Csend

Csadarjában méltóságteljesen közeledett. Gondosan kiválasztotta a meditáció helyét, leült és a magával hozott fahamut maga körül szabályos körbe szórta. Turbánja beárnyékolta arcát, s szemét lehunyta. Bal kezét ölébe ejtve, jobb kezével homlokát érintve imába fogott.

 

Több óra, több nap múlt így. Lassan eltűnt a tömeg, a hangok szétporladtak, az esőfelhők eloltották a világ tüzét, s a belső mező kitárult. Hatalmas csarnokban találtam magam. Mint a kerékben forgó kerék önmagamba zártam kívánságomat, hogy megláthassam, ha csak egy pillanatra is belső csendem igazi célját. A szeretet iskolájának tanítóját keresem kisgyermek korom óta. Apám, Szűts Tiszteletes úr, Édesanyám és Gurum egyengették az utam, hogy e csarnok lépcsőihez érhessek.

Elgondolom hányféle csend ért már…
– Csönd van, igön elszótalanodott mindön. Csak vihar ne lögyön! – mondta a pásztor kinn a pusztán: vihar előtti csend. Vagy hirtelen elnémulás, úgymond dacos hallgatás, ami vészt jósló csenddé válhat. A várakozás csendje is csend, s a halottas háznak is meg van az időtlenségbe vesző némasága. De a régi osztálynapló fordulásának is meg volt a „vész”-kiáltó csendje, amikor fellélegeztek az előbbiek, akiken már túllapozott a tanár, s szorongva vártak az utóbbiak a felelésre. Ismerjük még a várakozás csendjét, elcsendesedik a vihar is, s könnyű kis árva harangocska szól délben, „..amikor a mezei ember megáll a kapálásban, leveszi kalapját s Istenre gondol szerte Magyarhonban…” írja Fekete István. Sorolhatnám, regényesíthetném még mi minden a csend nekünk.

Zenei csend

Legelső zenei emlékem – úgy négy éves lehettem – „A könnyűlovasság indulója” volt, ahogy a végén botlott a sebesült harci paripa… Apám zongorázása szerint nem lett feloldása a fájdalomnak, de nekem a sorsom dőlt el – zenész leszek. Majd harminc év múlva sem tudtam életre kelteni ezt a lovacskát…
Rá kellett jönnöm: „A zene az elme lecsendesítése az Isten elfogadása előtt” bennszülött igaz mondás, lényegre törő imádságos csend. A színházak és szereplőik ismerik és tehetségük, képességük szerint használják a „szó fönnakad, lehelet megszegik” hatásosságát. Ezért él vele a program-zene már az oratóriumokban is, a passiókban, később az operákban, vagy az opera-buffákban. A zenésített drámák a vallásos történetek nyomdokain építkezvén használják a csendet, mint hatásos eszközt. Szimfóniákban és kisebb szonátákban, zenés játékokban is mesés a csend P. Dukas „Bűvészinas”-ában a felfokozott hangerő és crescendo végül egy hatalmas csattanásban megáll: s a várakozás csendje után megjelenik a varázsló és megmenti kétségbeesett inasát.
Istenem! – fohászkodik a gyarlóságaiban kétségbeesett ember, s a lelkében keletkezett csendben megkapja biztatását a helyes megoldásra. Zenekari zenész öregeink mesélték, hogy a második világháború végét a győri városháza tornyából jelentették be 1945 májusában, s a harminc méteres toronyból az addig éveken át a bombariadót jelző szirénát dobták le. Ez lezuhanva hatalmasat csattant a kövezeten, amit hosszan tartó „néma csönd” követett, ami minden zenénél tartalmasabb sóhajt szakított föl mindenki lelkében : „Na Lacikám, az volt az igazi zenei csönd!”
John Cage 20. századi zeneszerző az 1970-es években írta a Silence (A Csend) című könyvét Marcel Duchamp 1930-as években írt A zaj dicséreté-re válaszaként. Cage ebben a kötetében az experimentális zene és a zen-buddhista véletlen-elmélet kidolgozásáról tudósít, valamint közread olyan verseket is, amelyek sor és szóköz kihagyásaival „teremtik meg” a csend papír-formális eszközével az előadói utasításokat. Legcsendesebb műve az 1952-ben alkotott 4’33”: a csend zenéjében egyetlen hangot sem kell az előadónak megszólaltatnia, elegendő figyelnie a csendre, “szólaltassák” meg bárhol is a darabot. A 4’33” leginkább afféle zen feladványhoz hasonló, ahol a feladvánnyal való foglalkozás, a kapcsolódó meditáció fontosabb, mint a válasz, a megfejtés. Magyarországon az Amadinda ütőegyüttes játszotta lemezre a 4’33”-at, mely nekem Edgar Varese Ionisation-ja és Bartók Béla két zongorára és ütőhangszerekre írt Szonátája mellett a 20. század legnagyobb erővel ható zeneműve.

Most, most körülvesz a lélek harmóniájának bölcsessége, a Csend, az örökkévalóság némasága, a boldogság hangtalan ígérete.

A csend hangja

A vágytalan magány tett érzéketlenné? Vagy talán hazudnék? Süketté és vakká lettem? Szent és igaz, hogy Isten elfogadása előtt csendesedik a lélek, mégis vissza kell kérdeznem, számon kérni magamon: igazán kioltottam a vágyat? Mert most is vágyakozom, találkozom a Csend Urával, a Testetlenség Szentjével. Nem tudom, milyen a csoda, nem tudom, meddig tarthat ez a nyugalmas boldogság, ami körülvesz.
Szeretném, ha sokáig tartana, nem úgy, mint először.
Hogy is volt? Ültünk a karácsony-váró padokban. A templomban csizmakenőcs, borotvahab-, kölni-illat s már két órája mondjuk ugyanazt a mantrát. Valaki, ott elől, az oltár mellől egyedül mondja, hangosan. Mit keresek én itt? Istenben nem hiszek, az ülőkém már fáj, ezt az imát is csak hallásból ismerem… de jön, jön felém, mindjárt ideér, s nekem fennhangon, hangosan KELL mondanom, mint mindenkinek, egyenként. Rutinos, színpadhoz szokott módszert választok, halkan mormolom az előttem-szólókkal, aztán kimondom élesen, hangosan, fennen hirdetve Isten dicsőségét… Végigmondtuk, s a negyedik óra végén, hajnali 5 óra felé egyszer csak minden átmenet nélkül megszűnt minden fájdalmam, fáradtságom, testi törődöttségem. Súlytalanná lettem. Nem lebegtem, semmi misztikusat nem észleltem magamon, csak valamiféle határtalan boldogságot éreztem, mintha mindig mosolyognék, mintha mindig ezt akartam, erre vágytam volna…

… mint most. Csakhogy a most nincs most, hanem időtlen és gyönyörűséges létezés. Körülvesz körülölel csodálatos fényözönnel és mosolygós nyugalommal.
„Isten, ki lettél nekem, kérve kérlek maradj még, ha fel nem is feded magad, ontsad rám vég nélkül hangtalan hangodat!”

A gondolat csendje

Hogy nem szóródik. Nem csapong, nem ugrál agyam falai között. Hogy örömben úszik. Mint minden este eljön a természet csendje is, s a kis rigó, mely hajnalban is először dicsérte az Urat, elhallgat hirtelen, a szél megáll, az örökmozgó levél dermedten vár erre az egy-két pillanatban megjelent pompás ruházatú hölgyre, akinek neve Szürkület, s aki Teeléd hódoltatja a természeti világot.
Nyugtalanság, regényes céljaim, s a kergetett hangok. A várt örök Zene, a várt, s nem várt drámák: családom, gyermekeim, fontosságok, lemondás, eltakart és feltörő indulatok! Óh mennyi, mennyi terv és váratlan öröm, mennyi szenny és mennyi fájdalom az életnek mondott anyagi vágyak nyergén… Mire rájöhettem, nincs tékozló fiú fejlehajtás nélkül,

A lélek hangja

nincs lehetőségem kitérni a megszólítás elől: Légy a lelkedben élő Hang! – hallottam. Mint egy titkos, belső invitálás borultam le az isteni Lélek előtt. Az imába való elmélyülést gyakoroltam, kötelességemet tanultam az imák imájával, a mahá mantrával. A Gájatrí meghatott: emlékeimben úgy él a Jamunáról visszatért lelkem, mint egy hűségnyilatkozat, melyet képtelen voltam könnyek nélkül végigmondani a világ felé csendben, a lélekben a lélek-hang okából. Rá kellett jönnöm a nagybetűs CSEND szándék kérdése. Hagyom-e magamban megszólalni a születetten belém rakott lelket, azt a szikrát?, mely egyeneságú leszármazottja a nagy tűznek, a nagybetűs isteni Léleknek, melynek hangja a meditáció mélysége, a szentség éltető hangja, a hangokkal kifejezhető kilenc íz, melyek sorában a kilenchez egy égi, mennyei rasza is társul, melynek nincs földi hangja, s ez az a lélek-hang, a szeretetteljes odaadás, isteni felajánlás, ami csak világi füllel csend. Ez a kilenc érzelem (nava-rasza) általános. A bhakti-jóga rendszere tizedikként a bhakti raszá-t sorolja még ide: az isten iránti, nem földi természetű szerelem érzelmét. Ezért nincs színe, s nincs hangja, mert nem földi természetű!

 

Így találtak rá.
Egyenes háttal ült. Meditációja meghallgatásra talált. Boldog, átszellemült mosoly az arcon. A két, mély vonal a szeme között kisimult. Csak a szája szegletében látható vérerecske mutatta a vizsgálódó orvosnak : „csak a testem” – elég ebből a földi formából!
Új lehetőségek nyíltak; Örök lelke reméli, hogy a vezeklések és áldozatok egyértelművé teszik számára az Isten-Szeretet teljességét. Nem tartozott egyik csoporthoz sem, arca ismeretlen volt a két folyó mentieknek. Tisztelettel emelték föl, s tették két friss bambuszág közé, hogy a halottégetőhöz vigyék.

57/2012.
Váray László