A misztikus próbája a világ – Eckhart mester cselekvő magányossága

A kereszténység története során mindig élénk vita zajlott az aktív és a szemlélődő élet elsőbbsége és fontossága körül. A középkorban egyértelműen a kontemplatív magatartást preferálták és ezt tükrözte az egyház hivatalos véleménye is. Ezzel szemben Eckhart mester számára az aktív, cselekvő élet vált követendő magatartásformává. A kontemplatív életben megbúvó lehetőséget látta kibontakozni és megvalósulni a cselekvésben.

A 13. század elején egyre sürgetőbb megoldást követelt a katolikus igehirdetés kérdése. A válaszadásra Szent Domonkos (1170-1221) vállalkozott. A két legfontosabb pont, melyre újító gondolatai támaszkodtak a képzett, szakembernek tekinthető hitszónokok és a vallási hitelességet közvetítő prédikálás volt. Maga is a világi papság kötelékébe tartozott, de a megújulást egyedül szerzetesrendi formák között tudta elképzelni.

A létrejövő rend szakított az addigi benedeki és ciszterci mintákkal. Tagjai nem menekültek a világ elől. Szent Domonkos célkitűzése elsősorban a hit tisztaságának megőrzése volt, és ez a gondolat határozta meg a nagy domonkos prédikátorok szellemiségét is.

Szintén a domonkos szellemiség velejárója a prédikálásra indító belső szükségszerűség és kényszer, amely Eckhart mester (1260-1327/28) sajátja is. A prédikálást isteni adománynak, különleges előjognak tartotta. Nem egy szűk körnek, hanem egyszerű embereknek, latin helyett német nyelven beszélt.

A középkori egyház kontemplációt preferáló állásfoglalásával szemben Eckhart mester a mindennapi életben aktívan megélt hitet tartotta elsődlegesen fontosnak. Mindezek mellett a szemlélődő magatartás is hangsúlyos szerepet töltött be nála. Az embernek önmagát kell megismernie és megtisztítania, mielőtt a világba merészkedne. Csak a benső megszilárdítása után lehet gondoskodni felebarátainkról.

Eckhart mester szerint a misztikus próbája a világ. Nála a kontemplatív és az aktív élet páratlan harmóniában olvad egybe: elmélkedés nélkül az aktív élet öncélú lehet, aktivitás nélkül a szemlélődés terméketlenné válhat, és merő önzéssé fajulhat.

Eckhart mester a domonkos rendhez tartozott, kolostori közösségben élt és számtalan prédikációjában beszélt a zavartalanságról, a magányosságról. Az a misztikus magányosság azonban, melyet Eckhart mester oly sokszor említett, nem annak a remetei elvonultságnak az őskereszténységig visszanyúló eszméje, mely újra és újra felbukkant a kereszténység történetében. A szerzetességben minduntalan megjelenő reformtörekvések mindig egyfajta válaszreakciót fogalmaztak meg. Kritikát gyakoroltak az egyházpolitikával vagy az elvilágiasult kolostorokkal szemben. Szinte Nagy Konstantin türelmi rendelete óta megfigyelhető jelenség a rigorózusabb elvekhez történő valamiféle visszatérés.

A koldulórendek, így a domonkosok is nem az elzárkózás útját kínálták a híveknek, akik a világi hatalmat gyakorló egyház tevékenységét egyre kritikusabban figyelték. A koldulórendek kolostorai a városokban alakították ki központjaikat, és bátran merészkedtek az emberek közé, hogy megőrizzék az állandó kapcsolatot velük.

Ezért nem nevezhetjük egyszerűen külső távolságtartásnak azt a magányosságot, melyről Eckhart mester beszélt. „Azok az emberek, akik a külső dolgokban keresnek békességet, legyen az akár hely vagy mód, ember vagy tett, idegen föld, szegénység vagy lealacsonyodás – legyen az akármilyen hatásos vagy bármilyen is, mégis semmi az, és nem ad nyugalmat. (…) De ha az ember önmagát hagyja el, akkor tartson meg eztán bármit – akár gazdagságot, akár dicsőséget vagy bármi mást –, mégis mindent elhagyott.” (Útmutató beszédek, 3.) Nem kolostori visszavonulásra biztatta hallgatóit. Óva intett a külső vallásos gyakorlatok mechanikus passzivitásától és annak a belső magánynak a megtalálását szorgalmazta, amelyet a világban meghozott döntések és áldozatok mélyítettek el.

Bár a teljes belső kiüresedést és a hamis én, az önös akarat feladását hirdette, hogy az így felszabaduló lelket teljességében Isten tölthesse be, mégis minden üzenete pozitív tartalmat, az élet szeretetét hordozta magában. Prédikációiban dicsérte az életet, nem pedig tagadta. Erre utal az is, hogy az Útmutató beszédekben milyen aprólékos gondossággal foglalkozik a hétköznapi hívek és a szentek élete közötti különbséggel. Nem azt mondja, hogy mindenkinek szentté kell válnia, hanem azt, hogy mindenkihez magához mérten a legszentebbül kell élnie. Vándorlásai és prédikációi által állandó kapcsolatot tartott fenn a világban élő emberekkel és ez érződik bölcs tanácsain és azokon az engedményeken, melyeket a hallgatóságának javasolt. „Gyakran éppen az illik hozzád, hogy aggály nélkül hagyj fel a böjttel, semmint hogy teljesen tartózkodj minden ételtől. Ugyanúgy nehezebb lehet néha mindössze egy szót elhallgatnod, mint minden beszédtől tartózkodni.” (Útmutató beszédek, 17.)

Míg az ókeresztény aszkéták a sivatagba vonultak, hogy teljesen elhatárolódjanak a világtól és tudatában voltak annak, hogy a szigorú önmegtagadás útja nem mindenkinek való, addig Eckhart mester a tömegek számára is elérhetővé kívánta tenni Krisztus követését. „Ekként követheti mégis az ember gyöngeségében a mi Urunkat, s ekként nem tarthatja – és nem is kell tartania – magát Tőle távol lévőnek.” (Útmutató beszédek, 17.)

Szent Ágostonnal szemben – akit mélyen tisztelt – az ember jellemvonásának nem az eredendő bűnt tartotta. Optimista módon az ember nemességére, szellemére, jóságára helyezte a hangsúlyt. Az embert olyan termékeny közegnek tartotta, melyben Isten igéjének magja csak arra vár, hogy szárba szökkenhessen: „a belső nemes emberről, akibe Isten magja és Isten képe van elültetve, beleplántálva – valamint, hogy ez a mag és ez a kép az isteni természet és isteni lényeg magja és képe…” (A nemes emberről) Az emberi élet célja az isteni szeretet növényének az ápolása, virágzásra bírása.

Ezzel kapcsolatban pedig Eckhart mester nem siralomvölgynek tekintette a földi életet, hanem olyan világnak, melyben megvalósítható az isteni tökéletesség – még az öröklétbe távozás előtt: „Néhányan azt gondolják, hogy itt ebben az életben csupán teremtett lények vagyunk, de odaát isteni lények leszünk. Ez azonban lehetetlen. (…) Én viszont azt mondom, hogy az ember Istent már ebben az életben olyan tökéletességben szemlélheti és ugyanolyan boldogan, mint a földi élet után.” (Walter Nigg)

Érdekes ív rajzolható meg a sivatagi atyák az egyházi szervezettel és az elsekélyesedő vallásgyakorlattal szemben merészen megfogalmazott kritikájától – amely a társadalomból való kivonulásban jelentkezett – az Eckhart mesternél tapasztalható, ezzel teljesen ellentétes cselekvő magányosságig. Eckhart mester olyan fúzióját tudta megvalósítani a vita activának és a vita kontemplatívának, melyről Szent Ágoston vagy éppen Szent Gergely belső kételyeikkel küszködve nem is álmodhattak.

54/2010.
Kenderesi Ilona