Buddha és a megvilágosodás

Bodh-Gaya és a zarándokok

„Végre hétesztendei keserves keresés és gyötrelmes vívódás után egy éjjel egy fügefa tövében elmélkedve elérte a szívszakadva várt megvilágosodást. Szelleme az elmélyedésnek egyre magasabb és tisztább régióiba szárnyalva a lét egész látóhatárát átfogó meglátás ormán felismeri a dolgok legvégső összefüggéseit: felismeri előbb a maga számtalan újraszületéseit, korábbi létformáit, felismeri aztán éjféltájban valamennyi élőlény születéseit és vándorlásait az egeken, a földön és a poklokon keresztül, felismeri végül hajnaltájban a négy nemes igazságot, tudniillik a szenvedést, a szenvedés okát (az élnivágyást), a szenvedés megszüntetését és a szenvedés megszüntetésére vezető utat, s ezzel megtalálta a megváltó gondolatot – azt a gondolatot, hogy aki megszabadult az élnivágyástól, az megszabadult az újraszületéstől és minden szenvedéstől. Ettől az éjjeltől a megvilágosodás (bódhi) szent éjjelétől fogva lett Gótama, a vezeklő, Buddha, a „megvilágosodott”, ettől az éjjeltől számítják a buddhisták a Mester pályafutását. Megvilágosodása után Buddha e híres szavakat mondotta: „Sok születés körfutását futottam be – hasztalan keresve a házépítőt. Fájdalmas a folytonos újraszületés. Fel vagy ismerve, házépítő! Nem építesz többé házat! Összetört házadnak minden gerendája, beszakadt a teteje. Elfordult a léttől a szív, megsemmisültek vágyai!” (Schmidt József)

Mi is a Bodh Gaya-i buddhista főtemplomhoz indultunk. Szép sétány vezet oda, az Indiában szokásos bazárokkal, mégis tiszta és rendezett benyomást kelt minden. Buddhisták a világ minden tájáról serreglenek ide: tibetiek a mélyvörös  és sárga viseletükben, japánok, kissé kimérten és hűvösen, nyugati szimpatizánsok farmerban és pólóban, koreaiak szürkében, okkersárga leplekben a  a thai szerzetesek – remek forgatag. Minden tiszta, rendezett, s a kövezett sétány ipszilon alakú törésénél nyílik a bejárat: ápolt kert övezi a figyelemfelkeltő, merev gúla alakú építményt, ami érdekes módon egyre szűkebb övezetekben szűkülő kráterekben nő ki a földből. a bejárattal egy síkon lévő legfelső szinten körbejárható az egész épület, akár egy kerengőn; a zarándokok tömege itt kering. A külvilág felől szépen ápolt eleven zöld növényfal zárja el a templom katlanját, a sétaútnak a templom felé eső oldalán a sövény akár egy teaültetvény – minden bokor finoman nyesve. Másutt kőkerítés övezi a lépcsőket és a fordulókat. Itt-ott fiatal szerzetesnövendékek hajolnak át a korláton, bámészkodnak, várnak – benne élnek az örökkévalóságban, persze a gyermekélet sajátságaival egyetemben. A bejárati kapuval szemközti lépcső vezet lejjebb, mintha az ember a mélységes titkokhoz juthatna így közelebb, egyre jobban elmélyedve a tan igazságaiban. Egy szinttel lejjebb a gyakorló vezeklők és tisztelgő hívek egyszerű, alacsony fadobogókon, vagy inkább csak a földre fektetett alul összeácsolt deszkákon elnyúlva ajánlják hódolatukat. A földre, pontosabban a fapadozatra vetik magukat, napjában több ezerszer is. Tucatszám, ha nem százával gyakorlatoznak, igen fegyelmezetten és koncentráltan. Civilek, laikusok, mások szerzetesi csuhában, nők és férfiak, öregek és fiatalok, sőt gyerekek is – szép látvány e közös lelki gyakorlat, ami nem kis testi erőfeszítéssel jár. Ezért kezüket, könyöküket és térdüket kipárnázással védik, amiken könnyebb végigcsúszni elnyúlás közben a padozaton.
Másutt, a fák árnyékában virágszőnyeg, vagy mintha tűz égne? – a zarándok szerzetesek  vörös ruhája izzik a lemenő nap fényében. A földön ülve félhangosan duruzsolva mondják zsolozsmáikat, egyszerre hajlik a derék, görbül hát, mindenki egyfelé néz, peregnek a kéziratos imák lapjai, forog egyik kézben az imamalom, s az egyöntetűség izzó egységét csak egy álló szerzetes töri meg, aki körbejárva hatalmas kannából teát töltöget az imádkozó társai kéznél lévő poharaiba. A lejtő ápolt kertjének tűzpiros virágai mintha növényi formában hajlongó szerzetesek volnának, színük épp olyan, akár a zarándokok csuhájáé.
Az itt-ott csoportosuló sztúpák árnyékában idős japán szerzetes olvassa szent könyvét. Az egyik kisebb sztúpa csúcsábra akasztotta civil  kalpagját, most nincs rá szüksége, már nem tűz erősen a nap. Kényelmes, biztos tartásban ül, kezében a szent könyv, finoman lapoz, és tudomást sem vesz a külvilágról. Talán éppen Buddha megvilágosodásának fázisait olvassa?
Egy fokozattal lejjebb haladva a lépcsőn a templom alapszintjéhez jutunk, sokan itt is róják tisztelgő kerengésüket az épület körül. Bent a szentély mélyén egy lenyűgöző, de inkább bámulatot keltő semmint megragadó hatalmas arany Buddha ül. A templomot felújítják, sok helyütt csak a nyers kövek látszanak, s a kőfaragók dolgoznak legalább olyan kimérten, mint amilyen buzgón a zarándokok róják köreiket. Egyik-másik látogató kilép a fegyelmezett zarándokcsoport zárt soraiból és a lepattogott apró kőszilánkokat gyűjtögetik, fölemelnek egy-egy kődarabot, hogy majdan ereklyeként tiszteljék otthonukban.
Ez a megvilágosodás helye – Buddha itt meditált a bódhi-fa alatt, ami a templom hátsó fala mögött magasodik. Mindenütt tisztaság, az emberek csöndben elmélkednek – talán a világ mulandósága fölött, talán saját életútjuk állomásai fölött? A fa tövében apró szentélyfülke, előtte egyszerű szőnyeg a leülni vágyó látogatók kényelmére. Egy idősebb tibeti nő kijjebb hajtja a szőnyeg fölgöngyölt végét, a mellette ülő  szerzetes kedvesen int, mosolyognak, s a nő leteszi számlálóját, a málát, és kecses mozdulatokkal megkezdi finom, hódoló leborulásait. Nyugatiak is elmélkednek a fa árnyékában, más szútrákat olvas, majd egy koreai csoport tűnik fel, rendezett oszlopban, énekelve járják körbe a templomot a sétányon. Köztük több a nő, kevesebb a férfi. Többször megkerülik a templomot, de valahányszor elhaladnak a fa alatt, ők, meg másik is, hódolatukat ajánlják, két kőbe faragott szent lábnyomot tisztelnek. az egyik egyetlen láb lenyomata, a másik két talp egymás mellett.  Üveg fedi a lábak faragott nyomát, rajta megcsillan a világítás. Hevenyészett keresetlenséggel hever néhány lótuszvirág az üvegfedélen, úgy hajladoznak a szárak, mintha még mindig a vízben ringatóznának. Aprópénz, virágszirmok, karmazsinfesték pora és egy jókora virágfüzér a fölajánlás a szent lábnyomnál. az átlátszó fedél alatt a talp közepén ott a dharma kereke, a lábujjak percei természetfölötti rendben sorakoznak egymás mellett, az ujjbegyeket is szép faragás pecsétje ékesíti, az áldó jelek Buddha lábán. Ezeket a vésetek némelyikét ezüst és aranyfüst lapkák fedik fölajánlás gyanánt.
Balról kerülve a templomot, a hátoldalnál álló bódhi-fát elhagyva az épület másik hosszanti  oldala mentén egy márvány emelvényen kőből faragott lótuszvirágok sorakoznak, mert amikor Buddha fölkelt meditációjából a megvilágosodás után, léptei nyomán lótuszvirágok sarjadtak a földből. „És Buddha felkelt ülő helyzetéből és elmélkedése után megtette első lépéseit. És léptei nyomán a száraz talajból nyíló lótuszvirágok sarjadtak, és minden lépése nyomán lótuszvirágok sarjadtak.” A kőlótuszok sora örök mementó a hívek számára, a tökéletesség útján megtett első lépések emléke. Ezért halmozzák el az ide látogatók virágszirmokkal, rizsszemekkel s egyéb szent kellékekkel e kővirágokat. Égő mécsesek jelzik az örök fényt a lábaknál, a templom szögleteinél, és a kőlótuszokon. Virágok és mécsesek mindenütt. Apró üvegcsészékbe miljom virágfejet helyeznek el, a narancs és a citromsárga váltakozik egymással. Készülődnek az esti díszkivilágításra, ekkor lámpafüzérek gyúlnak és mécsesfények lobbannak, varázsos árba borítva a templom környékét. Mintha delejes lávakitörés készülne a megvilágosodás katlanjában. Megtelik a sok-sok tálcán egymás mellé sorolt mécsesek fényétől a templom, s ezzel együtt kiürül az emberektől. A Megvilágosodott aranyszobra is nyugovóra tér, vissza az örökkévalóságba, vagy a pozitív üresség teljességébe.

59/2013.
Vasu deva