Húsevő tehenek – ki az, aki megkergült?

Az ember eddig már sokféleképpen avatkozott a természet rendjébe, és sokféleképpen vallott kárt emiatt. Sorolhatnánk a példákat: a túlzott vegyszerezést, ami tönkreteszi a földeket és az ivóvízkészletet; az őserdők felégetését, amely állat- és növényfajok kipusztulását, valamint az éghajlat megváltozását okozta; a nagyüzemi gazdaságokat, amely egyes állatfajok – ún. “kártevők” – természetellenes elszaporodását hozta magával, míg másoktól elvette az életterüket. A szexualitás túlzottan szabadossá válása nyomán egyre súlyosabb nemi betegségek jelentek meg. Úgy tűnik, mintha egy felsőbb erő vagy törvényszerűség terelgetne minket a helyes irányba, csak az a baj, hogy az ember nemigen akarja ezt észrevenni, hiszen akkor kénytelen lenne változtatni életstílusán.


“Az vagy, amit megeszel”

“Az vagy, amit megeszel” – tartja a régi mondás. Valóban: a természetgyógyászok nem győzik eléggé hangsúlyozni, hogy táplálkozásunk meny-nyire befolyásolja testi-lelki egészségünket. A húsevés például különféle betegségek kialakulásához vezethet. Manapság ez hatványozottan érvényesül, ugyanis a fokozódó környezetszennyezés miatt a táplálékkal együtt egyre több káros anyag jut az állat szervezetébe, ezek felhalmozódnak az izom- és zsírszövetekben, és ha az ember ilyesmivel táplálkozik, könnyen kialakulhat nála a manapság “divatos” civilizációs betegségek valamelyike. Fokozottan igaz ez olyan állatok húsának fogyasztásakor, amelyek túltenyésztettek, hormonokkal kezeltek, a túlzsúfoltság miatt könnyen fertőződnek, s melyeknek szervezete (mivel mozgás hiányában és természetellenes tartási körülményeik miatt legyengültek) nem elég ellenálló a betegségekkel szemben.

Az ember rendszerint gondosan megválogatja, hogy mit fogyasszon. Még a vegyes táplálkozásúak étrendjében is többnyire növények, illetve növényevő állatok húsa szerepel. Mi ennek az oka? A növényi táplálék kis kockázat, de a tápláléklánc magasabb fokain nő a fertőzés veszélye is. Persze senkinek sem jut eszébe, dögevő hiéna-pörköltöt vagy kondorkeselyű-rántottát enni. Mondhatnánk, hogy a disznó mindenevő, de nyilván az sem véletlen, hogy egyes népek tisztátalannak, s így emberi fogyasztásra alkalmatlannak tartják. A kisebb kockázat elve arra ösztönöz, hogy az ember minél inkább tartózkodjék a veszélyeztetett eledelektől, s ehelyett egészséges és “tiszta”, növényi alapú táplálkozást folytasson.

Ám a nyereségvágy közbeszól, és kifordítja az embert természetes ösztöneiből. Élőlénytársait keserves rabságban tartja egész életükön keresztül, és végül kegyetlen módon halomra gyilkolja őket. A generációkon keresztül leigázott állatokat nem természetes módon, hanem önkényes szempontjai szerint tenyészti, s így olyan egyedek látnak napvilágot, amelyek sok húst és tejet “termelnek”, de sokszor még a lábukon sem képesek megállni, és a legkülönbözőbb civilizációs betegségekben – stressz, fóbiák, elhízás – szenvednek. De még ez sem elég: hogy minél kisebb kiadással minél gyorsabban hízlalják fel őket, a köztudottan növényevő tehenek takarmányába ún. “húslisztet” – állattetemekből előállított porszerű anyagot – kevernek, s ehhez gyakran fertőző betegségben kimúlt állatok húsát is felhasználják. Ezzel a felelőtlenséggel kiszámíthatatlan kockázatot vállaltak magukra. A következmény nem sokat váratott magára: 1985-ben Nagy-Britanniában feltűnt egy új betegség a tehenek között:a BSE (bovine spongiform encephalotia – magyarul: marhavész vagy kergemarhakór). A kiváltó ok: surlókóros birkák húsát használták fel a tehenek takarmányához .

A surlókór már háromszáz éve ismert birka-vész. Annak ellenére, hogy Amerikában egy farmer már 1947-ben tapasztalt hasonló megbetegedést a fertőzött birkákat öldöső menyétek között, nem gondolták, hogy más állatra is veszélyes lehet. A betegség tünetei: kezdetben az állat furcsa szokásokat vesz fel, agresszív lesz, majd koordinációs zavarok jelennek meg a mozgásában.

A kór okozói a vírusoknál is kisebb méretű fehérjetartalmú részecskék, az úgynevezett prionok. Nagyon ellenállóak a külső behatásokkal szemben – egyes állítások szerint még 360 Celsius-fokot is kibírnak egy órán keresztül –, szaporodásuk pedig nagyon különleges: a fertőzött állatok fehérjéit saját formájuakra alakítják át. A betegség az agyvelőt és a nyirokrendszert támadja meg, szivacsos szerkezetűre változtatja.

Beteg állat tetemét takarmánynak?

A BSE-ről a Kagylókürtben már hat évvel ezelőtt is hírt adtunk. Már akkor 140 ezer elpusztult szarvasmarháról lehetett hallani (ehhez képest a mostani 160 ezres adat nemigen tűnik reálisnak!). Mivel macskáknál is tapasztaltak megbetegedést, felvetődött, hogy az emberre is veszélyes lehet. Akkoriban – átmenetileg – 10-15%-ra csökkent a marhahúsfogyasztás, aztán lassan minden visszarendeződött. A politikusok anyagi megfontolások miatt igyekeztek eltusolni a dolgot, de legalább annyi történt, hogy 1989-ben betiltották az állati tetemek növényevő állatok takarmányához való adagolását. Ez persze nem elég a járvány megállításához. Nem tudhatjuk, hány szarvasmarha hordozza már magában a marhavész prionjait, hiszen a lappangási idő évekig elhúzódik – sőt félő, hogy a fertőzést az utódok is megkaphatják –, és még kevésbé tudhatjuk, mi a helyzet az embereknél, hiszen húsz év után is kitörhet a kór. Stephen Dealler mikrobiológus szerint 2010-ig akár tízmillióra is nőhet a halálos áldozatok száma. Ez akár egy háborús veszteséggel is fölér!

A Creutzfeldt-Jacob kór, ami a legújabb feltételezések szerint a BSE humán változata, eddig kizárólag idős emberek között fordult elő, viszont az utóbbi időben Angliában 13 fiatal halálát okozta. A Creutzfeldt-Jacob kór ugyanolyan lefolyású, mint a BSE vagy a surlókór. Jellemző tünetei a fokozatos szellemi leépülés, emlékezet-kiesés, mozgás-koordinációs zavarok, a teljes testmerevség és végül a halál. Az áldozatok többsége szoros kapcsolatban volt a BSE-vel fertőzött szarvasmarhákkal, vagy fogyasztotta húsukat, a kevésbé nemes részekkel együtt. (A hamburger is olcsó, fokozottan fertőzésveszélyes marhahúsból készül, így a rendszeres hamburgerevők is veszélyeztetettek!)

A Creutzfeldt-Jacob kór és a húsevés összefüggésére már előbb is lehetett volna gyanakodni, hiszen ez a betegség magas arányban jelentkezik a köztudottan nagyon sok marhahúst fogyasztó népek körében. Figyelemfelkeltőek lehettek volna azok az esetek is, amikor ugyanazokban a gócpontokban jelentkezett a surlókór és a Creutzfeld-Jacob kór. Azok az emberek kapták meg a betegséget, akik az állatok mellett dolgoztak, vagy pedig birkaagyat fogyasztottak. Ez ugyanis az a testrész, ahol a legnagyobb sűrűségben található meg a kórokozó részecske.

Elgondolkoztató az egyik pápua törzsnél talált “kuru” nevű betegség is, ahol a rituális kannibalizmus és a megbetegedések között található összefüggés. Érdekes módon a kór elsősorban a nőket és a gyerekeket sújtotta – mint utóbb kiderült, legtöbbet ők fogyasztottak az áldozat agyvelejéből.

Nemrég a brit kormánynak is be kellett látnia: valószínű, hogy a két betegség egy tőről fakad. Ez okozta, hogy a figyelem újra a kergemarhakórra irányult. Ekkor a marhahúsfogyasztás ismét megcsappant Nagy-Britanniában, különösen az első napokban. Később a kispénzűek közül sokan mégis meggondolták magukat, hiszen akár negyedáron is hozzájuthattak a húshoz. Döntésükben az az ellenkampány is bátorította őket, amelynek az élén John Kummer mezőgazdasági miniszter állt: négyéves lányát hamburgerrel tömte a tévékamerák előtt, ezzel jelezve, hogy ő teljesen megbízik a brit marhahúsban. (A kislány egyelőre jól van, de vajon találkozunk-e vele tíz év múlva is a képernyőn?)

A helyzet adott s meglehetősen riasztó. A hosz-szú lappangási idő miatt nem tudhatjuk, ki fertőződött eddig. Már más nyugat-európai országokban is találtak beteg állatokat. Veszélyességét tekintve a tudósok az AIDS-hez hasonlítják, s ahogy ott a szexuális szabadosság megszűnése, itt a húsevéstől való tartózkodás jelent igazi védelmet. Sajnos az emberek zöme még mindig nincs tisztában az eset súlyosságával, és a kezdeti riadalom után visszatér szokásos marhaszeletéhez és hamburgeréhez. A kór pedig dolgozik tovább, ki tudja, hány tehénben és hány emberben.

Anglia ötöde vegetáriánus

Szerencsére azért sokan felismerték, hogy változtatniuk kellene eddigi szokásaikon. Az Egyesült Királyság Vegetariánus Társaságát már évek óta tömegesen bombázzák az érdeklődők a vegetariánizmussal kapcsolatos gyakorlati kérdésekkel. Nagy-Britannia lakosságának jelenleg az egyötöde vegetariánus. A gond csupán az, hogy manapság olyan termékek is tartalmaznak állati eredetű alkotókat, amelyekről nem is gondolná az ember: kekszek, cukorkák, csokoládék, egyes kenyérfélék, péksütemények s még folytathatnánk a listát. Szükséges lenne minden terméken pontosan feltüntetni az összetételt, méghozzá mindenki számára érthető módon.

Kényes kérdés, hogy ebben a helyzetben mi legyen az állatok sorsa. Nehéz emberséges megoldást találni, hiszen a fertőzött állatok már mindenképpen szenvedésre és halálra vannak ítélve – ártatlanul. A szomorú az, hogy ez többnyire eszükbe sem jut az embereknek. Megszokták már, hogy a tehenekről, malacokről és csirkékről úgy gondolkozzanak, mint oyan lényekről, amelyek csak azért léteznek, hogy táplálékul szolgáljanak az embereknek. A sajtóban szintén hasonló mentalitással találkozunk. A marhavésszel kapcsolatos cikkek általában az újságok “gazdasági” rovatában jelentek meg, a szenvedő állatok iránti teljes részvétlenséggel, csupán a brit állattenyésztés gazdasági káráról írtak.

Egyedül a Hindu Világtanács hallatta hangját az állatok védelmében. Azt javasolta, hogy létesítsenek menhelyet a beteg állatok számára. Ezzel szemben a britek egészen másképp gondolkodnak: nem csupán a beteg állatokat akarják megölni, hanem mindazokat, amelyek szerintük fertőzöttek lehetnek, azaz 4,6 millió élőlényt. Mivel húsuk nem kerül fogyasztásra, gazdasági szempontból fölöslegessé váltak, és így a brit gazdasági szakemberek számára az a természetes, hogy le kell vágni őket. Ennek persze súlyos anyagi vonzatai is lennének, hiszen csak különlegesen magas hőfokon tudják úgy elégetni az állatok testét, hogy elkerüljék a fertőzésveszélyt. Előzetes számítások szerint körülbelül ötmilliárd fontba kerülne, és nagyon nagy óvatosságot igényelne.

Egyes “leleményes” emberek találtak rá “megoldást”, hogyan lehetne levenni a britek válláról a beteg állatok terhét: elszállíthatnák őket a kambodzsai elaknásított területekre, ahol az állatok kószálásuk során előbb-utóbb belegyalogolnának egy aknába. Így a sok halálraítélt állat együtt nagy területeket tudna aknamentesíteni, és a böllért is megspórolnák. Ezt az ötletet elvetették: nem azért, mert így hosszú szenvedés várna sok sebesült jószágra, és nem is azért, mert a kambodzsaiak csöbörből vödörbe esnének, hiszen a fertőzött állatok tetemei sokkal nagyobb gondot jelentenének számukra, mint az aknák; csupán azért, mert a magas szállítási költségek nem teszik lehetővé. Ezek után már azon sem csodálkozhatnánk, ha valaki a fertőzött tehéntetemekből húslisztet készítene, és belekeverné, mondjuk, a malacok takarmányába – ki tudja, hátha nem lesznek betegek tőle?

Sajnos, az emberek nagyon nehezen tanulnak a hibáikból. Csak akkor eszmélnek rá, hogy változtatniuk kellene a környezethez, a többi élőlényhez fűződő kapcsolatukon, ha már nagy baj történt – vagy sokszor még akkor sem. A Hindu Világtanács aktivistái szerint a brit húsipar azért omlott össze, mert csak levágás céljából tart teheneket. “A Mindenható így leckéztette meg a briteket, akik e bölcsesség birtokában remélhetőleg előbb-utóbb abbahagyják a marhahúsevést” – fejtette ki a marhavésszel kapcsolatos álláspontját Asok Szingal, a Hindu Világtanács vezetője.

Mikola Klára

1996/22.