Ember tervez…

Homo proponit, sed Deus disponit.

Közismert és szép magyar mondás a címben megidézett szállóige, amit minden bizonnyal mindnyájan a megszokott módon fejeznénk be: … Isten végez. De ez nem gondolatmenetünk befejezése, hanem csak a kezdete.

—————————————————————————————————————————————–

Ezt a szállóigét általában úgy értik, az ember eltervez valamit, mégis minden másképpen történik, mert valami közbeszól. Hogy mi lenne ez a valami – az az adott ember tudati igényétől, világlátásától függ. A hívő ember számára az isteni gondviselés az a nagyobb erő, ami fölülbírálja az ő egyéni akaratát és igazgatja a történéseket. Ha gondviselést jótékonynak érezzük, akkor nyugalommal várjuk és viseljük a változásokat. Ha nem így érzünk, akkor nem is a gondviselést emlegetjük, hanem a végzetet, sorscsapást, vagy a balszerencsét, ami keresztülhúzza elképzeléseinket. Sokszor oktalanul ragaszkodunk terveinkhez, és kellemetlenségként éljük meg a változásokat. Saját elképzelésünk szerint keressük a kellemest, és gyakran a belátás folytán a hasznosra bukkanunk. Ez a különbség az ostoba és a bölcs ember között: az ostoba a kellemeshez ragaszkodik, a bölcs viszont a hasznoshoz.

Szép a mondás, mert abban a korban született, amikor az ember fölött még ott állt a Jóisten. Éppen ezért a felvilágosult jelenkorban és a természettudományos fundamentalizmus idején mintha kevesebbszer hangzana el a mondás, vagy ha el is hangzik, inkább csak szófordulat gyanánt, mélyebb átérzés nélkül. Mintha nem akarná látni az ember a gondviselés művét. És akkor nem is látszik. Minden attól függ, minek szenteli az ember a figyelmét. Sokan úgy vélik, akkor jó, igaz és hasznos egy dolog, ha sokan élnek vele. „Ha sokan vásárolják az adott terméket, akkor az bizonyára jó. Ha sokaknak tetszik egy alkotás, az bizonyára remek. Ha egy sztárnak sok rajongója van, akkor ő bizonyára nagy művész, és én is a rajongója leszek. Ha mindenki egyszerre lép, akkor én is lépek. Ha egy vallásnak sok követője van, akkor az jó.” A falkaszellem nemcsak az állatvilágban érvényes, az emberi közösségben is fontos tényező. A hiteles közösségvállalás meghatványozza az egyes ember lehetőségeit, míg a valahová tartozás puszta érzése inkább a magány ősfóbiájától való menekülés.

Mások számára a tömegesség éppen kontraszelektív, ők nem beállni szeretnek a sorba, hanem inkább kilógni belőle, vállalva ennek minden ódiumát. Ők a mindenkori lázadók – és nem azok a látszat-lázadók, akik az ember eme rejtett igényét piacosított, fogyasztói szinten kielégítő lázadás-termékek bősz fogyasztói. Egy motorkerékpárral az ember nem a szabadságát nyerte el, hanem a szabadságnak csak az illúzióját. Gyorsan hajtani az utakon nem egyenlő a szabadsággal.

A mindenkori lázadók közé tartoznak például az igazi misztikusok, akik lelkükben szabadok. Őket nem kötik még annak a vallásnak, útnak a formaságai sem, amelyhez hivatalosan tartoznak, hiszen de facto inkább a végső valósághoz tartoznak. Ezért is tartják a szabályozott utakhoz képest a szabad misztikusokat veszélyes disszidenseknek. Az ő esetükben ugyanis a megszokott, hivatalos formákhoz képest sokkal inkább érvényesül, hogy: … Isten végez.

Mindemellett a számosságnak is megvan a maga szerepe. Ha egy gépkocsiból tízmilliót adnak el, az példátlan sikernek számít. Ha másodpercenként háromezer csésze (!) porított kávét hörpintenek fel az emberek, az hihetetlen nagy üzlet. Ha egy mozifilmre több mint egy milliárd ember vált jegyet, az rendkívüli hatókört eredményez. Ha egy vallásnak kétmilliárd híve van, az roppant energiákat koncentrál. És gondoljunk bele: mind a hétmilliárd ember iszik vizet, fogyaszt valamilyen gabonafélét, lélegzetet vesz, mind ugyanabból a légösszességből…

Amire a figyelmét fordítja az ember, azt az adott eszmét, objektumot vagy halmazt szolgálja is finomabb pszichikai energiájával. A rajongó élteti az imádott bálványt, a hívő a prédikátort, a tanítvány a mestert, a borjú a tehenet, az állampolgár a statútumot. Ezzel él a tömegbefolyásolás, a véleményformálás, az oktatás, a média, a prédikáció, a művészet, s egyáltalán mindenfajta emberi közlés. Márpedig minden földi-evilági esemény a káprázat színpompájának része csupán, így a mulandó jelenségeknek, a visszatükröződésnek meglehetősen sokan szentelik a figyelmüket. De hányan a szent ügyeknek? Hányan a végső tényeknek? Hányan annak, ami maradandó?

Nietzsche mondta: Isten halott – de mi öltük meg. Az ember kiiktatta a transzcendens dimenziót a feje fölül, és döbbenten tapasztalja, hogy földhözragadt, hiányos és nyomorult lett az élete. Egyfelől büszkén vallja, elboldogul Isten segítsége nélkül, másrészt sóvárog a spirituális élmények után. Innen ered a gyors kielégülés igénye, mert ha csak egyszeri és megismételhetetlen élmény az élet, akkor nyilván minden tapasztalást megpróbál belesűríteni az ember.

A tapasztalat síkjai

Szemmel látható (pratjaksa) – az ember személyes tapasztalati világa, ami azonban meglehetősen korlátozott, mert érzékei korlátozottak, tévedésre és csalásra hajlamos, ráadásul illúzióban van. Az ember nem tudhat mindent, nem ismerhet mindent, talán nem is szükséges mindent ismernie. Egy vagy néhány dologban azonban mindenképpen érdemes elmélyülni, ha valamit kellőképpen gyakorol az ember, azt el is érheti, abban mesterré válhat.

Láthatáron túli, így titokzatos, idegen (paróksa) – a kollektív tudatosság, ami jelenleg a világháló formájában új felismerést és dimenziót jelent az emberiségnek. Egyszerre csökken és fokozódik az élő tudásforrások – szülők, tanárok, mesterek – tekintélye, mert információs szinten gyakorlatilag minden hozzáférhető, de megvalósítás szinten hamar felismeri az ember a hiányosságait. Ennek az új információs, kollektív tudati mezőnek a feltérképezése, a tájékozódás benne izgalmas feladat. De mint minden jelenségnek, ennek is van alantas, értékvesztő vagy alsó igazodású felhasználása és van emelkedő, értékteremtő felhasználása. Ez a hálózat – amiről mondják, mint minden hálózat, jellegzetesen a Szűz csillagjegy sajátja – nagyban hozzájárult a Vízöntő korszak várva várt ajándékának, a titkok feltárulásának, a hozzáférésnek a megvalósulásához. Mondhatnánk devalválódnak a titkok, hiszen a nyílt titok nem titok, a hozzáférhető misztika már nem is misztika. A nyílt titok sem tartogat semmit a birtoklójának, s félő, a feltárt misztika is elveszti önnön lényegéből eredő sajátságát. A tömegessé váló és ezért értékecsökkent szellemi képességek nem fogják a jelen világ és a felsőbb létsíkok közötti átjárást biztosítani, inkább a valós képességek valamely utánzata, hamisítványa valósulhat meg. Vagyis a feltárt titkok segítik az igazi titkok létét és titokként való megmaradását. Úgy mutatkozik, a misztikának és a spirituális titkoknak létezik egy biztonsági védő mechanizmusa: hiába kerül az ember szeme elé, mégsem fogja látni. Nézi az ember, de nem látja.

Felfogható (aparóksa) – a hagyományos vallások válságakor, vagy a spirituális éhség idején felértékelődni látszik a megérzés, intuíció, látomás. A ráérzés, sugallat a szemmel látható jelenségeken túlmutat, éppen ezért nehezen kifürkészhető, homályos. Mondhatjuk, ez a fajta észlelés a tapasztalati világnak egy finomabb lenyomatát érzékeli, a megfoghatatlant fürkészi. A látóemberek – akik értenek a szimbólumokból, szinte olvasnak a gondolatainkban vagy feltárják múltunk és jövőnk sorsfordító eseményeit – nemcsak a világi szemmel néznek. Ennek az érzékelésnek is megvan a maga létjogosultsága, de nem szükséges lépten-nyomon a látomásokhoz folyamodni.

Érzékfelfogáson túli, transzcendens (adhóksadzsa) – a transzcendens tapasztalás túlmutat a fizikai síkon. Az eredményes meditáció során, a transz- illetve megvilágosodás állapotában, vagy a teljesen megtisztult és zavartalan tudatállapotban az ember tényleges kapcsolatba kerülhet a mindenség magasabb síkjaival. Ennek a tapasztalásnak a során juthat ténylegesen túl az ember az érzékszervi korlátokon. A frenetikus örömérzéssel járó egységélmény megtapasztalása, a megvilágosodás, vagy az eleven istenélmény kimondhatatlan fenséggel és üdvösséggel kápráztatja el az embert. A legtöbb lelki folyamat eddig viszi el követőjét, az örök világosságig, a megigazulásig, a mulandósággal szemben a maradandóságig.

Nem evilági (aprákrita) – mi van ezen túl? – tehetnénk föl joggal a kérdést. A jóga ősi bölcselete kifejti, hogy a valóságnak létezik egy olyan síkja is, amely teljességgel hétköznapinak, akár emberinek tűnik, ám a világi korlátok és hiányosságok nélküli. Talán könnyebb elfogadni egy titokzatos, kifürkészhetetlen isteni valóságot, mint egy olyant, amely nagyon hasonlít az emberi világhoz, mégis teljességgel isteni. Mintha a király álruhát öltött volna, mintha az Isten emberré lett volna…

Változatok, szemantika, szemiotika

A mondás eredetét az ószövetségi próféta-könyvekre vezetik vissza, első konkrét előfordulása Kempis Tamás örök érvényű művében, a Krisztus követése című értekezésben olvasható: „Mert ember teszi a szándékot, Isten a ki rendeli, nincs is az embernek hatalmában az ő útja.” (1.19., Molnár László kiadása 1895-ből). Latinul így hangzik: Homo proponit, sed Deus disponit, amire a néphagyományban élő változat felel: „Embernél szándék, Istennél ajándék.” Vagyis az ember nem minden tervét, szándékát tudja megvalósítani.

Most pedig elvégzünk egy kísérletet. Ember, Isten, Tervez, Végez – e szavakat különböző sorrendben helyezzük el, és értelmezzük a kialakult mondatokat. Hagyjuk ki a Tervez-Végez-Isten-Ember jellegű variációkat, s így az alábbi változatokat kapjuk:

Ezt a legkézenfekvőbb változatot már ismerjük, a fentiekben többszörösen értelmeztük.

Ez a változat képezi az eredeti mondás legtávolabbi ellenpontját. Ez lehetne varázstalanított, isten-mentesített korunk önbizalomtól duzzadó jelmondata. Az ember azt teszi, amit eltervez, illetve képes végrehajtani terveit – a maga ura. Valójában nem hangzik rosszul a mondat, mert  sejteti azt a nagyfokú alkotóerőt, tettrekészséget és hatást, amit az ember terveivel és tetteivel gyakorolhat. Ha ehhez a kivételezett helyzethez pontos irányzék és helyes szándék is társul, az eredmény is várhatóan kedvező lesz. Ám ha visszagondolunk a valóság tapasztalásának első síkjánál említett hiányosságokra – tévedés, illúzió, tökéletlenségek és csalási hajlam – akkor még a legnemesebb törekvésnek is lesznek árnyoldalai. Mit sem szólva a gonoszság, a rossz szándék, agresszió és tudatlanság okozta téves döntésekről és tettekről. Ráadásul Istent és az istenit kihagyva a mindenség nagyobbik, gazdagabb és szebb részét próbálja kiiktatni az ember az életéből. Ha az ember csak saját magára hagyatkozik, szinte céltalanná válik a léte, önmagába fordul egzisztenciája és önmagára visszaható lesz élete, ahelyett, hogy visszatükrözne vagy kisugározna.

Ebben a változatban egy burkolt trónfosztás is benne rejlik: az ember igyekszik elfoglalni a metafizikai abszolútum helyét.

Ez a variáció nem pusztán az első változat megfordítása. Jóllehet megfordíthatjuk az eredeti verzió magyarázatát: az Isten nem minden vágya teljesedik be akként, ahogyan elgondolta, mert az ember a maga törpe akaratával, de nagy hangjával közbeszól. Az ember tökéletlen terveihez képest az isteni terv tökéletes, s az isteni kivitelezéshez képest az emberi teljesítés korlátozott. Ebben az értelmezésben is két pólus találkozik: a teljes és tökéletes isteni, valamint a korlátozott és hiányos emberi. És úgy tűnik, az emberi hiányosságok még az isteni tervek tökéletességét is képesek korlátozni. Ezzel azonban megfordul az erőviszony, a kicsiny ember erősebb lesz, mint az Abszolútum. Ezt persze logikailag nehéz volna alátámasztani, ezért az ellentmondás feloldása az, amikor az emberi képességekben is felfedezzük az isteni akaratot, jelenlétet. Az indiai szent hagyomány megerősíti, hogy Isten átruházott hatalma tart fönn minden létező megnyilvánulást, minden erényt és hibát (!), a Védákat, a vezekléseket s az élőlényeket (Brahma-szanhitá 5. 53.) Vagyis az ember pozitív és „negatív” jellegzetességei mögött is ott sejlik az isteni gondviselés jelenléte.

S ha tovább fejtegetjük ezt a gondolatot, az Istennek engedelmes ember méltó eszköze lehet a felsőbb akarat megvalósulásának. Ekkor már nem az emberi ellenállás vagy a hiányosságok korlátozzák az isteni akarat megvalósulását, hanem az emberi tálentumokon keresztül is megcsillan az isteni akarat. „Én vagyok az emberi képesség” – áll a Bhagavad-gítában, és ez az odaszentelődés teszi lehetővé, hogy az ember a puszta emberi képességek határán túli tetteket is véghez vihessen.

Végül a negyedik változat a teljes önátadás titkát tárja föl. Ahogyan Szent Pál mondta: „Élek ugyan, de nem én, Hanem Krisztus él bennem.” (Gal.2:20) Az upanisadok bölcselete ugyanezt másként fogalmazza, miszerint az ember létében és cselekedeteiben is a Legfelsőbb fejezi ki magát. Ez mérhetetlen, isteni-lelki összhangot feltételez ember és Isten között, az empirikus egónak olyan hiányát, visszavonultságát, amely lehetővé teszi az isteni akarat akadálytalan érvényesülését. Szent Maximilian Kolbe atya híres mondása szerint:  „Mindenütt Máriát látom. Nehézséget nem látok sehol.”

A bölcsek a szemlélődéssel jutnak el erre a teljesség-látásra, amikor a természet minden rezdülésében valóban érzékelik a mindenség lüktetését, amikor minden a Teremtő keze nyomáról árulkodik nekik. A teljes önátadás az ember ön-meghaladásának hiteles és eredményes útja.

Ki tervez?

Valaki tehát tervez: vagy az Isten, vagy az ember. Azt is láttuk, hogy az emberi és isteni dimenzió összekapcsolása kötelmeket eredményez: korlátozottságok, kötelezettségek, lehetőségek és lehetetlenségek rendszere bontakozik ki. Ennek nyomán fölvetődik a szabadság kérdése is: ha valamelyik fél tervez, és ezek a tervek vonatkoznak a másik félre, akkor vajon mekkora szabadság adatik egyik, illetve másik félnek?

Ennél a kérdésnél ismét a Bhagavad-gítát és a bhakti-jóga tradícióját szeretném idézni. Közismert tény, hogy a Gítá, az isteni szózat egy párbeszéd, amely egy testvérháború kitörésének pillanataiban hangzott el Krsna Isten és híve, a harcos Ardzsuna között. Ardzsunát kétség gyötörte, vonakodott részt venni a harcban, meghasonlott az előtte álló feladattal. Tanácsokért Krsnához, a földre szállt Istenhez fordul, aki végig vezeti őt a lelki élet alapkérdésein, és meggyőző erővel hívja fel Ardzsuna figyelmét a kötelesség fontosságára. Briliáns érveléstechnikával hivatkozik a harcosi becsületre, a hagyomány szentségére, az igazság fontosságára és a kozmikus rendre, majd amikor Ardzsuna igent mond, s a kétségeitől eljut a beleegyezésig, akkor Krsna kegyesen így szól: „Íme, feltártam előtted a titkok titkát, most cselekedj belátásod szerint.!” Vagyis akkor adja meg a választás lehetőségét Ardzsunának, amikor már nincs választási lehetősége. Az ember csak addig véli, hogy van választási szabadsága, amíg nem tudja a helyes megoldást. E tudás, az „igazság” birtokában már csak feladat, kötelesség létezik. Amíg Ardzsuna még nem jut el a teljes meggyőződésig, Krsna nem kínálja fel a döntés lehetőségét, amikor azonban Ardzsuna már birtokában van a helyes döntésnek, nyugodt szívvel rá is bízza azt. Ez a klasszikus helyzet, amikor az ember engedelmeskedik az isteni akaratnak, vagyis Isten tervez – ember végez.

Ennek a példának a megfordítottja is ide kívánkozik. Csaitanja Maháprabhu (1486-1534) tudós költőként és misztikusként ismeretes, akit követői az arany avatárként ünnepelnek. Az istenszeretet mélységes érzéseit feltáró költeménye, a Nyolc tanítás szintén következetes szerkezetet tükröz. Csaitanja a hívő ember szerepét vállalta, verse a szent név teológiájától a hit vívódásain át az Isten iránti rajongás magaslatáig ível. A szövegben mindvégig a teljes ráhagyatkozás, az Isten iránti szinte passzív engedelmesség uralkodik, mígnem az utolsó versszakban Csaitanja kimondja: „Magadhoz ölelsz vagy eltaszítasz, tégy bármit, te az én feltételek nélkül imádott Uram vagy!” Vagyis nem elégszik meg a legyen meg a te akaratod belenyugvásával, hanem a saját érzéseit is felvonultatja.

Itt is megfordulnak az erőviszonyok: a mindenható Istent szabadságvesztésre ítéli rajongó híve. Ugyan cselekedhet tetszése szerint, egy valamit nem képes megváltoztatni, a feltétel nélküli rajongást. Mintha a rajongás előtt behódolna a mérhetetlenül független és szuverén Isten, s a mindenséget teremtő, fenntartó és visszavonó Abszolút beköltözik híve szívének rejtekébe. Ehhez a mozzanathoz mondásunknak talán az Ember tervez, Isten végez változat áll legközelebb, de micsoda jelentéstartalommal…

Torzulások, tévedések, terápiák

Az Ember tervez, Isten végez mondás végletes tévedéseket is magába rejt. Az emberi tudat tisztulásának és torzulásának skálája érdekes fokozatokat mutat. E skála zéruspontjának a nirvána egyetemességének állapotát tekinthetjük, amikor látens, meg nem nyilvánult állapotban várakozik az egyéni tudat a kibontakozásra. Amennyiben ebből az örök-mezőből az anyag felé vesz irányt a lélek, akkor a karma világába kerül, ahol cselekedetei révén az anyagi elemeken keresztül a lét egyre sűrűbb, mélyebb dimenzióiba jut. Sűrűségi sorrendben az elemek az alábbiak: éter, levegő, tűz, víz és föld, s ezeknek megfeleltethető a kozmikus hang, az észlelő érzékelés, az energia, az élet és maga az anyag. Ezen a pályán tehát az anyagszerűséget, a testi mivoltot tapasztalhatja meg a lélek.

Amennyiben a lélek az emelkedő pályát választja, akkor az isteni harmónia birodalmába kerül, amit ugyancsak fokozatosság jellemez, az Isten iránti rajongás fokozatossága. Itt a lélek nem a karma szövevényébe bonyolódik bele; lelki tettei a rajongás, az érzelmi kapcsolatépítés különféle síkjai felé viszik. Ezek a fokozatok az érzések intenzitása szerint rendeződnek a semlegességtől a szolgálatkészségen és barátságon át a szülői érzelmekig és a szerelmes rajongásig. Három fő minőség jellemzi mind az anyag, mind a szellem birodalmát, ezek a jóság, a szenvedély és a tudatlanság. Értelemszerűen a zérusponthoz, a nirvána örökmezejéhez képest ellentett előjellel tükröződnek. Az anyag világának legmagasabb, legtisztább része a jóság fennhatósága alatt van, míg a legalacsonyabb, legmélyebb síkja a tudatlanság övezete. Itt éri el az emberi tudat a legszélsőségesebb torzulását, amikor az ember istennek képzeli magát. Ekkor kerül legtávolabb a valóságtól, az isteni harmónia birodalmától és eredeti szereposztásától. S hogy milyen veszélyeket rejt, amikor az ember mindenhatónak gondolja magát? Elég belegondolni az atom- és gén-technológia veszélyeibe. Ezekkel ugyan megtanulhat helyesen is bánni az ember, de létezhetnek olyan természeti energiák, amelyek elszabadítása fölött igen, megállítása fölött azonban nem képes diszponálni.

De ez csak az egyik veszély. A másik, az egyénre nézve sokkal rombolóbb veszély az erkölcsi dekadencia. Ennek sajnálatos példája Heliogabalus római császár (218-222), akinek hedonizmusa és mérhetetlen pazarlása elképesztő méreteket öltött. Vízi játékain a medencéket borral töltötte föl, egyik lakomáján hatszáz struccfejet szolgáltak fel, hogy a strucc-agyat elfogyasszák. Lakomáira sosem költött százezer sestertiusnál (azaz harminc font) ezüstnél kevesebbet, olykor pedig egyik-másik lakoma három millió sestertiusba került. Kutyáit libamájjal, lovait szőlővel etette, saját étkei gyanánt pedig vaddisznóemsék emlőit szolgáltatta fel, mellé borsót aranyrögökkel, lencsét ónixszal, babot borostyánnal és igazgyönggyel fűszerezett rizst. Az indiai füstölőszereket faszén nélkül töményen égette, s egyszer a lakomacsarnokot fölülről annyi virágszirommal árasztatta el, hogy abba kegyencei szó szerint belefulladtak. Megrakott hajókat süllyesztett el a kikötőkben nagyvonalúsága jeléül, másodszor sosem hordta ugyanazt a lábbelit, nem viselte másodszor ugyanazt a gyűrűt, nem hágta meg másodszor ugyanazt a nőt. Hatszáz szekérrel indult el, ha útnak eredt, de végül közkatonák áldozatául esett, akik végighúzták az utcákon, a csatornákon, s végül a Tiberisbe lökték. Istencsászárként ez a hedonista katamita valójában csak torz árnyképe a nemes emberi jellemnek.

Ha az anyagi tapasztalás síkján az a legnagyobb tévedés, ha az ember istennek gondolja magát, akkor vajon mi a helyzet a szellemi sík szféráival? A felső világban a zérusponthoz képest legalacsonyabb nívó a tiszta transzcendens jóság síkja, legfelsőbb síkja pedig értelemszerűen a tiszta tudatlanság. Ha elfogadjuk, hogy az anyagi és a szellemi tudatszintek egymás tükörképei a nirvána tengelye mentén, akkor mindez logikusnak tűnik, mégis nehezen értelmezhető. Pedig a legtitkosabb szentírások megemlítik a szent és tiszta tudatlanságot, vagy akár az isteni tébolyt. És itt kell visszautalnunk a valóság síkjainál említett nem evilági (aprákrta) szférára, amely nagyon hasonló a világihoz, csakhogy makulátlanul tiszta, teljes és tökéletes.

Miben rejlik ez az isteni tudatlanság? Kétféle vonatkozásban is értelmezhető: egyrészt amikor az ember megfeledkezik Isten fenséges és határtalan voltáról, s így egészen közvetlen, meghitt viszonyba kerül vele. Nem a megközelíthetetlen mindenhatót látja, hanem a jó barátját, jóakaróját. De még ennél is különösebb az az isteni tudatlanság, amikor maga a Legfelsőbb hajlandó megfeledkezni saját isteni helyzetéről. Ahogyan a legmélyebb tudatlanságnak azt tekintettük, amikor az ember istennek gondolta magát, a legmagasztosabb szent tudatlanságnak azt tekinthetjük, amikor Isten hajlandó embernek érezni magát. Ez a titok megtalálható mind a hindu bölcseletben – az emberi formában, de isteni mivoltában alászálló avatárok esetében – mind pedig az isten-ember Krisztus koncepciójában a keresztény teológiában. Azonban amíg az ember tévedése visszataszító és torz, addig az Isten feledékenysége különösen szent és titokzatos, mondhatjuk a legédesebb önkéntes tévedés, amit végső soron a szeretet motivál. Mert a felső világ az isteni kedvtelések szférája.

Távlatok

Tíz magyar közül hat minden nap használja a világhálót – mondja az újsághír. Mégis van jó néhány dolog, amire még a legismertebb keresőprogramok sem tudják a választ. Korábban az ember által felhalmozott tudáshalmazt könyvtárnak vagy bölcs embernek hívták, ma ezt a szerepet a keresőrobotok és a világháló tölti be. Így sikerült a személyek helyébe ismét technikát, személytelen, arc- és fókusz nélküli hálózatot állítani. Hogy a tudomány és technika fejlődése milyen lehetőségeket tár még föl, rejtély. De a számtalan torzulás és visszásság remélhetőleg úgy működik majd, mint az immunrendszer: a fertőzés kitermeli az ellenmérget, és immunissá válik a szervezet. A mindenkori jelenkor összes visszássága azt segíti, hogy egyre többen ébredjenek, keressék a felelősebb, értelmesebb megoldást az élet rejtélyére.

Ezért hadd haladjon a világ arra, amerre tart. Mi vizsgáljuk inkább azt, mi lehet a következő lépés a saját életünkben? Ha a sötétben, esetleg ködben lámpával a lábunk elé világítunk, biztonsággal tehetjük meg a következő lépéseket, mert jól látjuk az utat. Ha magunk elé irányozzuk a fénysugarat, tágul a látókörünk, de az egész kép mégis homályosabbá válik, sokszor mintha ködfalba ütköznénk. Ám ha az ég felé emeljük lámpánkat, a végtelenben semmivé válik a csekélyke fény.

Amíg tudatunkat és tudásunkat – fontos e kettő megkülönböztetése és párhuzamossága – a tudatunk „alatt” húzódó valóságra vetjük, a tudat fénye biztonsággal bevilágítja a következő lépéseinket. Amennyiben a tudatunkkal azonos szintű mezőben vizsgálódunk, tágul a látókörünk, egyszersmind bizonytalanabbá válik a kép. Ha pedig a tudatunknál magasabb valóság fele fordulunk, szinte elenyészik tudatunk fénye, világossága, éppen a hatalmas távlatok miatt. Mert hiszen ember tervez…

62/2014

Erdei Levente

KIEMELÉS

Keleten azt mondják, nyomorúságos az élet mégis mindenki boldog, nyugaton azt mondják, az élet élvezet, és majd mindenki szenvedésként éli meg.