki korábban hidakat, gátakat, üzemeket épített – egy percig sem habozott. A második nap egyszerű ruhát kapott, melyet a szertartás végén levetett. Csak ágyékkötő maradt rajta, vastag aranyláncát is a tömeg közé dobta. Ezután a mester megkérdezte a többieket, van-e valakinek ellenvetése a gazdag vállalkozó belépése ellen. Miután senki sem tiltakozott, a jelöltet guruja új névvel ajándékozta meg: Csand úr Samvong Shagar lett, aminek jelentése “Aki lemondott a világról”. Megkapta a seprűt, egy vizesedényt és a szent könyveket.A szertartás végén mindnyájan vallásos dalokat énekeltek.

Ezt követően jött el az utolsó próbatétel. Be kellett bizonyítania, hogy mindaz, amit vállalt, szívből jövő meggyőződésből fakadt. Ha ugyanis a jelölt nem megfelelőképp reagál az asszonyok közelségére, ha otthoni környezetében zavarban van, mintha széggyellné amit tett, akkor visszaöltöztetik régi ruhájába, s a szerzetességnek búcsút kell mondania. A hatvanéves férfi azonban kiállta a próbát. Az új szerzetes ezekután naponta hajnali ötkor kelt, a nap nagy részét meditációval töltötte, ízletes zöldségekből készült egyszerű ételt evett, és adományokat még a volt családtagjaitól sem fogadott el.

Az egykori milliomos szerényen így nyilatkozott: “Szinte meztelen vagyok az egyszerű ruhában, de ez egyáltalán nem zavar. Igaz az emberek néha furcsán néznek rám, de ezt már megszoktam. Úgy gondolom, a lelki béke s az elégedettség nem a külsőségektől és nem a gazdagságtól függ.”

1993/15.