Pásztorjáték avagy örömlényegű az Isten -a feszülettől az isteni körtáncig

 

A feszület gyerekkoromban nagyszüleim házában függött a falon a tükör egyik oldalán. Míves volt, fekete-barna, s tekintetemmel szinte mindig elkerültem. A félhomályos szobában a házi áldás hívogató világoskékje vonzott, s a virágok. Hit….szeretet,… béke,… áldás,… Isten — tündöklött a tükör másik oldalán.
Később ez a világoskék a templomban átváltozott a falat betöltő égi kékké, s a mennyezetig érő óriás kereszten élettelenül csüngő, kicsavarodott testű, több sebből vérző Krisztust már nem lehetett nem észrevenni. Megrendültem… Isten?… Hiszen Ő szenved!… Hiába mondták, hogy értem vállalta a kínhalált, s engem megváltott — én csak a fájdalmat érzékeltem.



A sötétkék testszínű, szépséges pásztorfiúval, Krsnával és gyönyörű társnőivel, a pásztorlánykákkal kamaszkoromban találkoztam először. Az Indiából érkezett képeslapon a sötét háttér előtt ragyogott a szépség: a tündöklő színek, a kecses mozdulatok elbűvöltek. Szinte hallottam a zenét, mely az isteni fuvolából áradt. S az állatokkal, a fákkal, a fűszálakkal együtt én is része lettem az erdei tisztás elragadtatott táncának. Valószínűtlenül finom és eleven volt az egész kép.
Aztán megtudtam, hogy Krsna — Isten, de nem hittem. Ugyan már! Isten és boldog?! Társai vannak az örömben?! Fuvolázik és táncol?! Melyik a ködkép: a szenvedés vagy a mámor?!
Eltelt negyven év. Közben gyöngyhalászként egyre mélyebbre merültem a szenvedésben, s ma már tudom a választ. A feszületen túli lelki világban is az örök öröm lángol, mert Ő, „aki a fán függ”, a Megfeszített is — ahogy ő is mondja magáról — Pásztor! S a pásztor nem csupán egy a szimbólumok közül, nemcsak egy szemléletes kép, nem a múló idő lenyomata az elveszett aranykorról.
A Pásztor az élet lényegének sűrítménye. Benne ölt testet a létezés, a tudatosság és a boldogság egysége. Ezt valószínűleg sokáig tudtuk itt, Nyugaton is. Bizonyíték rá, hogy a Biblia, az irodalom, a népmesék, a néphagyomány és a képzőművészet kedvenc alakja a pásztor, mind a mai napig. Káin és Ábel történetétől kezdve egészen Coelho Az alkimista című regényéig megszámlálhatatlanul sok alkotásban szerepel a pásztor. Talán tudjuk mindezt ma is, de úgy tűnik, mintha nem értenénk, vagy nem lennénk tudatában a jelentőségének! Ezért a jelen írás célja, hogy csomópontokra világítson rá hagyományunkban, számbavegye örökségünket, nemcsak vázlatos leltárt adva, hanem feltárva néhány fontos összefüggést is: hol és miért tűnik fel a pásztor, s mi a jelentése/jelentősége megjelenésének.

ZSIDÓSÁG, KERESZTÉNYSÉG

„A Kr. e. 2. évezredben az Európa és Ázsia egy részét alkotó sztyeppés vidékeken főleg pásztorkodással és földműveléssel foglalkozó félnomád törzsek éltek. Az életmódnak magának nagy szerepe volt a később szimbólumként használt pásztorcím kialakulásában. A pásztorkodáshoz kapcsolódó tevékenységek (legeltetés, víz keresése), a pásztor eszközei (bot, vessző, parittya) később ugyanúgy szimbólummá váltak, ahogyan maga a pásztor alakja is” – foglalja össze Kónya Franciska.
A Bibliában először Káin és Ábel története ragadja meg a figyelmünket. Káin földművelő – Ábel pásztor. Az Úr szívesen fogadja Ábel áldozatát, nem úgy Káinét. Káin erre irigységből megöli Ábelt. Úgy tartják, az egész emberiség fele Káintól származik, a másik fele pedig Ádám és Éva harmadik fiától, Sethtől, aki talán szintén pásztor lehetett…
Azt is tudjuk, hogy a pátriárkák, Mózes, Dávid (Jézus őse) és a próféták is jórészt pásztorok voltak. A pásztor a hagyományt képviselte, jelképe volt a királynak, a prófétának és a tanítónak is az Ószövetségben. „Az Úr az én pásztorom…” – zengi a huszonharmadik zsoltár, melyet Dávid királynak tulajdonítanak. Dávid, mielőtt elnyeri a királyságot, mezítlábas pásztorfiúként parittyájával sebzi meg és pusztítja el a filiszteus óriást. „A 23. zsoltár bizalomének, hálaének. Témája az állandó gondoskodás. Valószínűleg az ókeresztény keresztelési liturgiában áldozáskor énekelték. A zsoltárban JHWH mint pásztor és vendéglátó jelenik meg. A zsoltár egésze mintha egy elégedett, boldog juh monológja, imája lenne. A pásztor, akit a juh követ, védi őt, vezeti, majd házigazdaként asztalához ülteti… Az Úr mint az örömök, a vidámság forrása jelenik itt meg, aki bölcs utakon vezet, „az igazság ösvényein” (…). Az „ő nevéért” – írja Kónya Franciska. Bergson — vallomása szerint — könyvek százainak elolvasása után sem kapott annyi világosságot és vigaszt, mint ebből a zsoltárból: „Járjak bár a halál árnyékában, nem félek semmi bajtól, mert Te velem vagy. Vessződ és pásztorbotod megvigasztaltak engem…” — hangzik fel a szívünkben. A beszéd módja megváltozik, ez a hang a bizalmas összetartozásé, a bensőséges, kölcsönös szereteté. A pásztor botjának védő szerepe van: vele megvédelmezi saját magát és a nyáját is a pásztor. Ugyanakkor fegyelmezésre is, a nyáj összetartására is használható. Tudjuk, hogy szerepet kapott a nyáj megvizsgálásában és megszámlálásában is.
Meg kell említenünk, hogy az Ószövetség tanító könyvei nemcsak a könnyebben értelmezhető zsoltárokat tartalmazzák, hanem az Énekek énekét is, amely tele van zavarba ejtő erotikus szóképekkel, s tartalmaz a pásztorokra való utalásokat is. Az Énekek énekét sokan és sokféleképpen magyarázták Többek között tartják szerelmes és lakodalmi énekek gyűjteményének, de sokan Krisztusnak és az Egyháznak bensőséges kapcsolatát ismerik föl benne. Az, hogy a szent könyvek közé emelték az Énekek énekét, nagy hatással volt a későbbi európai gondolkodásra: elindította a szeretet-misztika vallásos áramlatát.
Példázataiban Jézus is pásztornak nevezi magát. „Én vagyok a jó pásztor”– mondja. (János 10, 11) „Én vagyok a jó pásztor, ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem,[5]mint ahogy az Atya ismer engem és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért. De más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Ezeket is ide kell vezetnem. Hallgatni fognak szavamra, s egy nyáj lesz és egy pásztor. Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd újra visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam az Atyától.” Nem véletlen tehát, hogy a „jó pásztor” Jézus ábrázolásának az ókeresztény művészetben a legjellemzőbb formája volt: a ravennai Galla Placidia-mozaikon Krisztus pásztori alakja görög ruházatú, lágy, finom vonású, szakálla nincs. Teste S-alakban ívelt, bal karjával kettős kereszt formájú botra támaszkodik. Csodás a zöld színek sokfélesége, átható uralma s a mennyezeti mélykék égbolton aranyló csillagok ragyogása. A jó pásztor mennybemenetele előtt így szól Péterhez: „Legeltesd az én juhaimat!(János 21, 15-17) Ezért van az, hogy azóta is főpásztornak nevezik a katolikus egyház főméltóságait, a püspöktől a pápáig. Az is pásztorságukra emlékeztet bennünket, hogy pásztorbotot tartanak, és palástot viselnek. (Gondoljunk csak az alföldi pásztor subájára!) Jellemző az is, hogy a falusi protestáns tiszteleteseket még ma is lelkipásztornak hívják a magyar nyelvben.
Az is elgondolkodtató, hogy Jézus születéséről is a pásztorok értesülnek először, angyali hírvivő útján, s így ők azok, akik először hódolnak az istállóban a Kisded előtt, s ők azok, akik a jó hírt elsőként terjesztik… Kézenfekvő, hogy a „jó pásztor” először népének, a pásztoroknak körében jelenik meg. Jókai Anna Pásztorok és bölcsek című esszéjében gyönyörű magyarázatot ad erre. A jászolnál megjelenő pásztorok és napkeleti bölcsek a kereszténység két legfontosabb pillérére kell, hogy emlékeztessék a hívőt. (S tegyük hozzá: az egész nyugati világot!) Az előbbiek a szívükkel látva, isteni inspiráció (angyal) útján gyorsabban, de ugyanoda jutottak el, ahová a mágusok, akik kiszámították a Megváltó eljövetelének helyét és idejét. Vagyis az ész szívesítése, s a szív eszesítése a legfontosabb feladatunk. Mindkettővel ugyanoda kell eljutnunk! — s ez a ma örömhíre a több évszázados „agyalás” után. S azért oly fontosak ma újra a pásztorok, mert az isteni dimenzió megközelítéséhez fogódzót adnak.
Ezt valójában sohasem felejtettük el egészen. Gondoljunk csak a karácsonyi betlehemezés szokására! Tanulságos, hogy az első betlehemet Assisi Szent Ferenc állíttatta az Assisi mellett levő Greccioban – méghozzá élő szereplőkkel és állatokkal. A színen a környékbeli pásztorok is megjelentek!… Tudjuk, hogy nálunk még a tizenkilencedik században is élt ez a hagyomány. Bálint Sándor számol be róla, hogy a Szeged felsővárosi minorita templomba „felsőtanyai mezőkről, havas legelőkről jöttek a karácsonyi éjféli szent misére ezen küldöttek. Virágokkal varrott subájukat szőrével fordították kifelé. Hájjal kent zsíros hajuk a subájukra omlott. Kampósbotjuk kopogott a templom kőpadlóján.(…) A felsőtanyai juhászok voltak ezek. A pásztorok karácsonyi adózását szállították be a Jézuska bölcsőjéhez. (…) Sikoltoztak a dudák. (…) Hajlongtak a kifordított subás pásztorok, és a kegyes öregasszonyok körbeforogtak a templomban a szent öröm éjszakáján…”
Összefoglalva:
Bár a zsidók — a Tízparancsolat tilalma miatt — nem ábrázolták az Istent, a Bibliából tudjuk, hogy a pásztornép istene szerető, gondoskodó Pásztor (is), aki az örömök forrása, a nyáj őrizője. Az isteni megtestesülés, Krisztus is Pásztor. De számára már „az elveszett bárány”, az egyéni lélek fontosabb a nyájnál, mert az ő esetében a „pásztorság” már nem származás, hanem minőség – tudatosság – kérdése!
A születés szívmelengető képletét már értelmeztük, de mi van Jézus gyötrelmes távozásával?!
Kevesen tudják, hogy a mai típusú feszületek kialakulásától kezdve évszázadokon át csak élő Krisztust ábrázoltak a kereszten, ezzel utalva isteni mivoltára és feltámadására. Az örömhírre, hogy nincs halál! Mert a kereszt függőleges spirituális tengelyének és az anyagvilág vízszintes tengelyének találkozása elvisz minket a téridő középpontjába, a JELENbe, a tudatos önfeladásba, a teljes önátadásba. Minden perc meghalás és föltámadás. De ahhoz itt (ott) kell lenni! A kereszt útja, a szenvedés útja létezik, de nem történelmi értelemben, hanem az egyén számára… S ha végigjártuk, vagy meghaladtuk, akkor (talán) már újra az égi Pásztorral lehetünk…

MEZOPOTÁMIA, EGYIPTOM, HELLÁSZ ÉS RÓMA

Az ókori ember a mindennapokból jól ismerte a pásztorok tevékenységét, számára a pásztor az emberek feletti tekintély megtestesítője volt. Ezért a Közel-Keleten királyok, uralkodók, katonai vezetők megnevezésére gyakran használták a pásztor címet. A pásztorkirályoknak az igazságosság és a jólét megteremtése volt a feladatuk.
Már Uruk városának királyát, Gilgamest is pásztorként említik az agyagtáblákon, s Hamurapi király, akit törvénykönyvéről ismerünk, is pásztorként beszél magáról.
Az egyiptomi napisten minden ember pásztora volt. A király isteni atyjának is tekintették. De az egyiptomi fáraókról is úgy vélték, hogy pásztorkirályok. Gondoljunk csak uralkodói kellékeikre, a stilizált pásztorbotra (amely juhkampóra emlékeztet) és az ostorra!
Azt, hogy a jó pásztor alakja egyetemes emberi jelkép, az is bizonyítja, hogy egy – a Galla Placidia mozaikjánál ezer évvel korábbi – görög szobor is pásztort ábrázol, aki nyakában viszi kedves borját. Ezen nincsen semmi csodálkozni való, ha tudjuk, hogy az ókori görögök isteneiket emberalakban ábrázolták. Hermészt a lelkek pásztorának tartották Árkádiában. A mítoszok szerint ő készítette el az első lantot (teknősbéka páncéljából) és pásztorsípot. Pán (Faunus) és Apollón is pásztoristenek voltak. Az utóbbiról érdekességként megemlítendő, hogy napistenként gulyáit terelte, s gyakorta úgy ábrázolták, amint szekerét hajtja az égi utakon. Tudjuk róla, hogy testvére, Artemisz a növekvő és fogyó Hold istennője volt. Apollónt a Múzsák karvezetőjeként is számon tartják. Lakhelyükül a Parnasszosz és a Helikon hegye szolgált, ahol zenével, énekkel, tánccal és költészettel töltötték az időt. Apollón hangszere a lant, s úgy mondják, Marszüasz szatírt, aki fuvolán játszott, versenyben győzte le, ahol a múzsák voltak a döntőbírák. De folytathatnánk a sort még sokáig… Az európai irodalomban és képzőművészetben hemzsegnek a sokszor római jelmezt öltött görög istenek egészen a klasszicizmus koráig.
A fordulatot a hellenizmus idejétől érzékeljük. A hangsúly egyre inkább nem a pásztorok isteni eredetén, hanem a földi élet megélésének legszebb emberi modelljén van, a boldogság keresésén. Azóta kergetjük ember, természet és világ összhangját: az idillt, a harmóniát. Kevesen tudják, hogy az idill görög szó és képecskét, életképet jelent, s eredetileg pásztorokról szólt!
Az Kr. e. III. században élt Theokritosz nevezte pásztorokról szóló költeményeit Eidüllionnak, vagyis idillnek. Ő már a nagyvárosban, Alexandriában élt, de Szicíliában született, ahol a pásztorok még Artemisz templomának gulyáit legeltették, és dalverseny módjára, a szöveget előadva, párbeszédes formában, vetélkedve énekelték meg a létezést. Artemisz istennő nevében kívántak bőséget és egészséget, segítségül hívva ehhez a szicíliai Múzsákat… „A vallástörténeti kutatások azt bizonyítják, hogy az Artemisz isteni fennhatósága alá rendelt pásztori világ az emberiség ősi, boldog aranykorának mitizált jelképe volt. (Artemisz szűzisége szimbolizálta a földművelés erőszakos behatolásától még nem sebzett, önmagától termést hozó földet, az állatok békés egymás mellett élését.) A pásztorköltészet mitikus jelképe, a földi pásztorból halála után megistenült Daphnisz megtestesülése volt az elveszett, majd újra megtalált aranykornak”– írja a Világirodalmi lexikon.
A legnagyobb hatású Theokritosz művei közül valószínűleg a XXIV., Hérakliszkosz című idillje volt. Ebben a gyerek Héraklész születéséhez fűződő jóslatokat mondják el a pásztori szereplők. Héraklésznek az elbeszélések szerint égi atyja és földi édesanyja volt, és küldetésével, a tizenkét munka elvégzésével az olimposzi rendet kellett visszaállítania a Földön, véget vetve a szörnyetegek és pusztítók uralmának… A XXIV. idillből származik, s innen terjed majd el az irodalomban a gyerekként megszülető messiás eljövetelébe vetett hit.
Elgondolkoztató, de ha a különböző ábrázolásokra gondolunk, nem meglepő, hogy Héraklész, Krisztus és Krsna életének csodás elemei emlékeztetnek egymásra. (Például a Kétói szörny legyőzése és Krisztus húsvéti pokolra szállása, amelyet a középkorban úgy jelenítenek meg, amint Krisztus belép a poklot megtestesítő hatalmas cet alakú szörny száján.)
Theokritosz költészete nemcsak világnézetében és képanyagában lett példa az elkövetkező századok és a késői korok számára. A munkássága nyomán kialakuló bukolikus költészet ennél többet adott. A népköltészeti hagyományok és a theokritoszi aranykor-idillek elemzése azt mutatja, hogy a pásztorok ebben a rendszerben még aktív részvevői a felsőbb isteni szint és az emberi világ közötti közvetítésnek. A pásztorok – költők, a költők – pásztorok ebben a világban: Theokritosz és barátai pásztori dalverseny formájában vitatják meg poétikai és esztétikai nézeteiket. Bukolikus költészet az övék, s a bukolosz nemcsak hogy pásztort jelent, hanem Mohácsy Károly szerint – marhapásztort! Innen Alexandriától, Nagy Sándor városától már nincs is olyan messze Indiában az a másik marhapásztor!
Theokritosz világképének római örököse, az egyszerű paraszti családban született Publius Vergilius Maro bukolikus költeményeivel lépett a nyilvánosság elé Kr. e. 37-ben. Gyűjteményének az Eclogae címet adta, utalva arra, hogy korábbi versei közül válogatott ki tíz művet (eklogé: szemelvények, válogatott versek). Ezek egyike, a IV. ecloga tette őt méltóvá arra a különleges megbecsülésre, hogy majdan Dante kísérője lehessen az Isteni színjátékban. A IV. ecloga Theokritosz Hérakliszkosz című idilljének gondolatait aktualizálja. A szicíliai múzsákhoz fohászkodva itt is egy új aranykort hozó gyermek hamarosan bekövetkező megszületéséről esik szó. Olyannyira rejtélyesen, hogy a többféle aktuálpolitikai magyarázaton kívül Jézus Krisztus eljövetelének megjövendölését is kiolvasták belőle az elkövetkezendő keresztény századok. Így „pogány szent”-ként Vergilius lett Dante kalauza.
Milyen is a Vergilius által festett aranykor? Nem állapot, hanem folyamat: a gyermek születésével egy új „világév nagy hónapsora indul” – „újraszületve az évszázak nagy rendje megépül.” (Magnus ab integro saeculorum nascitur ordo.) Ez a gyermek bár emberként születik meg, de isten. (Hiába igyekezett a felvilágosodás kora oly nagy buzgalommal az ellenkezőjét állítani.)
Nem sokkal Jézus megszületése előtt vagyunk még. A megváltó eljöveteléért fohászkodó, városban élő költő önjellemzését és feladatát tekintve is: pásztor. A közösségnek az a képviselője, aki a legközelebb áll a legfelsőbb isteni szinthez, akinek nem a hatalma, hanem a hangja és a látásmódja adja az erejét. A nagy ajándék, melyet Theokritosztól és követőitől kaptunk, ebben a látásmódban rejlik. Sokan úgy tartják, hogy a theokritoszi idillek nem is igazán idilliek, inkább a világ realista szemléletéről tanúskodnak, mert sokszor a hétköznapi élet súlyos gondjait is ábrázolják. S ugyanez a helyzet Vergiliusnál is. Az eklogák hátterében felsejlik a polgárháború sújtotta Róma vészterhes világa… A bukolikus látásmód azonban – évezredeknek példát adva – a világ ellentmondásait magasabb szempontból egységben ábrázolja.
A theokritoszi-vergiliusi pásztorköltészetből két irányban kínálkozott fejlődés. Az egyik a hagyomány tartalmát emeli át más műfaji közegbe (például Tibullus és Ovidius elégiái). A másik – eltávolodva a közéletiségtől – megtartja a pásztori szereplőket, a vidéki környezetet: a formát, s a szerelmi érzést állítva a középpontba. Hiszen az idillek egy része szerelmes dal volt a kezdetetktől fogva. (Ez okozza, hogy az erotikus irodalmat néha bukolikus jelzővel illetik.)
A legszebb példa erre Goethe kedvenc olvasmánya: Longos Daphnis és Chloé című pásztorregénye, mely a Kr. u. második és negyedik század között íródhatott a császárkori Róma utolsó virágzása idején. Írója „mythos”-nak nevezi művét, s a főhősök származásának magasabbrendűségét jelzi, hogy Daphnist (aki a pásztoristenről kapta nevét) kecske táplálja, mint a gyermek Zeuszt, szerelmesét, Chloét pedig egy juh, akárcsak Isist. A regény csupa verőfény. A táj oly szépséges, az ébredő szerelem ábrázolása oly finom, az élet, a szokások természetes ritmusa oly magával ragadó, hogy rajtaütés, rablás, kalózok, háború, s városi ármánykodás szinte nyomot sem hagynak bennünk. Az egész világban szétárad a báj, a bensőséges boldogság elevensége, a tökéletes szépség. Az ifjú emberpár összeolvad a természettel. Belőle nőttek ki, s együtt lélegeznek vele. A csodák világa ez. Olyannyira, hogy talán meg sem lepődünk már, amikor Daphnis ezt mondja magáról: „Simaállú vagyok, akár Dionysos, a bőröm sötét, mint a jácint…” Hogy is van ez? A jácint kékeslila! Talán nincs is oly messzire innen az a Jamuna parti ligetekben fuvolázó pásztor! Annál is inkább, mert Daphnis is mestere hangszerének:
Daphnis leültette a vendégeket, akár a színházban, ő maga a bükkfa alá állt, tarisznyájából előhúzta a syrinxet, s először halkan fújt bele. A kecskék megálltak felemelt fejjel. Aztán legeléshez adott jelet, s azok lehajtva fejüket, legelészni kezdtek. Most éles dallam szólalt, mire egymás mellé leheveredtek. Daphnis pedig rikoltó hangba csapott át, s a kecskék, mintha farkas közeledne, az erdőbe futottak, mígnem a hívogató hallatára előszaladtak a fák közül, s lábához gyűltek…”
Úgy tűnik, egy pásztor sohasem a saját gyönyörűségére fújja, hanem a lelkes lények javára, örömére. Így tett a sumér Dumuzi (Tammúz) is, akinek a neve „életet létrehozót”,”igaz fiút” jelent. Ő – „a juhakol ura”, a király, aki 36 000 évet élt – egy akkád mítosz szerint fuvolájával hódította meg Ereskigált, az alvilág királynőjét: „Ereskigál látja Tammúzt, hallja flótája zenéjét, / Nézi a víg táncosnőket – és szíve örömre gyúl.”
Megérkeztünk. A távoli Indiában Krsnát is fuvolával a kezében ábrázolják, s varázslatos játékával bűvöli el a pásztorlánykákat és az erdő összes lakóját.
Összefoglalva:
Az ókorban még a mi kultúránkban is tudták, hogy örömlényegű az Isten! S tudták, hogy ha az ember az égi Pásztort utánozza, betöltheti hivatását a földön: megvalósíthatja a jólét, az igazságosság, a szépség és a szeretet világát.

A RENESZÁNSZIG ÉS TOVÁBB

A középkori latin költészetben a karoling költők támasztják fel újra a pásztori múzsát. Az idilli természeti környezetet a világ múlandóságának ábrázolása és a Krisztus iránti örök szeretet hangoztatása teszi teljessé.
Később a pásztorköltészet a szerelmes dalokban él tovább és virágzik sokáig, például a portugál és a provanszál hagyományban. Ezekben az alkotásokban a szerelmi téma szervesen összekapcsolódik a környező természet szépséges idilli képével.
Aztán a 14. században Bocaccio nevéhez fűződik a műfaj újjáteremtése. Az ő nyomán a többnyire versben feldolgozott pásztori témának számtalan feldolgozása születik meg majd a 15., a 16., a 17., sőt még a 18. században is. Az Amato pásztor címszereplője faragatlan, műveletlen ember, akit azonban egy nimfa iránt érzett szerelme megtisztít és átalakít. Figyelemre méltó, hogy Bocaccionak ez a műve egyszerre jelenti a műfaj lesüllyedésének, de felemelkedésének kezdetét is.
A 16. század elején adják ki Sannazaro Arcadia című pásztorregényét, amely minden későbbi pásztorregény mintájául szolgál. (A versbetétek, a párbeszéddé stilizált monológok, a szegényes cselekmény, a hosszú tájleíró részek mint formai elemek mellett kiemelkedően fontos lesz az Árkádia név – amely majdan Csokonai sírfeliratán is megjelenik). Sannazaro felfogása a pásztorról azonban egészen más, mint Bocaccioé. Tudjuk, hogy előkelő udvari ember volt, s nagy műveltségű humanistaként figyelte meg a pásztorok életét. Az ő hősei pásztori jelmezbe bújtatott humanista ifjak. Ugyanez a helyzet Tasso híres Amintájának szereplőivel. A pásztori köntös Tasso művében is humanista ifjakat és hölgyeket rejt. 1595-ben a savoyai herceg esküvőjén adják elő Guarini A hű pásztor című pásztorjátékát, amely már igazi színpadi élmény. Mindent felülmúló díszletek, elsöprő siker. A mondanivaló is modern: a két szerelmes őszinte vonzalma a házasság alapja. Ettől kezdve a műfaj majdnem mindig az udvari színjátszáshoz, a szabadtéri színjátszáshoz kapcsolódik. A gondtalanság, a szerelem játékosan erotikus felfogása a főúri életformához kapcsolódik. Érdekesség, hogy Balassi Bálint Szép magyar komédiája is – amely szintén pásztorjáték – egy esküvőre készült. Ez a műfaj jó alapul szolgál a megzenésítéshez: például Händel és Vivaldi is feldolgozzák a témát.
Szép környezet, szellemes társalgás, szerelmi kalandok. Ennyi maradt csak meg? Részben. Két évszázadra ez mindenesetre elegendő szórakozást kínál a főrangú előkelőségeknek. Sőt a ”pásztorság” a 17. század végén még mozgalommá is válik Itáliában. Megalakítják az Accademia dell’ Arcadiát, ahol törvénykönyvben írják elő a pásztori szokások követését a versekben és előadásokban. Sőt a lassan egész Itáliát behálózó „fiókakadémiák” tagjainak pásztori nevet is kell választaniuk! A pásztor divat lesz szerte Európában, s Shakespeare Hamletjéből tudjuk, hogy akkoriban szinte sportot űznek a pásztori témából, amely egy idő után komikussá lesz: az úri szereplők túl fellengzőssé, az egyszerű emberek pedig túl közönségessé válnak benne. Ezeket a túlkapásokat Shakespeare maga is kifigurázza Ahogy tetszik című pásztorjátékának egyes jeleneteiben.
Az Ahogy tetszik azonban varázslatos mű, ritka ajándék, mert helyszíne, az Ardennes-i erdő nem valóságos hely, hanem tudatsík! Különböző rendű és rangú emberek gyűlnek itt össze: feltűnik a száműzött herceg, majd a mű végén trónbitorló bátyja; itt vannak leányaik álruhában; ide menekül bátyja elől a földönfutóvá lett nemesifjú, de itt lel menedéket a fiú gonosznak tűnő testvére is; találkozunk itt udvari bolonddal és parasztlánnyal, víglelkű és búskomor nemesemberrel, s természetesen feltűnik a pásztor és a pásztorlányka is. Amit itt együtt megtapasztalnak, megváltoztatja őket: szívük meglágyul, a bűnösök – minden különösebb magyarázat nélkül – megtérnek; itt nincs büntetés, csak boldog egymásra találás a sok szellemes szópárbaj után, amely inkább elválasztja, mint összeköti a játék során a szereplőket. A mű végén mindenki rátalál a saját párjára, s a záróképben négy pár egybekelésének lehetünk tanúi. Semmi sem hihető, s mégis minden igaz. Az Ahogy tetszik különlegességét az adja,hogy férfiruhába bújt nő a főszereplője, aki férfiként nagyobb szabadságot élvezve sok szeretettel és rendkívül éles logikával bírálja a többiek gyengeségeit, de mivel maga is szerelmes, s így esendő, azt a könyörületet képviseli a darabban, melynek az okos és művelt férfiak híján vannak. Úgy tűnik, a természet megtisztítja a lelket: rádöbbent minket arra, amit az idősebb herceg már eleve tud, hogy mik vagyunk valójában. („Itt nem érzem, csak Ádám büntetését, / A változó időt, a fagy fogát, /…De bárhogy harap és mar, borzadozva / Mosolygok, s azt mondom: ez nem hizelgés; / Ezek becsületes tanácsadók, / Éreztetik velem, hogy mi vagyok!”) Ebből következik, hogy az igazságos társadalmi rend is helyreállítható, bár a későbbi korok árnyéka már rávetül a mű befejezésére: a búskomor nemes utolsó szavai sejtetik, hogy mindez talán mégis csak illúzió.
A 16. század végén járunk. A protestáns Anglia még telve reménységgel, de Hispániából már kétségbeesett jajkiáltás hallatszik. Egy karmelita szerzetes, a későbbi Keresztes Szent János, aki A lélek énekében a bibliai Énekek énekéhez hasonló képekkel fejezi ki misztikus istenélményét, megírja az európai irodalom egyik legmegdöbbentőbb költeményét, amelyben az Isten, aki pásztor, hiába vár a pásztorlányra (a lélekre). „Én szerencsétlen! – kesereg a pásztor –,/szerelmesem már elkerül örökre, /társaságomban nem telik a kedve! /Elszorul melle a szerelmes vágytól. /Sokáig így siránkozik a pásztor, /a végén fölkapaszkodik a fára, /azt öleli holtan, karját kitárva, /elszorult mellel a szerelmes vágytól.”
Ebben a versben nemcsak arról van szó, hogy az Isten földi halált hal, ha a teremtménye, híve figyelmét, szeretetét nem kapja meg. Az a fa, melyre felkapaszkodik: a kereszt fája, s az ölelésre tárt karok is a megfeszítésre kell, hogy emlékeztessenek bennünket!
E sorok megszületése után még több, mint két évszázadig divatos a pásztor Európában, de hová lesz belőle az Isten?! A játékos pásztorból az Isten, Istenből a játékos Pásztor marad ki, s itt, s így veszítjük el a legfontosabbat: a szent örömre való gyakorlati képességet. A 18. században német nyelvterületen tudós értekezések keletkeznek arról, hogy vajon mi a fontosabb az idillekben: a szépség vagy a nyers parasztiság, de a játszma, úgy tűnik, már elveszett. A német idill legkiemelkedőbb költője, a svájci Gessner egyik kötete előszavában így ír: „…ilyen jelenetek nem léteznek a mi valóságunkban, ahol a parasztnak le kell adnia nehéz munkával szerzett fölöslegét földesurának és a városoknak, a szűkölködés és a szegénység pedig megfosztotta jó erkölcseitől…” Ekkor már a realizmus elhomályosítja látásunkat. Már rég elfelejtettük, hogy a pásztor: szimbólum. Nem jelmez, hanem minőség, az élethez való hozzáállás kérdése. Emberi alapállás, s annál is több! Pap Gábortól tudjuk, hogy a magyar népi műveltségben minden tárgy (épület, öltözék, „készség”) egyszerre tölt be használati és rituális szerepkört: minden ház elemi szintű szentély, minden étkezés elemi áldozat, s minden asztal: oltár. A pásztor subája pedig a mennybolt, szűre a templom vetületi rajza… s úgy tartják, ahová a magyar pásztor leszúrja a botját, ott van a világ közepe/ köldöke!… S most már azt is tudjuk, hogy az aki a pásztor botjának másik végét tartja, az maga az élő Isten! Az Isten, aki fuvolázik és táncol…
Összegzés:
Idill. Csak ott és annyiban létezik idill, ahol és amennyiben sikerül egy magasabb rendű nézőpontot megteremteni és megtartani.
Mi ez a nézőpont? Mindenben észrevenni a legfelsőbb jelenlétét, sőt mindent a legfelsőbb jelenlétében látni.
Miért pásztor az Isten?
Mert csak az égi pásztor tudja a botja és a fuvolája által megteremteni és fenntartani a lét tudatosságát és boldogságát.
Bot: törvény és tudatosság (kozmikus és közösségi szinten)—függgőleges tengely
Fuvola: szépség és szeretet—vízszintes tengely
Miért éppen pásztorok tűnnek fel a vallásokban és az irodalomban?
Mert minden pásztor, s végső soron minden ember a legfensőbbet imitálja.

Az örök Boldogságban együtt vagyunk:
Maradéktalan és teljes.

Félelem nélkül, telve fénnyel,
Telve fénnyel, telve örömmel,
A Lét és Tudás örömével.

Mert csak Lét van.
Élet szülhet csak életet.

Ó, Égi Pásztor!
Karunk kitárva.
Ölelj Magadhoz minket
A táncban!

 

Egy napon Krsna úgy döntött, hogy az erdőben fog reggelizni. Kora reggel felkelt, és megfújta bivalykürtjét, melynek csodálatos hangja felébresztette mind a pásztorfiúkat és a borjakat, s aztán saját borjaikat maguk előtt terelgetve Krsna és a fiúk Vradzsabhumiból mind az erdő felé vették útjukat.
Ezer és ezer tehénpásztorfiú lépett ki otthona ajtaján Vrajabhumiban, és valamennyien csatlakoztak Krsnához, ezer és ezer borjúcsordát terelve maguk előtt. Mindannyian nagyon szépek voltak. Tarisznyájukban elemózsia lapult, s magukkal vitték kürtjeiket, fuvoláikat és botjaikat is, melyekkel a borjakat hajtották. (…)
Krsna néha egy kicsit messzebbre sétált, hogy az erdő szépségében gyönyörködjön. A fiúk ilyenkor mind szaladtak utána, s így kiáltoztak: „Én leszek az első, aki utoléri és megérinti Krsnát! Én fogom először megfogni Őt!” Így telt életük nagy élvezetben, amint újra meg újra megérintették Krsnát.
Mindegyikük mást csinált. Néhányan fuvolájukon játszottak, mások bivalyürtjüket fújták. Volt, aki a méhek döngicsélését utánozta, míg mások a kakukk hangját. Néhány fiú a repülő madarakat utánozta földre vetődő árnyékuk után szaladva, néhányan a hattyúk gyönyörű mozdulatait és vonzó testtartásait utánozták, néhányan némán leültek a darvak mellé, mások pedig a pávák táncát utánozták. Néhányan a kis majmokat csalogatták a fákon, néhányan a majmokat utánozva a fákra ugrottak, néhányan fintorogtak, ahogy a majmok szoktak, mások pedig egyik ágról a másikra ugráltak, Voltak akik a vízesésekhez mentek és átuszta a folyón, együtt ugrálva a békákkal, és amikor a vízben megpillantották saját képmásukat, nevetni kezdtek, aztán meg saját vízhangjukkal feleseltek. Így játszottak a tehénypásztorfiúk Krsnával, aki az Istenség Legfelsőbb Személyisége a bhakták számára, akik elfogadták, hogy örök szolgái; s aki a közönséges emberek számára nem más mint egy közönséges gyermek. A tehénpászotrfiúk számtalan élet jámbor tetteinek eredményeit mondhatták magukénak, s ezért tudtak így társulni az Istenség Legfelsőbb Személyiségével. Ki tudná megmagyarázni végtelen szerencséjüket?

Srímad-Bhágavatam 10. ének 12. fejezet

 

23. zsoltár

Az Úr énnékem őríző pásztorom
Azért semmiben meg nem fogyatkozom,
Gyönyörű szép mezőn engemet éltet,
És szép kies folyóvízre legeltet;
Lelkemet megnyugtatja szent nevében,
És vezérel engem igaz ösvényében
Ha a halál árnyékéban járnék is,
De nem félnék még ő sötét völgyén is,
Mert mindenütt te jelen vagy én velem,
Vessződ és botod megvígasztal engem
És nekem az én ellenségim ellen
Asztalt készítesz, eledelt adsz bőven.
Az én fejemet megkened olajjal,
És engemet itatsz teljes pohárral;
Jóvoltod, kegyességed körülvészen
És követ engem egész életemben.
Az úr énnékem megengedi nyilván,
Hogy mind éltiglen lakjak ő házában.

 

 55/2011.
Szabó Edit