Isten titkos tana

—————————————————————————————————————————————

A Sukla-Jadzsur-védához tartozó Ísa-Upanisad

Az Ísa- (vagy más néven Ísávaszja-) upanisad a legelső szaváról kapta elnevezését.

Sukla-Jadzsur-védához eredetileg 17 recenziót fűztek, ezek közül ma két magyarázó iskola (sákhá) ismeretes, a Kánva- és a Mádhjandina- vagy Vádzsaszanéja (ez a nevezetes növendék és tanító, Jágjavalkja egyik neve). A Sukla Jadzsur-véda Vádzsaszanéji iskolájának gyűjteménye a Vádzsasznéji-szanhitá, amelynek negyvenedik fejezete a Kánva-olvasat szerint is szinte teljesen megegyezik az Ísa-upanisaddal, amely mégis inkább a Sukla Jadzsur-véda Vádzsaszanéji iskolájának alapszövege. A két iskola egyes versek sorrendjét felcseréli, de jelentős különbség nincs a szövegek között.

Az Ísa-upanisad alapvető témája Isten és a mindenség, a lét és az élet. A szöveg inkább foglalkozik a mindenséget irányító Istennel (Paramésvar), s megállapítja, hogy a világi élet nem összeegyeztethetetlen az istennek szentelt élettel.

Ísa-Upanisad

Invokáció

Teljes amaz – teljes emez; Teljességből teljesség lesz.

Teljesből teljest elvéve, megmarad, ím teljessége.

Óm, béke, béke, béke!

Isten, a világ, cselekvés és bölcsesség

1. szöveg

Isten ölel itt magába mindent, a mozgó világban.

Azzal élj, mit néked hagyott, ne sóvárogj más javára!

2. szöveg

Így cselekedvén az ember akár száz évet is élhet,

Bizony így kell ahhoz élned, hogy karma ne érjen téged.

3. szöveg

Koromsötétbe beburkolt démoni világok várnak

Halála után arra, ki saját lelkének gyilkosa.

Immanens és transzcendens

4. szöveg

Nem mozdul, de gondolatnál sebesebb, sosem érik utol őt az istenek.

Csak áll, mégis legyőzi azt, ki szalad, Szélisten vizet bizony benne fakaszt.

5. szöveg

Mozgó ő és mozdulatlan, távol van és nagyon közel,

Benne lakik mindenkiben, mégis kívül van mindenen.

Átman ismerőjének öröme

6. szöveg

Aki minden élőlényben a Legfőbb Lelket látja meg,

S minden lényt a Lélekben lát, nem gyűlöl az már senkit sem.

7. szöveg

Ha lelkedből kiindulva szemlélsz itt minden élőlényt,

Káprázat s bú hogyan érne, az egységet fölismervén?

Átman természete

8. szöveg

Átragyog mindent, kár nem éri, testetlen, inanincs, makulátlan és bűntelen,

Lát, tud és hat, önmagának oka Ő, ősidők óta létezők hivatását elrendező.

Ítélkezés a tudatlanság és a tudás fölött

9. szöveg

Nem-tudásnak imádója bizony vaksötétbe kerül,

ennél is mélyebbre az, ki tudás örömébe merül.

10. szöveg

Tudatlanság és a tudás bizony más eredménnyel jár! –

mesélték nekünk a bölcsek, kiket semmi sem ingat meg.

11. szöveg

Tudás és a tudatlanság – mindkettőt aki ismeri,

Tudatlanul halált győz le, tudván halhatatlanná lesz.

Megnyilvánult és megnyilvánulatlan

12. szöveg

A nemlétnek imádója bizony vaksötétbe kerül,

ennél is mélyebbre az, ki a lét örömébe merül.

13. szöveg

Nemlétezés és a levés bizony más eredménnyel jár! –

mesélték nekünk a bölcsek, kiket semmi sem ingat meg.

14. szöveg

Nemlétezést és a létet – mindkettőt aki ismeri,

A nemléttel halált győz le, léttel halhatatlanná lesz.

Epilógus a túlvilágról

15. szöveg

Ó, Mindenség fenntartója, orcádat aranyfény fedi,

Vedd el, fedd föl, hadd lássanak az igaz erény hívei!

16. szöveg

Éltető Nap, Látnok, Törvény, Ősatya fia! Szétszórt ragyogásod vond vissza,

Legelbűvölőbb formád hadd lássam meg mégis! Amilyen Te vagy, olyan vagyok én is!

17. szöveg

Sóhajom örök légbe száll, testemre égő máglya vár.

Óm! Emlékezz munkámra, tudat! Emlékezz munkámra, Uram!

18. szöveg

Áldásos úton vezess sikerre, Tűz! Ne érjen utol minket a bűn.

Ismered Te jól, mit miért teszünk, tehozzád száll Urunk, minden fohászunk.

Megvilágítás

Az Ísa-upanisad fontosságára és elismertségére jellemző, hogy a gyűjteményes upanisad-kiadások általában ezzel a szöveggel kezdődnek. Történelmileg ugyan nem feltétlenül helyes az első helyre állítani, hiszen viszonylag kései korból származónak tűnik, jelentőségét illetően mégis helyénvaló ez a pozicionálás, mert remek bepillantást enged a védánta filozófiájába. Keletkezésének korszakát illetően a Brhadáranjaka-upanisad legutolsó szakaszaival egyidős, 9-11. versei a Kéna-upanisad 3b. szakaszával rokon, a Cshándógja-upanisad 8.8.5. szövegére emlékeztet, és sok vonatkozásban részletesebbnek tűnik a Katha-upanisad 5-13. szakaszánál. Mindemellett a Svétásvatara-upanisadnál korábbinak mutatkozik, aminek értékes etikai kiegészítéséül szolgál.

Alaptémája Isten ismerőjének bemutatása (1-2., 6-7., 11., 14. versek) szemben a világ ismeretének híveivel (3., 9-10., 12-13. versek). Ezt a szembeállítást időről időre megszakítja Brahman ellentmondásos természetének bemutatása. Végül egy eszkatológiai fohász zárja a szöveget.

Invokáció – a szöveg az egyik legtisztább megfogalmazása a misztikus világlátásnak, miszerint a világ megteremtése nem csorbítja Brahman teljességét, aki mindig megőrzi megbonthatatlan integritását. Az isteni végtelenségről és kimeríthetetlenségről alkotott egyik legmagasabb koncepció, ami a kiáradó részek és a nagy egész fraktál-szerű hasonlóságát tételezi. Egybevág a hermészi mondással, amint fenn, úgy alant.. és tükrözi azt az életigenlő nézőpontot, miszerint az anyagvilág a maga korlátozottsága ellenére is tökéletesen tölti be rendeltetését, és ezért teljesnek tekinthető. Ugyanez a megfogalmazása ismétlődik a Brhadáranjaka-Upanisadban.

Az óm sánti kifejezés általános szentencia, mély szimbolikus tartalmakkal. Két misztikus hármasság is rejlik e köszöntésben. Az óm szótag három hangja A-U-M közül az A jelzi a mindenség eredetét, az U az isteni szeretet erejét, M pedig a lelkeket. A békesség a lelki boldogság szinonimája, s háromszori említése az egységes Abszolútum fölismerésének három szintjére is utalhat, mint kozmikus Lét-princípium (brahman), mindent átható Világszellem (Paramátmá), illetve személyes Isten (Bhagaván), egyre fokozódó lelki boldogsággal.

1-2. szöveg Isten ismerőjének etikai kódexe. Az Ísa-upanisad sokak szerint a Brhadáranjaka-upanisadra épül, amely hangsúlyozta a mindenség egységességét, s erre az isteni gyökérre, a sokrétű jelenségvilágot éltető isteni jelenlétre utal az első vers. Az Úr ruháját hordja minden, de mondhatjuk úgy is, a mindenség az Úr ruhája. A világmindenségnek ez a mögöttes rendje gondoskodik a teremtményekről, így mindenkinek megvan a jussa. Ezért mindenkinek ajánlatos meglelnie a saját feladatát, hivatását, s nem a másét gyakorolni.

A gyors örö­mök reményében áthágva a természet törvényeit az ember könnyen megbontja az egyetemes har­mó­niát. Ez azonban visszahatásokat eredményez, amiből kötöttség ered.

Mindemellett a földi élet nem összeegyeztethetetlen az isteni célokkal, de ennek beteljesedése végett az embernek lelkileg tudatos éle­tet kell folytatnia. Ez egyfajta lemondás, önfegyelem, ami a belső irányultságból fakadóan a környezettel és a közösségi szférában is békességet teremt. A szabadság való­di útja nem a cselekvéstől való elállás, hanem a tu­dat, a szellem megváltoztatása, az önzés helyett az odaadás gyakorlása. A cselekvés művészete a pozitív odaadás, mert ez az a tevékenység, ami nem eredményez karmát, ugyanakkor a testet s lelket egyaránt elégedetté teszi. Ennek szellemében végezze az ember a munkáját, s vágyakozzék bár hosszú életre, a tettek nem tapadnak hozzá.

A száz esztendő nem egyszerűen hosszú életet jelöl, hanem a jelen világkorszakban az ember rendelkezésére álló átlagos, teljes életkor hosszát, vagyis a magasabb rendről tudatos és önfegyelmezett életvitel tevékeny, eredményes és a karma kötöttségeitől szabad életet biztosít.

Az emberi élet missziója Isten szolgálata minden rendelkezésére bocsátott eszközzel. Az „Azzal élj, mit néked hagyott” gondolat nem a tagadás szellemét, hanem a mentesség, a függetlenség ideáját tükrözi, az aktív-kötetlenséget, ami jelentős továbblépés a Brhadáranjaka-upanisad 4.4.22. versében megfogalmazott világtagadó aszkézishez képest, és azzal rokonítható, ahogyan például a sztoikusok továbbléptek a cinikusokhoz képest, vagy ahogyan Jézus meghaladta Keresztelő Szent János nézeteit (Mt.11.18-19).

3. szöveg A tudatlan ember tévedése. E szövegben fel kell oldanunk a lélek gyilkosa kifejezés nyílt ellentmondását. A lélek nem-anyagi természetű, vagyis örökkévaló, elpusztíthatatlan. Mit jelent hát a lélek gyilkosa kifejezés? Aki a testét hiszi önmagának, az valójában lelkének gyilkosa, azaz megtagadója. A lélek pa­rányi isteni hasonmásnak is tekinthető, eredeti természete szerint örökkévaló, tudatos és boldog személyiség. Aki ezt a rész-szerepet eltagadja, ere­deti természetétől próbálja megfosztani a lelket, így a lélek gyilkosának tekinthető. Ezért olyan egyértelmű a szöveg, amikor kijelenti, hogy e tagadás a pokoli lét felé vezet. Hasonló felfogást sugall a Cshándógja-upanisad 8.8.6., ahonnét a gondolat feltehetően származik. (Ld. Brhadáranjaka-upanisad 4.4.11.)

4-5. szöveg – Isten természete. Isten természete végtelenül ellentmondásos – coincidentia oppositorum, amint azt az Atharva-véda 10.8.11., vagy részletesebben a Katha-upanisad is tanítja. A Legfelsőbb mozdulatlan, mégis gyorsabb mindenkinél, távol is van, ám a legközelebb is (Katha-upanisad 2.21.) belül is és kívül is (Katha-upanisad 5.9.11.); egy, mégis mindent felölelő, akár a teremtés ősvize, amin Mátarisvan (vagyis a szél formájában Pradzsápatí) lakik. E legutóbbi elképzelés a Taittiríja-szanhitára (5.6.4.2., 7.1.5.1.) vezethető vissza. A víz a tettek szimbóluma, a szélisten pedig a lélegzeté, amely tehát isteni inspirációként mozgatja a lényeket.

Az istenek kifejezés az érzékszerveknek feleltethető meg, vagyis az ember pusztán érzékeivel képtelen felfogni Istent. Tapasztalás, spekuláció, indukció nem segít, de az isten iránti odaadás a nyomára ve­zet. Az el­lentmondások a világi ész szá­má­ra felold­ha­tatlanok, a szerető ész azonban képes csat­lakozni ahhoz az Abszolúthoz, akire vonat­koz­nak. A mindenség epicentrumában létező transzcendens Isten misztikus hatalmánál fogva átjárja a mindenséget, immanens módon benne rejlik mindenben. Az istenszeretetről úgy tartják, annyira lekötelezi az utolérhetetlen és kifürkészhetetlen Istent, hogy föltárja magát híve előtt, s megadja azt az értelmet, amivel meg lehet őt érteni.

6-7. szöveg Misztikus felismerés. A lélek-látás az önismerettel kezdődik, saját lelki identitásának felismerése nyomán az ember másokat is képes lélekként látni, és mindenkiben észleli az isteni jelenlétet is. Az ilyen léleklátó ember egyszeriben eljut a teljesség-élményhez, s a testi önazonosításból – értsd az illúzióból – fakadó bánkódás és gyűlölet, idegenkedés is megszűnik a számára. Egyet a mindenben, s mindent az Egy-ben – ez lehetne a mottója ennek a felismerésnek. A gondolat visszavezethető a Brhadáranjaka-upanisad 4.4.15., illetve a Katha-upanisad 4.5-12. szövegeire.

8. szöveg – A Legfelsőbbnek további negatív definíciói mellett pozitív állításokat is kapunk, ami utal arra, hogy a jelenségvilág dolgait áthatván is megőrzi transzcendens természetét. Végső ok gyanánt nemcsak a világnak, de önmagának is oka, s épp a mindenséget átható jellegénél fogva rendelkezik a sors, illetve a karma működéséről. A mondandó a Katha-upanisad 5.13. és a Svétásvatara-upanisad 6.13. szövegéből ismerős.

9-11. szöveg A tudás és a tudatlanság eredménye. A kilencedik vers egybevág a Brhadáranjaka-upanisad 4.4.10. versével. Sankara szerint a tudatlanság a hétköznapi cselekvés, míg a tudás a védák rituális részeire vonatkozik. Más értelmezés szerint a tudatlanság a sokrétű világ ismeretére, a tudás pedig Isten megismerésére tett akaratlagos kísérlet, ami az emberi korlátok miatt – a vers szellemében – szintén alkalmatlan eszköz.

A jelen szakasz a tudatlansággal együtt a tudást is elítéli. Ezt tükrözi a tizedik vers.

A 11. vers pedig rámutat, a tudás és a tudatlanság folyamatát ismerni kell, vagyis létezik egy olyan magasabb realizáció, amelynek birtokában a két ellentmondásosnak tűnő folyamat, a tudás és a tudatlanság – ezek eredményeivel együtt – meghaladhatók. Ebben a biztos, megingathatatlan pozícióban vannak a tanítást közlő bölcsek is.

Ha a tudatlanság a cselekvés, a tudás pedig az üdvösségre vezető rituális aktus, akkor a magasabb realizáció birtokában a cselekvés legyőzi a földi mulandóságot, a rítus követése pedig a halhatatlanok, a félisteni lények közé emel. És ez nem csupán az adott eredmények, szintek elérését jelenti, hanem azonnal azok meghaladását is, amit a magasabb realizáció sejtet.

12-14. szöveg Vita és cáfolat. Az előző versekkel kapcsolatban nem merül fel a más iskolákkal folytatott vita gondolata, hiszen a klasszikus indiai filozófiai iskolák, a darsanák közül a védánta saját felségterülete az ismeretelmélet, így a tudás/tudatlanság tárgyalása házon belüli vita.

A lét/nemlét taglalása azonban ontológiai kérdésnek is tekinthető, így fölmerül a más, nem szorosan ismeretelméleti iskolákkal folytatott vita gondolata. Már a korai kommentátorok is igyekeztek szembeszállni a védántával ellenkező nézetekkel: Sankara és Dvivédaganga a szánkhja-iskola cáfolatát látják e versekben, Mahídhara a buddhista tanokat véli felfedezni, Uvata pedig a materialistákra gondol.

Brahman két alapvető meghatározása – mint a parmenidészi Egy vagy a kanti önmagában való – szerint Brahman téren és időn túl létezik, s változatlan. Ebből két következmény fakad: i) létezik a mindenség egysége és ii) végső soron nincs keletkezés, mint ahogyan elmúlás sincs. Az előbbi gondolattal már sokszor találkoztunk, az utóbbit azonban elsőként a jelen szakasz taglalja, s majd Gaudapáda viszi tovább a Mándúkja-upanisad magyarázatában (a 3.25. részben hivatkozik a jelen szakaszra). Szerinte szambhúti vagy szambhava jelentése keletkezés, kibontakozás, aszambhúti, aszambhava pedig megsemmisülés, elmúlás, amit a később szereplő pusztulás, megsemmisülés (vinása) szó is jelez. A keletkezés és megszűnés a világi lét két aspektusa, az abszolút léthez képest mellékesek, akár nemlétezők.

Figyelemre érdemes a jelen szöveg párhuzama a megelőző szövegekkel, így a tudás/tudatlanság párhuzamba állítható a lét/nemlét kettősével. És ahogyan korábban a tudás/tudatlanság egyaránt elvetendőnek bizonyult, úgy a lét/nemlét eszményeit sem támogatja a szöveg. De milyen mérce alapján bizonyul elvetendőnek a világi boldogulás, az üdvösség, vagy a tudás, a földi életigenlés elvetendőnek? Mi az a magasabb realizáció, amelynek szempontjából a lét és nemlét egyaránt jelentéktelennek tűnik?

Itt figyelembe kell vennünk a mindenség hármas jellegét, a Lét, a Tudat és az Öröm aspektusát. Ennek szellemében az 1) létezés, egzisztencia (szat, lét/nemlét eszményei), valamint a 2) tudat, értelem (csit, tudás/tudatlanság), alkalmatlannak bizonyulnak a harmadik eszmény, a 3) boldogság (ánanda, istenszeretet) elnyerése szempontjából. Ez az a magasabb realizáció, amivel a megingathatatlan bölcsek rendelkeznek.

Ha tovább elemezzük a kérdéskört, három folyamatról és három szellemiségről beszélhetünk. A három folyamat a cselekvés (aktivitás, rítus, karma-kánda), a tudás (passzivitás, elmélet, gjána-kánda) és a szeretet (cselekvő meditáció, szolgálat-imádat, upászana-kánda), a három szellemiség pedig a kihasználás szelleme (akció-reakció, elvárás, élvezetvágy), a lemondás szelleme (semlegesség, halhatatlanság, negatív tökéletesség) és az odaadás szelleme (szeretet motiválta szolgálatkészség, rajongás, áhítat). A világi és nirvánai célokon és állomásokon ez utóbbi mutat túl, a pozitív és progresszív halhatatlanság eszményét felmutatva.

(A Mádhjandina iskola a 14. verset a Brhadáranjaka-upanisad 4.4.10. szövegeként iktatja be.)

15-18. szöveg – Epilógus a túlvilágról. A versek azonosak a Brhadáranjaka-upanisad 5.15. szakaszával. Sankara véleménye szerint a versek egy haldokló ember fohászainak tekinthetők. Eszerint a haldokló Púsant, a Napistent kéri, oszlassa el sugarait, amik elfedik az abszolút igazság arcát. A fényesség eloszlását követően megpillantja a Nap lényét (ez Brahman általános szimbóluma), s fölismeri, hogy transzcendens minőségükben hasonlóak egymáshoz. Tetteire visszatekintve távozik e világról, míg – feltehetően a körülötte álló rokonság – a Rg-védából (1.189.1.) kölcsönzött utolsó verset zengi.

A szöveg értelmezésére más lehetőségek is nyitva állnak. A szent hagyomány szerint Brahmá, az univerzum első teremtett lénye és legnagyobb intellektusa előbb meditált Isten megértése végett, majd hosszas, de eredménytelen meditációját megszakítva a hódolatát kezdte ajánlani, mert rádöbbent, hogy az addigi módon nem képes felfogni őt. Ehhez hasonlóan, az eredendő transzcendens tudat visszaállítása nyomán a hívő a fényen túli látásért fo­hászkodik. A lelki megvilágosodás első fázisa a fény, a lelki világosság fölismerése, ám e versek tovább vezetnek: a fényburok helyett annak forrására, gazdájára kíváncsi a kérdező. Ez a személytelenség-személyesség rangsorolásában is támpont, ami egybevág az egységes Abszolútum sajátságos szempontú fölismerésével, mint kozmikus Lét-princípium (brahman), mindent átható Világszellem (Paramátmá), illetve személyes Isten (Bhagaván).

„Amilyen Te vagy, olyan vagyok én is!” – a léleknek és Istennek éppúgy sajátsága a ragyogás (téd­zsasz), akárcsak a szikrának és a tűznek. A szikra-tűz hasonlat a lélek-Isten viszonyrendszer klasszikus példája. A vitathatatlan kvantitatív különbözőség mellett ember és Isten között ott a minőségi, lényegi lelki azonosság. Hivatás és személyiség vonatkozásában különböznek, lelki természetükre nézve viszont hasonlóak.

A cselekedetek (kratu) fölemlítése az áldozathozatalra, az Istennek szentelt életre vonatkozik, végül a lélek a meghódolás alázatával esedezik meghallgatásért és bebocsáttatásért.

62/2014

Napkelet Munkaközösség,

Rácz Géza, Andrássy Csongor