Tetszhalott és fejfaíró Mulandóság – maradandóság

Az életben kevés ihletett pillanat van, de néhány kitüntetett mozzanat szinte mindenkit megérint. Ilyen pillanat a születés, az élet sorsfordulói, a beavatási élmények, a várandósság, a nagy találkozások és elválások, s ilyen az élet egyik legmegmagyarázhatatlanabb sajátsága – az elmúlás. Költők, művészek, vagy az önkifejezésre képes egyszerű emberek, sőt gyermekek is megilletődve állnak e nagy misztériumok előtt. Szinte mindenki megfogalmazza magának az élet eme titkait, keressük a válaszokat a rejtélyre.

M. Mátyás négy éves. Azt mondja anyjának:
– Ha te meghalnál, nem kéne nekem mostoha, hanem madárrá válnék és fölrepülnék az Úristenhez és fölélesztenélek.

Minden jelenség akkor jó, ha valamilyen reakciót vált ki. Ha nincs reakció, kérdés, hogy van-e akció, de a reakció meglétéből bizonyosak lehetünk az akció léte felől is. S a reakció előjele ebből a szempontból mellékes – jó, vagy rossz, heves, vagy csöndes, egyre megy.
Az élet egyik nagy dualitása a lét és a nemlét. „Lenni, vagy nem lenni, az itt a kérdés…” mondja Hamlet, s a létezés, az élet oldaláról oly nehéz megérteni, megmagyarázni a túloldal, a mulandóság jelenségét.

Tatay Sándor írja a Meglepetéseim könyve című művében: „Féltem az eleven eltemetéstől, a tetszhaláltól. Felébredni egy koporsóban, ölnyire a föld alatt. Szörnyű volt elképzelni. De féltem magától a haláltól is. Ez a félelem hosszú időn át betöltötte nappalomat-éjszakámat. Midőn ráeszméltem, hogy az élet véges, hogy mindenkinek meg kell halni, ez alól nincs kivétel, nincs semmi, de semmi mód rá, hogy a halált elkerüljük; rémesen becsapottnak éreztem magam, kifosztottnak, meggyalázott senkinek, és rettentő szánalmasnak az emberiséget, ostoba tréfának az életet.”

Akárhány prédikátor biztat az örök élettel, vagy hamis szónok hiteget a túlvilági örömökkel, netán az evilági boldogsággal, csak megbújik az ember lelke legmélyén a bizonytalanság – mi lesz azután? Hiába a siker, a vagyon, sokan nem képesek szabadulni a halálfélelemtől.
Az emberben fokozatosan alakul ki a halál-tudat. Már gyermekként szembesülünk ezzel a jelenséggel, s gyermekként egyszerű magyarázatokat találunk.

B. Noémi két és fél éves azt mondja: Ha jeveszik a fejünket, meghalunk.

Azért fejtörést is okoz a jelenség:

P. Mátyás öt éves például azt kérdi: – Ha az ember bőrét kilukasztják, és kifolyik a vére, akkor leereszt?

A felnőtteknek sokszor komoly fejtörést okoz, miként válaszoljanak a gyermeki kérdésekre. Hiszen a halál, a mulandóság bennünk is többnyire tisztázatlan, s a fájdalom, a gyász is akadályozhat a türelmes és találó magyarázatban.

R. Kinga négy éves idézi föl: Egyszer láttam egy galambot, elütötte egy autó, az megdöglött, többet nem repül el, de születnek helyette kisgalambok, azt mondta a mama.

A gyerekek sokszor egyszerűségükben is megrázó brutalitással, a szavak súlyát talán nem is sejtve fogalmaznak.

E. Tibor, nyolc éves mondja: Aki meghal, annak kukacok megeszik a húsát.

F. Csilla, nyolc éves szerint: Azok halnak meg, akik hetven-nyolcvan évesek, mert azok már betegek szoktak lenni, a szívük, meg minden. Ha elégetik az embert, hamuvá válik, és kis hamudobozban eltemetik.

Egy kislány sokkal pragmatikusabban fejezi ki magát, s nem a halál tényével vagy idegenségével foglalkozik, hanem széppé akarja varázsolni az eseményt. Eltussolás? Vagy a szépség diadala a mulandóságon?

T. Nóra, nyolc éves: Eltemetik, és kiteszik a táblát, hogy ki volt, hogy odataláljanak, ha ki kell cserélni a vázában a vizet.

Máskor az elemi logika szabályai érvényesülnek: ha az emberek halnak, akkor az állatok is halnak. Ha más meghal, akkor talán én is meghalok?

O. Marika, nem egészen három éves. Látja, hogy nagyapja a halála után nem mozdul, sírba teszik. Az apa erősen gyászol, kiviszi magával többször a temetőbe, magyaráz. Pár hét múlva a gyermek egy döglött egeret lát a kerti ösvényen. Fölé hajol, figyelmesen nézi, majd azt mondja: „Nem mozog, meghalt, tegyük a nagyapa mellé a sírba!”

A tájékozottabbak akár rezignáltnak is tűnhetnek egy-egy megjegyzés miatt. Ha nem is én, itt e földi létben, de a világ tovább él…

Aki meghal, már többet nem éled fel soha. Mindenki meghal egyszer, még én is. De azért a Föld forog tovább. (S. Péter, nyolc éves)

Néha pedig egészen bizarr megjegyzések hangzanak el, az oknyomozó logika alkalmazása nyomán.

P. Kinga 4 éves, amikor anyja kiviszi a temetőbe. Kérdez, és magyarázatot is kap mindenre. Botra támaszkodva öreg néni közeledik feléjük. A gyerek gyorsan elkapja anyja kezét, és odasúgja: – Nézd, ez már fel is támadt! Kibújt a sírból.

Lám, az örök élet reménye reinkarnációs hétvégi tréning nélkül is ott bujkál szinte mindenkiben. Persze meglepő gyerekek szájából a halálközeli élmények szabatos ecsetelése, de emellett a megmagyarázhatatlanra adott naiv magyarázat is felbukkan.

H. Virág, tizenegy éves:
Hallottam, hogy a halálból felélesztett emberek láttak egy nagy sötétséget, és a végén egy kis fényt, és ha a fényig elértek volna, már nem lehetett volna őket feléleszteni. Rendesen hallották azt is, amit az orvosok mondtak közben. Vannak szörnyű halálok és nyugodt halálok. Szörnyű, ha valaki rémülettől vagy balesettől hal meg, kínlódva. Annak a legjobb, aki alvás közben hal meg, és nem szenved. Az a természetes, ha az öregek halnak meg. Ez egy folyamat, így alakult ki.

Egyszer egy pap előadását hallgattam, sokaknak beszélt az élet dolgairól. Ekkor éppen temetési élményeiről számolt be, s megemlítette, hogy a legszomorúbb, legünnepélyesebb temetésen, sőt akár a szűk körben megrendezett megemlékezéseken is szinte mindig feltűnik egy-egy erősen dekoltált, vagy kihívóan öltözködő nő. Sokat töprengett, vajon mi lehet ennek az oka? Tán az illetlenség, vagy a feltűnés vágya? Az előadó ennél sokkal emelkedettebb, sőt filozofikus magyarázatot talált: a dekoltázs ontológiai tiltakozás az elmúlás ellen! Bármilyen meghökkentően hangzik, az élet eme igenlése, a test elevenségének hangsúlyozása igenis lehet tudat alatti protestálás.

Mert a meghalás idegen, bár Platón roppant higgadt és logikus okfejtéssel az álomhoz hasonlította a halál állapotát, míg ébrenléthez az életet, s elalváshoz a meghalást, és a felébredéshez az újjászületést.

– Tehát akkor – szólt – van-e annak, hogy élni, olyan ellentéte, amilyen az ébrenlétnek az alvás?
– Minden bizonnyal – szólt.
– Mi az?
– Halottnak lenni.
– Nemde ezek egymásból keletkeznek, ha egymás ellentétei, és megvan közöttük, mint kettős között, a kétféle származás is?
– Hogyne volna!
– Tehát most én megmondom neked az egyik párt azok közül, amiket mondtam – szólt Szókratész –, a párt is meg a származásait is; te pedig megmondod nekem a másikat. Azt mondom, ez az elalvás és az ébrenlét, és az alvásból származik az ébrenlét és az ébrenlétből az alvás, a származásuk pedig az elvalvás és a felébredés. Elegendő ez neked – szólt – vagy sem?
– Nagyon is.
– Most pedig te mondd meg nekem ugyanezt – szólt – az életről és a halálról. Nem azt mondod-e, hogy az életnek ellentéte a halál?
– De bizony azt.
– És hogy egymásból száraznak?
– Igen.
– Tehát mi az, ami az élőből keletkezik?
– Ami halott – szólt.
– És a halottból – kérdezte – micsoda?
– Szükségképpen el kell ismerni – szólt –, hogy ami élő.
– Tehát akkor, Kebész, a halottakból származnak az élő dolgok és az élőlények?
– Úgy látszik – szólt.
– Akkor hát – szólt – lelkeink a Hadészban vannak.
– Valószínűnek látszik.
– S ugye az ezzel kapcsolatos származások közül az egyik alkalmasint nyilvánvaló? Mert a meghalás teljesen nyilvánvaló dolog, nem?
– Minden bizonnyal – szólt.
– Tehát akkor – mondta ő – mit tegyünk? Ne adjuk hozzá az ellenkező irányú származást, és engedjük, hogy a természet sántítson ezen a ponton? Vagy feltétlenül hozzá kell tenni a meghaláshoz egy ellenkező irányú származást is?
– Mindenképpen – szólt.
– Éspedig mit?
– A feléledést.
– Nemde – így ő –, ha van feléledés, épp a halottakból élőkké válás a feléledés?
– Minden bizonnyal.
– Tehát abban is egyetértünk, hogy semmivel sem kevésbé keletkeznek az élők a halottakból, mint a halottak az élőkből; és hogy ez így van, az, úgy tűnik, elegendő bizonyítéka annak, hogy a holtak lelkeinek szükségképpen lenniök kell valahol, ahonnan újraszületnek.
– Úgy látom, Szókratész – szólt –, azok alapján, amikben megegyeztünk, szükségképpen így van. (Platón: Pahidón XVI.)

A bűn, mennyország, kárhozat és pokoli szenvedés képzete is fölsejlik a gyermeki tudatban, de ott kísért a felnőtt létben is. És itt is érvényes az akció-reakció elv: minél kontrasztosabb környezetbe kerül az ember, annál inkább érzi, mi nem illeszkedik az igazság mércéjéhez. A papírlapon a tintapaca éktelenkedik, s a lepra egy apró foltja még a legszebb testalkatot is visszataszítóvá teszi.

D. Ilona, nyolc éves szerint: A test ott marad a Földön, a lélek vagy a pokolba megy, vagy a mennyországba. Attól függ, ki gyónja meg a bűnét. A mennyországot nem lehet elképzelni, de biztos jó lehet.

Egyesek szerint az újjászületés reménysége szintúgy csak tiltakozás a megsemmisülés ellen. Sokan nem csupán dogmatikai szempontból tartják idegennek a reinkarnáció lehetőségét, hanem egyenesen pszichológiai esetleírást társítanak hozzá, és afáziás, aszinkron hárításnak titulálják.
A túlvilági léttel szemben az evilági lét egyik rettentő jelensége a tetszhalott állapot. A krónikák s a szájhagyomány rengeteg tetszhalott esetet őriztek meg, s e rémtörténetek sokáig borzolták a kedélyeket. Még a múlt században is gyakran elhangzott jobb családokban, hogy egy-egy rokon meghagyta, halála esetén egy tőrrel vagy hosszú tűvel feltétlenül szúrják át a szívét, nehogy tetszhalott állapotában temessék el.

A Jelenkor 1841. évfolyamában nagy feltűnést és még nagyobb riadalmat keltő hír jelent meg: Bay József táblabírót, aki 1839-ben halt meg, elevenen temették el a családi sírboltba és két évvel később, amikor a kripta ajtaját fölnyitották, a kettős halált halt boldogtalan ember teteme az ajtóüreg egyik szögletében összezsugorodottan a földön hevert. „Tetszholtan temették el! Magához jött koporsójában; a kétségbeesés óriási erőlködésével zúzta szét azt és felvánszorgott az ajtóig, hogy ott a legirtózatosabbik halállal újra meghaljon.”
„Irgalomnak Istene! – írja Kosszuth Lajos a Pesti Hírlap Tavaszelő-hó 3.-i vezércikkében – hány illyen titkot rejtenek a’ közönséges temetőknek örökre néma sírjai! Ha tudomásunkra jő egy ilyen eset, és meggondoljuk, miképen talán épen kedveseink egyike is járhatott így: fölmerevülnek hajszálaink az irtózattól…”
Az esetnek leírhatatlan hatása volt szerte az országban. Hiába való volt húsz nappal később minden cáfolat. Hiába próbálták igazolni a család hozzátartozói, hogy az egész eset alaptalan pletyka…

Két alapvető életfunkció a szívműködés és a légzés. Amikor a nyúltagy idevágó központjainak csökken a tónusa, s az említett funkciók olyannyira lelassulnak, vagy gyöngék, hogy a laikusok azok hiányát tapasztalják. Ha ilyen esetben mondják ki a halált, de az valójában mégsem állt be, akkor beszélhetünk tetszhalálról. Egyes vélemények szerint a tetszhalál oka a vér oxigénhiánya. Az ember elveszti eszméletét, pulzusa nem tapintható, légzése kimarad, bőre halovány, ingerekre nem reagál, de mesterséges lélegeztetéssel eszméletre téríthető. Tetszhalált válthat ki akár a kimerültség, epilepszia, görcsrohamok, vagy agyrázkódás. Az állapot ritkán tart néhány óránál tovább. Gróf Batthyányi Ignác (1741-1798) esete azonban nem ilyen volt.

„A XVIII. század nagy erdélyi katolikus püspöke … kispap korában sokat betegeskedett. Egyik betegsége alkalmával a kimerültségtől elalélt és kezelőorvosai megállapították, hogy szíve megszűnt dobogni, meghalt.
A holttestet ravatalra helyezték és megtették a szükséges intézkedéseket eltemetésére, apja azonban, látva a teljesen épen maradt, romlatlan holttestet, sehogy sem tudta elhinni, hogy a fia meghalt, és nem akarta megengedni eltemettetését.
Mielőtt a koporsófedelet rátették volna, apja még egy utolsó próbát akart tenni vele. Az öreg gróf tükröt vett elő, fia szája elé tartotta és amikor jó idő múlva fölemelte a tükröt, a tükör lapján gyenge lehellet harmatát vette észre.
– Él, él a fiam, nem halt meg! – kiáltotta örvendezve, akadozó hangon, és rázni kezdte fiát. A tetem egy darabig mozdulatlanul feküdt, egyszerre azonban kezét fölemelte, dörzsölni kezdte a szemét és felült koporsójában.
A magához tért ifjú elmondta, hogy hallott mindent, ami körülötte történt, hallotta, mit beszélnek fölötte, tudott a temetési előkészületekről, rettentő belső szorongásokat érzett miattuk. Akart szólni, kiáltani, de bármennyire erőlködött is, nem jött ki hang a torkán. Apja egy pillanatig sem hitte el fia halálát, látta rajta, hogy nem halt meg, csak «el volt rejtezve».”

Gróf Batthyányi Ignác hamarosan felgyógyult, elvégezte a teológiát, pap, majd püspök lett és valóságos halála csak ötvennyolc esztendős korában következett be.
Hisztériás nőknél megfigyeltek hosszas tetszhalott állapotot, akár néhány héten keresztül is. Ilyenkor az öntudat megmarad, de az érintett személy katatón állapotba kerül, mozdulatlanul fekszik, szívműködése, légzése alig észlelhető, anyagcseréje szinte teljesen leáll, de hallja a körötte történő eseményeket.
Az ilyen tünetek azonban nemcsak a tetszhalott állapot sajátjai. A jóga legfelsőbb fokán, a transz állapotában is megváltoznak a testi működések, hasonlóan a fenti tünetekhez: lelassul, vagy szinte teljesen megszűnik a légzés, rendkívül lassú lesz a pulzus, mély, ájulásszerű roham, indifferencia a külvilág iránt. Indiában is ismert a tükörteszt, de a légzés ellenőrzésére egy másik módszert is alkalmaznak. Egy középkori bengáli forrásmű, a Csaitanja nektári tettei (Csaitanja-csaritámrta) mintegy ötszáz évvel ezelőtt keletkezett, s beszámol egy hasonló esetről.

Csaitanja Maháprabhu eksztatikus állapotban járult Dzsagannáth templomához, s az Isten iránti szeretet hatására nagy nyugtalanság vett erőt rajta.
… ám amikor belépett a templomba, oly erővel kerítette hatalmába az Isten iránti szeretet, hogy ájultan roskadt a földre.
Szárvabhauma Bhattácsárja véletlenül meglátta, amint Csaitanja Maháprabhu összeesett. Mikor az őr fenyegetőzni kezdett, Szárvabhauma közbelépett.
Meglepetve bámulta Csaitanja Maháprabhu szépségét, s az istenszeretet hatására a testén megnyilvánuló csodás tüneteket. …
Testét szemügyre véve Szárvabhauma észlelte, hogy a hasa nem mozog, nem lélegzik. Állapota láttán gyötrő aggodalom kerítette hatalmába.
Ekkor fogott egy puha gyapotcsomót, s az Úr orra elé tartotta. Amikor látta, hogy a gyapotszálak egy kissé meglibbentek, reménység töltötte el.
Csaitanja Maháprabhu mellett ülve eltöprengett: „Ezek bizonyára a Krsna iránti eksztatikus szeretet jelei!” (Madhja-lílá, 6.5-11.)

Az Istennel való eltöltekezés (en-theosz) rajongó érzései eksztatikus tüneteket váltottak ki Csaitanja esetében, akit éppen az isteni szeretet avatárjának tekintenek. A halál beálltát nagyon komolyan veszi a tudomány – orvosi, élettani, jogi és szociális következményei vannak az exitusnak. Milyen furcsa annak a hatóságilag megbízott közegészségügyi szakembernek az elnevezése, aki hivatalosan megállapítja a halál beálltát: halottkém. Mintha a halál dolgaiba csak belesnie, bekémlelnie volna szabad az embernek. A halottkém kifejezés bár szabatos, mégis magában rejti az iszonyatot, a félelmet, a rettenetet. A nagy titok egyben félelmetes.
Azonban egy másik tetszhalott eset ide kívánkozik még, szintén az 1800-as évekből.

Egy B. János nevezetű szabó céhmester torokdaganatban megbetegedett, meghalt, az orvosok kiállították a halotti bizonyítványt. Koporsóba tették, tudván, hogy két nap múlva temetik. A szabócéh tagjai vitték ki a temetőbe, de egyikük – december lévén – megcsúszott, a koporsó leesett, s a halott kifordult belőle hasra, s amikor megfordítják, látják, hogy a halott véres tajtékot túr, és amint a koporsóba vissza akarják tenni, megmozdul és fölkelt. Azon helyben kimosván száját, fölkelt, és ámbár gyönge volt, de saját lábán ment haza és másnapra már semmi baja sem volt. A céhmester felesége pedig, minthogy rosszul éltek, hazamenet szüntelenül szidta azt a legényt, amelyik megcsúszott, hogy miért is volt ilyen ügyetlen. A „halottnak” ugyanis torokgyíkja volt, amely a zökkenésben kifakadt és – a halott föltámadt. A feltámadt szabó másnap eltemettette üres koporsóját, s a fejfára ezt írta:
B. János szabómester koporsója itt nyugszik
Maga pedig felesége bosszúságára bort iszik.

Ezzel el is érkeztünk egy sajátságos műfajhoz, a sírfelirathoz. Jókai az És mégis mozog a Föld című regényének végén megrázó szavakkal ecseteli a jeltelen sírt, mint „pór s por tanyája”, valamint a díszsírhelyet, mint „fényes üdvleldét”. Elgondolkodtató a regénybeli költő sírfelirata is: Volt. Nincs. Lesz. … Reviczky Gyula sírkövén is csak néhány szó áll: „A világ csak hangulat…”
Egy XIII. század elejéről származó vörös márvány sírkövet leltek az egykori székesfehérvári királyi bazilika déli oldalánál, amit 1906-től a Nemzeti Múzeumban őriznek. Ennek felirata egy egész Európában elterjedt középkori sírvers korai változata:

„vagyok, ami leszel, ami vagy, voltam magam is, kérlek, imádkozz értem”

A generációk egymásba olvadását, az eltávozást és újra jövetelt, az emberiség múlhatatlan stafétáját és a szerepek, szituációk állandó körforgását fennkölt tragédiával ragadja a fenti idézet, amit sokszor átfogalmaztak, némi ironikus felhanggal.

Azok voltunk, amik ti, / Azok lesztek, amik mi!

Itt nyugszom én – olvasod te. / Olvasnám én, nyugodnál te!

Ez talán a legismertebb humoros sírfelirat, amit Balázs Géza gyűjtő a tyukodi temetőben le is fényképezett. A sírfeliratok a legtöbb esetben mégis a tragikumot, az elválás fájdalmát, s a reménységet fogalmazzák meg: Szomorodott szívvel állunk meg e sírnál. Mivel a halál ténye egyetemes, visszatérőek az általános fordulatok – Itt nyugszik … Béke poraira! –, amiket a hely szűkössége miatt sokszor rövidítésekben, kódként adják meg a sírfeliratokban.

ABFTIRA – A Boldog Feltámadás Idejének Reménye Alatt
ABFRA – A Boldog Feltámadás Reménye Alatt
SZ – Született
MH – Meghalt
BLPF – Béke Legyen Porai Felett
BP – Béke Poraira
BH – Béke Hamvaira
R.I.P. – Requiescat In Pace – Nyugodjék Békében!

A tragikus, megrendült érzések természetes kifejezése a sírvers, ami egyes településeken – például Szatmárban – fejfaírók külön mestersége. Ez olykor még a fejfa faragásától is elkülönülő feladat. Bihari Lajos (1922-?) Nagyar falvából való adatközlő erről így beszél: „A fejfaverset itt tanultam. Röviden a halott életét kell megírni. Röviden az élettartalmát jellemzem. Előbb leszövegezem papírra, de a papírt nem őrzöm meg. A kerékgyártók kifaragják, lefestik, én aztán a szöveget rávésem. Bal kézzel írom, jobb kézzel ütöm. Nem könnyű megtanulni. Két és félcentire megvonalazom, és úgy írom. Előttem Cserepes Gyula bácsi asztalos, az irogatott. Amióta abbahagyta, én írom.”
Úgy tűnik, a fejfaírás is tanítványi láncolatban öröklődő mesterség, mintha a fejfaírók is egymásnak adnák a lehetőséget, a szolgálatot. S nemcsak a földi létben követik egymást a generációk, hanem az utolsó út eme sajátos kellékének mesterei hivatásában is.
Jármy Béla fejfaíró sírverse a penyigei temető egyik fejfájáról:

A B F R A
Szomorodott szív-
vel állunk meg e
sirnál, Hol egy
édesanya nyug-
szik siri ágyán
Székely Berta
volt Ő Nagy
Ferenc hitvese
Akivel 43 boldog
évet éle. Pihenj
itt csendesen
elmult szenve-
désed, Földi
életedet, égivel
cserélted.
élt 74 évet, mh
1965. aug. 17 én
Béke leng-
jen porai
felett.

Kiss Gyula saját verses füzetébe gyűjtötte sírverseit:

Halandó ha itt jársz e néma sír között
Egy kedves lány, ki ide költözött
Csak 21 év virult a számomra
A halálnak korán lettem menyasszonya.

Hosszú szenvedésem után
Itt zárt magába e sírhalom
Fáradt testem itt pihenésre talál
Isten veletek, egykor találkozunk.

A legmeglepőbb azonban az úgynevezett „nevető fejfák” műfaj. A tréfás, sokszor akár vaskos versikék vélhetőleg sosem kerültek tényleges sírversként fejfára vagy síremlékre. Inkább a népköltés egyik különleges hajtásának tekinthetjük. Nem viccet csinál a nevető fejfa a halálból, hanem fricskát ad a mulandóságnak, ráadásul összekacsint az emberi hibákkal, bírálja az iszákosokat, hamis embereket, az örök emberi helyzetek rettenetét – anyós, házsártos feleség, iszákos ember, rossz orvos – tréfával üti el. A feszültség efféle feloldása biztonsági szelep is, az élet győzelmébe vetett csúfondáros, de emberi, nagyon is emberi reménység.
Blazírtság és szellemi távlat, közhelyes emberi gyöngék és aforizmaszerű tömörség egyaránt sajátja a nevető fejfáknak.

Voltam, mert lettem, / Untam, hát mentem.

Hát kellett ez nekem?

Utas, ha erre jársz,
Nézd meg jól e követ!
Mert aki itt nyugszik
Nem ihatik többet.

Éltem és meghaltam,
Mit akartok még?
Tiétek e kis föld,
Enyém a nagy ég! (Kiskend)

Agglegény vót,
Mégis meghót.
A jó Istennek
Is a jó kell! (Hajdúnánás)

Itt nyugszik Kánya Pál
E földi létének
50-ik évébe.
Élt 2 évet, mert a
Többit csak által kinlódta.

Itt ez alatt a fa alatt
Jancsi ette a sült halat.
Nem vigyázott a szálkára,
Éhen ment a másvilágra.

Ha meghalok, meghagyom a babámnak,
Ne sirasson engemet, csak vasárnap.
Akkor is csak félszemével sirasson,
A másikkal babájára kacsintson.

Te kegyetlen halál
Valál,
Mikor elindultál,
Másra nem találtál,
Ilyen sok árvát
Anya nélkül hattál.
Az ám.

Megszületett, virágzott, eltemették, kimászott.

Káncsó János
sz. 1887 – 1911. mh.
Szerölöm tett be a sírba. (Szeged)

Mit ételnek utált
A jó öreg Czomba,
Fusson bele lelke
A paradicsomba.

Ma nekem, holnap neked.

Ennél tömörebben aligha lehetne fogalmazni, pedig néhányan megtették. Összegyűjtöttük néhány kiválóság utolsó szavait. A keleti bölcselet egyik alapgondolata szerint ki mire gondol testének elhagyása pillanatában, az meghatározza jövendőjét. A Maitrájaní-upanisad írja: „Ím a szamszára – csak tudat; állhatatosan fegyelmezd! / Amire gondolsz, olyanná válsz, ez az örök misztérium!” (6.34/3.)

RUDOLPH VALENTINO (1895-1926) legendás férfiszépség, filmszínész, némafilmhős: Ne eresszék le a rolót! Jól vagyok. Azt akarom, hogy napfény fogadjon.

– EDWARD GRIEG (1843-1907) norvég zeneszerző: Ha menni kell, hát menni kell.

– JANE AUSTEN (1775-1817) angol regényírónő (Mikor megkérdezték tőle, szüksége van-e valamire, így válaszolt): Csak a halálra!

– DYLAN THOMAS (1914-1953) angol költő: Tizennyolc whiskyt ittam meg zsinórban, azt hiszem, ez csúcs.

– BENJAMIN DISRAELI (1804-1881) angol politikus és író: Nem félek meghalni.

– GUSTAV MAHLER (1860-1911) német zeneszerző és karmester: Mozart!

– LISZT FERENC (1811-1886) zongoravirtuóz és zeneszerző: Levegőt! Levegőt!

– OSCAR WILDE (1856-1900) angol író: Vagy az a tapéta megy, vagy én.

– BLAISE PASCAL(1623-1662) francia matematikus és filozófus: Sose hagyjon el engem az Isten!

– J. M. TURNER (1775-1854) Nagy-britanniai festőművész: A Nap az Isten.

– IMMANUEL KANT (1724-1804) német filozófus: Elég.

– WINSTON CHURCHILL (1874-1965) politikus, Nagy-Britannia miniszterelnöke a II. világháború idején: Jaj, de unom már ezt az egészet!

– JAMES JOYCE (1882-1941) ír származású regényíró: Hát senki sem érti?
Hogy kell-e beszélni az elmúlásról? Erről András, a tizenkét éves higgadt tudós a következőket mondja:

Én hiszek Istenben, de vannak fiúk, akik azt hiszik, a halállal mindennek vége, és azok félnek.
Temetésen egyszer voltam, a nagyapámén. Kórházban halt meg, be volt fedve a koporsó, nem láttam, de szomorú volt, hogy többet nincs, mert nagyon szerettem.
Halottak napi világításkor nagyanyámék mennek a temetőbe, néha a szüleim is, én nem. Nem is hívnak.
Nem mondanak semmit apáék, nem szoktunk beszélni a halálról, a fiúkkal is ritkán.

Sírvers

Nem görbülhet egyetlen hajukszála,
őrzöm legkisebb ráncaik
a kőzeteknél konokabban
az ítéletnapig.

Könnyeik szivárgó erekben
szemérmesen bujdosnak bennem,
és feneketlen tavat ásnak
a mindentudó hallgatásnak.

Hajnalig síró szeretőkben
némul el így a szerelem,
s már nem is ők karolják egymást,
a halhatatlanság ölel!

Egy egész örökkévalóság
őrzi mindannyiuknak sorsát;
rendíthetetlen, mint a kőzet,
már nem is én ölelem őket.

Pilinszky János

53/2010.
Erdei Levente