Az emberlét művészete – Gondolatok a pozitív becsvágyról

„Számunkra és ma a kérdés az, hogy van-e és lehetséges-e olyan ember, aki a korszak démonát önmagában legyőzte és megfékezte, és a föld alatt megkötözte, és ezzel mindenki más számára e vállalkozásra a lehetőséget megnyitotta. Van-e ma olyan ember, aki a diktátorok és az inkvizítorok dühét önmagában fölfedezte és átvilágította, és a nagyobb és a kisebb démonok hazugságait és hitványságait, szennyét és aljasságát önmagában konstatálta, és mindazt a sötétséget, amit talált és látott önmagában, tiszta és világos renddé és arannyá és értelemmé tudta változtatni. Ha ilyen ember van, még ha nem is ismerem, és ha soha nem is fogom ismerni, és még ha nem ülhetek lába elé, és nem hallgathatom, meg vagyok nyugodva.” (Hamvas Béla: Patmosz II.)

LÉTEZIK JÓ ÉRTELEMBEN VETT BECSVÁGY!?

Jelen kultúránkban a becsvágy negatív töltéssel épült be tudatunkba. Holott a Pallas Nagylexikon pontosan megfogalmazza ennek nemesebb megélési lehetőségét és egyben veszélyeit is: „Vágy a mások becsülésére; törekvés hogy személyiségünknek vagy egyéniségünknek minél nagyobb becset adjunk. Ha pusztán személyünk előretolásáról van szó: ez üres nagyravágyás. A nemes becsvágy első sorban saját egyéniségének nemes célokkal való azonosítására gondol. Az ily becsvágy a szerelem után egyik leghatalmasabb szenvedélye a férfiszívnek. A becsvágy nem azonos, de néha összeesik a hatalom- és uralkodási vággyal; a becsvágy ez elfajulását hatalmas drámák ecsetelik, mint Macbeth, Wallenstein, a Trónkereső, Kendi Margit. A becsvágy fogalma alá tartoznak a dics-, rang- és hivatalvágy, mely gyakran nemes, mint a költő, föltaláló és felfedező hírvágya, vagy mint vetélkedési vágy; néha kicsinyes, nevetséges, sőt nemtelen, mint a lelkiismeretlenül fölfelé törekvőknél és kapaszkodóknál; a becsvágy lajtorjája fölér a legmagasabb tragikumig s lenyúl egészen a komikumig s amelyről a tehetetlen gyakran alábukik, hamis becsvágyának esve áldozatul a célja és tehetsége közti nevetséges aránytalanságnál fogva.” (Pallas Nagylexikon)
Korunk különösen gazdag táptalaja a rosszul értelmezett becsvágynak, mivel az egyre inkább eluralkodó versenyszellem szinte kényszerhelyzetet teremt, gyakran komoly belső meghasonlást előidézve. Töretlen elszántságot igényel, ha ma valaki versenyre szeretne kelni, akár bizonyítási vágyból, akár megfelelési kényszerből, vagy csak egyszerűen fel szeretne tűnni valamivel, hogy kiemelkedhessen az átlagos tömegből.
Az ember természeténél fogva teret keres magának – életkorától, személyiségétől, anyagi kondícióitól, belső motivációjától függően –, ahol megmutathatja értékeit, vagy legalább agyontetovált testfelületeit, kipányvázott fülcimpáit, gyakran váltogatott autóit és újabbra cserélt partnereit.
Bizony nem könnyű magasabb célokat és eszményeket kitűzve tervezni az életet, mivel abban a pillanatban felvillan a veszély, megkérdőjeleződhet akár az életképesség is. Nem beszélve az egzisztenciális kényszerpályákról, ahol kevés az esélye az embernek biztos talajt fogni egy átlagostól eltérő értékrenddel, magasabb létszférát is felölelő látásmóddal.
Komoly, gyakran mérhetetlen súlyúnak tűnő ballasztokkal találjuk szembe magunkat, mivel korunk fegyvernemet váltott. Mítoszok, népmesék visszatérő motívuma a jó és rossz harca. Akkor még a két fél közötti ellentétet szemtől-szemben állva oldották meg, közvetlen erőpróbával, „győzzön a jobbik!” – felkiáltással. Győztesként a bátrabb, erősebb, okosabb, ügyesebb fél került ki, s ellenfele is „fejet hajtott”, mivel gyakran ez volt a tét.
Konrad Lorenz szerint a baj akkor kezdődött, amikor a cselekedetek és következményei eltávolodtak egymástól. Azóta lehetőségünk nyílt arra, hogy tetteink következményeinek észlelésétől megóvjuk magunkat.
Amíg a küzdő felek testközelben harcoltak, s látták a másik szemében a fájdalmat és halált, jó esetben tudták vagy legalább is tudni vélték, hogy ezt valami fontos, nemes eszmény, vagy más önmagukon túlmutató cél érdekében teszik.
A mai fegyverkezés viszont miről szól? Egy gombnyomással lehet országrészeket letörölni a föld színéről, s jó esetben a napi híradások tudósítanak a következményekről. Azonban ennél veszélyesebb ártalmakról is tudomást kell vennünk, még ha hétköznapjainkat komoly próbatétel elé állítja is. Kényelemalapú korszakunkban külön kihívásnak számít, ha a megszokottól eltérően, tudatilag kontrollált, minőségibb életet szeretnénk élni.

INTELLIGENCIA VAGY ÉRTELEM

A 20. századot gyakran említik a racionalitás nagy századának, mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A mérhető, számokban is kifejezhető IQ (racionális intelligencia) önmagában nem tudott teljes értékű eredményt felmutatni, mivel intelligenciánkat nagy mértékben befolyásolják tapasztalataink, fizikai és mentális egészségünk, napi feladataink, kapcsolataink és sok egyéb tényező. Neurológiai szempontból minden intelligenciával kapcsolatos dolgot az agy és annak idegi nyúlványai továbbítanak és irányítanak. Az idegi szerveződések csupán egyik fajtája, az IQ teszi lehetővé a racionális, logikus, szabályokhoz kötött gondolkodást. Egy másik típus EQ (érzelmi intelligencia) az asszociatív, szokások által kötött, sémákat felismerő érzelmi gondolkodást biztosítja nekünk. A harmadik, az SQ (spirituális intelligencia) biztosítja a kreatív, éles elméjű, szabálykészítő és egyben szabályáthágó gondolkodást. Ez az, amellyel új megvilágításba helyezhetünk dolgokat és átalakíthatjuk előző gondolkodásunkat. Segít abban, hogy a végső kérdésekre (lét, világ, Isten, élet, halál) adott válaszok minősége egyre letisztultabb legyen. Az SQ magában hordozza az értelmi és érzelmi intelligencia értékeit egyaránt, mintegy szintézisét adva a három területnek.
Ha szeretnénk megérteni a három intelligencia egymásra épülését, elengedhetetlenül fontos az agy gondolkodó rendszereinek és idegi szerveződéseinek megértése, mivel idegi kapcsolódások hívják életre az intelligenciát. Így az idegi működések bármilyen károsodása beláthatatlan következményekkel járhat rövid és hosszú távon egyaránt.
Daniel Goleman az 1990-es években írt először az IQ mellett az EQ meghatározó szerepéről, majd a társas intelligencia fontosságáról. Pár évvel később Danah Zohar és Ian Marshall vállalkozott arra, hogy bemutassa, a fent említett két intelligenciatípus még nem elegendő, mivel az SQ hangolja össze értelmünk és érzelmeink tevékenységét, segítségével a világ eseményeit és saját döntéseinket egy nagyobb egészként tudjuk megélni. Minél gazdagabb és változatosabb egy élmény, annál nagyobb és bonyolultabb útvesztőjét képezi az idegi kapcsolódásoknak. Fejlődése és érése során a gyermeket az új idegi kapcsolódások teszik képessé a nyelv használatára, idővel pedig önálló vélemény alkotására is. Ha összetett kultúránk stabil lenne, tizennyolc éves korunkra ki tudnánk fejleszteni egész életünkre elegendő idegi kapcsolódásunk nagy részét. Jól működő érzelmi sémákat tudnánk meghatározott helyzetekben biztosan alkalmazni.
Ám kultúránk instabil, túl gyakoriak és igen gyorsak a változások, számtalan a kétértelmű és bizonytalan helyzet, így korábbi kapcsolódásainkra csak igen ritkán támaszkodhatunk. Alig marad időnk és energiánk az új ingerek feldolgozására, nem beszélve az érzelmek teljes körű megéléséről, megismeréséről és szabályozásáról. Pedig kimondhatatlan erő rejlik abban, ha az érzelmeket szabályozni tudjuk. Nem elfojtva azokat jutunk a dolgok racionálisabb megértéséhez, hanem érzelmeinket lecsillapítva rálátásunk lesz a helyzetek és viszonyrendszerek árnyaltabb összefüggéseire. Amíg az intellektus, az értelmi intelligencia dominál, addig bonyolult a válasz, mint eszköz, a finomabb dolgok esetében akadálya is lehet a magasabb szintű megértésnek, gondolati labirintussá válhat.
Ezért jó, ha a „harmadik fajta gondolkodást” használjuk, amely szabályokat készít és szeg meg, hogy új kapcsolódásokkal oldja meg az ismeretlen helyzeteket.
Intelligencia annyit jelent a gyakorlatban, hogy elérjük céljainkat, ennek viszont alapfeltétele a kristálytiszta szándék. Ezért tapasztalhatjuk, hogy lelki ambíció és törekvés nélkül minden puszta törtetéssé silányul.

KORUNK LÁTENS FEGYVEREI

Nehezen felismerhető, áttételes fegyverkezés folyik a színfalak mögött, hadat üzenve idegrendszeri stabilitásunknak. Egyre többet hallani a környezetünkben napi szinten jelen lévő növényvédő szerek, rovarirtók, bizonyos gyógyszerek, tisztító- és mosószerek, kozmetikumok, nehézfémek, tartósítószerek idegrendszert károsító hatásáról. Emellett elég egyértelmű az altatók, kábító- és bódító- valamint érzéstelenítőszerek fokozott hatása idegrendszerünkre. A bennük található neurotoxikus anyagok, a fejfájáson és egyéb diffúz fájdalmakon túl, memóriazavart is okozhatnak, míg a brómtartalmú égésblokkoló szerek viselkedés zavarokkal is összefüggésbe hozhatók.
Daniel Goleman érzelmi intelligenciáról írt könyvében kifejti az idegrendszer állapota és viselkedésünk szoros összefüggését. Nagyrészt a limbikus rendszerek végzik az agyban a tanulást és emlékezést, míg az amygdala (agytörzs fölötti struktúrák mandulaforma bokra), az érzelmi ügyekre specializálódik. Ez felelős a tényeket kísérő érzelmek elraktározásáért, valamint nagymértékben befolyásolja döntéshozásunkat is. Emóciói többé-kevésbé mindenkit befolyásolnak, senki sem tud teljesen érzelemmentes döntést hozni. Sokan úgy vélik, hogy ez a szociabilitásért is felelős agyi terület, amelyről köztudott, hogy fontos szerepet játszik más emberek érzelmeinek felismerésében. Az autisták – akiknek nehézségeik vannak a társas kapcsolatok értelmezésével, és más emberek érzelmeinek felismerésével – amygdalája, különösen annak oldalsó mag (nucleus lateralis) nevű része kevesebb idegsejtet tartalmaz, mint egészséges társaiké.
Egy vizsgálatot végezve tűnt fel a szakembereknek, hogy stressz alatt a városlakók két agyterületének aktivitása tért el a vidékiek (nem városlakók) agyához képest. Az egyik az amygdala volt, amely a környezetből érkező fenyegetésre reagál, a másik pedig az amygdalát szabályozó agyi kör. Ha az amygdalát elvágják az agy többi részétől, feltűnő érzéketlenséget eredményez, mely „érzelmi vakságnak” is nevezhető.
Minden olyan szer, amely károsan hat az idegrendszerre, vagyis annak működését kedvezőtlenül befolyásolja, rontja az esélyünket egy szebb, teljesebb, harmonikusabb életre!
Ennek tudatában elgondolkodtató a hagyományos orvoslás megoldási protokollja. Kezdve a gyógyszerfogyasztási világranglistán elért dobogós helyünkkel, az alternatív és szelídebb megoldásokkal szembeni határozott ellenálláson túl egészen a gombamód szaporodó daganatos betegségek „gyógyítsunk méreggel” megoldási módozatáig.
Mi zajlik ilyenkor a testünkben, hiszen kemoterápiás kezelések során figyelmeztetik is a betegeket, ne menjenek a következő napokban kisgyermekek közelébe, mert a bőrön és nyálkahártyán át távozó méreganyagok ártalmukra lehetnek. Talán korunk ily módon szelektál, s csak a legellenállóbb idegrendszerrel bíró egyedeknek lesz esélye a túlélésre? Milyen sors vár akkor a leheletfinom érzékenységű idegrendszerrel „megáldott”, az élet különböző területeit művészi szintre emelő emberekre?
De fontos szót ejtenünk a hétköznapi emberi kapcsolatokról is, melynek alapjait az elemi iskola kötelező tantervi keretében kellene oktatni napjainkban. Kötődésre teremtettünk, az agy szociábilis tulajdonsága, hogy hajthatatlanul keresi a bensőséges kapcsolódást a másik féllel, ahogy kapcsolatba lépünk valakivel. Minél éberebben figyelünk, annál élesebben fogjuk észlelni a másik ember belső állapotát. Ezzel szemben minél jobban szorongunk, annál kevésbé leszünk képesek empatikusan közeledni társunkhoz. A magunkba fordulás minden formája megöli az empátiát, az együttérzésről nem is beszélve. Amikor mások felé fordulunk, világunk kitágul. Saját gondjaink a tudatunk perifériájára szorulnak és kisebbnek tűnnek, miközben kapcsolódási képességünk – együttérző cselekvési hajlamunk – megnő.
Ebből fakadóan korunk rejteget más buktatót is! A sok bizonytalansági tényező egyre óvatosabbá teszi az embert. Kellő tudatosság hiányában igyekszünk elkerülni azokat a helyzeteket, melyek egyértelműen minősítik cselekvéseinket. Ugyanakkor, mivel az emberi tudat egy nyílt végű hurok, mely a bizonytalanba nyúlik, folyamatosan visszajelzésekre várunk. Kommunikációs visszajelzés-éhség tapasztalható! Egyre veszélyesebb területnek számítanak az emberi kapcsolatok, mivel azonnali reakció formájában kapunk tükörképet pillanatnyi tudatállapotunk minőségéről. Ennek enyhítésére számtalan, új elkerülő stratégiára nyílik lehetőségünk. A technika egyre több változatát kínálja a teljes elszigeteltségben megvalósuló személytelen kommunikációnak. Az emberek érzéketlensége környezetük iránt egyenesen arányos a technika virtuális valóságában való elmerüléssel, az ebből fakadó szociális autizmus növeli az emberi károk sorát. Szinte valamennyi érzékszervünk elrejtésére van már módszerünk. A tekintetünket sötét szemüveg rejti, fülünket parányi hangszóró zárja el, beszélgetni már csak elektronikai úton merünk, vagy mobiltelefonon, ami szintén kizárja a szavak szintjén túli üzenet lehetőségét.
A közvetlen érzékszerveinkkel is megtapasztalható minőségi romláson túl, komoly veszélyt jelent korunkban a finom fizikai „kannibalizmus”. Energetikailag kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek mindazok, akik energiabázisukat nem tudják tudatosan szabályozni, illetve megvédeni. Kóros energiahiány tapasztalható nagyon sok esetben, főként akkor, ha nincs közvetlen összeköttetésünk a világot tápláló fő erőforrással, így kénytelenek vagyunk látszat életet élni. Jobb híján egymás erőterét bombázzuk s jól-rosszul kidolgozott stratégiával próbáljuk csillapítani gyötrő hiányérzetünket. Függőséget függőségre váltva egyre kiszolgáltatottabbá válunk. Kényelem és izoláció börtöne vár arra, aki nem meri önként felvállalni a nehézségeket. A játszmák és csapdahelyzetek dzsungelében érthető tehát, ha sokan a depresszió védőbástyája mögé húzódnak.
Társadalmi és egyben érzelmi veszteségnek is számít az emberi kapcsolattartási lehetőségek lassú eltűnése. Egyedüli megoldás, ha lezárjuk tudatunk hurkának nyitott végét, és közvetlen kapcsolatot keresünk különböző szinteken.

A BECSVÁGY TETTVÁGYRA ÖSZTÖNÖZ: AZ ARANYRÖGÖS ÚT

Nehezen találunk napjainkban olyan biztos támaszt, ami segítséget nyújthat tetteink valós értékelésében. Komoly problémát okoz valós igazodási pontokat találni. Így marad önmagunk fürkészése és saját énünk megélési szintjeinek tapasztalása, vagyis amilyennek hisszük magunkat, amilyennek mutatjuk magunkat, s amilyenek valójában vagyunk. E hármas dimenzió hullámain történő hosszas hányódás után, egy nálunk érettebb személy segítségével sikerülhet összhangot teremteni, feltérképezhetjük cselekedeteink mezejét, s azokat a fel nem ismert belső késztetéseket is felszínre segíthetjük, melyek a tudat rejtett szféráiban húzódnak meg, ám ténylegesen ezek határozzák meg tetteink minőségét. Carl Gustav Jung arra ösztönöz bennünket, hogy vegyük a bátorságot és találkozzunk mélyre száműzött „sötét testvérünkkel”, ültessük bensőnk tárgyalóasztalához, s nézzünk szembe magánellenzékünkkel, „mert a legmakulátlanabb elgondolást is bemocskolhatja az a szenny, amelyet az egyén nem vett észre önmagában”.
Ha vizsgálat alá vesszük a tetteinket ösztönző erőket, főként azok irányultságával kell tisztába jönnünk. Külső elvárásnak történő megfelelésről van-e szó, vagy ellenállhatatlan belső késztetésről, esetleg elismerésvágy, azonosulási törekvés, avagy megfeleléskényszer visz előre bennünket? Mi a legpontosabban körülírható szándékunk egy bizonyos reakciónkkal, s ez vajon tudatos megfontolást követő lépés-e, vagy spontán reakció, melyet eddig jól-rosszul megtanult válaszaink örvénye dob a felszínre?
Lánglelkű, világjobbító szándéktól fűtve magunkra vehetjük az emberiség minden baját, ám mit kezdünk vele? Mi az a belső motiváció, ami magunk fölé tudja emelni a megoldást? Petőfi Sándor versét, a „Sors, nyiss nekem tért…” címűt vizsgálva, fellelhetjük azt a Pallas Nagylexikonban már felemlegetett nemes becsvágyat, melyben saját egyéniségét nemes célokkal azonosítja, ez esetben a költő. „Meghalni az emberiség javáért” váteszi gondolatot sikerült valóra is váltania, ám a „keresztre feszítés” után következett-e „feltámadás”, mely a transzcendencia felé nyitja meg az utat egy magasabb dimenzióban való megszületéssel? Mindenki maga döntheti el, Petőfi példájával mit adott kora embereinek, s a most morális problémákkal küszködő kortársainknak üzenet-értéket továbbít-e áldozata? Mi az a nagyon finom különbség, ami az őszinte áldozatot mártíromsággá degradálja? Nehéz szavakba foglalni, hiszen a tetteket követő visszahatások adnak csak bizonyságot a minőségről, ezt pedig fontos kivárni, s nem csak türelemmel szemlélni, hanem finom utalásokra lelni a visszajelzésekből.
A gondot főként az okozza, amikor hamis a szándék, – gyakran öntudatlanul – nem őszinte és önzetlen a motiváció, hanem esetleges befolyásolási szándék, direkt vagy finom manipuláció áll a háttérben. Mivel elvitathatatlanul részei vagyunk tágabb és szűkebb értelemben vett rendszereknek, képtelenség befolyástól mentesen létezni. Individualizált világunkban egyre gyakrabban adnak hangot a rendszerben való gondolkodás fontosságának. Ha akár legfinomabb szinten is engedünk dominanciánknak, esetleges burkolt uralkodási vágyunknak, magunkon is tapasztalhatjuk, hogy azonnal befolyásolási késztetésünk kerül előtérbe.
Kezdő életszakaszaink során különböző hierarchikus viszonyrendszerekbe bonyolódunk, s alig várjuk, hogy felnőtté válva kikerüljünk mások befolyása alól, s végre a magunk életét élhessük. Ám a direkt és könnyen kitapintható befolyásolási rendszert felváltja egy sokkal áttételesebb, nehezen követhető, a dolgok finom szövedéke mögött következetesen meghúzódó befolyásolási hatásmechanizmus. Amíg nem ébredünk tudatára ezen törvényszerűségeknek, próbálunk küzdeni ellenük, s minden erőnkkel látszatszabadságunkat igyekszünk védeni. A természet törvényei szabta lehetőségeken belül, szabadságunk egyik megélési módjának számít, ha önként helyezzük magunkat befolyás alá, mégpedig szabad akaratunkból, s a nekünk éppen megfelelő, életminőségünkkel és céljainkkal összhangban lévő iránymutatás alá.
Tudatos döntéshelyzetek sorozata nyújt lehetőséget az egyre jobban kifinomult válaszadásokra, amennyiben hajlandóak vagyunk igennel válaszolni a kihívásokra.
Fontos megtalálni azokat a motiváló tényezőket, melyek ki tudnak mozdítani bennünket esetleges passzivitásukból. Segítséget kell keresnünk életünk tisztább megéléséhez, hogy ne elégedjünk meg félmegoldásokkal. Belátható és jól körüljárható eszményekkel felvértezve, képesek legyünk a bennünk élő lüktetéseket, jó ügyet szolgáló aktivitássá emelni, majd kellő intenzitással még magasabb régiók felé irányítani figyelmünket és tettvágyunkat, hogy önbecsvágyunk ne despotikus, hanem röptető lehessen.

A MINDEN MÖGÖTT MEGHÚZÓDÓ  ÉN

Önmagunk számára is meglepő választ adunk olykor egy váratlan helyzetben felröppenő kérdésre, „ki vagyok én”? Lényünkről alkotott képünk igen esetleges, hisz nagyon sok dolog és körülmény befolyásolja. Némi segítséget nyújthat, ha külön vizsgáljuk biológiai, kulturális és spirituális képünket önmagunkról.
Biológiai énünket érthetjük, mint anyagi testet, mely anyagi elemekből tevődik össze és biológiai szinten létező határok övezik (ösztönök, érzékelés). Az anyagi természetnek is megvannak ezek a határai, maguk a természet törvényszerűségei. Ám az emberek ősi idők óta harcban állnak önmagukkal, hogy betartsák-e azokat vagy sem? Nagy a kísértés, mivel csak az emberek képesek a természet törvényeinek áthágására. Az eredmény pedig egyre inkább érzékelhető!
Kulturális énünknek tekinthetjük azokat a tanult mintákat, öröklött tényezőket, amelyek nagyon sokszínű formában hatnak személyiségünkre. Ez két szinten nyilvánulhat meg, egyrészt, mint az egyén intellektuális ereje, mely leginkább az agyban összpontosul, koncentrált jellegű, és hiánya gyakran „fejetlenséget” okoz. Igen gazdag háttérélmény keveredik benne, korábbi benyomások, emlékképek, érzések sokszínűsége szövi át. Kulturális énünk egy másik meghatározója tudatosságunk, amely az egész testet áthatja, mindenhol jelen van, és kihat gondolkodásunkra, cselekedeteinkre.
Spirituális énünk felismerése azon múlik, sikerül-e helyesen azonosítani önmagunkat. Ráébredni arra, hogy az emberi élet magasabb szintű tettekre való. Test és lélek viszonyában, megadni az állandóságot képviselő léleknek a megfelelő helyet, lelkivé téve testünket és tudatunkat. A hamis felfogásból eljutni az eredetihez, ez az önmegvalósítás célja, a testtől eljutni a lelki szintre, az anyagtól a lélekhez, saját magunktól Istenhez. C. G. Jung minden félreértést elkerülendő, határozottan hangot adott kutatási eredményeinek: „Nem én költöttem bele a lélekbe vallási funkcióit, hanem: bemutattam azokat a tényeket, amelyek bizonyítják, hogy a lélek „naturaliter religiosa” (természetétől fogva vallásos – a ford.), azaz vallási funkcióval bír: olyan funkció ez, amelyet nem én raktam vagy magyaráztam bele, hanem amit maga a lélek produkál magától, anélkül hogy erre bármiféle vélekedések vagy szuggesztiók noszogatnák.”
Biológiai és kulturális énünkkel való azonosulásunk a sokrétű szubjektív és objektív igazodási pont miatt gyakran zavarossá válhat. Ez természetesen megnehezíti az egyébként sem könnyű döntéshelyzeteket, hiszen az anyagi síkra jellemző bipolaritás szinte a megfogalmazódás pillanatában megidézi mindennek az ellentétpárját is. Mintegy folyamatos megmérettetést indítva útjára, hogy az egyén a két szélsőséges minőség közötti skálának, melyik pontján tud pillanatnyilag teljesíteni. Így az önmagunkról kialakult kép – mivel a fenti megélésekből szűrjük le tapasztalatainkat – csak önérzetet eredményezhet, azt pedig tudva tudjuk, hogy igen sérülékeny területünk.
Mennyiben más, ha spirituális énünk azonosságát kutatjuk?! Abból fakadóan, hogy csak egy igazodási pont van, leegyszerűsödik a dolog. A tény pedig, vagyis az „egy” igazodási pont elfogadásának ténye, szabad és tudatos döntésünk eredménye. Ezt követően nem önérzetünk kiszolgáltatottjai vagyunk már, hanem tudatos és aktív részesei az egységes rendnek. Belülről is igazodva ehhez a rendhez, bárhogy facsarnak is bennünket a nehézségek, a narancshoz hasonlóan, csak édes ízt osztunk meg másokkal.
A lelki élet sikeréhez továbbá elengedhetetlenül szükséges az őszinteség, komolyság és bátorság érett hármasa.
Őszinteség alatt nem csak az igazmondás evidenciája húzódik meg, hanem önmagában rejt egy finomabb hármas összetevőt: őszinteséget önmagamhoz, környezetemhez és az őszinteség meglétét törekvéseimben. Így megóvhatjuk magunkat a hamis becsvágy csapdájától, és nem esünk áldozatul a céljaink és tehetségünk közti nagy aránytalanságnak.
A komolyság, az elszántság mellett egyben elmélyülés, a mélyre hatolás képessége, nem keresgélés, hanem kutatás. Az ennek szellemében folytatott tevékenység hajlandó elhagyni megszokott területeit, gondolati sémáit. Lelkesedik és lelkesít, fellobbanása nem szalmaláng rövidségű, hanem mindent átható belső tűz táplálja tetteit. Az ebből fakadó tetterő nem anyagi törtetésre való, hanem egy sokkal távolabb mutató, nemesebb cél eléréséért fáradozik.
Míg a bátorság annyi, mint tudatosan vállalni a nehézségeket, hittel és bizalommal felvértezve indulni a csatatérre, képesnek érezve magunkat a küzdelemre és annak elfogadására is, ha a pillanatnyi helyzet nem győztesként állít dobogóra.

ÉNKÉP – MÁSKÉPP

Nyugati kultúránk egyik szerencsétlen hozadéka önmagunk elismerésére, kellő értékelésére való képtelenségünk. Köztudottan elitélendő, ha valaki önmaga értékeiről nyilatkozik. Mivel erről nem illik beszélni, úgy gondoljuk akkor nem is létezik. Nagy veszélyt rejt magában, ha önbecsülésünket kellő időben nem tudjuk megalapozni és megtanulni szabályozni azt, mivel az általános bizalmi szféra lassan védekező és gyanakvó tendenciává lényegül át.
Komoly önértékelési válságot eredményezhet, ha nem vagyunk tisztában személyiségünk azon én-részeivel, melyek már egyediségünk mintáit körvonalazzák. Jó, ha különbséget tudunk tenni tetteink minőségét illetően, mivel gyakran mások véleménye tántorít el egy magasabb megoldási lehetőség kivitelezésében. Pedig emberként nem tudunk, csak önmagunkból kiindulni, s el kell fogadnunk, hogy sokáig rólunk is szól a történet. Hiszen teljes ön- és én-megélés után tudunk csak egy nagyvonalú mozdulattal búcsút inteni és mindent visszaajánlani, oda ahonnan vétetett. Ezt azonban megelőzi egy nagyon tudatos és elszánt rákészülés, amit segíthet az a felismerés, hogy honnan származhat az ezt segítő és támogató erő. Kezdetben saját parányi energiakészletünkkel próbálunk helytállni a küzdelemben. Ám ahogy sikerül kissé felemelni fejünket, magasabb támogatást is érzékelhetünk. Felismerjük, hogy a nagy mindenség részei vagyunk, nem hagytak magunkra nehézségeinkkel. Egyes feltételezések szerint a csillagok egyik fontos összetevője a vas, s így tekinthetjük magunkat ebből a szempontból is a teljesség részének, hiszen vérünk hemoglobinjának vastartalma gyanánt csillagpor kering az ereinkben. Ezt már csak az tetőzi be, ha megértjük hova is tartozunk, hol az igazi otthonunk. Ezekre az átlényegített, biztos pontokra támaszkodhatunk nehéz élethelyzetekben, tudva-tudván minőségük egyetemes volta megment azoktól a hamis, torzult reflexióktól, melyek gyakran ejtik csapdába az embert, ha relatív megközelítéssel viszonyul egy megoldandó problémához.
Gyakran vetik fel ellenérvként, hogy egoizmusnak tekinthető az önmagunkkal való tudatos és célirányos foglalkozás. Valóban eleinte sok időt és energiát vesz igénybe, míg önmagunk helyét és szerepét tisztázzuk. Ám a titok abban rejlik, hogy mikor már birtokában vagyunk ennek a biztos tudásnak, megváltozik az irány. Már nem én vagyok fontos önmagam számára, hanem az a teljesség, aminek része vagyok. Így valóban, „tőlem indulva eljutok hozzám”, ám időközben a figyelmünk elterelődik önmagunkról s egy olyan értékrend szabja meg életünket, melyben már a mások öröme tesz bennünket igazán elégedetté.
Meghatározott körülmények közé, adott képességekkel érkezünk ebbe az életbe. Ezek számunkra a „biztos” pontok, mintha tánciskolában lennénk, a kályhától indulva találjuk csak a megfelelő lépéseket. Foggal-körömmel ragaszkodunk a megszokott, biztonságot nyújtó helyhez, s térünk ehhez vissza hosszú időn keresztül. Ettől igen beszűkül mozgásterünk, s előbb-utóbb szenvedés lesz a vége. Ragaszkodásainkban saját biztonságunk a fontos, míg ha belopja magát életünkbe a bizalomteli barátság érzése, megszűnhet ez a görcsös kapaszkodás. Új elemek épülnek be személyiségünkbe, a megbecsülés és szolgálatkészség. Egy lépéssel kitágul a világ, már belefér egy másik ember is, s elkezdődhet a páros tánc. A másikra bízva magunkat már halljuk a zenét is, s egyre jobban magával ragad az önfeledtség öröme. Ahogy sikerül elsajátítani a megfelelő lépéseket, bővülhet a kör, gyakorlott mozdulatokkal tudunk másokat is invitálni, egészen egy folyton bővülő körtáncig.
Nagy gondolkodók tartották megörökítésre érdemesnek a barátságot, mint isteni képességeink csíráját és az egyik legközvetlenebb utat önmagunk megismeréséhez.
Anyagi szinten a barátság sokszor haszonleső, a rossz barát olyan mint az árnyék, csak akkor van mellettünk, ha süt a nap. Eszmei szinten az Igazságnak vagyok a barátja. Nem az evilági részigazságokra gondolok, hanem az objektív és szubjektív meglátásokon túlmutató Abszolút Igazságra. Akire bizton támaszkodhatok minden körülményben, akinek igazsága mindig győz! Ezt az eszmei barátságot keressük, kutassuk embertársainkban, örülve annak ha megleljük, s őszinte együttérzésünk ha MÉG nem állja ki a próbát. Elítélés és megvetés nélkül idézhetjük így fel ezt a szép és nemes gondolatot: „az ember szépsége épp az esendőségében rejlik”.

POZITÍV BECSVÁGY – TISZTÍTSUK LE AZ EGOIZMUST

A becsvágyra, mint ambícióra, üzemanyagként is tekinthetünk, amitől halad előre az ember és a világ, ezért erre mindenképpen értékként kell figyelnünk. Nem magát a tenni akarást kell kordában tartani, hanem az azt kiváltó motivációt érdemes vizsgálat alá venni. Egy természetes önkiteljesedési folyamat húzódhat meg a háttérben amely, ha nem elégül ki a megfelelő időben és mértékben, betegségbe torkollhat. Fontos próbálkoznunk ennek kibontakoztatásával, még ha tudjuk is, hogy sok bizonytalansági tényező teszi kétségessé az eredményt. Szándékosan nem végeredményt írtam, mivel egy végtelenített folyamatról van szó, melynek során bizonyságot szerezhetünk jelenlegi érettségi szintünkről. Felmerülhet bennünk a gyanúja annak, hogy így „tökéletlenül” próbálkozva, nem ártunk-e másoknak? Elkerülhetetlen szembenézni a felelősség dilemmájával, ám ha a fejlődésre gondolunk, nem zárhatjuk ki a tévedés lehetőségét sem. De vajon felelősségre vonható valaki azért, amit még nem tud?
Kísérletezés helyett ezért legbiztosabb, ha elődeink nyomdokaiban haladunk. Fontos megtalálnunk azokat a nem devalválódó kincseket, melyeket korunkban is bátran alkalmazhatunk, életünk és kapcsolataink gazdagodnak tőlük. Egyéni érdekeink fogják megszabni azokat az értékeket, melyeket beengedünk az életünkbe. Így alakul ki az érdek-érték mentén történő elköteleződés. Pillanatnyi tudatállapotunk alapján hozzuk meg a döntést, hogy a nehezebben elérhető de tisztább törekvéseket választjuk-e, avagy az egyszerűbb és könnyebb megoldást. Majd a cselekedeteket törvényszerűen követő visszahatások minősége késztethet újabb megfontolásra. Jó az út, amin haladunk, vagy érdemes lenne irányt és minőséget váltani?
Erősödő önbecsülésünk feltételezi a bennünk éledező jobbító szándékot, mely már nem azt mérlegeli, hogy mások mennyire becsülnek meg minket, hanem miként tudunk mi másokat jobban megbecsülni.
Hosszú távú érdekeinket jó szem előtt tartani, hisz ez dönti el, hogy önbecsvágyunk megalkuszik-e félúton, avagy szárnyakat bont és a magasba emel. Gyakran tölti el az embert félelem és csüggedés, hisz gyengének és esendőnek látjuk magunkat. Összetörni és megbukni, az erőtlenséget elismerni és a legyőzetést is vállalni kell. Ha ott a biztos hit, hogy a minket segítő és támogató jóakaróink, akik már végigjárták ezt az utat – nem beszélve legfőbb jóakarónkról – segítségre készen a közelben állnak, csak ugranunk kell a szikla pereméről. S mint a sasfióka, ha repülni tanul, bizton számíthat a kellő időben alárepülő és őt felemelő erős szülői szárnyakra.
Megtévesztett tudatunk azonban foggal-körömmel ragaszkodik a megszokott, ellenőrizhető és kontrollálható énképünkhöz. „Az vagyok, aminek látom magam!” De vajon kik lehetnénk? Számunkra is nyitva lehet egy kapu a magasabb dimenziók felé?
A spirituális fejlődés kulcsa az öntudat. A tudatosság arról, akik valójában vagyunk. Túl azon, aminek látjuk magunkat, mélyen, finoman meghúzódik a valódi énünk. Nem követelődzik, hangoskodik, vár türelmesen, míg el nem jön az ő ideje. Amikor már nem a megtévesztett önös érdekeink vezetnek bennünket, hanem egy magasabb rendhez igazodva válnak harmonikussá cselekedeteink. Akkor leszünk képesek együttérzők lenni másokkal és önmagunkkal, megsejtve a gyengeségben rejlő erőt. Áldozatot tudunk vállalni és tudatosan törekszünk arra, hogy főként a mások életét könnyítsük meg. Áldozatot hozni pedig nem mást jelent, mint önként vállalni nehézséget, egy magasabb eszmény érdekében.
Ekkor már megkezdtük a lelki kommunikáció elsajátítását, melynek első lépése a megértés. Ami annyit jelent, hogy készen állunk meghallgatni mások problémáit. Lehetőséget adunk másoknak, hogy kifejezzék magukat. A második lépés az együttérzés, amikor már nemcsak meghallgatjuk a problémát, de készen állunk osztozni is bennük. Ennek sajátos működését fedezhetjük fel, ugyanis a gondunkat, ha megosztjuk az csökken, örömünket megosztva ellenben az nőni fog. Az együttérzés tehát segít csökkenteni a problémákat és növeli az örömöt, s minél inkább együttérzők vagyunk, annál erősebb bennünk a segíteni akarás vágya.
A harmadik összetevő pedig a szeretet. Sok probléma és gond származik abból, ha szeretetünket visszatartjuk. A szeretet gyakorlása során ugyanis nem csak meghallgatunk, nem csak osztozunk, hanem készen állunk felvállalni az összes nehézséget, elvenni mások szenvedését. Ez pedig nem lehetséges áldozat nélkül.
Ahhoz, hogy segíteni tudjunk, szilárd kapcsolatban kell állnunk a magasabb forrással. Mert ha valaki nem áll kapcsolatban Istennel, nem áll kapcsolatban a végső forrással, akkor végesek a lehetőségei, s így előbb vagy utóbb ki is merülnek.
Abba a tévedésbe eshetünk, hogy a dolgokat mi tesszük. Ez által a felelősség súlya nagy erővel nehezedik ránk, holott eszközök vagyunk csupán. Jó értelemben vett bábok, melyeket Isten húz a kezére, s játszatja el velünk az akkor éppen nekünk szóló szerepet. Amikor pedig kezdünk ráérezni az összhang első lüktetéseire, megérezve a ráhangoltság mézédes örömét, majd kibújunk a bőrünkből, hogy átadhassuk a helyet a másik, tisztább énünknek, hiszen ez már igazán a neki való játék.

AZ EMBER TERMÉSZETFELETTI TERMÉSZETE

Tévúton járnak azok, akik tökéletesség utáni vágyukat maximalizmusként élik meg, folyamatos ösztökélést érezve arra, hogy a lehető legjobban teljesítsenek, mivel így tisztességben és erkölcsi téren is megbecsülést kapnak. Ezért a címért azonban nagy árat kell fizetni a tökéletességre törekvő embernek. Hisz saját önértékelését teljesítményétől teszi függővé, s így önmaga értékessége is folyamatos próbatételnek van kitéve. Csak száz százalékos teljesítményt fogad el magától, s ha csak kicsit is hibázik, az a teljes bukással egyenlő. Szégyenérzet, bűntudat tölti el, függetlenül attól, hogy a maximalizmust a társadalom az önbizalomhiány legális megnyilvánulási formájának tekinti.
A perfekcionizmus viszont abból a tévhitből származik, hogy mindig mindent jól kell csinálni, s ez az egyetlen elfogadható életcél is egyben.
Míg a professzionizmus az igényességnek azt a szintjét jelzi, amikor ellenállhatatlan belső késztetésből törekszünk arra, hogy a már eszmei síkunk felé tartó, legkifinomultabb megoldást érjük el, a lehető legtágabb látóteret befogva.
Amíg anyagi síkon keressük a boldogságot, csak nehézségre, nyomorúságra számíthatunk, mindennapos veszteségeink fájdalma elhomályosítja látásunkat.
Rendszerben gondolkodva individualizmusunk a szabad akaratunk tárgyává válhat. Eldönthetjük, hogy élünk-e, vagy nem élünk, esetleg visszaélünk mások bizalmával, türelmével, együttérzésével, egyéni érdekeinket helyezve előtérbe, avagy figyelembe vesszük mások igényeit, elsősorban a családot , mint az isteni rend leképeződését. Az isteni családmodell a nőt helyezi középre, de nem a középpontba. A nők számára megadatott támogató, békítő, gyógyító energia így mindkét rész felé egyformán áradhat, a nő egyensúlyi állapotától függően a férj és a gyerekek is táplálkozhatnak belőle. Vajon napjainkban, tisztában vannak-e a nők ezzel a különleges adottságukkal? Vagy úgy érzik, kellő támogatás híján inkább saját egzisztenciájuk építésére kell fordítaniuk erejüket? Ugyanakkor a férfiak életnehézségeinek fő oka a házastárs és gyermekek részéről elmaradó megbecsülés. Gyakran okoz az is nézeteltérést, ha a másik nem energiáját ugyan igényli a társa, de az azt hordozó személyt nem fogadja el. A nemek zűrzavarának korát éljük. Komoly értékátrendeződés zajlik a világban. Visszahúzódó félben vannak az archaikus példaképek, a szerepek újragondolása állítja komoly feladat elé korunk emberét. Az utódlás örök feladatán túl, milyen közös kapcsolódási pontokat találhat férfi és nő? A bennünk rejtőző mindkét minőség közül a saját fő identitásunkat csak akkor tudjuk kiteljesíteni, ha abban a másik fél támogatását sikerül elnyernünk. Életszövetség lehet csak a cél, ahol nincs kényszer, tudatos, megfontolt, önkéntes vállalást feltételez mindkét fél részéről. Fő erénye lehet ennek a szövetségnek a család testi-lelki egészségvédő szerepe.
Sztereotip élethelyzetek és nehézségek kísérik hétköznapjainkat. Csak figyelni kell cselekedeteinket, felülbírálni, ha kell átalakítani, és túllépni rajta. Ne hagyjuk megtéveszteni magunkat! Leplezzük le saját önámításunkat! Keressük a színfalak mögött megbúvó rendezettséget! Ha önmagunkon túlmutat becsvágyunk, képesek leszünk észrevenni saját pillanatnyi helyzetünk adta feladatunkat. Ennek a lehető legjobb tudásunk szerint eleget téve megtapasztaljuk, hogy belénk van kódolva a kép az ideális férfiről és nőről, de korunk élhető megoldása talán épp most van kidolgozás alatt. A középpontot újra megtalálva, ismét egyensúlyi helyzetbe kerülve kell megkeresnünk a saját életünkre érvényesíthető rendet.
Vladimir Szolovjov szerint két dologra vágyódik az emberi lélek: a halhatatlanságra és a bölcsességre vagy morális tökéletesedésre. A lélek természetéhez tartozik a tökéletesség utáni vágy. Anyagi természetünk meghaladása és nem megtagadása segíthet röghöz kötöttségünket feloldani. Az anyagi természet komoly nehézségek elé állítja azt a személyt, aki valamilyen szintű lelki megtapasztalás következtében már nem elégszik meg élete materiális sokszínűségével. Szomjúság alakul ki benne a „másik” természet, a lélek természetének megismerésére, arra, ami tökéletes, aminél jobb nem tud lenni. Ezt érzi az ember időtlen idők óta s próbál eszerint élni és alkotni, törekszik a tökéletesség megközelítésére. Ez a törekvése érződik az embernek Isten, a Teremtője felé érzett belső vágyában is. A tökéletesség iránti vonzalomban titkon az is sejlik, hogy az ember tudatosan vagy öntudatlanul érzi a teljes harmónia rejtőzködését benne. Vallástól függetlenül Istennek tulajdonítjuk a teljes tökéletességet, s még az ateisták is törekszenek tökéletest alkotni, akár ha tagadják is Isten létezését. Azzal is tisztában vagyunk tudatunk legmélyén, hogy nehézségeink csupán tökéletlen megoldásaink hozadékai.
Tetteinket folyamatosan tisztítva, az anyagi cselekedetektől eljuthatunk a lelki tettekig, amelyek már az isteni utasítás alapján végrehajtott cselekedetek. Ezek hatására az ember alkalmassá válik, hogy hazatérjen, vissza Istenhez.
Az élőlény akkor válik tökéletessé, ha elhatározza, hogy az isteni természetből fakadó örömlényegűséggel összhangban lesz boldog. Kialakul a legtisztább becsvágy, az Úr szolgájának lenni. Az isteni törvényszerűségekkel harmóniában élve, lelki emberként, az isteni tulajdonságok átszállnak az emberre, természetfölötti lénnyé válik. Az eseti megélések során tapasztalt én helyébe egy teljesebb megélést nyújtó abszolút énünkkel találkozhatunk, mely soha nem változik. Majd ellenállhatatlan vágy ébred bennünk, hogy ezt az új lényünk által megtapasztalt örömérzést vissza ajánljuk annak a személynek, akitől származik.

SORS, NYISS NEKEM TÉRT…

Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek
Az emberiségért valamit!
Ne hamvadjon ki haszon nélkül e
Nemes láng, amely úgy hevít.

Láng van szívemben, égbül-eredt láng,
Fölforraló minden csepp vért;
Minden szív-ütésem egy imádság
A világ boldogságáért.

Oh vajha nemcsak üres beszéddel,
De tettel mondhatnám el ezt!
Legyen bár tettemért a díj egy
Új Golgotán egy új kereszt!

Meghalni az emberiség javáért,
Mily boldog, milyen szép halál!
Szebb s boldogítóbb egy hasztalan élet
Minden kéjmámorainál.

Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg,
Ily szentül!… s én elkészítem
Saját kezemmel azon keresztfát,
Amelyre fölfeszíttetem.
(Pest, 1846. április 24–30.)

A fiatal Démoszthenésznek, mint mondják, vitustánca lehetett, válla rángatózott, kezével kalimpált, dadogott és görcsösen köhécselt. De ahelyett, hogy valamely hajózási vállalathoz írnoknak ment volna, szónoknak készült. Aki mindkét lábára sánta, az Olümpiászon a futásban akar győzni. Tehetsége nincs? Nem baj, majd csinál. Így látszik, hogy ahol az ember hibás, ereje éppen ott van. Démoszthenész egy idő múlva nem rángatózott és nem dadogott. Nem úgy mozgott és nem úgy beszélt, mint akinek vállával és nyelvével soha semmi baja nem volt, hanem mint a nyomorék, aki mondatait és mozdulatait a dadogásból és a betegségből csinálta. Nem szónoknak, hanem görhes féregnek született, és most, ha megszólal, a csarnokban egyszerre nagy csend. (Hamvas Béla: Patmosz II.)

A csillagok élete és halála

Amikor egy csillag magjában a nukleáris reakciók már teljes erővel beindultak, azok belülről nyomást fejtenek ki, ami ellensúlyozza az összehúzódást, és ekkor egyensúlyi állapotba kerül. A csillag életének hossza a csillag méretétől függ. Haláluk így három típusba sorolható:

A kicsik:
Lassan fogyasztják el hidrogén-készletüket, így több tízmilliárd évig élhetnek, nem indul be magfúzió, azaz a H-He átalakulás, lassan kialszanak, fekete törpévé válnak.

A közepesek:
Mint a mi Napunk is, amikor majd elégette a hidrogént, azaz héliummá alakította, azt még tovább égeti szénné és oxigénné. Így hatalmas energiatermelés közben vörös óriássá változik. Amikor elfogyott a hélium, kicsi, forró, fehér törpévé változik csillagunk.

A nagyobbak:
Hamarabb felélik hidrogénkészletüket, életük így nem szokott néhány millió évnél hosszabb lenni. Itt is elérik a „vörös óriás” állapotot, de utána még a héliumból keletkezett szén is átalakul, „elég”, méghozzá kb. 750 millió fokon (!). Ez is még tovább alakul, végül vas lesz a csillag anyagából. Ez a vasmag a gravitáció hatására összeroppan, anyaga tisztán neutronná alakul, ami felrobban. Ezt nevezzük szupernóva-robbanásnak. Újabb kémiai elemek keletkeznek, szétszóródnak az űrben, amik később akár élőlények alkotórészeiként, így bennünk is, tovább élhetnek.

58/2012.
Péceliné Hoffmann Erzsébet