Anklung
Az eddig tárgyalt indiai hangszerek mellett illendő szólnunk az indo-hangszerekről is, melyek származása az indiai földrészhez – jelen esetben Dél-Indiához – kapcsolódik. Az árnyjátékok, táncok, megelevenített mesék, valamint a nagy indo-eposzok és védák hangszeres megelevenítése, énekes-táncos elbeszélésének eszközeként ismeretes például az anklung.
Anyaga, készítése, használata nagyrészt Indonéziához kötődik., de megtalálható Balin és a környező szigetek, sziget-csoportok népzenéje eszközeként Madurán, Sumátrán, Kalimantán, vagy Malajzia földjén.
Az ütőhangszerek között az idiophon család tagja, amiknél a hangszer teste adja a hangot. Bambuszból készül. Két, néha három bambusz hangkeltő testből áll, melyek szintén bambuszból készült keretre vannak felszerelve. A bambusznádat közvetlenül a csomó alatt vágják el, hogy egyik végén zárt csőszerű forma jöjjön létre, majd a másik végét úgy alakítják ki, hogy az félkör keresztmetszetű, nyelvszerű nyúlványt alkosson. Ezen a nyúlványon a rezgési csomópont helyén lyukat fúrnak, itt függesztik fel a keretre úgy, hogy bizonyos határok között szabadon lenghessen. A másik, alsó végén két kis nyúlvány van kiképezve, amik a keret alapjául szolgáló bambusznád darab belsejébe lógnak, rázáskor ezek koccanásai szólaltatják meg. A hangkeltő nádtestek hosszában deformációs hullámok jönnek létre, hasonlóan a xilofonhoz, hangjukat a nád üregének rezonanciája erősíti fel. Behangoláskor fontos, hogy a két hang, a nádhang és az üreghang minél pontosabban egybeessen. A két különálló hangtestet egymáshoz képest oktáv hangközbe hangolják, hogy minél zengőbb hangot adjon.
Egy angklung csak egyetlen zenei hang kiadására képes, tehát például egy ötfokú dallam megszólaltatásához 5-6 megfelelően behangolt angklungra van szükség. Értelemszerűen ugyanennyi ember kell, mindenki egy-egy hangszerrel, s a játékosok a megfelelő pillanatban a megfelelő hangot szólaltatják meg rövid, rántásszerű mozdulattal, vagy hosszabb, tremolószerű rázással.
Az angklung-zenekar (gamelán angklung) hagyományosan ötfokú szlendro hangsort használ, de újabban a nyugati zene igényeinek megfelelően diatonikus hangszer-sorozatok is készülnek.
A szlendro ötfokú zenei hangsor, az indonéziai gamelán zene sajátos ötfokú hangsora, a pelog mellett. Ebben az ötfokúságban egyetlen skálafok sem felel meg a nyugati zene diatonikus rendjének, vagyis az oktávon kívül egyik sem felel meg az általunk ismeret quint, quart, terc, szekund hangmagasságának! Így a szlendro skálán a második fok (barang) értéke a kisterc között van; a harmadik fok (gulu) értéke jól hallhatóan alacsonyabb, mint akár a tiszta vagy a temperált kvart; a negyedik fok (dada) értéke számottevően magasabb, mint a tiszta vagy temperált kvint; míg az ötödik fok (lima) értéke csaknem félúton van a nagy szext és a kis szeptim között.
Ez csak elvi séma, mert gyakorta a szlendro hangközei kis mértékben eltérően hangoltak, az egyes hangszeres csoportok is másként – másként szólnak. Társulhatnak hozzá más hangszerek, például az úgynevezett púpos gongok, amik kempul, kenong, ketuk, kebbek néven ismeretesek.
Állnak, ülnek kis hangszerüket rázva-ütve és éneklik vékony fejhangon istendicsőítő éneküket Bali szigetén, távol a jelentől. Könnyekkel a szemükben hívják az Istent, hogy segítsen „végigmondani” hallgatóságuknak, hogyan lejtette az intim rasza-táncot a bambuszerdő közepén Krsna Rádhikájával, ahol senki sem közelíthette meg Őket.
65/2016
Váray László
