Utazásom a világ közepére – Olümposz, Parnasszosz, Omphalosz

Indulás Görögföldre – esős, felhőbe burkolózó, ködös nap – elhaladunk az Olümposz mellett – valóban elképzelhető, hogy az istenek itt laknak. Fenséges látvány, de a látvány tetejét lecsípik a felhők. Ahogy haladunk tovább, különös fényhatásoknak vagyunk kitéve: a felhők közül kikandikál a Nap, de homályosan, alig néha kap erőre. Felhőfoszlányok úsznak körös-körül, és mikor napközelbe kerülnek, különös, halovány szivárványhártyákat formálnak. Mintha a buddhisták szivárványteste valósulna meg – a Nap ölt transzcendens formát. A halovány, körkörös szivárványfoltok lassan elfoszlanak, és a hegyek felé kanyarodva hosszas szerpentin utakat járunk be. Olajfaligetek mindenfelé, szőlőskertekkel és fügefákkal tarkítva – igazi mediterrán hangulatok. A hegyek közt megnőnek a távlatok, messzibbre látni, noha nehéz és sok időbe telik az előrejutás. Tekervényes fordulók után végre közeledünk, már nem az isteneknek otthont adó Olümposz mellett járunk, hanem a művészeteket oltalmazó Parnasszoszra kapaszkodunk. A táblák jelzik: Delphoi vagy Delfi, az ős kultuszhely, ahol előbb a földmindenség istenasszonyát imádták dionüszoszi mámorban, majd később megérkezett Apolló a delfinjeivel és felülírta a korábbi kultuszt…

Ε Ξ Ο Δ Ο Σ

Exodos – kijárat, az autópálya szükségszerű szakkifejezése mitikus távlatokat nyer, ahogyan a nyílegyenes sztrádáról a hegyek közt meggondoltan és nagy távlatokat megnyitón kanyargó útra térünk. A kijárat nemcsak a világi forgatagból vezet ki, hanem a szférák közti átjáró is egyben. A középpont a mindenség peremét érinti… Igen, ez a világ egyik közepe, ha nem a legigazibb. Legalábbis az ókori görögség, de a „barbárok” számára is ez a hely volt a sokfelé szétszórt népeket egybefonó kulturális és kultikus kapocs, az a közös nevező, ami az egyébként nehezen egyetértő, sőt érdekkülönbségük miatt sokszor egymás ellen forduló városrendeket és birodalmakat egybefonta. A Napnak mindenki örömest hódolt, s a jövendőt mindenki egyként kíváncsian fürkészte…

„A nap a Parnasszusról fújja le fényét és sarkaiból

kifordítja a világ közepét. Castalia frissen

csordul a turisták ajkaira, és harmatvíz-árús nevet

a forrásnál két fogadalmi szoborral,

melyek penésztől nyirkosak.”

(Salvatore Quasimodo: Delphi. Képes Géza fordítása)

Delphoi a világ közepe. Itt van az omphalosz, a görögök szerint a világ köldöke. A városka kihalt, alig néhány ember lézeng. Lehet ez a kései időnek tulajdonítható? A helybéliek már nyugodnak, vagy még nem elevenedtek meg délutáni sziesztájukból, az idegenek meg még meg sem érkeztek? A városka egyetlen főútján érkezünk egy kereszteződéshez – innen már csak néhány lépésnyire van szállásunk. Fedriades a szállás neve, s kiderül, ez az a hegyvonulat, amelynek lábainál az Apollón templom-együttes áll. A Phaidriadesz- vagy Ragyogó-hegy két orma magasodik a közelben: a Vörös-kő (Rhodini), amely majd háromszáz méter magas színfalat emel a romok mögé, és a Lángoló-szirt (Phlembukosz). A szurdokban kanyarog a Pleisztosz-folyócska. Itt találjuk majd meg a nevezetes forrást, amelyhez számos legenda kötődik: az Apollón szerelme elől a vízbe menekvő nimfáról kapta nevét, a zarándokok testet-lelket tisztító fürdővize, Apollón és a múzsák kedves tartózkodási helye.

Három szobát kínálnak – 104, 105 és 106 – én a középsőt választom, s amint feljutunk a kellemes benyomást keltő szálló második szintjére, kiderül, ez a szoba épp szemben fekszik a 108-as szobával. Ez jó jel. Kár, hogy a kozmikus arányszámról nevezett 108-as szoba nem a tengerre néz, hanem a hátsó frontra, de a számok összekeveredése miatt messze kárpótol a kilátás: a meredek lejtőn elvesznek a házak, mélyen a tengerpartig szakad az alacsony hegy, alant a krisszai síkságon olajfaliget szőkezöld foltjai világlanak, a parton kisváros nyújtózik, az öböl túlpartján pedig lélegzetelállító hegyláncok. Itt minden együtt áll a tökéletes egyensúlyhoz – kényelem, tenger, hegység, alföld, város és vidék, őstörténelem és modern elhelyezés…

Az Epikurosz étterembe megyünk át vacsorázni – zsúfolt a sok embertől és hangos, nyüzsgő hely. Ráadásul nem főznek valami jól, de az étterem jelmondata bizonyára Epikurosztól származik: minden öröm forrása a finom ételektől teli has…

Este későn térek nyugovóra, s elhatározzuk, másnap bejárjuk a világ közepét…

Kövek a múzeumban

Böjti napra ébredünk – és kell is a testnek a pihenő. Reggel csak iszunk egy teát, s némi joghurtot eszünk (ez itt nagyon sűrű, tömény eledel), aztán gyalogosan indulunk a régészeti térséghez. Némi habozás után leljük meg a bejáratot a múzeumba. Az épület modern, vonalas-tömbös szerkezetű, egyszerű külsejű és funkcionálisan megfelelő. Belül tágas csarnok, előtér, majd több kiállító terem sorakozik egymás után, kellemes átjárókkal egybefonva. Az első teremben kisebb tárgyak, bronzöntvények, fölajánlási és fogadalmi figurák találhatók: állat- és emberalakok, fegyvertöredékek, cserepek is. Áll itt egy hatalmas üst, amit hajdanán a triposzra helyeztek.

Beljebb lépve pajzsok láthatók – nem is annyira a harciasság jelképeiként, mint inkább a szakrális védelem jeleiként. Körkörös, kovácsolt fémlemezek, domborított középpel, vagy berakásos motívumokkal. Impozáns méretek – a termeket a feltárt romterületről való objektumokkal szerelték föl, frízek, szobrok, leletek, reliefek sorakoznak a falakon és a falak mentén. Jobb felé haladva impozáns oszlop tetején egy szfinx ül, kinyújtott mellső lábaira támaszkodva szárnyai az ég felé kunkorodnak. Később megtudjuk, nem csupán a titkokat őrzi, hanem a gonosz erőket is kivédi. Naxos felajánlása volt a ion oszlop, amelynek tetején a szfinx trónol, már kétezer ötszáz éve. Éberebb és persze kisebb a naxosi szfinx, mint sivatagi párja. Aki az egyiptomi sivatagban nem találkozhatott a szfinxszel, hát itt, a világ közepén láthatja őt is.

A következő teremben két ifjú szobra áll őrt, nem is a bejáratnál, hanem a terem közepén. Talán nem is őrállás ez, hanem várta, figyelem a jövő felé. Élő méretnél kissé nagyobbak az alakok, robusztus alkatukat kiemeli mezítelenségük. Frontálisan állnak, ökölbe szorított kezük a combjuk mellett, széles, izmos válluk keretezi felsőtestüket. Fürtös hajzatuk arcuk mellett előre hull, de fejük szinte primitív alkatot tükröz: széles orrtő, a szemek közt nagy a távolság, a homlok széles és lapos, fejük tömbszerű benyomást kelt. A brutálisan erős testalkat mellett az arckifejezés szinte ártatlan, rácsodálkozó, naiv. A benyomás mégis inkább impozáns, mint ijesztő, ijesztő csak annyiban, amennyiben a vigilt állóknak ijesztőnek kell lenniük.

Ők az argoszi ikrek. Krisztus előtt 580 táján Argosz városa küldte Delphoiba a legkorábbi monumentális fogadalmi ajándékokat, Kleobisz és Biton szobrait. Hérodotosz szerint boldog elmúlásban lehetett részük, amiért anyjukat, Héra papnőjét azzal szolgálták, hogy saját magukat fogva igába vontatták el egy ünnepségre anyjuk szekerét a negyvenöt stadion távolságban lévő szentélyhez. A boldog anya a lehető legjobb áldást kérte Héra istennőtől fiaira, akik a ceremóniákat követő lakoma után lepihentek a szentélyben, és soha többé nem ébredtek föl. Milyen különös áldás! A legtöbben világi ajándékokért fohászkodnak, és szeretnék meghatározni, miféle áldás szálljon reájuk…

Arrébb a feltárt épületek timpanonjainak alakjai sorakoznak egymás mellett: töredékes testek, héroszok, istenek és emberek, férfiak és nők, néhol fej nélkül, máskor test nélkül, olykor csak egy ruharedő jelzi a néhai embert, másutt csak egy pata a valamikori állatot. Jóllehet ezek a töredékek az enyészetről tanúskodnak, mégis a létezésről mesélnek.

Kecses alakok a megvilágított tárlókban – lehelet hajfonatú hajadonfej finom fehér márványba faragva, fején üstöt tartó nőalak bronzba öntve, mint füstölőszer égetésre használatos kultikus tárgy, és megannyi objektum, amik a múlt mindennapjairól tanúskodnak. És persze Apollón – egy gyönyörű tál közepén, amint trónján italáldozatot mutat be. A tál két füle nincs egy vonalban az alakkal, ettől még izgalmasabb a mozzanat. A trónus is gyönyörű, aminél már csak az istenalak finom megformálása bájosabb. Előkelő erő, magabiztosság, nyugalom és fenség sugárzik az ifjú istenről, akinek keze ügyében ott van lantja, előtte egy fekete varjú, jobb kezéből pedig a földre önti italáldozatát. Fürtös haját koszorú fogja össze, s a kép egy csodásan finom fehér árnyalatú mezőben, körcsíkkal keretezve világlik elő. Hihetetlen elegáns megmunkálás, csoda a tál alakja, pompás a figura megformálása, mestermű a javából. Az ifjú mosolyog – az örökkévalóság látomása okozza boldogságát, s az, hogy örök mozzanatot gyakorol – örökkévaló áldoz az örökkévalóknak…

Fehér kerámiából való külix, egy delphoi sírlelet. Ismeretlen athéni vázafestő mester munkája. Apolló fehér háttéren mirtill-koszorúsan foglal helyet az oroszlánmancs lábú ülőalkalmatosságon. Testét bal vállán átvetett fehér peplosz és vörös himation fedi. Baljának ujjai lírájának húrjait érintik, míg jobbjával libációt mutat be, köldök-phialéból bort locsol a földre. Kr.e. 480-470 óta, vagyis kétezer ötszáz éve önti italáldozatait mosolyogva a földre – s két és fél évezrede bámulják őt az irigy emberszemek…

A következő teremben római szobrok, az ifjú Antinoosz, Bithüniából, Hadrianus császárnak – nos igen, valószínűleg a fiúkedvese. Antinoosz alig lépett az ifjúkorba, mikor belefulladt a Nílus vizébe. Úgy mondják, önfeláldozása vezette a hullámsírba, mert hite szerint saját élete árán meghosszabbíthatta patrónusa életét. Hérosszá vált, s a császár parancsára a birodalom keleti felében sok helyütt imádat tárgya lett. A kultikus szobrokat különleges olajjal kezelték, ennek a Delphoiban föllelt szobornak is mai napig eleven fényű a felszíne, a bőre. Dús hajában még látszanak a furatok, amikbe bronz babérkoszorúját illesztették. Az ember-hérosz szobrát térdben törötten, de remek állapotban lelték meg, megformálása merengő, talán saját végezete, s a megsemmisülés felé tartó történelmi idők miatt.

Mellette egy katona büsztje, aki fáradtan, szinte megtörten néz a világba – mi a győzelem ára?? A feltevések szerint Titusz Quintusz Flaminiusz római ezredes és consul a Kr.e. II. század elejéről néz vissza ránk, dermedten, az örökkévalóságra készülődve. Ha valóban ő az, akkor híres ember volt, ő szabadította fel a görögöket a makedón hódoltságból – de hogy mi jött ezután, azt hadd fedje a történelmi jóindulat homálya. A fej oldalról szemlélve komolyabb, innen nézve jobban megfelel a fura megnevezésnek: a melankolikus római… Szemből szájának furcsa állása a meglepő, egyenes vágású szájnyílás, finom ajkak, a szokásos üresen tekintő szemek – mindez valami furcsa várakozást, enyhe megvetést is tükröz. Arcát orcájára simuló finom szakáll keretezi, szép férfi lehetett. S hogy harcosnak milyen volt? Azt csak áldozatai tudnák megmondani – de hiába várunk válaszra.

A terem oldalán állnak azok az embermagas szobrok, melyek egyike a filozófus – vékony haj, hajlott hát, kérdő tekintet – portré ez a javából, nem pedig egy merev archetípus megmintázása. Homloka boltozatos, koponyája kerekded, szemei mélyen ülnek. Szakálla, bajsza a bölcs ember szinte szükséges kellékei. Érett korban van, komoly, tekintélyes ember, ezért is tekintik a filozófusnak, bár valószínűbb, hogy egy előkelő Delphoi-béli idősebb ember, vagy akár templomi pap. Saruba fogott lába szilárdan, mégis kényelmesen áll a talajon, vállát s mellkasát szabadon hagyja ruházata. Tekintete követi jobb karja lendületét s kissé előre lépő jobb lábát, mintha vitapartnerének, vagy a hallgatóságának magyarázna. Reménybeli filozófus ő, még inkább aszkéta, bizonyos életuntsággal és a tudás terheivel megrakodottan…

Aztán a várva várt objektum, amiről annyit hallottam, de amiről oly keveset beszélnek – az omphalosz köve. Jóval nagyobb, mint amilyennek képzeltem, kúpos alakzat, rajta hálószerű, átlósan futó domború faragás. A kúpos, körkörös test egyik oldalán – ha egy kúpnak egyáltalán lehet egyik vagy másik oldaláról beszélni – egy lyuk, egyelőre értelmezhetetlen nyílás…

A feltevések szerint az omphalosz egy oszloptorony tetején állhatott. Az oszlop tövénél csodás levélalakzatok kacskaringózva nyújtóznak, magasán pedig nőalakok mintha táncolnának egy szent triposz lábai alkotta pavilonban. Az oszlopot a triposz koronázza, annak ölén pedig ott nyugszik az omphalosz, a világ köldöke. A kezdetekkor Zeusz két sas indított útnak a világ két szegletéből, hogy leljék meg a mindenség közepét. A két királymadár Delphoinál találkozott, többek között ezért is ez a világ közepe. S ne feledjük, itt földre szállt az isten, Apollón maga alapította a szentélyt, ahol aztán őt imádták.

Az ókori görögök szerint Zeusz két sast (vagy hollót) bocsátott útjára a Föld két ellentétes széléről, hogy keressék meg a föld középpontját, a „világ köldökét”. A két madár útja végeztével a Parnasszosz déli lábánál található Delphoiban egy tojás alakú kövön pihent meg. Ennek a pontnak a jelzésére használták az omphalosz követ, a „köldök követ.” Más változat szerint az ellentétes irányba induló, de azonos sebességgel szárnyaló sasok égi találkozásakor Zeusz egy követ hajított a le az égből, kíváncsian, hol ér földet. Ez a menny-kő jelölte aztán a világ köldökét a Parnasszus oldalán. A Földközi-tengert övező területeken számos ilyen jelzőkő létezett, minden városnak, minden szent helynek megvolt a saját „köldöke”.

Epimenidész, a hét görög bölcs egyike nem hitte az omphalosz legendáját, és maga kért jóslatot Apollóntól. A választ ő maga szedte versbe: „Nincs köldök a tenger közepén, de a föld közepén sem / ám ha van is, csak az isten látja, de senki halandó.”

Végül az utolsó teremben a kocsihajtó híres bronzszobra található. Egyedül áll a teremben, kezében a szélben lengedező – vagy az évezredektől összekuszált – bronzgyeplő szárai meredeznek. A falon lendületes vonásokkal van felvázolva a kocsi, a lovak, maga a hajtó és az ifjú segédje is, aki zablájánál fogva vezeti az egyik szélső lovat. És a szemek – a kocsihajtó szemei! Eredeti formájában került elő ez az alak, aki merev tartásban, szinte dermedt tekintettel néz a világba. Győztesen halad körbe az arénában, rendezett, hosszú ruhája nem árulkodik erőfeszítésről, arcán nyoma sincs verejtéknek. Öröklétbe dermedt emelkedettséggel halad a mozdulatlanságban is az embermagas bronzkolosszus. Polüzalosz fogadalmi szobra ez, aki a szicíliai Gela türannoszaként tengette napjait, Krisztus előtt 478 táján, s nem munkájáról, hanem a kocsihajtót mintázó szoborról vált ismertté.

Kövek a szabadban

A kiállításnak vége – de a tanulságos tárlatnak még nincs. Ahogy az évezredes kövek otthonából kilépünk a napfényre, a lejtős lépcsősor hívogat, s szinte önkéntelenül a falat burkoló kőlapok felé mozdul a kezem. Szeretném hinni, hogy a kőlapok a nap melegétől csengenek, de nem, ahogy csontos ujjam koppan a köveken, úgy más és más hangok szólalnak meg, vékonyabb, vastagabb, mélyebb és ércesebb, zengőbb és tompább hangok. A mellettem haladók egyike azt mondja – xilofon, pedig ez nem fa kolompjáték, hanem lithophon, kő harangjáték. A lépcsőkön lefelé lépdelve szólalnak meg kezem alatt a kőlapok, s vissza is fordulok, hogy ismételjek – bennem olyan sikert aratott a kőszimfónia. Aztán a fák árnyékában haladunk, és itt egy szintén kőből való szarkofágra leszek figyelmes. Fedele törött. Belsejében kőgolyó. Bár a halálra készítették, kikandikál belőle az élet. Győzött az elevenség, feltörte a halott a nehéz kőfedelet, hogy kiszabadulhasson a mindenkit hívogató és türelmesen váró elmúlás öleléséből. Az, hogy a szarkofág mellett álló kő kútkávában víz csillog, tán az élet vize, ezek után természetesnek tűnik – de hogy az élet idilli győzelme ne legyen oly elegáns, a megcsillanó vízben szemét éktelenkedik. Milyen élet ez?

Az árnyas fák mégis inkább az elevenséget hirdetik, s a szirten kanyargó utat övező kőfal pilléreibe zászlórudakat tűztek. Nemzetek zászlai, lengésük a szél fuvalmát követi kényszerűen, de zászlóruhájuk a szabadságról is árulkodik. A lengés elevenség, a mozgás erőt gerjeszt. És talán tovasugározzák a zászlók ezt az erőt azoknak a nemzeteknek, amelyek színeit hordozzák. Magyar is van köztük.

Aztán némi séta után végre elérkezünk a nevezetes Apollón szentélyhez. Nem is puszta szentély ez, hanem valóságos szent városka – a domboldalra felvezető allé, oszlopcsarnokok, romjaiban is pompás paloták, kincseskamrák, maga a templom hatalmas alaptömbje, még följebb a színház lépcsőkaréja, s nem látható magasban a stadion – megannyi csoda a hegyoldal teraszain.

„A szent kerület kb. 180 méter hosszú, 130 méter széles, falaktól körülzárt területet foglalt el, mely három teraszosan egymás felett emelkedő részből áll. Bejárata a délnyugati sarokban van; ott veszi kezdetét a szentélyen északnyugati, majd hirtelen fordulással északkeleti irányban végigvezető szent út, ennek alsó részét kétoldalt a görög történelem nagy eseményeit megörökítő emlékművek díszítették, melyekből azonban már csak a talapzatok vannak meg. Azután a különböző görög államoktól emelt kincsesházak következnek, melyek közül a belőlük fennmaradt szobrászati maradványok miatt különösen a sikyoni, knidosi, siphnosi és athéni kincsesházak nevezetesek…”

Az ég kék, a tenger kék, a felhők fehérek, akár a hullámok taraja, az ember vére pedig vörös, már évezredek óta. A földi létnek vannak megváltoztathatatlan paraméterei. Összeköt ez a színkód bennünket a mindenséggel, a távoli földek és a még távolabbi korok emberével. Apollón kultusza hajdanán egyesítette az egymással versengő görög poliszokat, de még a hellén kultúrán kívül állók is ide jártak jövendölésekért. Hajdanán héroszok kora érvényesült a földi világban, ma lehet, a héroszok világában is a világi dekadencia uralkodik. Hanyatlástörténet az élet…

A napimádat csökevényes maradványa a tengerparti sütkérezés, éppúgy, mint ahogy a kalap a korona, a nagypapa karosszéke pedig a trónus domesztikált változata. De amikor az imádat-kultusz helyébe az élvezet és a kényelem kultusza lép, megjelennek a nem várt következmények: UV sugárzás és bőrrák, leégés és a tekintély elvesztése. Ugyan kinek kell egy pecsenyére pirult kisnyugdíjas alkirály?

A látogatók a szent helyen mintha metafizikai zsivajt keltenének, holott csak csicseregnek. Az egyik hölgy múzsai pózban feláll az egyik oszlopból megmaradt talapzatra, úgy fényképezteti magát. Sebaj, örvend az átminősülésnek, s talán őt is megcsapta az évezredek fuvallata.

Az első stáció a római oszlopcsarnok – nyilván ez készült utoljára. A félig megmaradt fülkékben, amik a hosszan elnyúló fal mellett sorakoznak, ott díszlenek a keresztek maradványai, faragásként, falfestményként, megannyi jel, a centrum, a megfeszíttetés és az élet fája emlékére.

A kövezett ösvény, a Szent Út lassan emelkedik, kúszik felfelé. A hadak útja és a csillagösvény egyszerre jut eszembe, pedig itt valószínűleg a papok és a zarándokok, a templomszolgák és a jóslatkérők járhattak, köztük olyanok, mint Plutarkhosz, aki Kr.u. 50-125 között élt, s egész meglepően hosszú időt töltött Delphoi papjaként, vagy Kroiszosz követei, akik a híres jövendölést kapták: „Átkelvén Halüszon ront Kroiszosz nagy birodalmat.” A Halüsz-folyam a lüd és a perzsa birodalom közt a határfolyó volt, s bár Kroiszosz azt gondolta, ha átkel a folyón, elleneit rontja le, ám ezzel saját országának végzetét okozta.

Dicső a múlt, évezredes neves személyiségek nyomán járhatok – de hiába lépdelek az ő nyomukban, attól még nem válok olyanná, mint ők voltak hajdanán… A formák és jelenségek ismétlése nem tesz senkit lényegileg olyanná, mint amit vagy akit ismétel. Ahhoz belső átváltozásra is szükség van. A metamorfózis, vagyis a morfológiai változás nem elegendő, fontosabb a transzszubsztanciáció, az átminősülés, a benső lényegi változás, ami persze mondhatnánk, lehetetlen, mert ha egy dolog benső lényegi tartalma változik meg, az már nem az, ami volt megelőzően, s ha hasonlóképpen egy ember benső lényege változna meg, azzal az adott ember egésze is megváltozna. De szerencsére az ember összetett jellege egyszerre ad lehetőséget a mélyreható változásra és a maradandóságra és változatlanságra. De adjunk igazat az ellenvetésnek, nem tényleges változásról beszélhetünk, hanem csak a mulandó vonások lehullásáról, a tünékeny vonásoktól történő mentesülésről, és a tényleges, lényegi benső természet felszínre kerüléséről, ami egyszersmind megelevenedést is jelent. Az ember egyénisége a mélyben rejlik, s nem a tudatalatti rejtekében, hanem a lényegi lét metafizikai mélységeiben, amik egyszersmind égi magasságokat is jelentenek. Ezzel szemben a személyiség efemer és felszínes és múlékony.  Ami megváltozhat, az nem állandó, ami elveszhet, az nem fontos, sőt, jobb, ha ma vész el, mert ez is egy lépés a maradandóság és az Igazság felé, ha mégoly fájdalmas is mulandó személyiség-énünk elvesztése. De Apollón templománál, Szibülla jós-gőzös sziklájánál ugyan mit veszíthetünk? Mit veszíthetek? Az elődök nyomdokainak követése márpedig fontos…

Nem a múlt, a jövendő!

Delphoi a jövendölések folytán vált a hellén világ ideológiai és politikai központjává az i.e. VII-VI. századra. Ez a poliszok kialakulásának ideje, valamint a perzsákkal vívott háborúk kora. A háborúkat és csatákat megelőzően, a gyarmatok alapításához, de a poliszok alkotmányainak kidolgozásához is jóváhagyással szolgált a jóshely.

Delphoi eredetileg Gaia földistennő szent helye volt, ő maga jövendölt itt. Gaia, az anyaföld megszemélyesítője ismerte a Föld mélye titkait, s jobbára a föld nyílásain, hasadékain keresztül nyilatkoztatta ki akaratát, véleményét. Delphoiban is ilyen hasadék szolgált a jövendölések forrásául. Diodorosz szicíliai szerző az i.e. I. századból úgy magyarázza, hogy egy Korétasz nevezetű pásztor is felismerte a hely jelentőségét, mert valahányszor a hegy egy hasadékához terelte jószágait, azok különösen viselkedtek, s mikor maga is közelebb ment, bódult állapotba kerülve megsejtette a jövendőt.

Később Apollón, a költészet, jövendölés és világosság szoláris istene lett a hely őre. Homérosz szerint maga Apollón alapította a jósda szent helyét, Aiszkhülosz békés átörökítésről, Euripidész pedig erőszakos foglalásról tudósít.

Steiger Kornél írja: „Többféleképpen ismerjük a delphoi sárkány történetét is. Homérosz szerint Héra fia, Tüphón volt az a fenevad, amely kezdetben elállta a jóshely bejáratát. Apollón megölte, s a sárkány rothadó tetemétől kapta nevét Püthó. Más forrásaink szerint Püthón volt a sárkány neve, s ezért nevezik … a jósnőt Püthiának.”

A Szent Út mentén nemcsak a fogadalmi ajándékok őrzésére szolgáló kincsesházak, vagy legalább romjaik állnak, hanem a természet alkotta szentély ős sziklái is, ahonnét az első jóslatok felhangzottak. Szibülla sziklájáról még talán maga a földistennő szólt.

És igen, a forduló után ott a rámpa, testünkben is emelkedve érjük el a hatalmas Apollón-templom szintjét. Úgy mondják, az első templom babérvessző fonatból készült, a másodikat méhek ragasztották össze viaszukkal tollpihékből – ezt Apollón kegyeltjeihez, a hüperboreoszokhoz vitte magával –, a harmadik pedig bronzból készült, oromzatán arany szobrokkal. A legendás valóság aztán hamar átminősül történelmi valósággá, hisz a negyedik templom köveit már sikerült feltárni. Ezt az épületet az i.e. VII. századra datálják, és Hérodotosz arról tudósít, hogy 548-547-ben leégett. A templomot aztán bőkezű athéni adományozók segítségével dór stílusban építették újjá.

„A szent kerület középső részét Apollonnak több ízben újraépített temploma foglalja el, oldalain 6, illetve 15 dór oszloptól szegélyezett (58 méter hosszú, 23 méter széles) peripteros, melynek előcsarnokát a hét bölcsnek tulajdonított jeles mondások (köztük a Gnothi sz’auton: Ismerd meg magad!) díszítették és melynek hajója megett egy kis teremben, az adytonban trónolt a jósló papnő, a Pythia.”

Mai napig lenyűgöző az összhatás: páratlan panoráma, monumentális oszlopok, remek építmények és a pazar természeti objektumok együttese. A támfalak hatalmas kőtömbjein vésett feliratok, köztük rabszolgák szabaduló levelei, ugyanis a település határán bejutó rabszolga szabaddá vált, ezt a tényt rótták a kövekre.

Mindenütt az eleven történelem, a megéledő múlt. A múlt és a jövő között a jelen a kapocs, és ha ismerem a jelent, akkor megismerhetem a múltam jövendőjét, ami a jelenem, és a jövendőm múltját is, ami szintén a jelenem. Létezik-e múlt? És még inkább: létezik-e jövendő? Nem csupán fikció mindkettő a jelen valóságához képest? Hátha a jövendölés várásával átfordul a múlt a jövőbe?

A hasadék fölött, melybe a Kassotis vize szakadt le, szokott ülni a jóslás alkalmával nagy aranyozott tri-poszon (háromlábason) a gőzpáráktól elkábult, hipnotikus állapotban lévő papnő, a Pythia, egy éltesebb, jobb családból való, feddhetetlen szűz, ki a jóslás napján először tisztulásoknak vetette magát alá s azután felékesítve a szentélybe ment, előbb a Kassotis vizéből ivott, az Apollonnak szentelt babérfáról leveleket rágcsált, hogy igazmondó legyen s azután a triposzra ülve, a kábító gőzöknek tette ki magát. A triposz előtt volt egy fehér hegyes kő, a földnek köldöke, mint hitték, a földnek középpontja. Mellette állott a profétész, ki a papnőnek a kérdéseket adta s feleleteit hexameterekbe szedte, de néha egyszerű prózában tudatta a jóshelyhez járulókkal. A papok a Pythia szavait rejtélyes, kétértelmű formába öltöztették.

Hérakleitosz erről így ír: „Az Úr, akié a jóshely Delphoiban, nem mond ki semmit, nem rejt el semmit, hanem jelez.” (Kerényi Károly fordítása). Ilyen jelzés az elhíresült felirat: Ismerd meg önmagad! (Gnóthi sze auton!), amit a hagyomány szerint a hét görög bölcs egyike – Kheilón, Biasz vagy Szolón – kapott válaszképpen arra a kérdésre, mi a legjobb az ember számára?

A nevezetes válasz a szentély falára került feliratként, bár nem egyedüli feliratként. Keletkezése ennél pontosabban nem ismert, de ezer szállal kötődik a filozófiai gondolkodáshoz. A mondást először Platón idézi (Kharmidész 164D), Hérakleitosz pedig a következőképpen értelmezte: „Minden embernek megadatott, hogy megismerje önmagát, azaz helyesen gondolkodjék.” (116. töredék).

Sokáig úgy gondoltam magam is, hogy ez a szentencia az Apollón-templom legfontosabb, sőt egyedüli üzenete, olyan felhívás, ami az ókortól fogva mozgósít, s ambivalens módon mottója a filozófiai ontológiának és a korunkban oly divatos önismereti tréningeknek egyaránt.

Ebből a tévedésemből Constantinos józanított ki, nem Nagy Constantin, hanem jelenkori alteregója, a delphoi műkereskedő. De erről majd később.

Élményfokozódás

A gigászi távlatok és a lenyűgöző időutazás emelkedettségéből józanított ki egy banális jelenet: a hangyák egy elhullott bogár tetemét vonszolták a bolyba. Szorgoskodásuk – ki tudja? – ezer évek óta egyformán űzi őket, s mindig akad tennivaló, mindig lesz saját súlycsoportjukat messzi meghaladó feladat. Hajdanán idegen követek és zarándokok rótták az emelkedő ösvényt, vagy a papi tisztséget betöltő Plutarkhosz kaptatott fölfelé, ma turisták kattogtatják fényképezőgépeiket, de a hangyák nem zavartatják magukat. Itt voltak Apollón személyes látogatásakor, itt vannak velünk is, és amikor a szirteken már nem kapaszkodik felfelé ember, a hangyák akkor is itt lesznek. Ők az igazi időutazók, parányiságukban legyőzik az évezredeket.

A templom fölötti teraszon a színház fantasztikus lépcsői emelkednek. Mondják, a színpadon meggyújtott gyufa sercenése fülsértően erős a nézőtér távoli pontjain is – ezt most nem volt alkalmunk kipróbálni. S ha tovább emelkedünk, jócskán tovább kell haladni, hogy elérjük a stadion bejáratát. A pazar épület lentről nem is látszik, a meredély itt már lankás fennsíkká szelídül, az árnyas fák közt vezet az ösvény. A 117 méter hosszú és 28 méter széles stadion az i.e. V. században létesült, a komplexum legmagasabb pontján. Ez is szerves része volt a négyévente megrendezett Püthia játékoknak, amelynek fontos eseménye volt a kocsiverseny.

Érdekes a sorrend: ha az ókori zarándok a hegygerinc felől érkezett, előbb a stadionhoz ért, vagyis a test művelésének, a versenyszellem ápolásának színhelyére. Ezután jutott a színház arénájába, ahol a szellem, a kultúra ápolása a feladat. Végül eme fizikai-szellemi hangolás után ereszkedhetett alá a szentélyhez, a spirituális élmények forrásáig. Tovább haladva lefelé a hódolat ajándékai és kincsesházai csak emlékeztették arra, hogy meghálálnia illendő a kapott áldást, választ és jövendölést.

Ahogy a hegyről lefelé jövet ismét keresztül haladunk a pazar romegyüttesen, egyre nagyobb bennem a várakozás. Azt már tudom, hogy az egész hellén világ egyik leggyakrabban ábrázolt, legtöbbet fényképezett objektuma felé tartunk, ez az Athéné Pronaia komplexum. Az úthajlat nyomán kibontakozik az öt jelentősebb épület, mellettük kisebb romok, alaprajzot kiadó falmaradványok. Ez az épületegyüttes ötlött annak idején elsőként az öböl felől érkező zarándokok szemébe. Legérdekesebb a Tholosz, a körkörös, oszlopok szegte épület, amit Vitruvius is megemlít nevezetes De Architectura című építészeti tanulmányában. A külső kolonnád húsz magas, karcsú oszlopából mára csupán három áll, ezeket is a huszadik század elején restaurálták. Varázsos látvány a – Babitscsal élve – tarka márvány-oszlopok sziluettje, amiket íves faragott kőgerenda fog össze tetejükön. A többi oszlop csak töredékekben sorakozik. Körkörös sokaságuk tört őrállóknak tűnik, mintha derékba tört s darabokra hasadt embertörzsek lennének. Az épület funkciója nem ismert, feltételezik, hogy a föld istennőjének kultuszhelye lehetett, akit elsőként imádtak itt. Ha e feltételezés igaz, akkor a helyszínek tengerszint feletti magassági tagolása még jelentőségteljesebbé válik. Ha „lentről”, a tenger, vagy a kényelmes szárazföldi utak felől közelít a vándor, vagyis a földi élet realitásai felől, akkor az egész szentélykomplexumba az anyaistennő, a földanya, a női princípium vezeti be, elsőként itt kell lerónia tiszteletét. Utána emelkedhet a magasabban fekvő férfi isten, Apollón szentélye magasába. Ha pedig az előbb említett sorrendet vesszük, vagyis a zarándok a Parnasszosz hegygerince felől érkezik, akkor útjának végső állomás az istennő kultuszhelye. Ez is a férfi és női princípiumok szerves összefonódásáról árulkodik.

Itt végre megpihenünk. Fárasztó az évezredeket keresztül szelni. Göcsörtös ágú olajfa árnyában hűsölünk. Egy kőre ülök – hány évszázada hever itt? A szellő a távoli ligetek illatát sodorja, és a lombok közt évezredek zizzennek.

Este felé a városka boltjai közt zárás előtt lelem meg Constantin üzletét. A szokásos turista igényeket kielégítő csecsebecsék mellett mintha más is volna ebben a boltban. Türelmesen válogatok, Constantin néha odaszól: Ez az eredeti darab hű kópiája! vagy Magának jó árban megszámítom! De amikor látja, hogy ilyesmivel nem ér célt, megváltozik. Ahogy egy érdekes plakettet emelek le az egyik polcról, odalép, és bizalmasan mondja: Látom, maga tudja, mit keres! A legjobb darabot választotta ki!

A plakett több görög fölirata közül kiolvasom az egyiket: Gnoti sz’ auton – Ismerd meg önmagad! De vajon mit jelent a többi felirat? És mi ez a különös stilizált jel középütt? Constantin siet a segítségemre:

– Metron ariszton – azt jelenti, Legjobb a mérték(letesség)! Méden agan pedig: Semmit sem túlsággal!

– Rendben, de mi ez az érdekes jel? Láttam a múzeum egyik pajzsán is…

– Igen, a templomi szentély előcsarnokának falán az ókori szerzők szerint ezek a sorok szerepeltek, valamint a jel, a titokzatos E…

– De ez nem egy egyszerű görög E betű! – vetem közbe.

– Látom, maga nem közönséges turista. Igen, tudja, ahhoz hogy valaki igazán görög lehessen, előbb ortodox kereszténynek kell lennie, aztán meg másodjára, az Epszilon társaság tagja kell, hogy legyen…

– Epszilon társaság? Mondana még erről valamit?

– Magának megszámítom jó áron, ez az eredeti hű kópiája! – mondja kettős mantráját Constantin egy betévedt vásárlónak, mielőtt tovább folytatnánk beszélgetésünket. – Én nem sokat tudok erről, de a professzor, akitől magam is tanultam, ő igen, ő mindent tud. Annyit azonban én is elmondhatok, hogy az Epszilon társaság amolyan félig titkos szervezet, amely a régi bölcselők tanításáig nyúlik vissza…

– No és a politika, a hatalom, a befolyás? – kérdezem, kissé értetlenül.

– Nem, politikusoknak nincs közvetlen kapcsolata az Epszilon társasággal. Ne gondoljon valamiféle összeesküvés elméletre. Inkább szellemi közösség ez, ami talán az ókorig is visszanyúlik, és sok tagja van, nagyon sok…

Gondolkodom. Annyit én is tudok, hogy a szervezet tagjai nem azonosítják magukat, s ha valami kiszivárogna tevékenységükről, vagy egyáltalán az Epszilon társaság létével kapcsolatban, próbálják elütni a kérdést, mintha semmi sem létezne. Constantin azonban nem ilyen, ő mond is valamit, meg nem is, úgy mutatja magát, mintha épp csak valamit tudna, de érződik, ennél tájékozottabb.

Végül az epszilon-plakettet, egy kötelező omphalosz másolatot és még néhány tárgyat választok bő kínálatából, megegyezünk a rekvizitumok árában, és elbúcsúzunk Constantintól. Nem egyszerű vásárlóként és árusként, hanem a közös titkok tudóinak cinkos összekacsintásával és a szellem erejébe vetett bizalom barátságával.

Delphoi utolsó jóslata

A hosszú kort megsínylette Delphoi. Számos krízist, támadást és veszélyt élt túl a jóshely, tekintélye egyre hanyatlott, de többször követte föllendülés a dekadenciát. Krisztus előtt a hetedik században már nemzeti emlékhely, a legtöbbször áradnak ide a pazar ajándékok, máskor beolvasztják a kincsesházak aranyát egy-egy hadjárat fedezésére. Nero megrabolja a kincseket, majd Hadrianus alatt, a 120-as évek táján kisebb föllendülés következik. A II. századból való Pauszaniász beszámolója Delphoi szentélyéről, és ekkor működött itt vagy harminc éven át, egészen haláláig (95-125 között) a chairóneiai Plutarkhosz, Delphoi főpapja, akinek szoborportrét állítottak tisztelgésül.

A kereszténység terjedésével együtt végképp hanyatlásnak indult a szentély, míg kétszáz évvel Plutarkhosz működése után a hivatalos államvallás megváltozása miatt föladták a régi kultuszt. A kövek, a szobrok, épületek és műalkotások enyészetnek indultak. Nagy Constantin (301-337) például új fővárosa, Konstantinápoly, a későbbi Bizánc, a mai Isztambul ékesítése végett magával vitte az egyik legérdekesebb fogadalmi ajándékot. A görög történelem egyik meghatározó eseményén, a plataiai csatában zsákmányolt fegyverek tizedét beolvasztották, s ebből készítettek egy pazar emlékművet – három egymásba fonódó bronz kígyó alkotta azt a majd tíz méteres oszlopot, amelyre a perzsák elleni háborúban részt vevő városállamok neveit vésték. A kígyók fejei közt arany üst ékeskedett. A kígyó-oszlop maradványa ma Isztambulban a Hippodrom területén áll két obeliszk mellett.

Julianus apostata (i.sz. 361-363), a keresztény szellemben nevelkedő, de az antik hagyományok visszaállítását pártoló császár Delphoi régi dicsőségét is szerette volna visszaadni. Néki szól az a pszeudo-orákulum, amit keresztény szerzők jegyeztek föl:

„Mondd meg a császárnak, a remek épület leomlott már,

Apollónak nincs már temploma, sem prófétai babérfája,

Sem csevegő forrása – a beszédes vizek elhallgattak.”

Theodosius császár aztán 392-ben betiltotta a pogány kultuszokat, így a Delphoi szentély is veszít jelentőségéből, elnéptelenedik, és az Apollón-szentély maradék ékességeit a pogány idők fölösleges kacatjainak látják, amiknek valami hasznát mégis vették: Delphoi lakosai a követ és a fémet mindennapi szükségleteikre újra hasznosították. A korábbi szent hely a keresztény rombolások valamint a természeti katasztrófák nyomán fokozatosan elenyészett. A középkorban kolostort emeltek a helyére, majd falu épült fel az egykori szentélykörzet területén. 1456-ban egy itáliai kereskedő, Ciriaco d’Ancona látogatott az egykori szentély helyszínére, mielőtt a vidék török uralom alá került volna, és feljegyzéseket készített a stadionról, valamint a kővésetekről. 1675-ben Jacob Spon és George Wheeler utazók látogattak ide, de a terület valódi jelentőségét csak jóval később ismerték fel. A XIX. század folyamán folyamatosan kutatták Delhpoi körzetét, német, majd francia tudósok dolgoztak itt, s a század végére Théophile Homolle vezetésével szinte teljessé vált a feltárás. Néhány év múlva, 1903-ban létesült az első múzeum. Érdekesség, hogy a romterület helyére épült falut teljesen lebontották, és néhány kilométerrel délebbre egy új települést, a ma is létező Delphoit építettek föl. Delphoi romterülete 1987 óta a világörökség része, a település pedig az idegenforgalom kiszolgálásából él.

Gondolhatnánk, az isteni sugallatok visszavonultak innen. Segített ebben a történelmi romlás, de az ideológiák változása is. Euzébiosz egyházatya a IV. században jegyezte föl az állítólagos eseményt, mikor Augustus császár utódja felől tudakozódott a jóshelyen, de nem kapott választ. Mikor ennek oka felől tudakozódott, állítólag a következő szózatot kapta:

Boldogok istene mondta nekem, izráeli gyermek:

Hagyjam a házam, s vissza a rút Hádészba eredjek.

Távozz csöndben ezért oltárunktól magad is már.

Vagyis a napisten Héliosz szerepét is magába ötvöző fény-, muzsika- és jós-isten Apollónt az alvilágba száműzi Euzébiosz idézete, hogy aztán kultúrákat és nemzeteket egyesítő helyét és szerepét átvegye egy másik fény-herceg, a kereszténység isten-embere. A kereszténység után következett az iszlám, majd a pánhellén törekvések, végül korunk kultusza, a turizmus. Minden jóérzésű isten visszavonulna a nyüzsgő siserehad elől. Ám a jóshely másként búcsúzik: hajnalban szivárványt von a tengeröböl és a mögötte húzódó pazar hegygerinc fölé, s pompás fényjátékkal sziporkázik az égbolt. Talányos orákulumok? Rejtőzködő szentélykörzet? Ki nem mondott jóslatok, és száműzött fényisten? Puszta kövek és csupán történelmi emlékezet? Antik bölcsesség és epikureista étterem? Vagy nyílt isteni intés és jelzés, örök érvényű felhívás önmagunk megismerésére? Égi fényjátékkal üzen a mindenség? Semmit sem túlsággal…

61/2014
Rácz Géza