Árnyék – másodszor

Képére és hasonlatosságára…

Isten árnyéka – kétféleképpen értelmezik e kifejezést. Az egyik Júdeai Philo-nak, az első századi alexandriai zsidó bölcselőnek tulajdonítható, aki a megtestesült Igét nevezte az Isten árnyékának vagy Isten képének. Ez az isteni forrásból származó első megnyilvánulás, s akárcsak az árnyék vagy a kép az eredetijével, ez is szoros összefüggésben áll forrásával.

„De Isten Árnyéka a Logosz, amit eszközként használva teremtette a világmindenséget. Ez az Árnyék pedig minden egyébnek mintegy ősmintájául szolgál. Miként Isten annak a Képnek az eredetije, amit Árnyéknak nevezünk, akként ez a Kép minden egyébnek a modellje, miként azt a próféta (Mózes) világossá tette a törvényadás kezdetén, mikor mondá: „És Isten a saját képére teremtette az embert.” – sejtetvén, hogy a Kép az Isten reprezentánsa, s az embert ennek a Képnek a mintájára alkotta.” (Philo: Allegorikus értelmezések III:31.)

„Ő (Mózes) a láthatatlan és isteni, szellemi Logoszt nevezi Isten Képének. Ennek okán a kép az a szellemi Világosság, amely az isteni Logosz képre teremtetett.” (Philo: A világ teremtéséről 8.)

Másutt általában közvetlenül az embert tekintik Isten képének vagy árnyékának, a Genezis könyvére hivatkozva „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra…” (Gen.1.26.) Fölmerül az emberhasonlatosságú istenkép gondolata azokban, akik szerint a teremtés az emberi fantázia munkája, s mivel az ember önmagát s az emberi viszonyokat úgy-ahogy ismerte, ezért az égi birodalmat is emberszerű módon népesítette volna be. Jóllehet a kereszténységben sokáig csak szimbólumokkal reprezentálták az Atyaistent, akit/amit inkább princípiumként, szellemi elvként, isteni erőként ragadtak meg. Az Atya megszemélyesített ábrázolásának szinte eretnekségbe menő kísérletét Andrej Rubljov ikonfestő tette meg, amikor az 1400-as évek elején festett ikonján egy asztal mellett ábrázolt három angyalt, értelemszerűen a Szentháromságra utalván. Ehhez az angyali szimbolikához és légies, földöntúli megjelenítéshez képest sokkal emberszabásúbb például a Sixtus-kápolna freskóin Michelangelo zseniális, de nagyon emberszagú, szakállas atyaistene. Pedig a bibliai idézet misztikus értelmezése nem feltétlenül a testi jegyek, formák hasonlóságát, hanem az Isten, és kedves teremtménye, az ember lényegi, esszenciális hasonlóságát jelenti inkább. Lelkében az ember olyan, mint Isten Lényének egy csöppje. Akár testi-fizikai alkatát, akár esszenciális-metafizikai lényegét tekintve értelmezzük a képe és hasonlatossága kifejezést ember és Isten viszonyában, semmiképpen sem helyénvaló az antropomorf istenkép kifejezés, ami az emberi világnak a túlvilági szférákra vetített képét sejtetné, hanem elfogadván a spirituális valóság lehetséges vagy valós voltát (kinek-kinek hite szerint), sokkal inkább a deomorf emberkép kifejezés a helyénvaló. Lényegét, lelki természetét tekintve tehát az ember hasonló Istenhez, személyiségét és szerepét illetően azonban különbözik tőle.

A klasszikus közel-keleti és kisázsiai kultúra emlékeit vizsgálva általánosnak tűnik az embernek istenképmásként történő eredeztetése. Visszaköszön ez a gondolat a püthagoreus misztikában: „Istent akkor tiszteled tökéletesen, ha úgy viselkedsz, hogy lelked az Ő képévé válhassék.” (püthagoreus mondás az Arany versek közül), és a kora-keresztény időkben keletkezett hermetikus írásokban is: „Mindenek Atyja, a Gondolat, mint az Élet és Világosság, önmagához hasonlónak teremté az embert, akibe, lévén saját gyermeke, bele is szerelmesedett. Hisz oly szépséges volt az ember, semmihez sem fogható, önnön fenségének hasonmása. Valójában Isten saját alakjával vagyis saját szépségével esett szerelembe, majd ráruházta [az emberre] saját alakját.” (Corpus Hermeticum I.12.)

Ez a hasonlóság nemcsak formai vagy alakzati természetű, nemcsak lényegi-esszenciális természetű, hanem bizonyos értelemben funkcionális hasonlóság is, mert az istenképmásiságot a teremtő erőben való osztozásként is értelmezi. Mindaddig, amíg az emberre ruházott sok tálentum összhangban áll az isteni szándékkal, tudásnak és tehet-ségnek nevezhető, amint azonban eltorzul, s többé nem a mindenség középpontjára irányul, akkor buzgó tevőlegessége mellett is tehetetlen-ség, impotencia.

A távol-keleti misztikában azt mondják, tisztult szinten az ember cselekedeteiben valójában az Abszolút fejezi ki magát, az emberben és az ember által az isteni akarat valósul meg. „Én vagyok az emberi képesség” – szól a Bhagavad-gítá, India szent könyve.

„8. Óh, Kuntí fia, én vagyok a víz íze, a Nap és a Hold fénye, az óm szótag a védikus mantrákban, a hang az éterben, és az emberi képesség. 9. Én vagyok a föld eredeti illata, a tűz heve, az élők élete, valamint minden aszkéta vezeklése.

10. Óh, Prthá fia, tudd meg hát: Én vagyok minden lét eredeti magja, az értelmesek értelme, a hatalmasok bátorsága. 11. Óh, Bháraták ura, Én vagyok az erő az erősekben, azokban, akik vágy és szenvedély nélküliek; és Én vagyok az a nemi élet, amely nem ellenkezik a vallásos elvekkel.” (Bhagavad-gítá 7.8-11.)

Ezt a gondolatsort összegzi a „Én vagyok az emberi képesség” szentencia, ami jelentőségében helytálló fordítás és értelmezés, de további mélységet is rejt. Az eredeti szanszkrt szöveg szerint: én vagyok az ember-ség az emberben (paurusam – emberség, ember mivolt, nrisu – az emberben).

Mi adja az ember ember voltát? Mitől ember az ember? A kínai hagyomány szerint a hite teszi az embert, a Nyugat modernkori felfogása szerint inkább az alkotókészsége – s ez reflektál a funkcionális istenképmásiság tételére, a teremtő erőben való osztozásra. Goethe egyenesen közreműködő partnernek tekinti az embert a teremtés nagy művében.

Visszatérve a Bhagavad-gítá mondásához, a vers az emberséget, ember mivoltot maszkulin aspektusban értelmezi. Nem a patriarchális előjogok preferálása végett, hanem a férfiúi mivolt ontológiai szerepét tekintve. A szanszkrt purusa szó egyfajta bőségre utal.

Purusa – 1. hím, férfi; 2. emberek, emberiség; 3. generáció tagja, képviselője; 4. hivatalnok, funkcionárius, ügynök, szolga, kísérő; 5. embermagasság (mint mértékegység); 6. lélek; 7. Legfelsőbb Lélek, Isten; 8. (nyelvtani) személy; 9. pupilla; 10. (szánkhja filozófiában) lélek (ant. prakrti ) (a szánkhja követői szerint nem teremtett és nem teremtő, hanem a prakrti passzív szemlélője); 11. Lélek, az univerzum eredeti forrása (akiről a Purusa-szúkta szól); 12. punnága-fa; 13. a zodiákus 1., 3., 5., 7., 9. és 11. jegye; 14. a hét isteni elv (amiből az univerzum felépül)

A purusa szó a √púr igegyökre vezethető vissza, aminek jelentései között találjuk a megtölt, telirak; a megörvendeztet, kielégít; vagy a betölt, teljesít; illetve erősödik; vagy felhúz, megfeszít konnotációkat. Mindezek egy alkotó, energiáit sokasodó módon kibontakoztató férfira, illetve egy teremtő férfias Istenre jellemzőek. Mondhatjuk talán, hogy az emberi szaporodásvágyban vagy alkotókészségben az isteni teremtő akarat tükröződik? A biológiai késztetésen túl létezik magasabb motiváció is? Nos, az emberben, a férfi-emberben az ember-ség, az ember mivolt éppen ez az alkotó erő, teremtő készség, ami a fenti szentencia szerint isteni ajándék, a transzcendencia jelenlétének bizonysága. Ezért képességeit jól használva az ember tudatosíthatja magában az isteni áthatottság tényét, megérezheti a teremtés egyik nagy titkát: hogy a kép vagy árnyék együtt mozog az eredetijével, anélkül nincs önálló léte…

Isten árnyékának azonban nemcsak ilyen hízelgő értelmezése létezik. Az óind filozófiai gondolkodás a valóságról mint létezőről beszél (szat), aminek igazságtartalma, valóssága is van, míg a hamis dolgokról (aszat) mint a valóság árnyékáról, illuzórikus káprázatról, s így ad absurdum mint nemlétezőkről beszél.

Az ambivalens fátyol

A májá különös fogalma a keleti gondolkodásnak. Egyik eredeti jelentése méricskélés, fölmérés, ami szimbolikusan arra a kilátástalan próbálkozásra utal, ahogyan az ember próbálja felmérni a mindenséget, méricskélni Istent. Csak a káprázat ösztönözheti arra az embert, hogy próbálja a markába kaparintani a mindenség kulcsát, így általában negatív, sőt kifejezetten arrogáns jelentésárnyalat társul a méricskélő illúzióhoz.

Az ősi Rg-védában a májá mint mágikus erő, démonok alakváltoztató képessége, vagy természetfölötti káprázatkeltő erő szerepel, míg a filozofikus hangvételű upanisadokban a tévedés, a hamis tudás, a káprázat szinonimája. Ilyenkor a májá fátyol, ami eltakarja a tényleges valóságot, ugyanakkor hihetővé teszi a valótlan világot.

A káprázat isteni erő, ami több síkon érvényesül. Szerepet játszik egyrészt a kozmikus kibontakozásban – ekkor a maszkulin, teremtő istenkoncepcióhoz képest a feminin oldalt, az anya-természetet (prakrti) képviseli. Az anyag világa az az anyaméh, amit Visnu a lelkekkel termékenyít meg.

Prakrti – 1. eredeti állapot, természetes helyzet, jelleg (ant. vikrti változás, következmény); 2. természet, hajlam, vérmérséklet, jellem; 3. csinál, alkot, formál, alakít, szab; 4. kivonás, alászállás; 5. eredet, forrás, eredendő anyag, ok, alapanyag, nyersanyag; 6. (szánkhja) természet (a három kötőerőből – szattva, radzsasz, tamasz – épül fel; szemben a Purusával, az anyagi világ eredeti forrása); 7. (nyelvtan) tőalak, nyers forma (amihez az esetragok és egyéb toldalékok járulnak); 8. modell, minta, standard (rituális művekben); 9. nő, asszony; 10. a Legfelsőbb Léleknek a teremtésben megtestesült akarata (az illúzióval májá azonosítják); 11. férfi, v. női nemi szerv; 12. anya; 13. (matematikai) együttható, szorzó, koefficiens; 14. vérmérséklet, temperamentum; 15. állat; 16. kézműves, mesterember, iparos; 17. Legfelsőbb Lény

Kozmikus szerepén túl a májá a teremtett világba tévedt lelkekre is hatással van. Elemei ebben az esetben a mindenség ősegyensúlyát kibillentő idő; a cselekedetek láncolata, a karma; a sors, vagyis a tettek okozatot kiváltó jellege; és az egyéni természet, vagyis a karma nyomán az empirikus Egóban jelentkező hajlamok.

Az illúzió kétféle befolyást gyakorol a lelkekre, a fátyolborítást és a figyelemelterelést. A végső, isteni valóságot eltakarja az ember elől – ez a káprázat fátyla – ezzel szemben a relatív és korlátozott földi lét elemeit roppant fontosnak és valóságosnak tünteti föl, ezekre irányítva az ember figyelmét a maradandó lelki értékek helyett – ez a figyelemelterelés.

A fátyol kifejezést a Nag Hammadi könyvtár egyik becses darabja, az Arkhónok hyposztászisza című is használja. Itt egy angyal hasonlatokban beszéli el Noreának, miként lett a Sátán:

„Egy fátyol (katapetasma) van a fönti világ s a lenti birodalmak között; s a fátyol alatt létrejött az Árnyék, s ez az árnyék lett az anyag.” (94:22)

Először tehát az isteni és világi szférákat elválasztó fátyol alatt megjelenik az Árnyék, majd az Árnyékból egy változékony alakzat materializálódik, ami aztán „oroszlánszerű dühös fenevaddá válik”. Az oroszlán a Sátán közkeletű szimbóluma.

Ez a korai gnosztikus elképzelés párhuzamos a jóga-bölcselet anyag-, illetve illúzió-felfogásával, miszerint a valós valóságnak csak torz vetülete, visszatükröződése, ha tetszik árnyéka az anyagi mindenség. Az indiai szent hagyomány szerint:

„Tudnod kell, hogy ami velem kapcsolatban az árnyékhoz, (illetve) a sötétséghez hasonló(an a valótlant valósnak, a valóst pedig valótlannak tünteti föl), az nem más, mint megtévesztő hatalmam, az illúzió.” (Bhágavata-purána 2.9.34.)

Persze a visszatükröződés, a fátyolszerű árnyék játéka más kultúrákban is megfogalmazódott. Lehet, hogy a fátyol is a misztikus élmény egyetemes nyelvezetére utal, mintha ez volna a legtalálóbb képzet arra a tapasztalásra, felismerésre, ami a megvilágosodás pillanataiban éri az embert, függetlenül korszakoktól, vallási hovatartozástól vagy a kulturális háttértől. Az észak-amerikai indiánok látásáról árulkodik Fekete Jávorszarvas beszámolója:

„Apám mesélte, hogy Vad Ló álmában abban a világban járt, ahol minden dolgoknak a szelleme van csak. Az az igazi világ, túl emezen a világon, s mindazok, amiket itt látunk, amannak a világnak az árnyképei csupán.

Tudtam, tisztában voltam vele, hogy az túlnan lévő az igazi, aminek csak a sötét álomképét tapasztaljuk emitt.”

A fátyol elválasztó, védő szerepe is ismeretes a gnosztikus irodalomban. Bár az angyalok rendjei nagyon közel állnak Istenhez, de még őket is egy fátyol választja el a Mindenség Urától, így takarva el Isten fenségét az angyalok elől is. Másutt az első hét angyal a fátylon belül szolgál.

A Midrás szerint Isten hét mennyországot teremtett, amik közül az elsőt, a legalacsonyabbat fátyolnak vagy függönynek nevezik – héberül: vilon –, a latin velum szóból eredeztetve. Ez a szféra akként szolgál, mint a lakóházak bejárata elé vont függöny, ami lehetővé teszi, hogy akik házon belül vannak, láthassák a kívül lévőket, de a házon kívül lévők ne láthassák a házon belül lévőket.

A Pistis Sophia gnosztikus mű szerint az égi magasságokba emelkedő lélek találkozik a Fény kincsét övező fátyollal. Az i.sz. V-VI. századból származó apokrif Henoch könyve szerint az összes lelkek képei, tetteikkel, s a teremtett világban valaha is megvalósuló történésekkel egyetemben bele vannak szőve ebbe a kozmikus fátyolba. Ez a fátyol ebben az értelemben a világ sorsának előképe, információs bázisa, talán az indiai misztika ákása-krónikájához hasonlítható. Metatron angyal a hét mennyországon keresztül vezeti Ismael rabbit:

„Jöjj, megmutatom néked a mindenütt jelenlévő Szentségest elfedő fátylat, amire rá van pecsételve a világ minden nemzedéke, megcselekedett vagy eljövendő tetteikkel egyetemben, egészen az utolsó generációig!” (Henoch 3.45:1)

Az iszlám misztika egyik képviselője, Al-Ghazali Mécsestartó című műve szerint Istent hetvenezer, fényből és sötétségből való fátyol fedi, nehogy orcájának fenséges látványa föleméssze mindazokat, akik megpillantják. Ez a tűz-fátyol, vagy fény-lepel Mohamed hagyományos mondásai között is szerepel: „Az Ő fátyla a világosság, s ha ezt félrehúzná, ábrázatának ragyogása fölperzselné teremtését, ameddig csak a szeme ellát.”

Ennél bátrabb az upanisadok szónoka, aki ugyan látja, hogy kápráztatóan fénylő ragyogás fedi az Úr orcáját, mégis esedezik, távoztassa el e fényburkot: „Ó, Mindenség fenntartója, orcádat aranyfény fedi, / Vedd el, fedd föl, hadd lássanak az igaz erény hívei!” (Ísa-upanisad 15.)

Isteni káprázat

A májá fátyla kettős szerepet játszik. Egyrészt elrejti az Abszolút Igazságot a tudatlanok elől, így védelmezve az isteni lényeget, másfelől azonban a halandókat is védelmezi a közvetlen isteni vízió túlságosan erős behatásától. A mindenség nagy titkainak látása agyon is nyomná az embert. Mindemellett a káprázatot általában valami rossznak, tévedésnek, a teremtés őshibájának tekintik, a védelmező funkció helyett inkább az elválasztó, távoltartó jellegét hangsúlyozzák.

De van az illúziónak egy harmadik, kozmikus szerepe is, a teremtésben betöltött hivatása. Ebben a vonatkozásban a májá objektív princípium, a teremtés alapanyaga. Ez az az isteni forrásból származó energia, amiből az anyagi teremtés kibontakozik, s ami a teremtés anyagi okául szolgál. Ugyanakkor ez az a közeg, amiben az anyagvilág tenyészik, hatással van annak minden elemére, résztvevőjére. Kozmikus szinten az illúzió-energia a világalkotó erők – tömeg, energia, fény – formájában mutatkozik meg, ennyiben tehát valós, reális. Káprázat-jellege a korlátozottságában és mulandóságában érhető tetten. A perszonalizált illúzió, vagyis az egyénekre ható káprázat a szubjektív tudatlanságban, a tévedésben, tökéletlenségben érhető tetten.

Abban a különféle iskolák egyetértenek, hogy az anyatermészetet a női princípium megnyilvánulásának tekintik. Az anyatermészet az univerzum minden változatosságának bölcsője, maga is csoda, varázslat. Ám ha az anyagi őstermészet varázslat, akkor Isten az a varázsló vagy mágus, aki a varázslatot irányítja:

„Tudd: a Nagyúr a mágus, a természet csak káprázat, …

Himnusz, rítus, áldozat s fogadalom, a védák hirdette múlt és jövendő –

Mindezeket a Mágus teremtette, s ebbe zárja a káprázat a lelket.”

(Svétásvatara-upanisad 4.9-10.)

Ha a természet káprázat voltát pusztán ontológiai tényként értelmezzük, akkor ismét könnyen az ítélkezés csapdájába esünk, rossznak vélve az illúziót. Ám ha a káprázatban az isteni bűverőt, teremtő erőt látjuk, felismerhetjük a káprázat káprázatos valóságát. Ekkor a májá kozmikus működés, isteni művészet, olyan teremtő hatalom, aktus, ami által az Isten a saját gondolatában rejlő örök prototípusok vagy ideák replikáit megteremti. Ekkor a májá működés, Isten ereje, hatalma, amiből a világ lesz. Azt is mondhatnánk, megálmodja az anyagi valóságot – és ehhez a képes beszédhez nagyon közel áll az indiai szent hagyomány, ami isteni álomnak, Visnu teremtő szendergésének tartja az anyagi világmindenséget. A májá mint teremtőerő, nem Isten organikus lénye, hanem energiájának kivetülése, azt is mondhatnánk: önkívülete! Isteni önkívület, divinikus eksztázis, égi feledékenység, a varázslót is elkápráztató varázslat.

A Legfelsőbb azonban nemcsak varázsló, hanem költő is, alkotó, művész, teremtő, nem puszta imitáló. A teremtés nem más, mint egy örökifjú költőóriás örömteli játéka. Így a teremtés sem isteni rutin, ami a kellő pillanatban automatikusan a kezdetét veszi, hanem önkifejezés. Nem valaminek a létrehozása a semmiből, nem csinálás, sokkal inkább formálás, valamivé válás.

A káprázat, tévedés nem teljességgel valótlan, inkább azt jelenti, hogy egy dolgot összetévesztünk egy másikkal: a tengerparti fövenyen megcsillanó kagylóhéj darabkáját ezüstnek véljük, vagy a sötétben a kötéltekercsben kígyót vélünk fölfedezni. Az efféle tévedésnek vannak emberi és isteni végletei. Az emberi véglet az, amikor istennek hiszi magát a törpe lélek, míg az isteni véglet az, amikor a Legfelsőbb hajlandó megfeledkezni isteni pozíciójáról, hogy ne csupán magasztos fenségében és pompájában mutassa meg magát, hanem bensőséges, személyes módon. Míg az emberi káprázat téves és keserű, addig az isteni káprázat édes és szent titkokat sejtető.

Tükör által – világosan

Híres Szent Pál mondása az ember pillanatnyi, világi helyzetéről: tükör által, homályosan lát. A tükör akár a fátyol vagy árnyék újrafogalmazása is lehet, a lényeg mégis ugyanaz: a közvetítő közegben nagyon nehéz felfedezni a valóságot. A világ a tiszta léthez képest látszat, valótlan és illuzórikus kép. A világnak, mint illúziónak a folyamatai ugyan megcsillantják a Valóság egy-egy lehetőségét, de egyszersmind el is fedik annak teljes természetét.

Mivel az emberi elme maga is az illúzió befolyása alatt áll, ezért okfejtéssel lehetetlen megismerni az illúzió okát. A káprázat teremti a hely, idő és körülmények illúzióját, ami elfedi a tiszta tudat természetét.  Ezért a tapasztalati világ valóságos hipnotikus sugallat, káprázat, délibáb. Pedig az illúzió nem teljesen valótlan, csak nagyon távol esik a valós létezéstől.

Változó a világ – tehát valótlan. Minden változó dolog kezdete a nemlét, vége szintén az. A halandóság a billog minden teremtett lényen.

A világ valótlan önmagában, de nagyon is valós Istennel kapcsolatban. A viszonylagos az Abszolúton nyugszik, hang nélkül nincs visszhang. Minden időben behatárolt létezés ontológiailag jelen van a teremtő örökkévalóságban, s a cseppben is felfedezhető a tenger. A következmény az okról árulkodik, mint ahogyan az alma sem esik messzi a fájától. „Isten ölel itt magába mindent, a mozgó világban” – szól az Ísa-upanisad első mantrája. Majd:

„Minden lényben ott rejlik az egy Isten, a lények mindentudó belsőura.

Tetteket elrendez, és mindent áthat a vonásanincs egyedüli tanú.”

(Svétásvatara-upanisad 6.10.)

Ha teljességgel valótlan volna a világ, nem volna lehetőség a valótlantól a valós felé haladni. Amennyiben lehetséges az empirikustól a valós felé haladni, akkor a valós az empirikusban is felfedezhető kell legyen. Másutt mégis figyelmeztetnek az írások: „Ne a világ valótlanságában és bizonytalanságában keresd a valóságot és a bizonyosságot!” (Katha-upanisad 2.4.2.)

A bölcsek úgy tanítják, az illúzió kétféleképpen működik, mint tudatlanság – ekkor érvényesül fátyolborító és figyelemelterelő működése – és mint tudás. Tudásként az isteni káprázat-erő könyörületes az emberrel, mert lehetőséget teremt az istenes dolgok iránti fogékonyságra, s így az anyagi világból való felszabadu­lásra. Ekkor finom, de határozott átrendeződés megy végbe az emberben.

„Mikor a lélek előtt végre feldereng az Igazság, ő maga mintha újjászületne. Ami az ilyen lélek számára valóságosnak bizonyul, az az átlagember szerint valótlan. Ami az ilyen lélek számára fontos és értékes, az a közönséges ember számára semmi, s ami a közönséges ember számára fontos és értékes az életben, az az Igazságot látó léleknek tűnik értéktelennek és jelentéktelennek.” (Hazrat Inayat Khan: Szufi üzenet)

Mi a titka ennek az átrendeződésnek? Miként hasítható szét az illúzió fátyla? Hogyan nyerhet valós, megbízható és eredményre vezető bepillantást az ember az isteni valóságba? Legyőzhető egyáltalán az empirikus ego vonzalma a test és az érzéki tárgyak iránt? Megmenekülhet-e az ember az illúzió káprázatától? Paltú költeménye nem sok jóval bíztat:

„Káprázat malmai egyre csak őrölnek,

Egynemű porrá zúzva a mindenséget.

Egynemű porrá zúzva a mindenséget –

Akárhogy próbálkozz, nincsen menekvésed.

Káprázat kézi malmának kövei közt

Egyetlen teremtmény sem marad életben.

Hajtja a malmot – mindegyre – szolgája, öt:

Kéj, Düh, Kapzsiság, Ragaszkodás és a Dölyf.

Marokszám szór a kövek közé gabonát

A tudatlanság, szenvedély és a jóság.

A lisztet ostobaság dagasztja-gyúrja,

S karma tüzén sül a kenyér ropogósra.

A vágy a családokat romboló ribanc,

S a kérlelhetlen idő felmorzsol mindent.

Isten iránti odaadás, szeretet

– Paltú mondja – az őrlődéstől megmenthet.

Máskülönben a malmok egyre őrölnek,

Egynemű porrá zúzva a mindenséget.

Hanyatló korunkban épp a májá szinte minden ellenállást legyőző sodrása következtében az illúzió elméleti vizsgálójából a tévedés aktív gyakorlója lett, az illúzió tanából maradt a káprázat, s amit a Mágus-varázsló helyett kapunk, az egy ócska illuzionista. Hol akkor a menekvés? Ki lebbenti föl az illúzió fátylát?

A szent hagyomány úgy tartja, az Isten titkaival tisztában lévő bölcs képes lelki tudásban részesíteni az embert, aki így kikerülhet az illúzió hálójából. Az ember idővel felfedezi, megtapasztalja a Legfelsőb­bet, s ez eloszlatja a káprázat okozta tudatlanságot, miként a felbuk­kanó Nap is eloszlatja a ködöt és sötétséget. Felébredvén illuzórikus álmából ráeszmél igazi, örök ter­mészetére, s így képes átélni az állandó örömállapotot. Az istenélményt az teszi valóságossá, hogy az ember és Isten között lényegi hasonlóság van… mert képére és hasonlatosságára teremté az Isten az embert…

65/2016.

Erdei Levente

Új küzdelmek – Miután Buddha meghalt, még évszázadokig mutogatták az árnyékát egy barlangban – egy iszonyatosan félelmetes árnyékot. Isten halott: ám az ember természete már csak olyan, hogy talán még évezredekig lesznek barlangok, amelyekben megmutatják az Isten árnyékát. – És nekünk – nekünk még az árnyékát is le kell győznünk! (Friedrich Nietzsche: A vidám tudomány, Harmadik könyv 108.)