Harcművészet

I.e. 400 körül fogalmazta meg Szun Cu a Hadviselés művészeté című értekezést. A kínai hadvezér téziseiből azóta is sókan merítettek. Többek véleménye szerint Pearl Harbour 1941-es váratlan bombázását is Szun Cu tanaiból vette a japán vezérkar. Szun Cu a háborút elkerülhetetlen rossznak tartotta, ellene volt az oktalan pusztításnak. Nagy hangsúlyt helyezett a villámháborúra, ami sok szenvedéstől óvja meg a polgári lakosságot. Állítólag Ho-lü király kedvéért egyszer alaki gyakorlatokat próbált bemutatni a király 180 ágya- ‘ savai. A nők fegyelmezetlenül, nevetgélve hajtották végre a mozdulatokat, ezért a mester ügyet sem vetve a királyra, a két legszebbet kivégeztette. Tekintsünk hát bele néhány stratégiai tanácsba:


“Nem az az igazán ügyes, aki száz csatában győz, hanem az, aki harc nélkül vesz erőt az ellenségen. Ennek érdekében pedig magát az ellenség stratégiáját kell támadni.”

“Ismerd meg az ellenséged, és ismerd meg önmagad – száz csatában sem kerülsz veszélybe!”

“Hadjáraton legyél gyors, mint a szél, lassú menetben méltóságteljes, mint az erdő. Beütéskor, fosztogatáskor, mint a tűz, egy helyben állva rendíthetetlen, mint a hegy.”

“Aki nyitott szemmel vezeti csapatát, annak figyelme a következőkre is kiterjed: ahonnan madarak röppennek fel, ott lesben áll az ellenség; ha a vadállatok megriadnak és menekülnek, ez azt jelenti, hogy az ellenség be akar bennünket cserkészni. A magas oszlopban fölszálló por lovasok vagy harci szekerek haladását jelzi, az alacsonyan szétterülő pedig gyalogságra utal.”

Idézhetnénk még tovább az értekezést, melyet a történelem kiemelkedő hadvezérei figyelmesen tanulmányoztak. Találkozhatunk más hadtudományi szakértővel is Kelet varázslatos kincstárában. Ahhoz, hogy egy kis ízelítőt kapjunk a harcosok életéről, feltétlenül említést kell tenni a legendás hírű Shaolin kolostorról, ahová az 520-as években érkezett Indiából Bodhidharma, Szugandha király harmadik gyermeke. Buddhista szellemben nevelték a fiúcskát, s mivel a ksatrija (harcos) varnához (társadalmi kaszt) tartozott, gyakorolnia kellett a küzdésmódokat. Bodhidharma tanításáról nem sókat tud az utókor. A meditációra (dhjána) és a fizikai gyakorlatokra, különösen a puszta kezes küzdelmekre fektetett nagy hangsúlyt. A kolostori életben szigorú előírások szabályozták a szerzetesek magatartását:
1.) Aki a harcművészeteket gyakorolja, annak testét és egészségét is külön fejlesztenie kell.
2.) Alaposan meg kell érteni a buddhista könyörületesség elvét, és a harci képességeket csak önvédelemre szabad felhasználni.
3.) Tisztelni kell a tanítót; és tartózkodni kell minden helytelen viselkedéstől vele szemben.
4.) A paptársakhoz barátságosnak kell lenni, és verekedést nem szabad kezdeményezni.
5.) El kell viselni a megpróbáltatásokat, és törekedni kell a világ szenvedésektől való megszabadítására. Saját képességet megmutatni csak akkor szabad, ha erre szükség van.
6.) Shaolin mesterrel a külvilágban harcba bocsátkozni nem szabad.
7.) A bor és a hús fogyasztása tilos.
8.) Tilos a kéjelgés és a szodómia.
9.) Harci technikákat laikusoknak nem szabad továbbadni, mert veszélyt hoz az emberre.
10.) Tartózkodni kell a hencegéstől, az oktalan versengéstől. Számtalan hencegőt megaláztak és megöltek. Az ilyen emberek hoznak szégyent a Csan iskolákra.

A kolostort politikai okokból 1723-ban háromezer katona és húsz tibeti kardvívó megtámadta és felgyújtotta. A túlerővel nem bíró papok közül többen elmenekültek. így tudományuk a falakon túlra is kikerült.

Bushido: a harcos útja

Yamato, később Nippon (Nap bölcsője) elnevezést használják országukra a japánok, akik legpéldamutatóbban ápolják a harcművészet szellemiségét. Japán nemzeti vallása a shinto (Istenek útja). A shinto legfőbb istensége Amateraszu Omi Kami (Égen ragyogó nagy fenséges Isten), egyben a Nap istene. Tőle és fivérétől, Susanától származtatják a császári családot. Japánban több buddhista ágazat is követőkre talált. A harcosokhoz a Csan japán megfelelője, a Zen áll legközelebb. Nem találunk benne dogmatikus előírásokat, tantételeket, ezért a kívülállónak elég kiismerhetetlen. A zen követőit összhangra, a természettel való harmonikus együttélésre neveli. A keleti emberekre nagyon jellemző a természetszeretet, senki nem szakítana le feleslegesen még egy szál virágot sem. Hjakudzso mester alapította meg az első zen szerzeteseket befogadó kolostort. A tanulóknak dolgozniuk kellett, amiben maga Hjakudzso is példát mutatott. Idős kora ellenére sem volt hajlandó letenni a kerti szerszámokat. Többén aggódtak egészsége miatt, és eldugták a különféle kerti eszközöket; nehogy túlhajtsa magát. Ő azonban kijelentette: ,;Ha nem dolgozom, nem is eszem”.

A Zen tanítása szerint az emberi élet végtelen lehetőségeket hordoz magában, mélyéket az életek során rárakódott előítéletek elfednek. A Bu-do (harci út, például: karate-do, ken-do) követői a Zazen gyakorlásával megtapasztalhatják az én-nélküliséget (muga no kyochi), az üres tudatot (mus-hin). Az én mindig növekedni akar, fontolgat és állandó sikerre van szüksége. Aki feladja énjét, nem akarja többet erejét, ügyességét bizonygatni. Tudata könnyedén áramlik, alkalmazkodik, minit a víz, így természetes módon tudja a bajt elkerülni. Nem a logikus gondolkodás útján halad, mert így gyakran a helyes felismerésnek és az azonnali cselekvésnek szabnánk gátat.

A szemek fénye az üstökös,
A Zen hatása, mint a villám.
A kard, amely megöli az embert,
az a kard, amely megmenti őt.

A bushido régóta vezeti követőit a folyamatos tökéletesedés útján, az anyagi lét erdejéből az éberség legmagasabb fokára, hogy visszajuthasson a lélek az örök Istenhez. A bushidoban megtalálható a shintoizmus tisztaságkultusza, a buddhizmus egyszerűsége és a konfucianizmus pragmatikus etikája. Fontos szerepet kap benne az elme helyes nevelése, melyre az etikett iskola gondosan ügyel. Az Ogazsavara-iskola az etikett iskolák közös célját így fogalmazta meg: “Minden etikett célja, hogy úgy nevelje elmédet, hogy amikor nyugodtan ülsz, még a legdurvább útonálló se merjen megtámadni.” Az ember belső világa kifejeződik a szemekben, az egész magatartáson. A jellem, a belső nyugalom legalább annyira fontos, mint a technikai tudás. Jó példa erre egy talajon fekvő gerenda, amelyen bárki könnyen átsétálhat. De ugyanez a gerenda két emelvény között, magasan a levegőben, gondokat okozna annak, aki csak a fizikai tökéletesedést keresi.

A harcművészeteket manapság sokféle indíttatásból választják. Sokan önvédelmet szeretnének tanulni, egyesek a társaik előtt akarnak fölvágni, más pedig a felesleges kilóitól próbál megszabadulni. Aki csak hiábavalóságokat keres, olyan mint Csu Ping Mao, aki kitanulta a sárkányölést: egész vagyonát erre költötte, három év alatt elérte a tökéletességet ebben a művészetben. Alkalma viszont soha nem volt, hogy éljen is vele. Mivel testünk végtére úgyis porrá válik csupán, a szellemi fejlődésre is elegendő hangsúlyt kell helyezni. Olyan mestert érdemes keresni, aki nem hanyagolja el a do (út) szellemi részét. Aki csupán testével van elfoglalva, nem különb egy egészséges állatnál.

A tanuló útja

Funakoshi Gichin, a karate-do rendszerezője jelentette ki, hogy nem a győzelem vagy vereség eldöntése a fontos, hanem a gyakorlatok tökéletesítése és a jellem fejlesztése. Érdemes megszívlelni szavait, így juthatunk túl fizikai és pszichikai akadályokon egyaránt. Persze, aki kitartó a gyakorlásban, idővel rájön, hogy cserepeket keresett és drágaköveket talált. Akiben megvan a vágy arra, hogy értelmet adjon életének és megszabaduljon az érzékek bilincseitől, annak segítő kezet kell találnia. Ez a segítő kéz a dodzso (út helye), ahol azért jönnek össze, hogy megfelelő vezetés mellett végezzék a tanulók önmegvalósító gyakorlataikat. Aki tagja lesz egy dodzsonak, szem előtt kell tartania, hogy mindent dodzso-elöljáróinak, testvéreinek köszönhet. Minden dodzsonak különleges atmoszférája van. Aki azt megszerette nem szívesen hagyja el. A dodzso átveszi a szülők szerepét, innen kap az ember lelkesítést, gyámolítást, tanácsokat, ezért adósak vágyunk, ami a giri (erkölcsi kötelesség) érzését hozza létre. Kötődésünket (muszubi) az azonos úton haladó társakhoz való hűségünkkel mutathatjuk ki leginkább. Az emberi értékek közül egyik legdrágább a hűség. A tokiói szerelmesek kedvelt találkahelye a Sibuja állomásnál lévő kutyaszobor, a Csuken hacsiko. Erről a kutyáról az a történet járja, hogy gazdáját, a két háború közt élt Ueno Eizaburot, a Császári Mezőgazdasági Főiskola tanárát minden nap elkísérte eddig az állomásig, majd a tanítás után visszajött és megvárta a hazatérőt. 1928-ban egy napon a tanár nem tért haza, meghalt. Ám a kutya azután is kiment s ott várt az állomásnál, amíg bele nem pusztult.

Ostobaságot követ el, aki hűtlen módon elhagyja dodzsoját a nagyobb siker és dicsőség reményében. Az áldozati bikát pompás ruhákkal ékesítik föl, friss fűvel és zöldséggel táplálják. De amikor eljut addig, hogy elvezetik a templomba, akkor szívesen cserélne a legelárvultabb borjúval is. A hibát nagy valószínűséggel magunkban kell keresni, nem a mesterben. A tanulónak a rászabott feladatot állhatatosan kell végeznie, nem pedig olyan kevésbé fontos dologra várni, hogy mikor kaphat magasabb beosztást.

Hajdanán elszegődött egy kolostorba egy tanuló. Feladata rőzsegyűjtésből és vízhordásból állt. Már egy ideje ezt végezte, mikor egyre azon töprengett, vajon meddig megy ez még így. “Talán magasabb rangot kapok, és már nem kell ilyen alantas munkát végezni” – gondolta, és meg is kérdezte mesterét, mit kell majd a későbbiekben csinálnia. “Rőzsét gyűjteni és vizet hordani” – hangzott a válasz. A tanító alaposan próbára teszi az akaraterőt és elhatározást. Idézzünk ismét Funakoshi mestertől: “Sokszor a dodzso porát nyaltam a kimerültségtől…”

A harcművészetet tanuló a megfelelő kiképzés során udvarias és szerény lesz, rájön, hogy nem másokat kell legyőznie, hanem a legnagyobb ellenfelét, önmagát. Fáradhatatlanul kell törekedni, dacolva a nehézségekkel, bármely folyamatot is végezzük. Szidalmak és dicséretek között rendületlenül kell állni, mint a sziklacsúcsnak. Saját vágyai szerint mindenki olyan úton halad, mely a számára örömmel végezhető. Mégis vannak pillanatnyi nehézségek, melyeket talán szenvedéssel élünk át. Ezt a szenvedést viszont a fűszerhez lehet hasonlítani, ami az igazi öröm ízét megadja. “Akik könnyezve vetnek, ujjongva aratnak majd.” Azt nevezhetjük tiszteletre méltónak, aki nem lankad el a harcban. Buddha ezzel az elhatározással telepedett le egy fügefa alá:

Száradjon el a bőröm, az izmom és a csontom,
apadjon el a testemben a hús és a vér,
ha amit csak emberi erővel, emberi bátorsággal,
és emberi küzdelemmel megtenni lehet, mindent meg nem teszek;
s amíg minden tőlem telhetőt ki nem fejtettem.
Az erőfeszítéseket fel nem adom.

(Kitáhegy-szútta)

A japánok a második világháború után kijelentették: a materiális háborút elveszítettük ugyan, de a szellemünket soha nem győzhetik le. Aki így gondolkodik, bizakodással tekinthet a jövő elé. A jó harcos rendszeresen gyakorol, útjába nem állhat semmi. Megragad minden alkalmat a lelki fejlődésre. Minden helyzet csak egyszer jelentkezik, még egyszer ugyanazt megtenni nem lehet.

Egyszer egy kínai festő szeretett volna sárkányt festeni, de sohasem látott még egyet sem. Csak az alkalomra várt. Aztán egyik nap benézett az ablakán egy sárkány, és így szólt:
– Itt vagyok, fess le!

A festőt úgy megdöbbentette a váratlan vendég, hogy elájult, ahelyett, hogy alaposan szemügyre vette volna. Nem is tudott élő sárkányt festeni egész életében.

Ahhoz, hogy a harcos eleget tudjon tenni feladatának, nem kényeztetheti el testét. Aki olyan apróságoknak, mint a hideg, fáradtság nem tud ellenállni, nem élheti túl a fenyegetőbb veszélyeket. Akinek nem elég erős a harci szelleme, napjai, mint harcosnak, meg vannak számlálva. A kötelességnek mindenkor eleget kell tenni. “A kötelesség súlyosabb a hegynél, a halál könnyebb a tollpihénél.” A harcos kötelességeihez mindig hozzátartozott, hogy bármelyik pillanatban képes legyen életét adni a rosszindulatú erők elleni harcban. Japánban jó halálnak (odzso) nevezik azt, ha valaki kötelessége végzése közben távozik testéből. A szamurájütközetben mindkét fél a maga nemes harcát harcolja. Kötelességüket végzik, ezért a bushi igaz emberként várja a halált. A szamuráj (védelmező) nagy kincse a becsület, ha ezen csorba esett, rendkívüli lélekerővel képes volt saját kezével véget vetni életének. A XIII. századtól sok esetben hajtották végre Japánban a szeppukut (rituális öngyilkossági forma). A szeppukuval egy felsőbbrendű erkölcsi célra helyeződik a hangsúly, ami jelentékenyebb, mint egy emberi élet. Életét nyugodtan, tiszta tudattal áldozza föl az elkövető. Ismerkedjünk most meg Kakuzo művéből egy híres teamester utolsó óráival!

“Hideyoshinak elegendő volt a hamis vád, mely szerint a teamester meg akarja mérgezni őt, a hadvezért. Az árulók szerint a teamester teában nyújtja majd neki a mérget. A gőgös Hideyoshi kegyetlenül meg akarta büntetni Rikju mestert. Egy kedvezményt adott csak neki: önkezével vethet véget életének.

Az önfeláldozásra kijelölt napon Rikju magához hívatta legnevesebb tanítványait, az utolsó teaszertartásra. A vendégek szomorúan lépték át a meghatározott órában a teaház küszöbét. Amint letekintettek a kertre, a fák mintha megborzongtak volna, és leveleik zúgása úgy hallatszott, mint a hontalan lelkek suttogása. Drága füstölő illata áradt ki a házból. Ez a jel, amely a vendégeket belépésre hívja. Egyik a másik után surrant be nesztelen léptekkel, s foglalta el hangtalanul helyét. A tokonomában (házi szentély) egy kakemono függött, egy öreg szerzetes csodálatos írása, amely a földi dolgok múlandóságáról beszélt. A széntűzhely fölött duruzsoló katlan zümmögött, mint a tücsök a tűnő nyári éjszakában. Nemsokára belépett a vendéglátó is. Felszolgálták a teát, hallgatagon ürítették ki csészéiket, a házigazda a sorban az utolsó volt. Az ősi szokás szerint a legtiszteletreméltóbb vendég ekkor engedélyt kért a teaedények megtekintésére. Rikju mester eléje helyezte az egyes tárgyakat, a kakemonot is. Miután mindnyájan megcsodálták azok különleges szépségét, Rikju mester a jelenlévőket megajándékozta az ott lévő edényekkel. Csupán a saját csészéjét tartotta meg.

— Soha ember ne használja ezt a szerencsétlen ajkaktól bemocskolt edényt – szólt a mester, és darabokra törte.

A szertartás befejeződött. A vendégek alig tudták könnyeiket visszafojtani. Végső búcsút vettek a mestertől, és csendben távoztak. Csak a legkedvesebb tanítványát marasztalta Rikju, hogy tanúja és vigasza legyen halálában. Rikju levetette teaöltönyét, gondosan hajtogatva letette a gyékényre, amely a padlót fedte. Kiviláglott hófehér halotti ruhája, amelyet addig az öltöny takart. Szeretetteljesen pillantott halála tőrére, villanó pengéjére, és csodálatos versben így szólt hozzá:

Örömmel üdvözöllek, te örökkévalóság kardja!
Buddha vérén és Dharma által ugyanúgy építetted önmagad útját.

Mosollyal arcán ment át Rikju az ismeretlenbe. Aki szépen élt, és szép életre tanította embertársait, bár gonosz ellenségei révén halt meg, de olyan szépen, mint amilyen szépen élt.”

A megható történetből láthatjuk azt is, milyen fontos szerepe van a szertartásnak. Teljes átéléssel, harmonikus mozdulatokkal fejezhetjük ki igazán a természetet. A régi mesterek minden mozdulatukat úgy végezték, hogy ne adjanak lehetőséget külső támadásra. A bushido követője nagy gyakorlatot szerez a gyors döntésben és a helyes stratégia alkalmazásában. A jó harcossá érés feltétele a nagy fegyelem és a magas szintű technikai képzettség. A budo gyakorlója odafigyel arra, hogy mindenkor udvariasnak lássák az emberek. Az udvariasság nagy hatalom, leküzdhetetlen, és hiba nélkül működik. Próbálja ki mindenki!

Az emberek, képességeik kibontakozásának akadálya lehet a gátlásosság, önérzetesség. Ennek kiirtására egy japán iskola kiállítja tanulóját egy forgalmas helyre, ahol hangosan be kell mondania a nevét, lakhelyét, és addig kell énekelnie, míg hangja el nem nyomja az utcai zajt. Az én feladását kell tehát megcélozni, így szabadulhatunk meg a halálfélelemtől. Aki fél a haláltól, annak képességeit saját tudata korlátozza. A harcos naprólnapra él, nem tudja reggel, hogy megéli-e a naplementét. Az élet olyan, mint a porcelán, bármikor eltörhet. A küzdelem akkor jó igazán, ha önmagunk féltését félretéve felkészülünk a halálra.

“Amikor alaposan megerősítetted elhatározásod abban, hogy kész vagy bármelyik pillanatban meghalni, akkor érted el a bushido tökéletességét.”

A harcosok nevelésében igyekeztek megteremteni az állandó szilárd belső nyugalmat (fudoshin). Ebben a félelemnélküli, meditatív készenléti helyzetben a szamuráj gyakran megjelenésével félelmet ébresztett ellenfelében. A harc már akkor kezdődik, mikor egymásra pillantanak a szembenálló felek. A bushi legfontosabb fegyvere az ébersége s a lelki ereje. A támadása hatékonyságát a szellemi és testi erő összpontosításával (kiai) fokozza.

Egy rajzoló vagy táncos helyzete hasonlítható a küzdőéhez, aki ellenfelével szemben állva önmaga fölé emelkedik és eggyé válik a természettel Minden érzés eltűnik ebben a varázslatos, transzcendens pillanatban. Az egyén megszűnik létezni, nem az én, hanem a tudatalatti “sújt le”.

A tudat csapongása nélkül, érzelmi töltésektől mentesen érhető el, hogy ne a szakki, a gyilkosság levegője lengje körül a harcost. A kisugárzó gondolatrezgések szellemi atmoszférát hoznak létre az ember körül. A magasabb szellemi szinten álló ember egész karaktere tiszteletet parancsoló, ugyanakkor jóindulatot sugárzó.

Egy jó harcos úgy vezet, hogy alázatos, győzni tud anélkül, hogy támadna. A jó harcos nem haragos. A jó hadvezér nem harcias.

A szamurájra nem jellemző; hogy örvendezik siker esetén, aki viszont örül a győzelemnek, annak tette önös érdekből fakadt, mely visszaszáll saját fejére, saját cselekedetét örökli (karma törvénye).

Erre figyelmeztet a Bhagavad-gítá alábbi verse is: “Harcolj a harc kedvéért – anélkül, hogy figyelembe vennéd a boldogságot vagy szomorúságot, veszteséget vagy nyereséget, győzelmet vagy vereséget! Így cselekedvén sohasem teszed ki magad a bűnnek. “(Bg.2.38)

A keleti emberek tett nélküli tettnek nevezik a jó vagy rossz visszahatások nélküli cselekedeteket. A budo bölcs követőjére azt mondják, hogy tudattalanja Összhangbán van á “Menny és Föld Értelmével” , tudását használja, ha az Értelem ellen támadnak. Á párbajt nem az ügyesebb nyeri, hanem akinek szelleme tiszta és önösség nélküli. A budo forrása a minden élőlény iránti isteni szeretet.

Hűség, alázatosság, becsület, önfegyelem, tűrőképesség: ezek azok á tulajdonságok, amelyeket kívülről is fölfedezhetünk, de ez még csak«jéghegy csúcsa, ami kilátszik a vízből. Ha igazán érteni akarjuk a harcos útját, akkor magunknak is élni kell azt.

Tanulságos elolvasni azokat a sorokat, melyeket önmagáról fogalmaz meg a szamuráj:

Nincsenek szükim;,
Az eget és a földet tekintem szüleimnek. Nincs isteni hatalmam;
A becsületesség lesz az én isteni hatalmam.
Nincsenek eszközeimi
A tanulékonyság az eszközöm.
Nincs varázserőm;
A személyiségem az én varázserőm. Nincs se életem, se halálom;
Az aum, ami az életem és a halálom.
Nincs testem;
A belátáson alapuló bölcsesség a testem.
Nincs szemem;
Villámlás a szemem.
Nincs fiilem;
Az éber figyelem a fülem.
Nincsenek végtagjaim;
A gyorsaság az én végtagom.
Nincs tervem;
A kiszan (első adandó alkalom
megragadása) az én tervem.
Nem teszek csodákat;
Az igazság az én csodám.
Nincs talentumom;
A toi-szokumyoban (találékonyságban) van az én talentumom.
Nincsenek barátaim;
A lelkem a barátom.
Nincs ellenségem;
Az: óvatlanság csak az ellenségem.
Nincs páncélom;
A dzsin-gi (jóindulat és igazságosság) a páncélom.
Nincs váram;
Afudoshin (megingathatatlan lélek) a váram.

A leírtakból láthatjuk, hogy a nemes harcosok nem vérszomjas, zord emberek voltak. Keménységük mellett megnyilvánult a jóindulat és kedvesség is. Régi szamurájok néha megálltak a csatatéren, és a halál torkában verset írtak az élet múlandóságáról.

Befejezésként olvassuk el egy régi nemes harcos szavait:

Bár ágyadhoz lopóznak az éj csendjében, ne űzd el,
sőt, becsüld ezeket – virágok illatát, messze harangok hangját,
fagyos éjjel rovarok zümmögését…
Bár lelkedet felkavarják, e háromnak megbocsáss – a szellőnek,
mely szerteszórja virágaidat, a felhőnek, mely eltakarja Holdadat,
s az embernek, aki kötözködik veled!

Lengyel Imre