Ex tripode – pseudo-Plutarchos: Párhuzamos ön-életrajzok

„Légy tiszta, mint a víz, légy fényes, mint a tűz! Légy békés, mint a föld, légy erős mint a szél!”

A tripusz hajdanán a jövendölés háromlábú varázsállványa volt például Delphoiban, innen hangzott fel az orákulum, az életet igazgató tanács. Plutarkhosz az ókorban a neves római személyiségeket görög kiválóságokkal állította párba. Főművétől, a Párhuzamos életrajzok-tól Nietzsche még azt remélte, hogy száz Plutarkhoszon nevelkedett ember örökre elhallgattatja a tizenkilencedik század közepének egész lármás álműveltségét.

De ki ez a pseudo-Plutarchos, és mi a Párhuzamos ön-életrajzok? Nos, a szerző mindig mi magunk vagyunk, és a téma is mindig mi magunk vagyunk: a történet velünk kezdődik és velünk is ér véget. Életünk során írjuk meg lélekversünk befejező sorait, ezzel válik teljessé az adott strófa. A különböző hagyományok önreflexióval, önismerettel kapcsolatos nézetei lehetnek támpontjai saját épülésünknek.

A tripuszról (ex tripode) felhangzó szózat így szólít: Önmagadtól – jómagadig! És remélhetőleg száz pseudo-Plutarchoson nevelkedett, önmagával teljesen tisztában lévő ember képes volna elhallgattatni korunk quasi-önismereti zsivajgását. Mert az önismeret a tényleges spirituális fejlődés metafizikai feladata.

1. A) A delphoi életszabályok

Az ókori görög bölcselet egyik különös vívmánya az a néhány szentencia, amit delphoi elvek néven foglalhatunk össze. Hajdanán a pompás Apollón-templom bejárata fölött díszlett az egyik legfontosabb és legismertebb filozófiai aforizma: Ismerd meg önmagad!  Emellett azonban jó néhány további szentencia is ismeretes, az alábbiakban ezeket vesszük sorra. A delphoi szentenciák az ember morális fejlődését szolgálják. Ugyan találunk bennük messzibbre, magasabbra mutató utalásokat, a tanítások fókusza mégis erkölcsi.

• Ismerd meg önmagadat!

Hogyan lehetséges ez? Az ősi indiai bölcsesség szerint mindenki magából indul ki, ez a tulajdonképpeni viszonyítási alapunk. Ennek ellenére az ember kevéssé tudatos önmaga kiléte felől. Abszolút értéken szinte lehetetlen önmagunk megismerése, az ember csak viszonyrendszerben képzelhető el.

Az emberi önazonosságnak különböző rétegei ismeretesek. Szervezetünket szerves kapcsolat fűzi az anyagi kozmoszhoz: a világegyetem leggyakrabban előforduló nehézféme a vas, amely ott kering az ember vérében, s amely a tudatosságot közvetíti. Mondhatjuk, csillagpor kering az ereinkben. Ráadásul testünk háromnegyed részben víz, amely a planétánkhoz köt bennünket. Organikus lényként az élővilág tagjai vagyunk, ahová biológiai faj, család, nemzetség szinten is tartozunk. Magas fokú értelemmel bírván az emberiség részei vagyunk, ami egyben közösségi hovatartozást is jelent. A kontinens, a nemzet, a régió, a környezet, törzsi és családi hovatartozásunk is fontos. A makrokozmikus háttér mellett mikrokozmikus determináltságunk szövete a genetikánk, ez határozza meg nemi és személyes identitásunkat, s ezen keresztül befolyásolja társadalmi helyzetünket is. Azonban e testi-fiziológiai determináltságon túl létezik egy végső, spirituális identitásunk is, az átman-mivoltunk. Valójában ez a végső, örök és változatlan entitás ölti magára az éppen aktuális formát, amely születések hosszú során folyton változik. Fiziológiai szervezetünk nem más, mint testet öltött gondolat. A Brhadáranjaka-upanisad szerint: „vágyból áll az ember, amilyen a vágya, olyan az akarata, amilyen az akarata, olyan a cselekedete, s amilyen cselekedetet végez, oda jut majd el.” (4.4.5.)

Az embert fizikai teste biológiai lényként, mentális teste érzelmi lényként, spirituális teste pedig lelki lényként határozza meg. Az önismerethez tehát szükséges a kozmikus identitás felismerése, a psziché működésének ismerete, valamint a végső, isteni forrás ismerete.

Az önismeret lehetetlen Isten ismerete nélkül, és hozzátehetjük, hiteles önismeret nélkül sem érthető meg Isten. E keleti bölcseleti tételt támasztja alá Euzébiusz egyházatya: „Egy indus bölcselő fölkereste Szókratészt, a par excellence filozófust Athénben, s megkérdezte, mi a filozófiájának lényege? Szókratész azt válaszolta, hogy az emberi lét problémáit tanulmányozza, mire az indus bölcs elnevette magát, mondván, az isteni dolgok vizsgálata nélkül lehetetlen megérteni az emberi dolgokat.”

Az ember genetikai térképét képesek zenévé átkódolni. Mintha testünk mikrokozmosza együtt zengene a kozmikus szférák zenéjével. Lelki mivoltunk spirituális „genetikájának” ismerete talán az isteni éneket visszahangozza…

• Semmit sem túlságosan!

Első pillantásra felhívás ez az arany középút követésére, ami azonban semmiképpen sem középszerűség. A középút arany arány, akárcsak a természetet és az ember testét is jellemző aranymetszés, amely a csigaház vagy a fenyőtoboz spiráljában, Bartók zenéjében, vagy az ember arcának, kezének arányaiban is felfedezhető.

Aszketikus gyakorlatai végeztével Buddha egy zenetanár instrukcióját hallotta meg véletlenül: „Ha laza a húr, hamisan szól, ha túlfeszíted, elpattan.” Az arany középút egyensúlyt jelent, a szélsőségek közötti biztonságot. A közép nem a legjobb, de nem is a legrosszabb, ugyanakkor nem egy unalmas átlag. A legtöbb ember az átlagosnál kicsit többre tartja magát, például az átlagosnál kicsit jobb sofőrnek érzi magát. Pedig nem lehet mindenki jobb az átlagnál. Ez a mérsékelt önbizalom-többlet tudatalatti túlélési stratégiaként működik bennünk, úgy látszik szükséges a világi lét küzdelmeinek túléléséhez.

Az ember ontológiai helyzetét is ez a középút jellemzi: már nem démon és még nem angyal, hanem a kettő között valahol félúton jár. Az emberi élet feladata a testi szükségletek és a lelki eszmények közötti harmónia meglelése.

Alaposabban megvizsgálva a tételt azonban rejtett üzenetet találunk. Az anyagi világot három erő – a tömeg, az energia és a fény – együtthatása alkotja. A három guna, kötelék erkölcsi értelmezése tömeg = tudatlanság, energia = szenvedély, fény = jóság. Ennek fényében a semmi a tudatlanság tagadó, semmis jellege, a túlságosan pedig a szenvedély hevessége. Ha tehát a szenvedély és a tudatlanság kölcsönösen kiiktatja egymást, akkor marad a fény természetű jóság minősége, vagyis a tiltó szabály inkább felhívás a jóság gyakorlására!

• Légy ura lelkednek!

A lelki fejlődés első követelménye az önfegyelem. Az emberben lakozó vadállat megszelídítése előtt fölösleges finomabb, tisztább eszményekről beszélni. A lelki gyakorlatok révén kell megtisztulni a nemkívánatos hátráltató tényezőktől, akkor jobban megfogan a tanítás. Egyesek úgy vélik, a szent üzenet hallgatása semmiféle előzetes követelménytől nem függ, mégis azt mondhatjuk, a gyakorlat azt igazolja, hogy megbízhatóbb a haladás, ha egyértelmű erkölcsi követelményekhez igazodik az ember. A jóga első lépcsői is az erkölcsi tiltásokat és ajánlásokat fogalmazzák meg. Másutt úgy fogalmaznak, az embernek a lelki fejlődése érdekében birtokba kell vennie tudatos önvalóját (értsd: lelkének urává kell válnia), majd e fegyelmezett önvalót Isten szolgálatába kell állítania.

Látszólag két szereplőről van szó: a lélekről és annak uráról. Amíg a „lélek” inkább az ember pszichés rendszerét, érzésvilágát és mentális énjét jelenti, addig érdemesebb az intelligencia kontrolljaként értelmezni a felhívást. De ha a lélek az igazi önvaló, az örökkévaló lélekszikra, akkor valójában nem lehet különválasztani a lelket és annak urát, hiszen az ember valójában maga a lélek. Ekkor helyesebb a szavak sorrendjének megfordításával, de értelmük pontosításával értelmeznünk a felhívást, miszerint a lélek legyen az ember életének ura. Magyarán: Gondoskodj saját lelki üdvödről, jól felfogott érdekedről!

• Kerüld az igazságtalanságot!

Defenzív felhívás, amely nem az igazságosság pozitív gyakorlására szólít fel, hanem ellentettjének elkerülésére. Ráadásul nem azonnali beszüntetést, elállást követel, hanem türelmesebb, passzívabb módon int. Ez tehát nem a harcos erkölcsbajnokok offenzívája, hanem a tökéletességre törekvők defenzív elkerülési technikája. Mindemellett a felhívásnak van aktív és visszaható vonatkozása is: az igazságtalanság akkor is elkerülendő, ha elkövetői vagy éppen elszenvedői volnánk.

Az igazságtalanság ugyanakkor igaztalanság, sőt bizonyos értelemben valótlanság is. Nem elegendő a hamisság vagy a hazugság elkerülése, de a valótlanságot, vagyis az illúzió okozta káprázatot is kerülni kell. Ezért szól a fohász: A valótlanból vezess a valóságosba!

Tudnivaló, hogy a káprázatnak is van bizonyos valósága, hiszen létezik. Akkor hogyan kerülhető el a valótlanság, vagy a káprázat? Magasabb tudati szintre kell emelkedni. Így kerülhető el mindaz, ami nem üti meg a valós valóság mércéjét. Az első hallásra defenzív intés tehát valójában a magasabb tudatsík elérésére ösztönöz, nem csupán valaminek – itt az igazságtalanságnak – a tagadására.

• Igazul tanúskodj!

Ez a szentencia három szinten értendő. Jogi szempontból az igazság, a tények melletti elkötelezettségről szól, ez az elemi értelmezése. Erkölcsi szinten pozitív, aktív felhívást fogalmaz meg a megelőző szentencia defenzív, elkerülő viselkedésével szemben. A tevőleges kiállás az igazság mellett a valóság mérlegelésén alapul: mi van, mi létezik, és mi valótlan, azaz nem létező? Az igazságról tanúskodni tehát nem csupán igazmondást, vagy a tényekhez való ragaszkodást jelenti, hanem a hiteles élet magasztos feladatát is: tehát az ember cselekedeteinek a metafizikai identitásáról, és így a magasabb valóságról kell bizonyságot tennie. Spirituális szinten ez az intés felhívás a szemlélődő életmódra és a kontemplatív szemléletmód gyakorlására. A tapasztalás világában az ember kétféle úton-módon tehet szert felismerésekre: a kísérletes módszer segítségével kilép a világba, kiteszi magát az impulzusoknak, és saját bőrén tapasztalja meg a világ élményszerűségét. A kontemplatív módszert alkalmazva nem a világban forog, hanem kevésbé aktív, sőt, visszavonult életet él, és inkább megfigyeli mások életét, vagy elmélkedik az adott téma, élethelyzet fölött. Megkockáztatjuk, bármely módszert alkalmazva ugyanolyan intenzitású felismerésekre juthat az ember. A kontemplatív alapállás metafizikai követelményének azonban csak akkor tehet hitelesen eleget az ember, ha meggyökerezett a magasabb tudatállapotban, intenzív belső lelki ízeket tapasztal, s a megfigyelt jelenségek iránti vágy már kikopott belőle. Ez az introspektív, elmélkedő, töprengő világlátás a gyakorlati tapasztalás alternatívája. De milyen nehéz szemlélődés! Pusztán csöndben maradni is rettenetes feladat sokak számára. Ilyenkor az ember egyedül marad gondolataival, mentális reflexióival, és ez a szembesülés sokszor igen kellemetlen. De a visszásságokat legyőzve eljuthatunk arra a felismerésre, hogy a lelki önvaló a tanú, szubjektív-humán értelemben, amikor mi szemlélődünk, és objektív-divinikus értelemben, amikor bennünket szemlélnek. Isten szeme mindent lát…

• Keresd a hírt!

Könnyen félreérthető felhívás. Keleten a hírnév iránti becsvágyat az öszvérvizelethez hasonlatos hitványságnak tekintik. Akkor bizonyára nem ilyen hírről van itt szó, még kevésbé korunk bulvár híreiről, amik roppant torzan, csak a negatívumok alapján mutatják be a világot. Amennyiben hírt keresnénk, leginkább az örömhírt, a jó hírt (evangelion) kell keresni, ami arról biztosít bennünket, hogy az Abszolút Igazság, amit keresünk, igenis létezik.

A Keresd a hírt! tehát nem kommunikációs feladat, és a helyes értelmezéshez elengedhetetlen a kulturális kontextus ismerete. A sztoikus filozófiában például a hír, az ember jó hírének egyedüli forrása az erény. Az erényes életvitelből származó jó hír az egyetlen olyan eszmény, amiért élni érdemes, s nem a megbecsülésből fakadó jóérzés miatt, hanem pusztán az erény követése, a megfelelés miatt. Valójában tehát nem a hír kereséséről, hanem a hír forrásának, eredetének kereséséről van szó. Egészséges erkölcsi értékrend szerinti közegben az erény teszi híressé az embert, az erkölcstelenség pedig hírhedtté. A szentencia tehát az erényes életvitel gyakorlására és az egészséges morális érzék kibontakoztatására hív fel. Önmagunkban és mások viselkedésében is ezt kell keresnünk. Ezzel megfelelünk a gyakorlás követelményének, de nem elegendő bizonyos erkölcsi tételek eszményítése, hanem azok társaságát is ajánlatos keresni, akik erkölcsi alapon híresek. A dob hangját lehetetlen megfogni, de ha megfogtuk a dobost, a hangját is megragadtuk. Vagyis a jó társaság megválasztására is felhív a szentencia.

• Dicsérd az erényt!

Ha már megleltük az erényes viselkedésből fakadó hírt, hát dicsérjük annak forrását! Az erény a legfőbb eszmény, ez az a mögöttes elv, ami mindent mozgat, éltet és elevenen tart. A felhívás egyértelmű, aligha szorul magyarázatra. Az erény nemcsak tiszteletre méltó eszmény és követendő zsinórmérték. Az erény dicsőítésével tápláljuk is azt. Arra a kérdésre, hogy vajon az emberek miért viselkednek helytelenül, Platón azt válaszolta, bizonyára azért, mert senki nem mondta el nekik, mi a helyes viselkedés. Ha megismernék a helyes normákat, bizonyára követnék is azokat. Mondhatnánk, Platón álmodozó idealista volt, és a jelen korban az emberek legföljebb saját „erényeiket” hajlandó dicsérni. Mások erényeinek dicsérete azonban lelki vonás.

• Cselekedj igazságosan!

Az igazság morális alapelv, a valós-ság azonban egzisztenciális princípium, a kettő feltételezi egymást. A való egyben igaz is. Az igazság mindig győz (szatjam éva dzsájaté) ez India nemzeti jelmondata. És minden, ami az igazság körül forog, erőt ad. Ezért mondhatjuk: az erény a követendő.

Eszményeiről ismerhető meg az ember, s tetteink követik ideáljainkat. Ha gondolatban, szóban és cselekedetben igazságosak vagyunk, az nagyfokú erkölcsi erőt eredményez. Az igazság iránti feltétlen elköteleződés megtisztítja az embert, az erkölcsi tisztaságból pedig erő fakad – megkérdőjelezhetetlen, kikezdhetetlen és romolhatatlan erő.

Itt tehát nem világi-emberi igazságosztásról van szó, nem sehová sem tartozó semleges békebírókra van szükség, hanem az Igazság mellett elkötelezett, hiteles életvitelre.

• Szeresd barátaidat!

Epikurosz Alapelvei közt szerepel: „XXVII. Mindazon javak közül, amelyeket a bölcsesség szerez a teljes élet boldogsága számára, a legeslegnagyobb a barátság birtoklása.

XXVIII. Ugyanaz a felismerés, mely bátorságot adott nekünk afelől, hogy semmiféle félelmetes dolog nem tart örökké, sőt, még sokáig sem, – látta be azt is, hogy az élet határok közé szorított bajai közepette is a legtökéletesebb biztosíték: a barátság.”

Kétféle ember van, egyikük szerint az emberi élet legkimagaslóbb tapasztalása a barátság érzése, másikuk szerint ez a szerelem. Úgy mondják, a férfiember könnyen feledi szerelmét, de sohasem a barátját, míg a nő könnyen feledi barátait, de sohasem a szerelmét. Nem vagyunk egyformák, a barát – mint második énünk – azonban szeretetre való. Előbb vizsgálódj, aztán szeress – ez a barátság, s nem megfordítva: gondolkodás nélkül belevetni magunkat egy kapcsolatba, majd idő múltán kijózanodva hibát keresni. Igaz, a hamis barát olyan mint az árnyék – csak akkor van velünk, ha süt a Nap…

A barátságok alakulása megmutatja, kik vagyunk és hol tartunk. A legtöbb esetben önző a barátságunk, azt vizsgáljuk, nekünk mire van szükségünk, milyen támogatásra, miféle osztozásra vágyunk. Pedig az igazi baráti viszony nem számítgató, hanem alkalom a szeretet gyakorlására, a szeretet-energia kifejezésére. A barátságot a szeretet táplálja, és a barátság erősíti a szeretetünket.

• Védekezz ellenségeid ellen!

Régen rossz, ha az embernek ellenségei vannak, de talán ismerős az új keletű német mondás: ha van egy magyar barátod, nincs szükséged ellenségre… Ahhoz azonban, hogy ellenségek legyenek, két fél szükséges. Az nem elegendő, ha valaki ellenségesen viselkedik velünk, vagy mi lépünk föl valakivel szemben ellenségesen. A másik félnek el kell fogadnia ezt a feszült viszonyt, s ha nem teszi, valójában nem beszélhetünk ellenségességről. Az ősi bölcseletek is két feltételt szabnak: kedvelj mindenkit, s mindenki kedvelni fog téged is. Úgy látszik azonban, annyira eltorzult a világ, hogy ma már annak is akad ellensége, aki egyébként valóban kedvel mindenkit.

Védekezni szabad. A védekezés nem offenzíva, hanem passzív, defenzív metódus, spirituális dzsiu-dzsicu. A támadás erejét visszairányítva lehet leszerelni az ellenfelet. Az önvédelemhez mindenkinek joga van. A lelkiség egyik definíciója az elhatárolódás az ostobaságtól, ez is defenzív technika.

A gyakorlatban rengeteg ellenséges helyzet adódik. Jó kezdet, ha még támadóinkkal szemben sem válunk ellenségeikké, ne legyünk senki ellenségei. Amíg jó barátot és ellenséget látunk, a kettősségek világában élünk. A kettősségektől, ellentétpároktól el kell jutni az egyenlő látásmódig, ahol megszűnik az efféle polaritás. A sors törvényszerűségeinek ismeretében, illetve léleklátóként nem ellenséget vagy barátot látunk, hanem életutunk szükségszerű szereplőit.

• Gyűlöld a gőgöt!

Az összes eddigi és a további felhívások is udvariasan, simulékonyan fogalmaznak, itt azonban egy nagyon erős kifejezés szerepel: a gyűlölet. Ez felkiáltójel: vigyázat, most fontos dolog következik. Nyilván itt sem e roppant negatív érzés, a gyűlölet ápolásáról és gyakorlásáról van szó, hanem egy rendkívül hátrányos viselkedés szigorú elutasításáról, a gőg elvetéséről.

A hangsúly tehát nem a gyűlöleten van, hanem a kevélységen. Ezt mindenképpen kerülni érdemes, mert sem a gyűlölet, sem a gőg nem transzformálható tulajdonság, mindkettő akadálya a tanulásnak.

A mennyek kapujának alázat a kulcsa. Ezért a szokatlanul éles felhívás: gyűlöld! És ez itt inkább morális alapállást jelent, semmint puszta érzelmi reakciót. Sőt, irtózat nélkül kell gyűlölni a gőgöt, vagyis nem érzelmi, hanem értelmi alapon elutasítani azt.

• Beszélj tisztességesen!

Igazságtételre gyűlt össze a sokadalom a fejedelem udvarában. A vitás eset eldöntése érdekében hallgatták meg a feleket, egy papot, egy lovagot, egy kereskedőt és egy csavargót. Az elöljáró felszólította a papot:

– Beszélj! – majd meghallgatták figyelmesen, amit mondott. Másodjára a lovag következett, akit így szólított az elöljáró:

– Beszélj igazat! – s a lovag előadta, amit tudott. Harmadjára a kereskedő következett:

– Hasznodra válik majd, ha igazat szólsz! – intette a bíró, míg végül a csavargót így szólította:

– Ha nem mondasz igazat, megjárod!

Eltöprengtek az emberek, maga az uralkodó is, és felszólította az elöljárót, magyarázza meg, miért szólította más és másféleképpen a tanúkat a bizonyságtételre.

– Egy pap az isten embere, aki mindig az isteni igazság szerint szól, mi több, bármit is mond, az hallgatóságában mindenkinek a hasznára válik. Őt csak fel kell kérni, szóljon, s csak figyelni kell, mit mond. A lovag harcias természet, s mivel a diplomáciában is járatos, ahol néha elrejtőzik az igazság, ezért őt fel kell szólítani, igazat mondjon! Csak emlékeztetni kell az erényre, s mint az igazság bajnoka, hűségesen számol be az eseményekről.

– Igaz, amit mondasz, de mi a helyzet a kereskedővel, s a csavargóval?

– Nos, a kereskedő legfőbb eszménye a nyereség, a haszon. A haszon érdekében hajlandó a füllentésre, de az igazmondásra is. Amennyiben abból származik haszna, hogy ha igazat mond, akkor megteszi, hiszen alapjában jólelkű ő, bár egy kis csalafintaság sem áll távol tőle. Míg a csavargó szinte kívül esik a köznép normáin, őt ezért fenyegetéssel lehet igazmondásra rábírni.

Eddig a történet. A fegyelmezett beszédű ember ragaszkodik az igazsághoz, kedvesen, másokat nem sértőn szól és a szent igazságokra hivatkozik. Te ki vagy? Szentéletű pap, harcias lovag, haszonelvű kereskedő vagy társadalmon kívüli csavargó?

• Könyörülj a segélykérőkön!

Ősi törvény a szegények megsegítése. Ha van ennivalód, s melletted szűkölködik valaki, vagy ha rendelkezel tudással, s nem osztod meg másokkal, tiéd a felelősség.

E felhívás tartalmazza azt a fontos mozzanatot, amit oly sokan felednek: a felkérést. Hányan akarnak azokon segíteni, akik ezt nem kérik, és oly módon, ahogyan ők gondolják. Segíteni alapvetően azon lehet és kell, aki azt kéri. Nem szükséges folyamatosan túlterhelnünk magunkat mások gondjával-bajával, különösen akkor, ha erre nincs külön felhatalmazásunk, de ha kérik, aktiválhatjuk a segítő elvet. A rendelkezésre állás azt jelenti: veled és érted bármilyen segítségre hajlandó vagyok, helyetted azonban semmit sem teszek.

Ám a nagy lelkek túlléphetnek ezen a korlátozáson, s a segítségnyújtás alapelvét mindenkire kiterjeszthetik. Látható vagy láthatatlan módon gondoskodnak a rászorulókról, akkor is, ha azok nem kérik.

De mi a könyörület? Beinsa Douno bolgár tanítómester azt mondotta: „A tanítvány sose adjon pénzt segítségképpen. Találjon inkább valamilyen munkát a rászoruló ember számára, s egy leva helyett fizessen neki négy levát. Ez teszi szabaddá a szükségben lévő embert, mert munkájával segített magán.”

Győztes helyzetben is könyörületesnek kell lenni. Még ha győztél is, és akár meg is kell büntetned legyőzött ellenfeledet, ne vedd el a kenyerét. Ha így teszel, vészhelyzetbe hozod a másikat, s ilyenkor az emberek váratlan módon, kiszámíthatatlanul cselekszenek. A győzelmed ne legyen ellenfeled teljes megsemmisítése. A megadás gondoskodást vált ki.

• Valósítsd meg célodat!

Az intelligencia azt jelenti, hogy elérjük céljainkat. Nem a célok sokaságát kell megvalósítani, hanem a végső célt, ami mindenek fölött áll. Ha boldogságra vágysz, inkább céloknak szenteld az életedet, semmint embereknek vagy tárgyaknak. A legfőbb boldogság pedig a legmagasztosabb vágy beteljesüléséből, lelked hazatalálásából fakad majd. De ehhez pusztán a szavak nem elegendőek. Ha létezik terv, az megvalósítható. Ám már Seneca megmondta, annak a hajónak, amelyik nem tudja, mely kikötőbe tart, egyik szél sem kedvező.

De nem vagyunk egyformák, van, aki remek ötleteket ad, de csapnivaló a kivitelezésben, más remek végrehajtó, de egy gondolata sincs. Segítőként két emberi tulajdonság meglétét és egymáshoz viszonyított arányait kell figyelembe venni: a serénységet és az okosságot.

A lusta és ostoba embert vezetőként és végrehajtóként is kerülni érdemes. Vezetőnek az okos és serény sem igazán alkalmas, mert előbb-utóbb saját céljaival hozakodik elő. A serény, de kicsit butácska remek végrehajtó, míg a lusta de okos ember remek konzulens.

Azt is vizsgálni érdemes, hogyan segíthet az ember másokat céljaik elérésében, anélkül, hogy saját céljai kárt szenvednének. Légy király, azaz segíts másokon, és hagyd, hogy rajtad szellemi példaképed, tanítód segítsen.

• Légy ura asszonyodnak!

Felhívásunk egyértelmű, de mi történik, ha egy nő próbálja megszívlelni e tanácsot? A lelki úton egy nő előtt rendkívül dicsőséges feladat áll: papnőként, királynőként vagy istennőként kell élnie. Ha ez nem sikerül, akkor könnyen boszorkány vagy sárkány válik belőle. Ezt az esendő nőiséget pedig minden asszonynak uralnia kell. Az asszonynak is a jó tulajdonságait kell ápolnia és gyarapítania, s uralnia gyöngeségeit. Mindenkiben ott az ellentett nemű része, a férfiban is ott a nő, s a nőben is ott a férfi.

Ha a nő „ura lett asszonyának”, akkor elérte a női lét tetőpontját, s teljes mértékben, magas nívón birtokolja és sugározza a női erényeket. De ki lehet ura egy királynénak vagy egy istennőnek? Csak egy király, vagy egy istenség. Ha egy férfi ura akar lenni asszonyának, előbb királlyá, vagy istenséggé kell válnia, kis univerzumának, azaz családjának gondoskodó uralkodójává. Nem despotájává, hanem szolgáló, gondoskodó urává, mert hiszen királynő nélkül nincs király és nincs birodalom sem. Uralás helyett szolgálat – ez mindkét félre igaz.

Nagy kérdés, ki az erősebb, a férfi vagy a nő, a király vagy a királynő? Keleten eldöntötték ezt a kérdést: a nő az erősebb. És ez nem pusztán a nemek biológiája, a túlélés és fennmaradás záloga, hanem az ontológiai helyzet tükröződése. Minden nő sakti, azaz energia természetű lény, a transzcendens női princípium csillogó tükröződése.

A klasszikus Indiában Siva és Párvatí az egyik ideális isteni pár. Az áldásos Siva Párvatí nélkül csak holt tetem (sava), vagyis a férfi számára a női energia az élet záloga. És ekkor már nem a férfi/nő közti társas viszonyról van szó, hanem a férfi és női erők magasabb, kozmikus szintéziséről. Az energiát pedig akkor lehet uralni, ha az ember kapcsolatban áll az energia forrásával.

• Senkit ne nézz le!

Ikertestvére e felhívás a Gyűlöld a gőgöt! tételnek. Milyen jó volna, ha ez az intés fölösleges volna! A világi mérték szerint ugyan vannak különbségek ember és ember között, de a lélek szintjén mindenki egyformán nagyszerű. Ezért a léleklátó ember spirituális alapon képes megbecsülni mindent és mindenkit.

Általában két hibába esik az ember: túlbecsüli saját jó tulajdonságait és nem hajlandó megbocsátani mások gyöngéit. A beteges önigazolás sokszor mások esendőségéből, nehézségeiből építkezik, erősebbnek érezzük magunkat, ha másokat gyengének látunk. Pedig ha felsőbbrendűnek tekintjük magunkat, nehéz barátságosnak lenni.

Hajdanán az erényes Judhisthira és a harcias Durjódhana feladatot kapott a bölcsektől. Judhisthirnak magánál hitványabb embert kellett keresnie, Durjódhannak magánál kiválóbbat. Elindult a két ifjú, s mikor visszaértek, a bölcsek nekik szegezték a kérdést, sikerrel járt-e küldetésük. Durjódhan kikelt magából:

– Nem sikerült, amivel megbíztatok! Akivel csak találkoztam – az egyik gyönge, a másik hitvány, a harmadik lusta – nem találtam nálamnál kiválóbbat, sajnálom!

Yudhisthira is bánatosan szólt:

– Én sem jártam sikerrel. Amerre csak megfordultam, mindenütt kiváló emberekkel találkoztam, az egyik szerényebb, a másik bölcsebb, a harmadik igazságosabb, mint bárki más. Sajnálom, én nem találtam magamnál hitványabb embert.

Mindketten csalódottan tértek vissza, de más más okból.

Péter háromszor megtagadta Jézust, mégis ő lett az egyház alapköve. Aki maga is hibázott, elnézőbb, megértőbb mások gyöngéi iránt. A hibákat, hiányosságokat valószínűleg el kell fogadnunk másokban és önmagunkban is, de nem kötelező egyetérteni velük!

• Tiszteld a felsőbbséget!

Sokan gondolják, a hierarchia rossz. Pedig a kompetenciakülönbség felismerése a finomabb intelligencia része, és ez tiszta, egészséges hierarchikus viszonyt eredményez. A férfi archetípusok is hierarchikus rendben sorakoznak. A csúcson a mágus áll, alább a király, majd a lovag, végül a bolond vagy szerelmes, aki lehet egy alacsonyabb emelet legfelsőbb fokon álló mágusa. A rendszer beágyazódó elemei a király és a harcos, mert mind a mágus, mind a szerelmes rendszertagadó, de legalább is kívül esik a rendszer hatókörén. A mágus felülről szabadul a rendszerből, a szerelmes alulról bújik ki belőle.

Alapelvünk legyen az, hogy mindenkivel szemben az őt és helyzetét megillető tisztelettel viseltetünk. Ebből hiba nem származhat. Aki pedig nálunk többet tud, azzal szemben természetesen alázatos, tisztelettudó helyzetet veszünk fel, ez a tanulás alapfeltétele. A nagy lelkek nyomdokait követve aztán meglelhetjük az utat a lelki birodalomba.

Idővel fel kell kutatnunk minden rendszerek legfőbb tekintélyét, a végső autoritást. Nem a világi, hanem az isteni hierarchia csúcsán álló személyt. Ehhez persze el kell fogadnunk, hogy ilyen hierarchia egyáltalán létezik. A végső tekintély pedig Isten, az Abszolútum. Ha sikerül a legfőbb tekintélyt megörvendeztetni, annak mindenki élvezi az áldásait. Ha elégedett a király, boldog a birodalom. „Locsold a gyökereket, és felvirul az egész fa.”

1. B) Beszélgetek a lelkemmel

Szent Bonaventura (1221−1274) Szent Ferenc közvetlen tanítványa, Aquinói Szent Tamás kortársa volt. 1248-55 között Párizsban tanít, majd a minorita ferencesek fő elöljárójának választják, később albanói érsek, majd bíboros. Írásaiból a rajongó istenszeretet sugárzik, titulusa szeráfi doktor. Szentnapja július 14.

Beszélgetek a lelkemmel (Soliloquium De Quatuor Mentalibus Exercitiis) című párbeszédes értekezése érdekes betekintés a középkor misztikus ihletettségébe.

(Szent Bonaventura Misztikus művei. Szent István Társulat, Budapest, 1991.)

Első Fejezet

A lelkigyakorlatban a Lélek a szemlélődés sugarát befelé fordítja, hogy lássa, milyennek alkotta a természet, hová süllyesztette a bűn, és hogyan formálta újjá a kegyelem

1. §.
2. A Lélek kérdése:

Áhítatosan segítségül hívtam az isteni fölséget, alázatosan megkérleltem az örök Bölcsességet; és könnyes fohászkodásokkal esdekeltem a magasságbeli kegyes jóságához, ennélfogva elnyertem a kegyelmet, hogy a hosszúságról, szélességről, magasságról és mélységről lelki gyakorlatot végezzek. Most azt mondd meg, milyen sorrendben fogjak az elmélkedéshez, ha a helyes irány elvesztése miatt nem akarom elvesztegetni a gyakorlat érdemét? „A cselekvés rendjének nem tudása – mondja Szent Ambrus – az érdemek teljességét is megzavarja.” Később pedig így folytatja: „Ne képzeljük, hogy tökéletesen tisztában vagyunk tennivalónkkal, mikor csak a feladatot ismerjük, de nem tudjuk, hogyan fogjunk hozzá.”

2. A Belső ember:

Azt kövesd lelkem, amit Szent Bernát tanácsolt Jenő pápának: „Vizsgálódásaid önmagad megismerésével kezdődjenek, mert félő, hogyha magadat elhanyagolod, más felé is hiába nyúlsz. Sokan vannak ugyanis, akik bár sokat tudnak, de önmagukról mit sem tudnak; míg másokon van szemük, önmagukról megfeledkeznek. Istent a külvilágban keresve saját lelkükkel nem törődnek, pedig ott lakik az Isten. Tehát a külvilágból bensőmbe fordulok, a mélységből a magasságokba emelkedem, hogy megismerhessem: honnan jövök, hová megyek, honnan eredtem, és mi vagyok. Ilyenformán a magam megismerése rávezet Isten megismerésére is.” „Az önismeret a bölcseletnek nagyon jelentős fejezete” – mondja Aranyszájú Szent János. Szent Ambrus pedig így folytatja: „Ismerd meg mit érsz, vizsgáld meg magadat minden nap, és figyeld meg, mi szállja meg lelkedet, a képzelet szárnyain, és mi hagyja el szívedet beszéd formájában.”

„Vizsgáld meg tehát magadat minden nap. Tartsd számon pontosan, mennyit haladtál előre, mennyit hátra. Milyen szokásaid vannak, milyen az érzületed, mennyi a hasonlatosság, illetve az eltérés közötted és az Isten között, mennyit közeledtél hozzá, illetve mennyit távolodtál tőle?

Sohase feledd el, hogy sokkal dicséretesebb, méltóbb és üdvösebb, ha önismeretre teszel szert, mintha ezzel nem törődve a csillagok pályáját, a növények gyógyító erejét, az emberi test szerkezetét, vagy az állatok természetét tanulmányozod, s ismersz  minden földi és égi teremtményt.

Szállj tehát magadba, ha nem is állandóan, legalább időnként, kormányozd érzéseidet, irányítsd cselekedeteidet, és javítsd meg lépteidet.” Fogadd meg a szentek tanácsát, és irányítsd tekintetedet Kelet felé, vagyis szemléld a magad állapotát. Fontold meg alaposan, hogy milyen méltósággal ruházta föl természetedet az isteni Művész, milyen gonoszul csúfította azt el a magad bűnös akarata, és végül milyen bőkezűséggel épített újjá ismételten a jóságos Isten kegyelme.

1. C) Csalódások elkerülése végett…

Hogy vizsgálódásunk teljesebb legyen, a klasszikus kor és a kereszténység mellett a Távol-Kelet szemléletét, önismereti rendszereit is megidézzük. Az ember önreflexiója, identitásának kutatása kedves téma az indiai kinyilatkoztatások szinte minden műfajában. Az identitás kérdésére adott válaszok sokrétűek: a materialista Csárvaka-rendszer a világi élvezetekben jelöli meg a lét értelmét, és semmiféle túlvilági gondolatot – karma, örök élet – nem enged meg. A másik véglet az örök isteni princípium, Brahman tévedésének, s így valójában semmisnek, illuzórikusnak tekinti az egyéni létet. A kettő között helyezkednek el az egyéni lét anyagi és spirituális dimenzióját pozitíve elismerő iskolák, köztük a bhakti-védánta, melynek egyik alapműve a Bhagavad-gítá, az Isteni ének. Ennek 16. fejezete kétféle emberről beszél, az isteni és a démoni jellemekkel rendelkezőkről.

Majd a szent hagyományhoz tartozó Visnu-bhágavatából idézünk, amely egy hierarchikus rendszerben helyezi el az emberek egymás iránt tanúsított viszonyait. A felsőbbséggel szemben az emberek saját vérmérsékletük, és a világot mozgató három nagy erő – a tömeg vagy tudatlanság, az energia vagy szenvedély és a fény vagy jóság – befolyása szerint más és másféleképpen viselkednek. Anyagi szinten a legtöbb ember lefelé tipor, fölfelé hízeleg. Akit a tömeg, inercia, tudatlanság motivál, jobbára gondot okoz elöljárójának, az energikus sokszor irigye lesz, a fény és jóság vezérelte pedig nagyra becsüli.

Három módon viszonyulhatunk embertársainkhoz, mint feljebbvalóhoz, azonos szinten állóhoz és mint utánunk következőkhöz. Krsna szép példáját mutatta a helyes viszonyulásnak. Amikor idősebbekkel, feljebbvalóival találkozott, maghajolt előttük, és tisztelete jeléül megérintette a lábukat. Az azonos szinten állókkal fesztelenül, barátságosan bánt, míg a nála fiatalabbakat áldásában részesítette.

Végezetül egy sajátságos hasonlatsort idézünk a dzsain hagyományból. Áruld el miként viszonyulsz a gyümölcsfához, megmondom ki vagy! – lehetne a hasonlatsor mottója.

• Bhagavad-gítá

(1) A magasztos úr szólott:

– Rettenthetetlenség, a tudat teljes megtisztítása, megszilárdulás az isteni tudás jógájában, adományozás, önfegyelem és áldozatosság, önképzés, vezeklés, egyszerűség, …

(2) … erőszaknélküliség, őszinteség, mentesség a dühtől, lemondás, békesség, jóindulat, könyörület az élőlények iránt, mentesség a kapzsiságtól, kedvesség, szerénység, állhatatosság, …

(3) … hősiesség, türelem, elszántság, tisztaság, a rosszindulat hiánya, önteltség hiánya, [ezek a tulajdonságok] az isteni tökéletességre született emberéi, Bhárata.

(4) Csalás, büszkeség, önteltség, düh, durvaság és tudatlanság, (ezek) a démoni sikerre született emberéi, Pártha.

(5) Úgy az isteni tökéletesség a szabadulásért, a démoni a kötöttségért (van, így) tekintett. Ne aggódj, te isteni tökéletességre születtél, Pándava!

• Visnu-bhágavata

Az emberek kétfélék lehetnek: végletesek, akik a szeretet és gyűlölet kettősségeiben vergődnek, illetve az arany középúton járók. Ezen túlmenően a szeretetteljes és jóságos, önzetlen és lemondó ember tisztelettudó s alázatos felebarátja iránt jóindulatot tanúsít, ha az nála alacsonyabb rangú, barátságot tanúsít, ha egyenrangúak és alázatot tanúsít, ha az a följebbvalója. Büszke embertársa iránt alázatot tanúsít, ha nála alacsonyabb rangú, barátságot, ha egyenrangú, és sajnálkozik, ha nálánál magasabb rendű ember viselkedik így. Dühös vagy rosszkedvű embertársa iránt szeretetet tanúsít, ha magánál alacsonyabb rangú, nyájasságot, ha egyenrangú, és együttérzést, ha nálánál magasabb rangú.

A gyűlölködő, tudatlanságtól fertőzött és önző ember, aki érzékeinek rabja eltérően viselkedik, ha vele szemben mások szeretetet és félelmet tanúsítanak. Ha egy nálánál alacsonyabb rendű embertársa viszonyul hozzá így, ő megvetően viselkedik, ha egy vele egyenrangú mutat szeretetet vagy félelmet, dühös lesz, míg félelmet és gyanakvást táplál, ha egy nálánál alacsonyabb rangú embertársa szeretetet és félelmet érez iránta.

A szeretet és a gyűlölet által egyaránt jellemzett ember, aki egyszer lemondó, másszor az élvezetek rabja, büszkeséget és megvetést tanúsít a nála alacsonyabb rangú embertársa iránt, ha az félelmet és bizalmatlanságot mutat iránta. Szeretetet és dühöt tanúsít a vele egyenrangú embertársa iránt, ha az szeretettel vagy dühösen viselkedik vele, míg félelmet, gyűlöletet és rosszindulatot tanúsít, ha nála magasabb rendű, de büszke, megvető és basáskodó emberrel találkozik.

• Dzsain emberismeret

A régi hagyomány gyönyörű példabeszédekben tanítja az embert. Ilyen a dzsain tradíció parabolája is, amely az embernek a mangófához fűződő viszonyában, viselkedésében ragadja meg az egyén jellemét. Tetteiben jó és rossz érzelmek (lésják) vezérlik az embert, amik más és más színekben tükröződnek. Mi is mondjuk: sárga az irigységtől, vagy haragjában elvörösödik. Az emberi kvalitás lépcsőit a gonoszság-jóság skálán a feketétől a fehérig terjedő színekkel festi a hasonlatsor.

• A legaljasabb ember minden értéket kíméletlenül pusztító, állhatatos embergyűlölő. Ahhoz hasonló, aki a gyümölcs reményében gyökerestül csavarja ki a mangófát; színe fekete.
• A következő a kapzsi és arcátlan, aki olykor türelmesen megfontolt. Ő ahhoz az emberhez fogható, aki meghagyja a tuskót, de kivágja a törzset; színe sötétkék.
• Az irigy a harmadik, aki nem képes különbségtételre, de pusztító hajlama csillapultabb. Olyan ő, akár a vándor, ki fölöslegesen letöri az ágakat, de tőle még a fa életben marad; színe a szürke.
• A továbbiak az erény és tisztulás útját járják, bennük több a jó, mint az ártás. A jóságos, de gondatlan ember olyan, akár a felelőtlen vándor, ki a gallyakat letörve jut a gyümölcshöz; színe sárga, tüzes.
• A türelmes és béketűrő, nem árt senkinek, csak a gyümölcsöt szedi le, de nem bántja a fát; színe vörös.
• Végül a tisztaság, együttérzés, teljes egyenlőség szintjén álló ember nem okoz fájdalmat senkinek. Az üdvösség felé tartó útján jár, és nincs rajta anyagi szenny. Olyan ő, akár a békés, szerény és elégedett vándor, aki csak a hullott gyümölcsöt szedi fel és köszönetet mond a fának; színe fehér.

„Légy tiszta, mint a víz, légy fényes, mint a tűz! Légy békés, mint a föld, légy erős mint a szél!” – ki tudja, milyen időmélységben rótták e sorokat? Kultúrák közötti közvetítés révén fennmaradt ókori idézet? Kolostori magányban megfogalmazódott lélek-szárnyalás? Távol-keleti bölcsesség az örök időkre hangolva? Vagy olyan természeti hasonlatsor, amely minden égtájon, minden időkben, minden körülmények közt vonatkozhat bármelyikünkre? Netán korunk pragmatikus életbölcsessége és felhívása? Lehet bármelyik és egyik sem…

De hát mi az ember, vízpára? Vagy tűzcsepp? Földgöröngy vagy fuvallat? Költői a gondolatsor, és bármely hasonlat igaz az emberre. Természetes kötés illeszt minket a mindenség kelméjébe, amibe a létezés kereszt- és vetülékfonalai szövik bele az egyéni sors lehetőségeinek mintázatát. Ez a mintázat rajzolja ki az ember mindenkori, pillanatnyi karakterét, valamint az örök természetét, az eszményit. A földi létbe került s fizikai testbe zárt lélek őseredeti sajátságai a víztisztaság, a tűzfény, a földbéke és a szélerő, de hamis és torz, fékevesztett élethelyzetében a vízpára özönvíz lesz, a szikra cseppje tűzvész, a békességes föld rengeni kezd, s a szellő tomboló szélviharrá válik. Szélsőséges vészhelyzetté fajulhat a rejtőző lehetőség, és kihasználatlanul marad az esély a tökéletesedésre.

61/2014
Napkelet Munkaközösség