Epigon szindróma – gyönge utánzat

Minden emberben él egy furcsa, alig titkolható, ám annál jobban rejtőzködő vágy – az egyéniesülés vágya. Alapvetően négyféle ember létezik: i) aki különb szeretne lenni, mint az átlag, s erre meg is vannak az adottságai, ii) aki különb szeretne lenni, mint az átlag, de semmivel sem jobb az átlagosnál, iii) aki nem szeretne különb lenni az átlagnál, pedig messzi kirí embertársai közül, s végül iv) aki nem szeretne eltérni az átlagtól és erre nincs is semmi esélye.

Az utóbbiaké a szürke, hétköznapi, kényelmes, átlagos élet, jóllehet átlag csak a matematikában létezik, a gyakorlati életben egyáltalán nem. Nincs átlagember, nincs közvélemény, nincs egy főre eső jövedelem, alaptalan arra hivatkozni, hogy „mindenki azt mondja”… az ilyesmi csak bújócska a személyes felelősségvállalás elől. Minden ember egyedi, individuális, megismételhetetlen csoda, vagy éppen sorscsapás önmaga és mások számára. Az egyéniesülés roppant erős mögöttes motívum, akár pozitív módon, erőnek erejével tör kifejeződésre az ember életében, akár éppen ellenkezőleg, rejteni, rejtőzködni igyekszik. Ellenkező előjellel ugyanaz az erő működik – az egyéniesülés motívuma.

EGYEDISÉG ÉS TÖMEGLÉLEK

Az egyediség és az egyéniesség az emberi fajon belül szinte végtelen változatosságot jelent, az ember mégis megmarad a rá jellemző keretek között – általában. Úgy mondják, ha a természet és a biológia önszabályozó mechanizmusai nem működnének, az ember akár hét méter magasra is megnőne, pedig tudjuk, két méter fölött az ember már kilóg a sorból, s a kóros óriásnövés éppúgy a megszokott normáktól eltérő kivételes jelenség, mint a törpenövés. A természet tehát egyszerre átlagol és egyediesít, hiszen a faji sajátságokon belül mindenki egyedi lény. Az egyediség és a tömegesség ugyanannak az éremnek a két oldala, méghozzá szükségszerű oldala – egyedek nélkül nincs tömeg, s tömeg nélkül nincs egyedi szaporodás sem.
Egyes emberek inkább az egyéniségben gondolkodnak, mások inkább a tömeglélek oltalmába ajánlják magukat. Szinte mindannyiunk életének vannak kifejezetten egyéni mozzanatai, más életesemények feltétlenül közösségi vonatkozásúak. Úgy mondják, az ember egyedül jön a világra és egyedül is távozik, bár érezzük, hogy még a földi lét eme kapuinak átjárása során sem vagyunk teljesen magunkra utalva. A felelősség azonban a sajátunk, ezzel mindenképpen nekünk kell szembenézni akkor is, amikor érkezünk, akkor is, amikor távozunk, sőt, a két átjáró között eltöltött idő során is, amit úgy nevezünk: földi lét.
Életünk során bizonyos funkcióknak egyénileg, másoknak közösségben tehetünk jobban eleget. Nagy kérdés, vajon az emberi közösség szorul-e reánk, avagy inkább mi szorulunk a közösségre? Melyik tényező érvényesül jobban, az egyediség vagy a közösség? Mikor preferálja a természeti és társadalmi környezet az egyediséget, és mikor tiltja azt, szemben a közösségi dimenzió érvényesítésével? Egyes emberekben több az egyéniesülés vágya, mint másokban, sőt bizonyos nemzetek közösségi tudata is inkább egyediségre, egyéniességre hajló, semmint közösségi. Talán kijelenthetjük, hogy az archaikus társadalmak inkább voltak közösségi szelleműek, míg például az angolszász civilizáció inkább egyedies preferenciát tükröz. Mintha a korszellem is mutatna efféle jeleket – vész idején a nivellált közösségi erő a legfőbb érték, amit az egyéni hősök áldozatvállalása csak még jobban kiemel, míg a békeidők kényelme több lehetőséget ad az egyéniesülésre – de persze a tespedésre is. Militáns korok megkövetelik az egyszerre masírozást, de a látszólag demokratikus és szabadelvű korszakok sem preferálják a játékszabályokkal ellenkező normák egyéni játékát.
Korszellem, egyéni habitus és közösségi imázs – ma egységesen az egyéniesülést hangsúlyozza. Ennek remek példája a versenyszellem, amely nemcsak az üzleti szférát, hanem a társadalom szinte egész szövetét átjárja. Ha vizsgálódásainkat a mai magyar valóságra fókuszáljuk, itt egyszerre találjuk meg a kivételes kaliberű személyiségek egyéni virtuozitását és a tömeges elbutulás derékhadát. Nemzetközi vizsgálatok tükrözik, hogy az egyéniséget a magyarok nagyon fontosnak tartják, mutatóink rögtön az angolszász individualizmus után következnek. Ugyanakkor a család is sokkal fontosabb a magyaroknak, mint másoknak – legalábbis a felmérések szerint. De nem kell feltétlenül a felmérések és statisztikák ingoványos talajára tévednünk, elég, ha a magyar néptáncok jellegét vizsgáljuk. Egyéni táncok – legényes, verbunk –, páros táncok, például a csárdás tükrözik ezt a feszes, hetyke, ugyanakkor érzelmes mentalitást, szemben például a balkáni népek összekapaszkodó kóló táncaival, ahol szinte végeérhetetlenül kígyóznak egymás után a táncosok egy nagy közösségben, de kis egyéni mozgástérrel.
Az egyéniség nemcsak a bátrak délceg kiállását jelenti, hanem sokszor társul a magány, az elhagyatottság érzésével. A magyar géniusz sok vonatkozásban egyéni életutat enged befutni, azt is sok akadállyal nehezítve, míg a közösségi együttműködés lehetősége meglehetősen korlátozott, nehéz. A magyar magányos fajta itt Európában. Sokan legalább olyan idegen rassznak tekintik a „civilizált” nyugat és a szlávok között, mint a zsidókat. A nyugat-európai köztudatban mind a mai napig meglepő képzettársítások élnek a magyarokkal kapcsolatban. A francia nyelvben például az emberevő óriás (ogre) szót egyesek a magyarból (Hongrois) eredeztetik, s amikor Itáliában valaki Attila néven mutatkozik be, megkérdezik: „Az a bizonyos Attila? Ez nálatok egy közkeletű név?” Mintha még mindig egy mitikus rettenet övezne bennünket, amire az új keletű német közmondás is rímel: Ha van egy magyar barátod, már nincs szükséged ellenségre.
Magányosság, elidegenedés, kirekesztettség – magyarnak lenni archetípus volna? Ha igen, akkor nem csupán a planetáris magány, vagy éppen a kiválasztottság archetípusa, hanem a kozmikus elidegenedés, az isteni szerepből való kiesettség ősképe. Ebben az értelemben a kirekesztettség a kozmikus elidegenedés, a bukás szinonimája, s bukottnak lenni vesztes helyzetet jelent. Ám a hibából erényt kovácsolni, vagy a veszett helyzetből nyerni szintén magyar vonás.

AZ EMBER ISTEN EPIGONJA

Közkeletű vallásos tétel, miszerint az Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Sokan ebben a kegyelem és az Isten kebelébe tartozás ősharmóniáját véljük fölfedezni, de a teremtésmítosz logikus következményei megrendítőek. A bűnbeesésre, meghasonlásra hajlamos ember vagy az isteni teremtés tökéletlen alkotása, vagy nagyon is valósághű mása az esendő (?) Istennek. E már-már blaszfémiába hajló képzettel szemben áll egy indiai teremtésmagyarázat. Az Aitaréja-upanisad szerint a Teremtő előbb a négy világszférát – az égi óceán víztömegét, a levegőég fényatomjait, halandóság gyanánt a földet, valamint a teremtés ősvizét – hozta létre, majd megteremtette a világ őrző istenségeit és a primordiális embert. A világőrök az ember testi funkcióiban lelnek menedékre két ősellenségük, az éhség és a szomjúság elől, de a Teremtő megérti, hogy nélküle az ember nem képes fennmaradni. Ezért a koponyavarrat nyílásán keresztül az ember testébe költözik, kísérőjeként melléje szegődik, és három helyen – az érzékszervekben, az elmében és a szívében –, illetve három állapotban – az ébrenlétben, az álomlátásban és az álomtalan mélyalvásban – vesz menedéket. Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy egészen meglepő a középkor egyik jelentős misztikusának, Taulernak idevágó gondolata, szerinte ugyanis „Isten a legmagasabb képességekben – az emlékezetben, az intellektusban és az akaratban – kíván lakozni, hogy ezeket isteni módon működtesse. Ez az Ő igazi lakhelye, tevékenységi területe. Itt kell Őt keresnünk, ha valóban meg is akarjuk találni, ráadásul a legrövidebb úton.”
E két ellenkező szellemű teremtés-magyarázat egyaránt rámutat az ember gyámoltalanságára, az ősharmóniából történt kiszakadására, s míg a bűnnel terhelt embernek a megváltás hoz menekvést, addig keleti társának a mellé szegődő isteni jóindulat a reménysége. Az ember tehát egy kis isten, mondhatnánk Isten epigonja.
A klasszikus kor görög mítoszaiban az epigonok hősök, a Théba alatt elesett hét bajnok fiai, akik tíz évvel a vesztes ostrom után bosszúhadjáratot indítanak, s a Delphoiban kapott jóslat értelmében győzedelmeskednek is.
Mára azonban elszállt a klasszikus kor, s a hős epigonokból epigon hősök lettek, olyan utódok, akik nem tudnak felnőni elődeik nagyságához. Általánosságban ilyen epigon az ember is, Isten epigonja. Az epigon sajátja az utánzás, újabb értékek hozzáadása nélkül. Ragályosan terjed az ilyen pót-élet, ál-klasszikusok, utánzók, pszeudo-életek sokasodnak, pedig a formák szolgai, átélés nélküli ismételgetése kong az ürességtől.
Persze lássuk be, az ember tulajdonképpen mindent kap, tanul, elsajátít, semmi sem a sajátja eredendően. Ám ezekkel az adományokkal felvértezve saját életet kell élnie. Nem szükségszerű, hogy az ember sztereotip élethelyzeteinek egymásutánja üres utánzat maradjon. Az epigonizmus kihasználatlanul maradt lehetőség, akár a le nem szakított gyümölcs. Az ember a saját életében érdekes pályát fut be. Az öntudatlan, sodródó, mások által vezérelt élet egyfajta uborka-lét – az ember lassan fonnyad és keseredik. Ezt a látens, szinte csupán a biológiai funkciók vezérelte életet még epigonizmusnak sem nevezhetjük, mert hiányzanak a példaképek, sőt, az utánzás képessége is.
Az aktív, energikus, de fajsúlytalan élet az alacsony igazodású epigonizmus, amikor a féltudás és a divat diktátumai nyomán látszólag tevékeny, valójában csak ismétlő életet él az ember. Olykor nagy lelkesedéssel imitálja az életet, de a megélés helyett marad a túlélés, mert a hamis dolgok mindenképpen lefoszlanak. Ismerünk szédelgőket, mímeseket, szélhámosokat, akik más szerepében tetszelegve remélnek sikert. Ókori példa erre Pszeudoszmerdisz, vagyis az a Gaumata nevezetű mágus pap, aki Kambüzész perzsa király meggyilkolt öccsének, Szmerdisznek adta ki magát, oly sikeresen, hogy két évig még a trónt is bitorolta i.e. 522-521-ben. Hatalmának Dareiosz vetett véget, aki híveivel együtt kivégeztette a szélhámost.
A tudatosan vállalt, felelős élet komoly lépés a hősi epigonizmus felé. Hiszen archetipikus élethelyzetek mindig is voltak, s még ha ezek nem is ismerhetők föl minden esetben, a legtöbb ember őszinte, hiteles tapasztalatokra tesz szert az efféle szituációkban és adekvát válaszokat ad a kihívásokra.
Hiteles epigon lehet például az alterego, a hasonmás, vagy a misztériumjáték szereplője, ha teljesen azonosul választott példaképével. Az alterego, azaz másik én egy diplomáciai kifejezés, s a hispán országokban az uralkodó teljhatalmú helyettesét jelöli, a köznapi beszédben viszont a meghitt jóbarát.
Az ókori misztériumvallások szertartásaitól eltekintve a misztériumjáték legtöbbször Krisztus történetét követi nyomon. Legkorábbi nyoma a misztériumjátéknak az ünnepi istentiszteletek egyes evangéliumi részleteinek kezdetleges dramatizálása lehetett, amikor a pap és segédjei felváltva, énekbeszédben adták elő a történetet. A VIII-IX. századtól kezdve egyre inkább önállósult a misztériumjáték, s a kezdeti szorosan vett egyházi keretek – latin szöveg és templomi előadás – helyett a profán körbe került ki. A XIII. századtól kezdve már nemzeti nyelven, szabad téren is adtak elő misztérium-drámákat. További előzmények lehettek Krisztus passiójának élőképei, később dramatizálták a történeteket, s a szövegkönyv olykor igen terjedelmessé vált, 62000 verssorból álló szövegek is fennmaradtak. A színhely a piac, a temető vagy a városi főtér lehetett – mind szimbolikus terek! –, ami alkalmasnak bizonyult a játék megrendezésére, vagy több helyszínen követték végig a szereplőket a nézők, akik így aktív résztvevői lehettek az eseményeknek. Kialakultak a társadalmi intézmények, előadó testületek, amelyek a passiójátékokat gondozták. Olykor véres látványosságok, durva tréfák is keveredtek az ájtatos történetbe. A Távol-Keleten mai napig rendeznek olyan passiókat, ahol akár a korbácsolást és a keresztre feszítést is átélheti a választott szereplő. Rokon műfaj a moralitás, vagyis az erkölcsi példázatokat fölvonultató allegorikus játék, és a mirákulumok, a szentek csodatételeinek dramatizált változatai.
Ilyen személyes átélést nyújtó lehetőség a pünkösdi királyválasztás, a szaturnália-játékok, de akár a betlehemezés is, amikor közemberek kerülnek kitüntetett pozícióba. Ezek a játékok olykor együtt járnak a társadalmi normák lazulásával, időleges szüneteltetésével, vagy éppen a társadalom morális kötésének megerősítésével.
A cél azonban minden esetben az átélés, a mély megtapasztalás, a saját élet lehetőségeinek meghaladása és egy új, magasabb, intenzívebb impresszió megszerzése. Bármelyik műfajt tekintsük is a misztérium-játékokban, minden szereplőnek van esélye a misztikus, belső átélésen alapuló megtapasztalásra. Bizonyára érdekes és tanulságos belehelyezkedni egy hajdani szent, vagy egy római katona bőrébe, de a legátütőbb élmény mégis a Krisztus-szerep. S ezzel vissza is kanyarodtunk eredeti problémánkhoz – az ember az Isten epigonja.

ÁTVÁLTOZÁS

Vajon milyen mélységben sikerül átélni a mindig adott kor emberének a krisztusi keresztutat, vagy a megfeszíttetést? Milyen élményt jelent Mária szenvedéseit átélni? Indiában nem ritka az olyan ünnepi szertartás, ahol gyermeklányokat választanak például az Istenanya szerepére, s trónusra ültetve néki ajánlják imádatukat, vagy nemi érettség előtt álló gyerekeket öltöztetnek Krsna, s a pásztorlánykák szerepébe. Ez nemcsak a gyermekek számára spirituális gyakorlat, hanem a részt vevő közönség is átélheti az isteni kedvtelések csodáját. Ismert olyan gyakorlat is, amikor férfi hívők a női szentek és istennők példájának átélése végett női ruhában folytatnak elmélkedést, lelki gyakorlatokat. Ez az első pillantásra meghökkentő szerepvállalás tiszta formájában nem ízléstelen transzvesztita gyakorlat, hanem egy archaikus szentség, a metamorfózis lenyomata. A japán színházban csak férfiak játszottak, még a női szerepeket is, s a nőimitátorokat szakrálisan is megbecsülték. Weöres Sándor szerint az emberi személyiség ambivalens jelenség, egyfelől korlát, másrészt kitárulkozás, s ha az ember íráskészsége önmagaként elapadt, érdemes belehelyezkednie egy másik közegbe – kor, személyiség, miliő – s így újra meg tud szólalni. S ha ez a metamorfózis működik a művészetben, miért ne működne a szent szerepek átélésében?
A választott szent szereppel azonosuló lelki gyakorlat elmélyült meditáció, aminek gyakorlati következményei is ismeretesek. Egyes jógiknál az elsődleges nemi jellegben történő testi elváltozásokat, sőt a menses megjelenését is megfigyelték! Ám a lelki folyamatok követése során nem feltétlenül kell ilyen kivételes gyakorlatokra gondolni. Az is kellőképpen markáns metamorfózis, hogyha a kezdő növendék haladó adeptussá válik.
Az ember egyedül semmi, elárvult résztvevője a kozmikus körforgásnak. Szociálisan, közösségben már hatékonyabb, sőt a bolygó egyik legbefolyásosabb fajává nőtte ki magát – valamire hivatva van. Metafizikai értelemben is támogatásra, segítségre szoruló lény az ember. Ahhoz, hogy a bensőjében lévő kincset a felszínre tudja hozni, ajánlatos segítségért folyamodnia. Itt találkozunk az epigonizmus egyik klasszikus alaphelyzetével – a növendék, a tanítvány szerepével. Természetesen ebben a szerepben is létezik magas és alacsony igazodású megvalósulás, hiszen lehet az ember hű követője vagy gyönge utánzata a mesterének.
A külső segítség, a mester, a guru egyetemes princípium, amely a hétköznapi élet szinte minden vonatkozásában fellelhető, s a spirituális úton különösképpen fontos szerepet játszik. Az ősi bölcselet szerint a „gurus ember tud”, vagyis akinek van mestere, tudatában van annak, hogy egyszer haza fog találni. Ez a mély metafizikai tudás inkább globális meggyőződésnek, egyetemes reménységnek tekinthető, semmint részletező ismeretnek.
Bármely lelki út sikeres befutásához szükséges elsőként a kiinduló pont tisztázása, másodjára a cél meghatározása, majd az oda vezető eszközök, szabályok megismerése. A növendék e hármas egység megismerése során szintén három személyes stádiumon megy keresztül. Ezek az ébredés, a meghalás és az újjászületés. Az ébredés, vagy eszmélés a korlátozott földi lét visszásságainak, valamint a lelki lét szabadságának fölismerése. Első fokozata az elégedetlenség a köznapi élet nyújtotta anyagi kielégüléssel. Vágyai ösztönzik az embert, s ha valamely kívánsága beteljesedik, a várva várt elégedettség általában mégis várat magára. Az efféle vélt öröm az érzékszervek s az érzéki objektumok találkozásából fakad, s mivel azonnali kielégüléssel kecsegtet, sokáig ismétli az ember ugyanazt a metódust: vágy, törekvés, vélt beteljesülés, valós hiány, újabb vágy, s így tovább. A földi lét eme korlátozott, feltételes voltának fölismerése még nem jelent teljes ébredést, azt csak a lelki eszmények fölsejlése hozhatja meg. Ha csupán a szenvedések vagy a hiány elől menekül az ember, az a vesztesek versenyfutása. A beteljesüléshez egy pozitív cél felé pozitív módon kell haladni. Ez az ébredés második fokozata. A lelki célok egyre konkrétabb fölragyogása vezet át a második stádiumhoz, a meghaláshoz. Sokan ijesztőnek, életellenesnek tartják a magas lelki eszmények efféle következményeit, pedig a lelkileg törekvő embernek változtatnia kell célkitűzésein. A szimbolikus halál eleve feltételezi a tudatváltást és az újjászületést. A Bhagavad-gítá szelídebben fogalmaz: „Miközben mindenki alszik, a fegyelmezett ember ébren van, de az élőlények ébrenléte a lelkét látó bölcsnek éjszaka.” (Bg.2.69.) Hosszadalmas, fokozatos fejlődés előzi meg a legmagasabb fokú feladatot, a meghalást a világ számára, amit már csak egyetlen, még magasabb eszmény követ: az új, metafizikai ember megszületése, az újjászületés Isten számára. De nem keverendő össze, mire kell meghalnia, és mire kell ébrednie a tanítványnak!
Miként lesz hős utód a növendék, s miként gyönge epigon? Gyermekkorában az ember sokáig utánozva tanul. Látja szülei, társai példáját, tetteit, s igyekszik azokat elsajátítani. Később, intelligens szinten már tételeket, adatokat is tanul – ez az iskolázottság időszaka, a jól informáltság elsajátítása. Ám ha tovább lép, és a tényleges bölcsesség kutatója lesz, akkor ismét a példa, mások gyakorlati útmutatása lesz az irányadó. Vagyis az embert szinte egész élete során végigkíséri az utánzás: lám, mégis csak epigon az ember!
Alacsony illeszkedés során a növendék a formát imitálja. Ha mestere bottal jár, ő is botot ragad, jóllehet alig húsz éves. Ha a mester nem szereti a fenyőfát, akkor ő is irtózni fog a tüskéktől. Követi diétáját, hanghordozását, habitusát, olykor hasonló ruhát húz, vagy fölveszi szokásait, a követés, az utánzás és a hasonulás reményében. Csakhogy hiába mászik fel a hangya arra a hegyre, amire az elefánt, mégsem ugyanazt látja. Ilyen a tanítványi epigonizmus alacsony igazodása.
Kicsit magasabb fok, amikor már nem csupán a formaságok utánzása, hanem a tan szellemében történő hasonulás a növendék igénye. A tan alapvető megértése, az egyetemes reménység viszonylag hamar átplántálódik a növendék tudatába, a részleteket illetően azonban továbbra is tudatlan, de legalább bizonytalan. Ezért játszik rendkívüli szerepet a növendék fejlődésében, kibontakozásában a mester, akinek példája, szavai, lénye a magasabb valóságot testesíti meg a növendék számára.
Amennyiben a növendéknek sikerül elsajátítania mestere szellemét, az igényességet, ahogyan az isteni tényekhez közelít, s azt az intenzitást, ahogyan éli az életét, akkor sikeres lehet a jövőben. Személyes felismerésekre jut, egyéni ízekben tapasztalja a lelkiséget, konstruktívan gyarapítja a tradíciót, s mégsem válik hűtlenné a hagyományhoz. Ha jó értelemben válik önállóvá, akkor hős epigon lesz belőle, méltó utód, aki továbbra is szükségesnek érzi mesterét és a mester is fontosnak érzi az ilyen tanítványát.
Ha a növendék ugyan hűséges, de a tan s a mester szellemét nem, csak a formáit sikerült megragadnia, alacsony igazodású epigon lesz belőle – ismétli a formaságokat, de kérdés, érti-e a lényeget? Tisztességes törekvése és kitartása azonban olyan lelki erények, amik megsegítik.
Ám ha a növendék rossz értelemben lesz önállóvá, azaz önfejűvé válik, akkor kezdi elveszíteni bizalmát mesterében, sőt a mester feleslegessé válik a számára, de ő is feleslegessé válik a mesternek! Ilyenkor jobb, ha odébbáll, vagy elküldik, mert ez kisebb bajt okoz, mint az őszintétlenség

AZ EGYEDISÉG CSODÁJA

A lelki fejlődés egyik általános, a misztikusok által számtalanszor leírt stádiuma az egységélmény, az egyéniség feloldódása a mindenségben, eggyé válás minden létezővel és az isteni lényeggel. Ennek az élménynek a megélésében akadálynak tűnik az egyéniesülés, az egyéniség, az egyediség. Való igaz, az egész mindenség egy tőről fakad, ezért az archaikus és spirituális matematika nem a zérusból, hanem az Egy-ből indul ki. Sokan mondják, az anyagvilág sokrétűsége szöges ellentéte a lelki égbolt homogenitásának. Az individualizáció elválaszt, szükségképpen rossz, tévedés, s a világ bajainak okozója. A világ sokrétűségének problematikájára a hiteles válasz az egyöntetűség, az egyneműség. Ez idáig sokan eljutnak, de annál kevesebben ismerik fel, hogy az egyéniség csak torzult formájában, az anyagba tömörödve hátrányos és ártalmas. Sokan vallják az egység tanát, mégis mindenki egyéni hátteret varázsol számítógépe monitorjára, egyéni csengőhangot tölt le telefonjára, személyes blogot indít akkor is, ha átlagos epigonhoz illő módon semmi mondanivalója sincs. Ez az egyéniesülés teljes félreértése, a hamis és téves egoizmus csökevényes megnyilvánulása.

Az efféle individualizmus szellemi társai a szubjektivizmus és a relativizmus. Ezeknek létezik magas igazodású, emelkedett értelme és alacsony igazodású, érdem- és értékhiányos vetülete. Az alacsony igazodású szubjektivizmus az ego csapdája, amely individuál-kozmosz helyett csak galaktikus ködöt és aszteroida-esőt eredményez. Ez a szubjektivitás mindenképpen ön-reflexió, saját magára vonatkoztatja a mindenséget, legszélsőségesebb esetben szolipszizmus néven ismeretes, amely a saját tudaton kívül semmi egyéb valós létét nem fogadja el. Az alacsony nívójú relativizmus mindent viszonylagossá tesz, képlékennyé változtatja a kőbe vésett szabályokat is, s elkeni az igazságot. Már nem lehet tudni, mi a helyes és mi nem, mi igaz és mi hamis, hol a fény, és mi az árnyék.
A magas igazodású szubjektivizmus azonban rávilágít a hiper-szubjektivitásra, vagyis a világmindenség személyes voltára. Ebben a szubjektivitásban az ember objektummá minősül át, akit a magasabb, isteni szubjektum kísér figyelemmel. Ez a figyelem értelemszerűen relációt is jelent – ez a magas igazodású viszonylagosság. Hiszen a metafizikai tudat síkján minden összefügg mindennel.
A gazdag, lelkileg árnyalt, a mindenség egyedi csodáját tükröző egyéniség olyan szépség, amit az egyöntetűség sem nélkülözhet. Az egyetlen égi Nap milliónyi, fűszál hegyén egyensúlyozó harmatcsöppben csillan meg. Egy pénzérme – egyetlen valóság, a két oldala – homogenitás és sokrétűség, és a peremfelirat – isteni szeretet – együvé tartozunk.

Túlélési fanatikus és az Igazság látnoka

A tant vagy egy gondolatot kétféleképpen lehet megőrizni és hirdetni. Az egyik a túlélési fanatikusok metódusa, akik erőszakkal és korlátozásokkal akarják rákényszeríteni magukat és másokat a tan szigorú követésére, mert hiszik, ők az alkotói, letéteményesei és szószólói a tannak. Az alkalmazott technikák a bűntudatkeltéstől a félelmen, a szabad gondolkodás és a személyes vélemény elnyomásán keresztül az agymosásig, a manipulációig és a lelki terror gyakorlásáig terjedhetnek. Ezek rövidtávon rendkívül hatékony eszközök, ám középtávon kiégéshez, hosszú távon pedig végletes kiábránduláshoz és teljes meghasonláshoz vezetnek.
Mások tudják, az Igazság létezik, s az időről időre megnyilvánul. Ők nem alkotói, hanem látnokai, imádói és szolgái a magasabb valóságnak, ami máskor, mások számára is lehetséges volt a múltban s lehetséges lesz a jövőben is. Így a másik metódus a felvilágosult, nyitott módszer, amely fogékony más emberek, vallások, hagyományok eredményei iránt. Ez rövidtávon kevésbé tűnik hatékonynak, de hosszabb távon meghálálja magát. Itt azonban fölmerül a spirituális prostitúció veszélye, amikor is az ember a túlságosan tág látásmód miatt elszakad gyökereitől, s feledi azt, hogy mivel tartozik a hagyománynak. Mindkét módszernek megvannak tehát a maga nehézségei. A legbiztonságosabb fejlődésre akkor számíthat az ember, ha hűséges a tradícióhoz, abban mélyen gyökerezik, s ugyanakkor kellőképpen haladó szellemű, hogy lépést tarthasson az igazsággal.
Két irány létezik: a horizontális és a vertikális. Horizontális síkon egyre több információt, impressziót gyűjt az ember, vertikális síkon pedig valaminek a mélyére hatol. Az életkor és a korszellem függvényében lüktet ez a két megközelítés. A korszellem ma meghozta az információs szabadságot, de hiányzik az elmélyülés igénye – a legtöbben megmaradnak a felszínen. Fiatalon gyűjtöget az ember, érettebb fővel szelektál, s megőriz néhány értéket, amikor pedig távoznia kell, csak a legfontosabbakat viszi magával. Te mit vinnél magaddal? Gondolkodj el mélységesen, csak a legfontosabb tárgyaid, tudásaid, érzelmeid maradhatnak meg a listán…
Az informálódás jó, még jobb az elmélyülés. Létezik a mélyebb tudás, a maradandó bölcsesség (phylosophia perennis), az emberiség ama közös, egyetemes értelmi-tudati platformja, amely az egyes hagyományokban más és más árnyalatban tükröződik, akár a prizma által hétszínű fátyolréteggé tört egyetemes fehér fény-ragyogás. A sugarakat egyesítve több lesz az erőnk, a bölcsességünk, a szeretetünk…
Ám a bölcsesség még nem a végső szó a lelki tudományokban. Ezen túl létezik a maradandó szeretet (amor perennis), amely messzi túlmutat az emberi képességeken s az egekig nyúlik. A szeretet megtört sugarai a nemi, az erotikus, az emberbaráti, a szellemi és az isteni szeretet – ez utóbbi a Legfelsőbb mindent átfogó ölelése. Erről nem mondhatok többet, tudnod kell, mire gondolok. Ez az isteni szeretet (amor sanctus) az ember kutatásának végső és legfontosabb célja.
S ha e kutatás érdekében sikerül egyesíteni az intellektuális készségeinket a szív hatalmával, az rendkívüli párosítást eredményez. Ne elégedj meg néhány elméleti meggyőződéssel, törekedj az eleven hit megtapasztalására, a transzcendenshez fűződő élő kapcsolat megélésére! Kutasd és leld meg az eleven isteni összeköttetést!

53/2010.
Tornyai Ödön