Ne vidd el a borjat! – Értekezés az ihletettségről

Lehetséges-e törvénypontokat megfogalmazni az ember egyik legfontosabb dimenziójáról, az ihletettségről? Vajon a száraz elemzés nem épp az ihlet ellen hat-e? S aki ihletett állapotban van, törődik-e a tételekkel, törvényszerűségekkel, a hűvös ráció egyébként értékes, de langyos vívmányaival? Fából vaskarika – mondhatnánk – tárgyszerű értekezést írni az ihletettségről, de talán nem is kell túlságosan tárgyszerűnek lenni, s talán nem is csupán az ihletettségről lesz szó. Legyen ez egy új tizenkéttáblás törvény…

1. § BORJA LÁTTÁN TEJEL A TEHÉN

A látszólag profán szöveg ne tévesszen meg senkit, nem az állattartásról értekezünk, hanem az ember egy rendkívül finom működéséről, az inspirációról. Jóllehet az állattenyésztés roppant fontos az ember s az emberiség életében, és rendkívül sok erőforrást pazarlunk például a vágómarhákra, hogy véres beefsteakként landoljanak a tányérokon, mégsem erről lesz szó. Az állatoktól sokat tanulhatunk, hiszen nem vagyunk kivéve a biológiai életközösségből, mi is állatként – is – élünk a földön. Csúcsragadozóként azonban érdemes megfigyelni a jámbor növényevő jószágok életét és mentalitását. Aki még sosem őrzött jószágokat, nem vakargatta egy tehén nyakát, akinek az élvezettől kicsordult a könnye, az nem tudja, miről beszélek. Barátomék tehene egyszerű, mondhatni butácska magyar tarka volt, kis termetű, ám a bendője megtömésére kényes. Már rég el kellett volna apasztania, jóval a laktációs periódus után is adott tejet, hiszen gazdái szegények voltak, mint a templom egere. Fehér – mert így hívták – minden nap egy liternyi tejet adott. Ünnepnapokon azonban többet, másfél liternyit! Pedig hol volt már a borja, hol volt már a bőséges abrak?
A gazdák közt közismert tény, hogy a jószág meghálálja a gondoskodást. Ezért amikor fejnek, a borjút a tehén közelébe kötik, az anyajószág látókörébe, így az anyaság, a gondoskodás érzése folytán bővebben tejel a jószág. Mondhatnánk: biológia, megfigyelés, népi tapasztalat – de mit akarunk észrevenni? Ha csupán a felszínen mozog a figyelmünk, még a legnyilvánvalóbb jelekből sem tudjuk kiolvasni a valóság magasabb, finomabb rezdüléseit. Propertius azt írja: „Szélről szól a hajós, ha beszél, a paraszt a bikáról. Sebhelyekről a vitéz, pásztor a nyájairól.” A beszélgetés témaválasztása foglalkozás-, illetve figyelem-specifikus, akárcsak az érzékelés bármely fajtája. Ugyanabból az üzenetből más és más tanulságot olvasunk ki eszményeink, tapasztalataink, reményeink, egyszóval szellemi-lelki evolúciós érettségünk szerint. A tehén tejelése sem csupán laktációs probléma, sokkal inkább érzelmi jelenség. Ha a tehenet inspirálja borjának látványa, jobban teljesít. A tehén tehát közvetlen ösztönzés nyomán többet nyújt az átlagosnál. Az ember is hasonlóképpen teljesít – anyagi és erkölcsi ösztönzés nélkül, avagy pozitív és negatív visszajelzés nélkül, a teljes önzetlenségben rendkívül kevesen hajlandók és képesek működni. A borjú láthatása jó hatással van az anyajószágra, de kérdés, hogyan hat az elvált szülőkre és gyermekeikre a kényszerű jogi formula, a gyermek láthatása? A tehénnek a borjából merített öröme mérhető, emberi szinten viszont sajnos negatív módon fogalmazódik meg ugyanez a komplex érzésrendszer: nem látom, nem bánom…

2. § INSPIRÁCIÓ ÉS ASPIRÁCIÓ

Mármost a tehenet a borjú látványa inspirálja a több tej adására.
Az inspiráció szót több értelemben használják. Szó szerinti jelentése belélegzés, esztétikai-misztikus értelme sugallat, lelkesítés, teológiai értelemben isteni erőhatás az emberi lélekre, metafizikai értelemben pedig a lelki fejlődés végső stádiuma, a megvilágosodás eredménye.
Ezekből a jelentésekből úgy tűnik, mintha az inspiráció az élet legelső lépéseitől a legutolsókig elkísérné az embert, előbb mint lélegzet, utóbb, mint beteljesülés. A lélegzetet régebben lélekzet-nek is írták, ami jobban utalt a testi életfunkció lelkesültségére, isteni megérintettségére. Ezt a divinikus kontaktust hangsúlyozza az upanisadok bölcselete is, amikor az Isten leheletét, a szelek istenségét, a légtérben mozgó szelet és az emberi lélegzést, a pránát összekapcsolják – micsoda makro- és mikrokozmikus szövet! Mondják, az ember és az Isten ugyanabban a légtérben él, s amit az Isten kilélegez, az ember azt lélegzi be. Ha percenként 15 légvételt számolunk, az óránkét 900, naponta 21600, a tizenkét órás nappal folyamán pedig 10800. S bár az embernek minden lélegzetével a Lények Urát kellene dicsőítenie, ha ez nem is sikerül, legalább az éber állapotára eső lélegzeteinek (10800) századrészével (108) szolgálja a mindenség teljességét, s 108 imát mondjon el.
Ehhez is kell ösztönzés, de a helyesen gyakorolt lelki folyamatban a kezdő lépések és a végcél összeérnek, s egymásba olvadnak.
A sugallatról mindenkinek eszébe jut egy jelző: isteni sugallat… Milyen jó volna ilyen sugalmazásból meríteni az ösztönzést, lelkesültséget! Pedig az inspiráció forrása és milyensége is változik például az életkorral: gyermekfejjel kisautó, felnőtt fejjel nagy autó.
A fiúk, férfiak eme technikai érdeklődése a helyváltoztatás nem is olyan burkolt igényét testesíti meg. A mozgásigény pedig egyfajta önigazolás – élek! – hiszen az életjelenségek közé ez is beletartozik, másrészt annak a reménységnek a megnyilatkozása, hogy a puszta helyváltoztatástól valami is megjavul. Pedig a helyváltoztatás két fából való eszköz között zajlik, melyek egyike a bölcső, a másik a koporsó. Hová is sietünk annyira?
Az isteni erőhatás indítja útjára és hívja vissza az embert, akár tudatosak vagyunk erről, akár nem. Csak míg az engedelmes embert vezeti, terelgeti a sorsa, addig az ellenkezőt elsodorja. Ezért kellene az inspiráció negyedik értelmezéséhez eljutni, a megvilágosodás nyújtotta inspirált élethez, amely éppúgy szubjektív, az ember bensőjéből fakadó, mint az inspiráció első jelentése, a lélegzet, bár láttuk, sejtjük, mindkettő isteni befolyás alatt áll.
Csakhogy kilélegzés nélkül nincs belélegzés, aspiráció nélkül nincs inspiráció, csak így teljes a respiráció. Az aspiráció valami felé tartó légzés, törekvés, mint mikor sietve, elfulladó lélegzettel végre célba érünk. Az inspirációt aspirációnak kell megelőznie. Mert a lélek lelkes.

3. § AZ INTUÍCIÓ, MINT AZ EMBER BENSŐ MŰKÖDÉSVILÁGA

Az intuíció latin kifejezés, jelentése szemlélet, látás. Kapcsoljuk ide a szanszkrt darsana szót, amely a klasszikus filozófiai iskolákra vonatkozik, s elsődleges jelentése szintén látás, szemlélet, világnézet? Bár az intuíció a valóság közvetlen megragadása, benső felismerése s ebben az értelemben misztikus tapasztalás, a darsanák között pedig találunk anyagelvű, logikai, analitikus és ismeretelméleti iskolákat is, s ennek alapján nehéz volna párhuzamot vonni a két fogalom között, a darsanák közt mégis ott szerepel a jóga misztikus iskolája, vagyis az egybevetés indokolt. Egyesek szerint az intuíció gyors, közvetlen és meggyőző értelmi művelet, mások a diszkurzív-elemző kognitív működésekkel szemben a megismerés misztikus módjának tartják, amely sejtelmes, mélyreható, s a dolgok velejét tárja fel, vagy éppen a diszkurzív gondolkodás lerövidítésének, koncentrációjának tekintik.
Rudolf Steiner szerint az intuíció valamely tisztán szellemi tartalom tisztán szellemi módon történő tudatos átélése. Ezek szerint a cél nem a hagyományos tudati működések valamelyike, tehát nem az észlelés, de az érzés sem, sőt a gondolat sem. Jung azt mondja, az intuíció a tudatosságot meghaladó mentális folyamat, amelynek időről-időre halványan a tudatára ébredünk.
Éppen ezért nehéz működtetni az intuíciót, sőt a legtöbb esetben az működteti kiválasztottját, akit bűvkörébe von. Az intuíciót a megfoghatatlan foglalkoztatja, s inkább ráérzést, belső felismerést jelent, akár a mindenség teljességének képét is feltárhatja az ember előtt, de – Ortega y Gasset véleménye szerint – az intuíció nem a legjobb elemző. Optimális esetben az intuíció pontos és közvetlen tudást közvetít, mert a tiszta intuíció mindig tévedhetetlen.
Mégis azt látjuk, hogy az emberek többségét nem az inspiráció, hanem valami nagyon egyszerű, alantas és primitív tényező – az ösztöneik vezérlik. Az ösztönökkel szembeni kiszolgáltatottságot használja ki a kommunikációs- és marketing ipar, ahol már nem tápláló élelmiszert, hanem zéró kalóriás fogyasztási cikkeket, nem termékeket, hanem életérzést, nem zenét vagy képet, hanem digitális jeleket bocsátanak áruba, az ember legelemibb ösztöneit felkorbácsolva. Aki nem vértezi fel magát, feltétlenül kiszolgáltatott áldozata lesz ennek a manipulációnak.
Az ösztönök befolyásával szemben a pallérozott intellektus mint vezérlő motívum hathatós védekezésnek és biztonsági szolgálatnak tűnik. Azonban az értelmi világlátás éppen elemző jellegénél fogva gyakran akadályozza a teljes kép összeálltát – a fáktól nem látjuk az erdőt. Az intellektuális információdömping nem tesz boldoggá senkit, a teljesség látására volna szükség. Ebben pedig a túlzott ész akadály is lehet.
A magasabb valóság megközelítéséhez az intuíció az adekvát módszer. Hamis volna intellektuális tapasztalatainkat misztikus élménnyé, intuitív felismeréssé átgyúrni, de ugyanúgy bajban lennénk, ha belső élményeinket kellene túlmagyaráznunk.
George Dibblee oxfordi professzor szerint „az ösztön és az intuíció egyaránt énünk nem tudatos részével dolgozik, melyek – mondhatni – teljesen váratlanul bukkannak a mindennapi tudatosság fényére. … Az ösztön késztetései és az intuíció késztetései a tökéletes ismeretlenségben születnek.” Csakhogy az ösztön alulról kerüli meg az intellektust, míg az intuíció fölülről, ráadásul mindkettő bizonyos érzelmi töltéssel van felruházva, szemben az intellektus természetéből fakadó hűvösségével.

4. § ENTHUZIAZMUS, AZ IHLETETTSÉG BETETŐZÉSE

Az érzelmileg túlfűtött intuíció lelkesült állapotra vezet. Ez az ihletettség, amit a művészetekben oly nagyra becsülnek. Az ihletettség a művésznek olyan hevülete, amikor gondolatai és érzelmei felfokozott állapotban teljesen betöltik, nyugtalanítják és mozgósítják lényét, s ellenállhatatlan erővel kifejeződni kívánkoznak.
Ezt az esztétikai vetületet túlhaladja a teológiai vonatkozás, amely ihletettség egy nagyon magas fokú izzás, átszellemülés és rajongás. Sokan úgy gondolják, az érzelmi telítettség és a rajongás túlságosan emocionális fogalmak, s nincs közük a higgadt megvilágosodáshoz, míg mások egyértelműen az érzelmek, sőt, a tiszta istenes érzelmek elsőségében hisznek. Ez a vita talán évezredek óta tart, s mivel az ízlések fölött vitatkozni nem érdemes, valószínűleg eldönteni sem lehet. Támpontokat úgy szerezhetünk, ha az ember lényegi természetét vizsgáljuk, s mivel a biológián, a létezésen túl találjuk az értelmet (homo sapiens), s az értelemmel bíró élő lény ráadásul még érez is, így mégis az érzelmeket kell erősebbnek, fontosabbnak tekintenünk. Arról már hallottunk, hogy valaki a szerelemtől elveszti a józan eszét, sőt odadobja az életét is, de azt már kevésbé tolerálnánk, hogy valaki intellektuálisan szeressen bennünket, s nem szívből.
Ihletett állapotában az embert valami a hatalmába keríti, képes önmaga fölé emelkedni, magasabb, általánosabb értékek közelébe jut. A köznapi kedélyállapotot messze fölülmúló hangulat ez, serkent, nyomaszt, fölemel és agyonnyom, gyakran viharos tettekre ragad, sőt, hajlamosak vagyunk megfeledkezni magunkról. Így a lelkesültség lelki gyakorlat is – hiszen milyen nehéz eme dédelgetett és legtöbbször tárgyalt témánktól, saját magunktól egy kicsit is szabadulni! Önközpontú világban élünk, saját magunk körül forgunk, nehéz megfeledkeznünk magunkról.
A lelkesült embert nevezhetjük fantasztának is. Őt fantáziavilága tölti be, abban él, azért lelkesül. Hogy mennyire valós a fantáziája, s annak mik lesznek a következményei, azt ne firtassuk, lelkesültsége lehet építő és lehet katasztrofális. A fantasztával szemben áll az entuziaszta, akit szintén eltölt, magával ragad valami, valaki. A szó a görög entheos kifejezésből ered, aminek jelentése: Istennel eltelt, akibe Isten lelke szállt, és így magánkívüli állapotba került. Az elragadtatás ritka adomány. Rabindranath Tagore szerint a meditáció belépés valami nagyszerű igazságba, míg az végezetül hatalmába kerít bennünket.
Sokak esetében múló rosszullét a lelkesültség, sokszor levertség követi a csúcsélményeket. A mániás-depressziós érzelmi hullámvasút szalmaláng hajtású, fel-fellobban a tűz, de parazsa nincs, nem izzik sokáig. A könnyen lelkesülő ember könnyen össze is omlik. Az Istennel való eltöltekezés belső tüzet, izzást eredményez, nem lehet múló érzelmi hullám. S jóllehet Krisztus a keresztfán úgy kiáltott fel: „Atyám, miért hagytál el engem?” mégsem mondhatjuk, hogy kihunyt a lelkesedése.
Már a XIX. század óta hanyatlik az entuziazmus nimbusza, mindinkább értékét veszti a lelkesültség, sőt akár gyanússá is válik. Sokszor úgy tűnik, már csak ideológiailag szervezett közösségekben jelenik meg. Megindult egy ambivalens folyamat: hamis dolgokért lelkesedünk, máskülönben a hétköznapokból kivész a lelkesedés, még inkább az istennel való töltekezés. Ez is része a deszakralizáció és profanizáció évszázadok óta zajló eseménysorának, s az egyre terjedő egyenkultúra nyomására fogy a lélek az emberekből, s már az ideáljainkért sem lelkesedünk.

5. § IHLETŐ ENERGIÁK

Mármost az a kérdés, mi ihleti meg az embert? Ki miből merít ihletet? Mindenki ismeri a múzsákat, ezeket az ihlető istennőket, akik a történetírástól a prozódiáig, a komédiától a csillagászatig mindenben segítik az alkotókat. A múzsák eredetileg forrásnimfák, a tőlük nyert ihlet pedig a felfakadó vizek áldása volt. Ők sugallták a földieknek a megfelelő gondolatokat, ők adták az ihletet, segítették az alkotás munkáját. Ám a klasszikus kor már évezredek óta leáldozóban van, s az égi ihlet múzsái helyébe mintha a pikkelyes fejű, ijesztő Gorgók ültek volna.
A költő múzsája általában a nő. Hazafias korban olyan elvek és eszmények, mint a hősiesség, nagylelkűség, felvirágzás, a becsület, áldozatvállalás: Arany János Honderű címmel indított folyóiratot. Forradalmi korban a lelkesültség, a szabadság, de akár az erőszak is. Manapság pedig sokaknak a nyomor, a szenvedés, az aberráció, az erőszak és a brutalitás, vagy a kéj az ihlető múzsája. Az anyagba süllyedő korral együtt jár az alantas ösztönök manipulálása, aminek nyomán hamis és nyomorult távlatok tárulnak csak föl.
A személyiség kiformálódása során az énkép megerősítése, egyfajta, az érlelődésből fakadó egoizmus szükségszerű, így sokunknak saját magunk vagyunk ihletői, ösztönzői. Ez az infantilis kapni-szindróma, amikor a begyűjtött energiákból építjük föl magunkat. A felnőtt kor és az egészséges, erős egyéniség jele az adni-szindróma, amikor adni már nagyobb fokú örömet jelent, mint kapni. Ekkor a saját öntudaton kívül további tényezők is belépnek, mint ösztönzők. Az ihlető energia lehet elv, valamely célkitűzés vagy eszmény, lehet objektum, lehet más élőlény, vagy annak tulajdonsága.

Szépségednek sok-sok titkát
s lelked mély misztériumát
Keresem én mindenkiben,
akivel csak találkozom.
És hogy hányszor csalódtam már,
lehetetlen elmondanom.

Sokan belezavarodnak az emberi ösztönzésbe. Saját életük, inspiráltságuk fenntartására mindig új és új személyeket, energiákat igyekeznek bevonni. Valóságos hajtóvadászat ez mások energiája után, pedig az igazi fejlődés az, ha egyre mélyebbé, tartalmasabbá válik a már meglévő kapcsolatrendszerünk. A másik ember személye, lénye pozitív és negatív előjellel is nagyon komoly ösztönzést jelenthet, ám a vele kapcsolatos, áttételes dolgok finomabb, s talán intenzívebb érzéseket is kiválthatnak, csakúgy, mint az adott személy hiánya. Az ember kisugárzása, lénye átitatja használati tárgyait, ruháját, így azok is kiválthatnak intenzív érzelmeket. Ezért imádják a mesterek saruit, a szentek ereklyéit, ezért lapul ott tárcánkban anyánk, vagy gyermekeink fényképe. Nem más ez, mint fétisizmus, amit sokáig csak szexuális aberrációként tartottak nyilván, pedig a számunkra kedves lény használati tárgyai, ruhája, képe, akár neve felidézheti magát a személyt. Így válhat akár egy mozdulat a rajongó öröm forrásává.
Idealisták legfőbb ösztönzője az isteni szint, maga Isten, vagy az angyalok kara, közembereké saját boldogulásuk, s akik a gonosznak adták el lelküket, azoknak az ördögi szint. E három lépcső az igazság, a féligazság és a hamisság. Aquinoi Szent Tamás nem egyszer volt elragadtatásban, amikor a levegőbe is emelkedett, de az ördögi megszállottság is képes csodákat művelni. S a rossz hamarabb mutat eredményt, mint a jó – a rossz aktív, a jó passzív. Válassz, hogy a mocsok ösztönöz-e fetrengésre, avagy a tisztaság hívogat?

6. § EZOTERIKUS PSZEUDOLÓGIA

Manapság az is beszél, akinek semmi mondanivalója nincs. Az archaikus korban az emberek tán költeményekben beszéltek, a klasszikus korban ez a költők és drámaírók szűkebb körének kiváltsága lett. Az irodalmi kifejezés megmaradt a művészkaszt kenyerének, ma viszont mindenki kommunikációs felületekben gondolkodik. Hiába tárulnak fel a titkok kapui, ennyi megvilágosodott mégsem lehet. Korábban azért kellett megszólalni, hogy figyeljenek rád az emberek, ma ugyanennek érdekében inkább hallgatni kellene. A tartalmas hallgatás kevesek művészete, míg a semmitmondó blog-műfaj valóságos epidémiaként terjed.
Az objektív, történeti, külső igazság mellett létezik egy szubjektív, mitikus belső igazság is, s a kettő nem minden részletében fedi egymást. Azt sokan megkérdezik, hogy vajon nem képzelgés-e a belső igazság, azt a kérdést viszont kevesebben merik föltenni, hogy vajon mi a külső valóság valóságtartalma? Sajnos a tudatlan ember is kieresztheti a palackból a szellemet, de nem biztos, hogy megvan a kulturáltsága ahhoz, hogy parancsolni is tudjon a dzsinn-nek. Ezért nagyon sokszor az elmebetegek kóros hazudozásába, egyfajta ezoterikus pszeudológiába torkollik emberek lelki élménybeszámolója. Jobbára azoké, akik nem rendelkeznek valódi tapasztalásokkal, hanem csak a felszínt súrolják.
S hogy mennyire feje tetején áll a világ – pünkösdi királyság! – az is igazolja, hogy sokszor a hamisságot tekintik igazságnak s az igazságok hamisságnak. Töméntelen úgynevezett inspirált írás jelenik meg, melyek döntő többsége pszeudográf hamis irat, újat nem mond, közhelyszerű patronokat ismételget, s kielégíti a fogyasztói spiritualizmus felszínes igényeit. Nem isteni vagy szellemi forrásból származnak, hanem a mesterkélt látomások, vagy egyenesen a fantázia dokumentumai.
Az inspiracionisták vagy a belső világosság hívei Amerikába kivándorló német rajongók, akik azt vallották, hogy egyesek a szentíráson kívül még közvetlenebb isteni ihletettségben (inspiráció) is részesülnek.
A hívők saját vallásaik szent iratait Istentől sugalltnak tekintik, a tudósok inkább kulturális hagyományokat, tradicionális forrásokat, civilizációközi átfedéseket, kompilációt látnak bennük. A hívőkben is joggal merül föl az emberi közvetítés, átörökítés torzító hatásának kérdése.
Mindemellett léteznek valódi inspirált írások, hiszen az isteni és az emberi világok egyik átjáró csatornája éppen a tiszta inspiráció, a sugalmazás, a látnokiság. Hogyan magyarázza ezt a tévelygő? A saját szája íze szerint. Pedig az inspirált írás, vagy a mítosz nem hazugság, hanem az isteni igazságnak a misztériumban megtestesülő ősképe.

7. § A CIKLIKUSSÁG TÖRVÉNYE

Az ember három ösztönző ereje az ösztön, az intellektus és az intuíció. Ezek közül csak egynek, az intellektusnak a működéséről van valamelyes fogalmunk, az ösztön és az intuíció tényleges keletkezése a homályba vész. Halovány fényt az intellektus vet önmagára s a körötte lévő tényekre, de a tisztánlátás még bizonyos egzakt tények ismerete mellett sem garantálható. Homály – fény – homály ciklikusan váltják egymást.
A lelki fejlődés is fokozatos, bizonyos lépcsőkön vezet keresztül. A feladat a tudat megzabolázása, illetve a megnyílás a magasabb tudati működések befogadására. Az első lépcső a koncentráció, a gondolatok egy pontra szögezése és az elme ilyesfajta használata. Második lépcső a meditáció, a figyelem huzamos fókuszálása, megtartása a koncentrált állapotban. Következik a kontempláció, az elme elcsöndesedését követő magasabb szellemi működés, a szemlélődve történő befogadás, majd a megvilágosodás következik, ami az előző három lépcső eredménye, s aminek során a felismert információk egységes egésszé állnak össze, s kialakul az emberben a teljes kép, a mindenség látomása. Végül az inspirált állapot az utolsó lépcső; ez a megvilágosodás eredménye, s a szolgálattal telt életben nyilvánul meg.
Ami egy bizonyos fokozat számára magasiskola, az a következő fokozatban alapkövetelmény. Így a fejlődés nemcsak síkbeli spirál mentén rendezhető, hanem térben kibontakozó helix-spirál mentén. Derűre ború, árnyékra fény, örömre szenvedés, sötétség után világosság.
Ám a ciklikusság nemcsak az ellentétpárok váltakozásait jelenti, hanem a régi utak visszaköszönését is. Amiről azt hitted, már magad mögött hagytad, egy óvatlan pillanatban visszaköszön.

8. § TUDÁSSZOMJ ÉS ÉLETBÖLCSESSÉG

A fantázia mindig intuitív természetű, de nem kell szentírásnak tekinteni sugallatait. A tiszta intuíció is mindig fantasztikus természetű, s jobb, ha sugallatait szentírásnak tekintjük. Mily nehéz e kettőnek megértenie egymást! Legalább annyira, mint két embernek, akik hol elbeszélnek egymás mellett, hol megértik egymást, hol pedig teljes köztük az egyetértés, attól függően, mennyire esik egybe a közölt és a befogadott üzenet. Ha a közlést és a befogadást egy-egy mezőnek tekintjük, s a két mező egyáltalán nem fedi át egymást, akkor nem jön létre kommunikáció. Kismérvű átfedés esetén hiányos megértésről beszélhetünk, s minél nagyobb a két mező közös felülete, annál alaposabb, mélyebb a két fél közötti megértés. Teljes egyetértésről akkor beszélhetünk, ha nem csupán az információs mezők esnek nagyobb részt egybe – tökéletesen talán sosem fedik egymást, épp az egyén egyedisége miatt –, hanem a szándékközösség is megnyilvánul. Éppen ezért ez már nem megértés, hanem egyetértés. A közös célok érdekében együtt fáradozás egészen kivételes kommunikációt tesz lehetővé, amikor a felek a saját szemszögükből látják ugyan a tényeket, mégis harmonikusan értékelik azokat.
Mert közölni sok mindent lehet, megérteni a befogadó függvényében kevesebbet, vagy többet, de mindig meg kell hagyni a személyes fölismerések lehetőségét. Hiába mérhetetlen a tudásszomj a fiatal emberben, hagyni kell érlelődni is, nem csak tanítani kell. Tekintélyelv helyett megtapasztalás – ez a szinergikus együttműködés kulcsmondata! A kölcsönös, egymásért és a közös célért vállalt áldozathozatal hatványozott eredménnyel jár, s a közösségvállalás csodája folytán több eredmény mutatkozik, mint amit az ember egyedül valaha is elérhet. És ez mérhetetlen lelkesültséget eredményezhet. Zarathusztra nem a boldogságra törekedett, hanem életműve megvalósítására, fáradozásai mellett mégis boldognak mondhatjuk.
Az élet dolgaiban mindig két ujjnyi a hiány, a kötelünk mindig ennyivel rövidebb a szükségesnél. Ha megtoldjuk, akkor is épp két ujjnyi hiányzik belőle. S hiába szedjük össze a környék összes kötelét, az még mindig két ujjnyival lesz rövidebb a kelleténél. Ám amikor elérjük személyes erőfeszítéseink határát s megadjuk magunkat, egy ujjnyival közelebb jutunk a megoldáshoz, s ha az isteni áldást is elnyerjük, a másik ujjnyi hiány is megszűnik. A személyes önátadás és az isteni áldás győzedelmes páros.
A lelki út sikeres bejárásának megvannak a kitapintható eredményei. Vallásos szóhasználattal élve a szentlélek gyümölcsei a szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, a hűség, a szelídség és a mértékletesség (Gal.5.22), míg ajándékai a bölcsesség, értelem, jó tanács, tudomány, lelki erősség, jámborság és istenfélelem. Másként megfogalmazva mondhatjuk, hogy a hitelesen befutott lelki fejlődés nyomán elért megvilágosodás hatásai a kitisztult és higgadt értelem és intellektus; az intuitív észlelés képessége és a tiszta telepátia; valamint a lét fizikai síkján észlelhető inspirált élet. És ez utóbbi jelenti a hiteles mércét, ami ellenőrizhetővé teszi a nagy szavakat, mérhetővé teszi a lelki törekvést, és az elméleti eredmények mellett gyakorlati visszajelzést ad önmagunknak és a külvilágnak. A nagy kérdés tehát az, mennyire sikerül jó emberré válnunk?

9. § A TÖRPE ÉS A HOLD

Egy indiai történet szerint a becsvágyó, ámde ostoba törpe igen nagy feladatra tör: ágaskodik, hogy elérje, megkaparintsa a holdat. Rajta kívül mindenki tudja, hogy próbálkozása eleve kudarcra van ítélve, ő mégsem nyughat. Ilyen az ember is, amikor erővel akarja megszerezni a legmagasztosabb eredményeket, ahelyett, hogy kivárná, amíg azok áldásképpen reászállnának. Az efféle hiábavaló próbálkozás a vesztesek sorsa. Egyszeres vesztes az ember, ha önmaga sorsát nem képes beteljesíteni, kétszeres vesztes, ha másoknak is ártalmára van. Háromszoros vesztes, ha a nehéz gyermekkorra hivatkozva kudarcos felnőttkort ér meg, s elégedetlen öreggé válik. A többszörös vesztes, aki hatványozottan omlik össze az élet megpróbáltatásai alatt, s nem látja a felhők mögött a napot. De a végérvényes vesztes az, aki elszalasztja az őszinteség, bölcsesség és szeretet erényeit, lehetőségeit.
S bár törpe az ember, és magasan áll a Hold, azért mégis lehetséges odajutni. A legenda szerint a földi létet elhagyva a lelkek a Holdba jutnak, érkezésük folytán hízik a Hold, s amikor onnan visszatérnek, vagy továbbjutnak, újra fogyni kezd. A Hold a mennyek kapuja.

A lelki út nemcsak egy meseszép metafora, hanem a gyötrelem és dicsőség útja – a halálra sebzett hamis öntudat gyötrelmének s az Úr dicsőségének útja – amit személyes szerencsecsillaga vezérletével bárki bejárhat. (Ivo Moravski)

10. § AZ ELŐZŐ ÉS A JÖVENDŐ EZER ÉVRŐL

Az emberiség előző ezer évét vizsgálva az egyik legfőbb inspiráló erőt a reménység jelentette. Reménység a felvilágosodásban, reménység a tudományban, az ellenségek és a betegségek legyőzésében, reménység a meggazdagodásban és még ki tudja, mi mindenben. A gótika égbe nyúló tornyai és természetfölötti szoboralakjai még az ég felé terelték az ember figyelmét, ám a reneszánsz óta egyre inkább földi céljainkba vetjük bizodalmunkat. Ugyan vitathatatlan sikereket értünk el a tudomány, a technika és a kényelem terén, de közben az ember katasztrofális mértékben kiszolgáltatottá vált. Ezért mondhatjuk, hogy az anyagi perspektíva kitárulása módfelett beszűkítette az emberi gondolkodás horizontját.
Hajdanán az egyetemes lét egyetemes tudatsíkot eredményezett, minden a helyén volt. Az archaikus lét, mint az emberiség jelen kozmikus ciklusának második periódusa még hiánytalan tudatsíkot eredményezett – de ez már nem volt tökéletes. A hiány már megszületett, de még nem került túlsúlyba. A vallásos paradigma korlátozott tudatsíkot eredményezett, amelyet a tudomány előbb föllazított, majd a végső agónia felé taszított, de a gondolkodásban mutatkozó korlátoltságokat nem sikerült megszüntetnie. Jung azt írja: „A tudomány a nyugati elme legjobb eszköze, több ajtót nyit meg, mint a puszta kéz. Ily módon értelmünk szerves alkotórésze, és tisztánlátásunkat csak akkor homályosítja el, ha a megismerés egyetlen és kizárólagos módja kíván lenni.”
A modern lét tudományos világképe hiányos tudatot eredményezett, aminek rettenetét egyre jobban érezni. Az embernek vissza kéne találnia egy biztonságos, nyugodt világba, ahol minden reggel fölkél a nap, s este lenyugszik, s az ember mindennapos apró-cseprő teendőivel is az egyetemes útját teljesítheti be.

11. § A HARMÓNIA MINT REALITÁS

Rudolf Steiner kijelenti: „A spiritualista éppoly kevéssé hagyhatja figyelmen kívül az anyagot, mint a materialista a szellemet.” El kell jutnunk a harmóniához, mint realitáshoz, a földi lét beteljesülésének egyik zálogához. Márpedig a harmónia egyik lehetséges meghatározása az, hogy a dolgok teljesedésbe mennek. S várhatjuk ezt a kelet türelmes, szemlélődő csöndességével, vagy a nyugat zsibongó tevékeny közreműködésével. A két világszellem – Kelet és Nyugat – szintézise sikeres válasz lehet az élet aktuális problémáira. Az ahimszá, az erőszakmentesség elve aktív és gyakorlatias környezettudatosság, és erkölcsi felelősségvállalás, a meditáció divattá válik a nyugati menedzser-világban is – szinte vég nélkül lehetne sorolni a példákat. A Keletnek tudásra és információra van szüksége, Nyugatnak viszont bölcsességre és meditációra. Ezért az önző, rövidlátó anyagiasság és a bölcs, magabiztos idealista szemléletmód heroikus viaskodásának vagyunk a tanúi.
Jung szerint: „A Kelet … egy tágabb, alaposabb és magasabb szintű megértést tanít, amely az élet megértése az élet által. Ezt az utat kevésbé ismerjük, a vallásos szaknyelvből kihagyott homályos érzésnek véljük, és ezért Kelet „bölcsességét” a hit és a babona zavaros tartományába száműzve, boldogan idézőjelek közé tesszük. Ezzel azonban teljesen félreértjük a keleti valóságot. Ez a valóság nem szentimentális és eltúlzott, misztikus intuíciókból fakad, amely az aszkéta remetékből és különcökből árad, néha a patológia határmezsgyéjét súrolva. A Kelet bölcsessége gyakorlati tudáson alapul … amelyet egyáltalán nincs jogunk alábecsülni.”
Amennyiben megvalósul a keleti s a nyugati szellem optimális egyesülése, amely mindkettőnek a hasznait, előnyeit őrzi meg, s ezzel egészíti ki a másikat, annak mindannyian az áldásait élvezhetnénk. A pesszimista kombinációról ne is beszéljünk, amikor a Nyugat vaksága és önzése a Kelet lomhaságával és tétlenségével kiegészülve hamar beteljesítené az emberiség lehető legsötétebb balsorsát.
A hiteles módszereket azonban átsugározza az isteni cél aranyfénye, s azt a módszert, amely a tökéletes tudatosság szintjére emelheti az emberiséget, tiszta meditációnak hívják.

12. § VÍZVÁLASZTÓ ÉS VÍZÖNTŐ

Sokan várják a korszakváltást. Ha manapság divatos rettegni 2012 decemberétől, korábban a 2000. év napfogyatkozásától tartottak sokan, vagy 1999. kilencedik hó 9-étől, s ne feledjük, a kereszténység majd kétezer éve Krisztus újra eljövetelének várakozásában él. Egyesek remélik, már megkezdődött a Vízöntő korszak, pedig csillagászati számítások szerint még vagy 6-700 évet várat magára, valaminek a határára mégis elérkezni látszik az ember.
A földrajzi és a technikai felfedezések után eljutottunk a metafizikai felismerések küszöbére.
Világnézeti rendszerek váltják egymást, de egyre érezhetőbb a maradandó bölcsesség szükségszerűsége. A történelmi, külső igazsághoz társul egy mitikus belső igazság, aminek foglalata a jó ész és jó szív szövetsége.
Bebizonyosodott, hogy az értelmi belátás még nem hoz érdemi változást, ezért további lépésekre is szükség van. Az igazi paradigmaváltásnak itt lesz feladata. Mind ez ideig egy finom, áttetsző fátyol fedi az igazságot, ami ha a helyén marad, mindenki elégedett, mindenki boldogabb – azzal a részigazsággal, amit fölismert. A tudatlanságnak, így a részleges tudatlanságnak is megvan a maga biztonságérzete, langyos kényelme. Ám a megigazulásnál lehull a lepel, elvész a látszat-kényelem, s létrejön az unio mystica.
Amennyiben változásra várunk, cselekedjünk Gandhi szellemében, s váljunk magunk ama változássá, amit látni szeretnénk! Tisztábban kell látnunk, jobban kell értsünk, s helyesebben kell cselekednünk.

53/2010.
Bogdán Emese