A világosság alkonya

Eszmerendszerek viadala

„A közönséges ember szerint a vallás igaz, a bölcs szerint hamis, az uralkodó szerint hasznos.” – írta ifjabb Seneca az ókori Rómában. Igaza volt, vagy sem? Igaz-e a mondás: Mundus vult decipi, ergo decipiatur – A világ azt akarja, hogy becsapják, ezért be is csapják. Hol a határ a fundamentális felvilágosultság és az elvakult fundamentalizmus között? Mikor és mitől torzul ideológiává a teológia? Mi a létjogosultsága a vallásosságnak a harmadik évezredben?

________________________________________________________________________________

A fejlődés vagy a hanyatlás története?

Ez a történet nem most kezdődött. Sokan úgy tartják, a világ története s benne az emberiség története a fejlődés története – az ősi idők egyszerűbb és primitívebb állapotaitól az egyre tökéletesebb és szofisztikáltabb jelenen át egy majdan megvalósuló álomig, amit egyesek az evolúciónak a biológiáról a társadalomra és a tudatra történő áthelyeződésétől remélnek. Mások ellenben az emberiség történelmében a hanyatlás történetét látják, a hajdani tökéletesebb vagy egyenesen paradicsomi állapotoktól a történelem süllyesztőjén át a végső lebomlás felé tartó folyamatnak. Világfelfogások ütközéséről van szó, olyan szembenállásról, amely ugyanazoknak a jelenségeknek – például a történelemnek vagy a társadalmi állapotoknak – a szögesen eltérő értelmezéséből fakad.

Nézem a darabot – Salem-i boszorkányok… Távol álljon tőlem, hogy színikritikát írjak, pedig nem tetszik, hogy ugyanazt a geget kétszer is elsütik a színen. Az előadás sikerdarab, a téma még mindig provokatív – a vallási elvakultság és a mindennapi élet ütközése. Miután legördül a függöny s a nézők elégedetten hazaindulnak, én még mindig töprengek. A darab szétkürtölt üzenetei – Az élet nem könnyű…, Győz az igazság!, A kisembernek mindig igaza van. Haladás! – legalább annyira sommásak, mint az orwelli állatfarm legendás szlogenjei, mint például a Négy láb jó, két láb rossz…! amit a baromfik védelmében gyorsan ki kellett egészíteni: … kivéve ha szárnyai is vannak.

Az én tudatomban azonban a darab ki nem mondott, s így körmönfont módon a néző tudatába észrevétlenül beépülő üzenete harsogott egyre áthatóbban: A pap hamis, az egyház rossz, a vallás tévedés! Mert minden karakterbe szorult valamicske jó, egyedül a pap volt következetesen bigott és képmutató.

Valójában merre halad a világ? Jobban érzi-e magát benne az ember, mint hajdanán, vagy sem? Mi a kozmikus vagy metafizikai távlata a földi létnek az egyén s az egész emberiség vonatkozásában? Mi a vallás szerepe a posztmodern korban? Ha szútra-szerű tömör formában, szinte csak kulcsszavakat említve válaszolnánk sorjában a fenti kérdésekre, az alábbi mondatot kapnánk: „Lefelé, nem, enyészet és felemelkedés, kiút.”

Lefelé

Érdekes módon a tudomány és a hagyományos vallásos világkép hasonló véget jósol a világnak. Planetáris szinten a Nap vörös óriássá válása emészti föl a Földet a rajta lévő élettel egyetemben, kozmikus szinten pedig a nagy összeroskadás vet véget minden megnyilvánulásnak. A természettudomány megsemmisülés-képéhez viszonyítva a vallásos világkép sem sok jóval kecsegtet. A keresztény eszkatológia  egy további fenyegető erkölcsi tehertétellel, a végítélettel tetézi a világ megsemmisülésének amúgy sem vidám történetét, amit csak némileg enyhít az üdvösség remélt lehetősége. Magyarán ez a világ a tudomány s a teológia szerint is az elmúlás felé tart, mert mindkettő lineáris időfelfogásban gondolkodik. Az enyészet eme tendenciáját az egyébként ciklikus módon gondolkodó indiai hagyomány egy találó képpel szemlélteti: az idő, mint egy óriáskígyó, elnyeléssel fenyegeti a világot, a múlt és jövendő e rémisztő jószág állkapcsai.

Nem

Hogy jobban érezzük-e magunkat, mint hajdanán, nehezen megválaszolható kérdés. Itt nem csupán közérzetről van szó, bár annak mérése sem egyszerű dolog. Az elégedettséget próbálják a jövedelmi viszonyokkal, a munkahely és a megélhetés biztonságával, a várakozásokkal és számos egyéb emberi tényezővel összefüggésben mérni, inkább kevesebb mint több sikerrel. Elegendő erről megkérdeznünk az emberiség két szegmensét. Az egyik szegmens legyen mondjuk száz ember, a másik pedig 3,6 milliárd ember. Ma a száz leggazdagabb ember vagyona a Földön megegyezik a legszegényebb 3,6 milliárd ember anyagi eszközeinek összességével. És merem állítani, hogy akinek csak egy marék rizs és néhány korty víz jut naponta, nem feltétlenül elégedetlenebb annál, aki már a szarvasgombát is unja.

Nem az a szegény, akinek kevese van, hanem aki sokra vágyik.

Az ember metafizikailag nem érzi jól magát. Aki jól érzi magát, nem metafizikai módon gondolkodik. És ez nem ítélet, hanem tényszerű megállapítás. Amíg nem sikerül visszatérni az eredeti ősharmóniába, addig csak rosszul érezheti magát az ember. Jóllehet ahány ember, annyiféleképpen válaszol a banális kérdésre: Hogy vagy? Az anyagi lét eredendő korlátai ellenére sokan kedvezően válaszolnak: jól, egyre jobban, nem is olyan rosszul…

Élete során a legtöbb ember nem a kozmikus magánynak, a lét ontológiai abszurditásának vagy a káprázat szinte lehetetlen tetten érésének problémájával, hanem jóval prózaibb feltételekkel küzd. Az ember tudatlansága folytán is érezheti jól magát, de bizonyos lelki szint után ismét az elégedettség dominál, most már annak magasabb oktávja. Egyszer egy zarándokútról hazatérő mestert faggattak tanítványai: Hogy érezted magad a szent helyeken? Ugyanúgy, mint bárhol másutt – hangzott a lakonikus válasz, ami nem csupán az udvarias de kissé esetlen érdeklődést szerelte le, hanem mély realizációról is árulkodott.

De legyen bármennyire is elégedett például egy jógí vagy egy szent, ahhoz képest, amilyen boldog a teljességben lehetne, bizonyára még ő is elégedetlen.

Enyészet és felemelkedés

Az ember megbabonázott préda-egérhez hasonlóan dermedten áll az idő-kígyó igéző tekintetének sugarában s úgy várja végzetét. Hiába a látszólag önfeledt tevékenység, vagy a lázas buzgalom, hiába a helyváltoztatás öröme a kicsivé zsugorodott planétán, szellemileg és spirituálisan az ember jobbára egy helyben toporog. A sürgés-forgás vagy a dermedt tétlenség egyaránt az enyészet elkerülésének stratégiája. Ha a világmindenség a megsemmisülés felé tart, akkor a Föld űrhajó s a rajta utazó ember sem kivétel e törvényszerűség alól. Az eltékozolt élet az enyészet felé tart. Az anyagelvűség e végzetes megsemmisülés-képzetével szemben a lelkiség egészen másfajta távlatokat nyújt. Plótinosz például az Enneádokban kijelenti: „Az élet a szellem energiája (VI.9.17.), a Jó energiája, a szellem által határolva” (VI.7.21.6.). így aztán jogos feltételeznünk az élet magasztos feladatát, a visszaintegrálódást ebbe a magasabb szellemi rendbe. Numéniosz pedig Plótinosz mesterét, Ammónioszt idézi: „nem győzi le a test (a lelket), hanem ő győzi le azt, nem mint zsákban lévén a testben, hanem inkább a test van a lélekben”. (Plótinosz: De nat. hom. 3.8.600.3.) Ez az évezredes gondolat összecseng Vivékánanda indiai szent ember vélekedésével, miszerint az ember inkább lélek, akinek teste van, semmint csupán test, amelynek olykor lelke is lehet.

Kiút

Mintha kelepcébe került volna az ember. Vagy útvesztőbe, ami sokkal ádázabb szerkezet, mint a labirintus. A labirintus célja nem az eltévedés, hanem a bejutás a középpontba, az ott végbemenő transzformáció, majd az ismételt kijutás a szabadba, de most már teljesebb emberként, a sötétség ősfélelmének avatott legyőzőjeként.

Labirintus

A Chartres-i katedrális labirintusa létesítésétől, a XIII. századtól fogva a lélek emelkedésére, a belső út végigjárására, valamint az imaélet ösztönzésére szolgált. Sokan térden kúszva imádkozzák végig a 261,5 méteres járatot. A labirintusnak természetesen szimbolikus jelentése is van. A labirintusban az első feladat a bizakodó és bátor követés, az ösvény végig járása. A második, s talán a legfélelmetesebb feladat a középpont elérése. A középpontnak egyetlen hivatása van, hogy az embert elvezesse saját belső zűrzavarának, félelmeinek, belső sötétségének feloldásáig. Itt az ember belekiáltja a sötétbe – saját tudatalattijának sötétségébe –, hogy nincsen szörny, nincs démon, csak világosság van. Ez persze a labirintus közepén még csak reménység, nem bizonyosság. Valósággá akkor válik, ha az ember elindul kifelé, s az istennői gondviselés arany fonalát kezében tartva most már fordított irányban végigjárja az ösvényt s kitalál újra a napvilágra. Ez a labirintus harmadik hivatása. Akkor valósággá válik az előbb még csak remélt mondat: Nincsen sötétség!, az ember pedig felismerései és realizációja birtokában újjászületve visszatalál jobbik énjéhez, önmagához. Ilyen egy magas rendű beavatás…

A vallásnak általánosságban ezt a kiút szerepet kellene betöltenie. Nem társadalmi jószolgálat, nem civil szerepvállalás, nem kulturális értékek gondozása vagy pusztán erkölcsi nevelés a vallás feladata, hanem a metafizikai valóság felmutatása és a gyakorlók célba érkezésének segítése. Ez a feladat érvényes a posztmodern korban is. Mégis hogyan jutottunk el a vallások devalválódásáig? Hogyan vesztette el az ember a hitét? Miért vált a vallás, vagy az egyházban gondolkodás egyfajta ódivatúság szinonimájává, meghaladott társadalmi kísérletté? Ugyanakkor miért erősödnek a fundamentalista irányzatok?

Kirekesztés és berekesztés

A Szent Pál szeretethimnuszában említett – nevezzük így vallási-erkölcsi szentháromság, a Hit, Remény, Szeretet mellett a francia forradalom óta explicite is megfogalmazódott egy polgári quasi-szentháromság: a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje. Az egyház vagy a vallás kritikusai talán joggal említik, hogy a páli három eszme nem gyökeresedett meg az emberiség legutóbbi kétezer éve során, s a vallás nevében a hit helyett elvakultság, a remény helyett beletörődés, a szeretet helyett pedig fenyegetés vagy bűntudat látszik érvényesülni.

Ez az elégedetlenség legitimálná a vallás-, intézmény- és egyáltalán hierarchia-ellenes forrongást?

Hierarchia

A hierarchia rosszul csengő kifejezés, akár szitokszónak is minősítik bizonyos körök és korok. A hierarchia ellen lázadni szokás, olyan intézménynek tekinteni, ami semmiképpen sem jó. Rangsor, alá-fölé rendeltség, tekintély – mind olyan ódivatú kifejezések, amelyekre elutasítóan szokás reagálni. Ha elemeire bontjuk a szót, az első tagja – hierosz – a szentségre utal. Az ókori görög misztériumokban a hierophantok a legmagasabb rangú papságot alkották. A második tag – arkhé – jelentése hatóság, uralom, így a hierarchia nem más, mint a szentek illetve a szentség uralma, vagyis a szentség rendszere, szent rendszer. És ez messzemenően különbözik a rendszer szentségétől.

Szűkebb értelemben a hierarchia a római katolikus egyház három fokozatú – püspöki, presbiteri és diakónusi – szervezeti struktúráját jelenti. A hierarchiának hatalmi megnyilatkozása a hiearokrácia vagy teokrácia, azaz a papi vagy egyházi, illetve isteni uralmi rend.

Azt csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a polgári szentháromság sem jutott mélyrehatóan érvényre, hiába harcoltak ennek az eszmének a szolgálatában oly hevesen az egyházi intézmények és tanok ellen.

De tegyünk különbséget egy további hármasság elemei között, és határozottan különítsük el a hit, a vallás és az egyház fogalmát! A mi definíciónk szerint a hit a szellemi látás egy formája (!), egyben az ember egyik legbensőbb sajátja s ebből fakadóan egyik legnagyobb ereje. A hit ebben az értelemben emberformáló tényező, egyfajta megvilágosodás-közeli állapotot jelent, egyetemes vonása az emberi mivoltnak. A vallást optimális esetben formalizált hitnek tekinthetjük, amelybe ugyan vegyülhetnek világi és másodlagos elemek, a tömegek számára mégis nélkülözhetetlen és egyértelműen megfogalmazott kapaszkodót nyújt. A legszűkebb kategória az egyház vagy felekezet, amely a csoporttudatra, sokszor a kiválasztottság tudatára épít, általában elválaszt más felekezetektől vagy általában az emberektől, s itt mutatkozik a legtöbb veszély a kirekesztő, fundamentalista és fanatikus szellem megnyilvánulására.

A hit a szellemi látás egy formája.

A feltörekvő második

Az üzleti élet számos metaforát használ. Az alacsonyan csüngő gyümölcsök a könnyen elérhető eredményeket jelenti, a hosszúfarkú termék olyan portéka, aminek van egy gyors felfutása, majd egy hosszan elnyúló tartós kereslete. A feltörekvő második a piacvezető gyártó nyomába szegődő vállalkozás, amely ugyan nem a legbefolyásosabb szereplő a piacon, de azzá akar válni. Ezért eltökélt és lendületes munkát folytat, innovatív, gyors reagálású, szemben a sikertől és a vezető pozíciótól lassan elkényelmesedő piacvezetővel. Ugyanez a lendület, találékonyság és küzdőszellem tapasztalható az ideológiák versenyében is. Amíg valamely világnézeti rendszer uralkodó vagy piacvezető helyzetben van, addig élvezi a teljhatalom minden előnyét, de idővel meglassul a reagáló készsége, kiég, esetlegesen korrumpálódik. Egy vallási mozgalom akkor progresszív, ha megnyílik előtte egy rés, és sikerül betöltenie a hiányt. Amikor a többi folyamat korrumpálódik, s az új folyamat biztosítja az áhított tisztaságot és erőt, akkor vonzani fogja azokat, akiknek elege van a szép szavakból és a visszataszító gyakorlatból.

Kétezer év távolából mondhatnánk, könnyű dolga volt a kereszténységnek, amikor hivatalos vallássá vált. Pedig ez nem volt könnyű győzelem. Feltörekvő másodikként az antik hitvilág visszaszorítása és saját meggyőződésük érvényesítése érdekében a korai egyházatyák kritikán aluli eszközöket is bevetettek. Viaskodás a császár kegyeiért a pénztámogatás átszervezése végett, a vitapartnerek vulgáris pocskondiázása, az antik vallás gyakorlásának nevetségessé tétele, bulvár propaganda eszközök felsorakoztatása és prohibíció – egyik sem hiányzott a meggyőzés eszköztárából.

„…Azt mondják, „De vissza kell állítani az ősi oltárokat az istenszobrok mellé, s a templomok ékességeit.” Követeljék vissza mindezt attól, aki osztályosa babonaságuknak: keresztény uralkodó csak Krisztus oltárát tanulta meg tisztelni. … Azt mondja [Symmachus]: „Élvezzék a Vesta-szüzek továbbra is kiváltságaikat.” [az állami juttatást megvonták tőlük] Csak hadd mondogassák ezt … csak a birtokaikat vették el, nem pedig a jogaikat… Tűrhető-e, hogy a pogány áldozatot mutasson be keresztény ember jelenlétében?”

(Ambrosius, azaz szent Ambrus, előbb római helytartó Milánóban, majd ugyanitt püspök, vitalevele Symmachus szónok felirata ellen, aki a klasszikus hitrendszer utolsó nagyhitű védelmezője volt, s a megvont jogok, juttatások visszaállítása mellett emelt szót a császárnál.)

A más vallási nézetekkel folytatott külső viaskodás mellett egy belső harc is feszítette a korai kereszténységet – különböző keresztény felfogások versengése. S hogy ki vált eretnekké és fősodorbelivé, azt csak a jószerencse és a támogatottság döntötte el. Ez a forrongás évszázadokig kísérte a római egyház életét, az ariánus mozgalomtól a kelet-nyugati kereszténység szakadásáig, a katarokon és bogumileken át a reformáción keresztül egészen napjaink felekezeti boomjáig.

Mindemellett hosszú időn keresztül egyedül uralta a szellemi és információs piacot az egyház. A szószékekről hangzott el, hogy miben kell hinni, hogyan kell gondolkodni, mi újság a világban, és hogy mi a teendő.

Idővel azonban ez a kommunikációs egyeduralom fellazult, majd megtört. Nagyjából ötszáz éve gyorsult fel ez az erodálódás, ami egybeesik Amerika felfedezésével, a reformációval, a reneszánsszal. Ekkor vált különösen látványossá az a jelenség, miszerint a történelem más szereposztásban megismételte önmagát. Mintha a történelmi karma visszacsapását látnánk. Ami a római birodalom hanyatlása idején a kereszténységnek az antik hitvilággal szembeni térnyerése során történt, az újkor hajnalán megismétlődni látszott, csakhogy ezúttal a római egyház került a visszaszorulóban lévő klasszikus ókori hitvilág helyébe, s vele szemben a reformáció, illetve később a természettudományos gondolkodás vette át a progresszív vagy agresszív trónkövetelő szerepét. Így ezek a világnézetek váltak a feltörekvő másodikká, e pozíciónak összes előnyével és hátrányával.

Különös fordulat volt a svéd Krisztina királynő esete. A meggyőződéses protestáns Svédország eme különös királynője tíz évnyi uralkodás után lemondott a trónról, s félig-meddig titkon áttért a katolikus hitre, majd Rómában telepedett le. Leopold von Ranke A pápák története c. könyvéből idézünk: „Nagy benyomást tett rá Cicero kijelentése, amely szerint könnyen tévesek lehetnek az emberek vallási nézetei, lehetetlen azonban, hogy egynél több igaz vallás legyen. De vajon lehetséges-e, hogy Isten igazi vallás nélkül hagyta volna az embereket? Krisztina (királynő) úgy érezte, hogy zsarnoksággal vádolná az Istent, aki ezt feltételezi, mert ő helyezte az ember lelkébe és lelkiismeretébe a vallás szükségletét és lehetetlen, hogy aztán ne gondoskodott volna ennek kielégítéséről is. A kérdés csak az, hogy melyik az igazi vallás?” Krisztina svéd királynő hitvallásában a protestantizmus és a katolicizmus versenye volt a kérdés.

A vallás – különösképpen nyugaton, a kereszténységben a katolikus egyház – szülte meg saját igazi trónfosztóját, a tudományt. A tudományhoz képest a reformáció mégis csak megmaradt vallásos vagy hit-alapú keretek közt, a természettudományos világkép s az azzal szorosan összefonódó szekuláris polgári, sőt proletár szemlélet azonban nem volt ilyen engedékeny. A francia forradalom idején vallási téren is elszabadultak az indulatok. Hosszabban idézzük Leopold von Ranke véleményét:

„Minden egybeesett: pénzügyi nehézségek, az egyének és a hatóságok érdekei, közöny vagy gyűlölet a fönnálló vallással szemben; végül a főpapság egy tagja maga tett javaslatot arra, hogy az egyházi javak fölötti rendelkezés jogát a nemzetnek, azaz a világi hatalomnak, tehát a nemzetgyűlésnek adják át. Ezeket a birtokokat eddig nemcsak a francia, hanem az egyetemes egyház tulajdonának tekintették: a pápa hozzájárulása szükséges volt minden eladáshoz. De hol voltak már azok az idők, amelyben ilyen eszmék, ilyen fogalmak keletkeztek! A nemzetgyűlés rövid vita után önmagát hatalmazta fel e birtokok feletti rendelkezésre: tudniillik eladására, még pedig föltételhez még annál is kevésbé kötve, amint ezt az első javaslat elképzelte. Lehetetlen volt azonban ennél megállni. Miután a birtokok elkobzásával, amit egy pillanatig sem halogattak, az eddigi helyzet fenntartása lehetetlenné vált, haladéktalanul más intézkedést kellett tenni, ami aztán a klérus polgári constitutiojával meg is történt. A forradalmi állam princípiumát átvitték a vallási ügyekre is: a concordatumokkal történt kinevezést a népválasztás pótolja, a fekvő birtokok biztosította függetlenség helyére a rendes fizetés lép. Minden egyházmegyét megváltoztattak, a szerzetesrendeket föloszlatták, a fogadalmakat fölfüggesztették, megszakítottak minden kapcsolatot Rómával: a pápa brevéinek elfogadását a legsúlyosabb gonosztettnek tekintették.” (A pápák története)

De a lázongás, a változás nem állt meg Franciaországon belül: „A direktórium Itália papi kormányzását a saját jogrendszerével összeférhetetlennek tartotta. Az első alkalommal, amit a lakosság véletlen megmozdulása adott, bevonultak Rómába és elfoglalták a Vatikánt. VI. Pius arra kérte ellenfeleit, hogy engedjék itt meghalni, ahol élt – hiszen már túl van a nyolcvanadik esztendején. Az volt a válasz, hogy meghalni mindenütt lehet. Szemeláttára fosztották ki lakószobáját, legapróbb szükségleteit is megtagadták, ujjáról lehúzták a gyűrűt és őt magát elhurcolták Franciaországba, ahol 1799 augusztusában meghalt.”

Később szelídült a lassan minden ellen kikelő francia forradalmi terror, majd a királyság helyett császárságba torkolló megmozdulás után végül a XX. században beköszöntött a polgári jólét. Azonban ez sem sokat segített a templomok és a vallásosság terén.

Az ifjúkorában Franciaországba látogató Gandhi még elégedett lehetett Párizs templomaival, s ma a kirakatban lévő nevezetes épületek – például a Notre Dame székesegyház – valóban káprázatos benyomást kelt. De elég betérni egy kevésbé nevezetes templomba, más kép fogad. Bár a l’Église Saint-Germain-des-Prés nem nevezhető éppen mellékes épületnek, hiszen e helyütt az első templom 543-ban létesült, mégis, itt a belső világítás szomorú hiánya kelt megrökönyödést, a Saint Sulpice templomban pedig Eugène Delacroix vászna – Szent Mihály legyőzi a sárkányt – szakadtan, átlyukadva függ a templom fénypontjaként (!) emlegetett Chapelle des Saints-Anges, a Szent Angyalok kápolnája falán.

„Párizs ősi templomai megmaradtak emlékezetemben. Pompájuk és békességük feledhetetlen. A Notre Dame bámulatos szerkezete s a belső tér pazar szobrai és gazdag ékességei örök emlék, s akik milliókat költöttek az ilyen isteni katedrálisokra, azok szívében bizonyára ott izzott az isten iránti szeretet” (Gandhi emlékiratai)

A jólét pusztulásra kárhoztatja a vallásosságot. Bármennyire sommás is ez a megállapítás, mégis híven tükrözi a tendenciákat. Mondhatjuk, a liberális eszme és az úgynevezett szabad világ demokráciája lassú kimúlásra kárhoztatja a hagyományos vallási formákat. A vallás élveboncolásának drasztikus kísérletét másutt folytatták le, Szovjetoroszországban. Oroszországban a bolsevik forradalom alatt s utána is öltek a papokat és bontottak templomokat, csakúgy, mint a kínaiak Tibetben, ahol a 11.000 templomból és kolostorból hagytak nyolcat. Az épületeket felrobbantották, s ami megmaradt, a törmeléket s a téglákat a mutatóba életben hagyott aszkétákkal és szerzetesnőkkel hordatták el. Milyen érzés lehetett – amit elődeidtől örököltél meg, s gondoltad, áll még örök időkig, azt saját kezeddel kell lebontanod, tudván, soha többé nem építheted újjá…

Lenin szerint „síkra kell szállni mindenféle ördög-pokol ellen, mindennemű szellemi nekrofília ellen (mert minden isten egyértelmű a nekrofíliával, még akkor is, ha a legtisztább, legeszményibb istenről van szó).” A nekrofília a hullákkal gyakorolt szeretkezés, a nemi eltévelyedés egy fajtája, s e kifejezés használata a vallás vagy Isten kontextusában arra mutat, hogy Leninnek egyetlen kifejezés sem volt elég erős ahhoz, hogy a vallás gyalázatosságát s a bolsevista világnézetre ártalmas voltát kiemelje.

A Kommunista Internacionálé VI. kongresszusán 1928-ban kijelentik: „A proletárhatalom teljes felekezeti szabadságot enged, egyidejűleg azonban minden rendelkezésre álló eszközzel vallásellenes propagandát fejt ki.” A szentséggyalázás, az üldöztetés, zaklatás, kitoloncolás, vagyonelkobzás, bebörtönzés és kivégzés is eszközei voltak ennek a vallásellenes propagandának, mígnem végre 1926-ban megalakult az Istentagadók Szövetsége, későbbi nevén a Harcos Istentagadók Szövetsége. Szócsöve a majd másfél milliós példányszámban megjelenő Bezbozsnyik, az Istentelen magazin volt.

„Vergődik a vallás, mint egy agyonhajszolt állat … de mindhiába: irgalom nélkül üldözzük, nem fog megmenekülni. 675 templom volt Moszkvában, most már csak 287 maradt. 1928-ban a Szovjetunióban 542 imaházat, 445 templomot, 38 mecsetet zártak be. Jövő év január elsejéig biztosan ezernél több templom becsukja kapuját. Búsan nyöszörögnek a harangok, de nincs irgalom, és nem akarunk irgalomról tudni.” (Trud napilap 1929 december)

Egy régi orosz statisztika szerint a cári Oroszországban 50.000 templom és 900 kolostor működött, míg egy 1936-os hivatalos bolsevik belbiztonsági statisztika szerint a megelőző évben 14.000 templomot és kápolnát csuktak be, s Moszkvában mindössze 24 templom működött csupán. A templomok felrobbantása csak egy megoldás volt az átminősítésre, még fájóbb a raktárrá, klubhelyiséggé, mozivá, gyárrá történő átalakítás. Ennél is megalázóbb például a Vlagyivosztoki székesegyház táncteremmé alakítása, míg a Pétervári Izsák székesegyházat egyenesen vallásellenes múzeummá (!) alakították át.

Ma Angliában és Franciaországban is eladók a templomok, akinek van elég pénze, vehet magának egy kápolnát, egy romot vagy egy kolostort. Az anglikán egyház évente húsz, a német katolikus felekezet évi ötven templomot zár be. Hollandiában a közeljövőben vagy ezer katolikus, és hétszáz protestáns templomot és imaházat fenyeget a bezárás veszélye, s egy 2010-es felmérés szerint a lakosság 42%-a nem vallja magát egyházhoz vagy hitvalláshoz tartozónak. (A fennmaradó 58% között érdekes volna megtudni az iszlám gyakorlóinak számát…) Minden eladó, s olyan ódivatú dolgokra, mint egyház és vallás, ugyan ki kíváncsi ma?

Néhány példa napjaink templomi metamorfózisára:

• Hollandia, Arnhem: Szent József katolikus templomból gördeszka-pálya, másutt szupermarket, könyvesbolt vagy konditerem.
• Nagy-Britannia, Glasgow: Oran Mor templomból kocsma és koncertszínpad, másutt – Glasgow mellett Beith városában 125.000 fontért eladó a Szentháromságról nevezett neogótikus templom
• Nagy-Britannia, Manchester: a városközpontban álló Szent György templom tornyában kilencemeletes luxuslakást kínálnak megvételre
• Írország, Dublin: egy belvárosi gótikus templomból turista-információs központ

Lunacsarszkíj népművelési biztos jelentette ki: „Gyűlöljük a kereszténységet és a keresztényeket. Tekintsük még a legjobbjaikat is ádáz ellenségünknek. Ők a felebaráti szeretetet hirdetik, meg az irgalmasságot; ez pedig ellenkezik a mi elveinkkel.” Nos, ehhez a szellemhez híven zajlott a papság és általában a bolsevizmus szempontjából osztályidegen elemek megsemmisítése is. Nehéz pontos statisztikákat találni, mi Gubelmann-Jaroszlavszkij: A vallásellenes propaganda feladatai című 1937-ben megjelent hivatalos pártkiadvány adataira támaszkodunk. Eszerint az 1897. évi népszámlálás után a cári Oroszországban 295.000 ember állt a különböző egyházak – pravoszláv, katolikus, evangélikus – szolgálatában, 1926-ban ez a szám mindössze 79.000-re apadt.

A papság elleni atrocitás része volt annak a kíméletlen üldöztetésnek, amely az egész társadalmat érte. Winston Churchill 1930-ban jelenteti meg a Háború után című könyvét, amelyben Sarolea professzor elfogadhatónak tekintett adatait idézi a kivégzettek számát és státuszát illetően:

Sztálin mondta: „A párt nem helyezkedhetik semleges álláspontra a vallással szemben. Ezért fejtünk ki erőteljes propagandát minden vallási előítélet ellen, miközben a tudományra támaszkodunk. A vallási előítéletek ellentmondanak a tudományoknak, minden vallás ellenkezik a tudománnyal!” Kérdés, vajon a tudományra történő hivatkozás a bolsevik ideológiai „munkában” fölment-e bárkit is a vérvád alól?

Igaz, a bolsevizmus sokat tanult elődeitől – például a franciáktól – az ideológiai harc terén, s az a rendszer „csak” hetven évig tartott Oroszországban s negyven évig hazánkban, míg a polgári demokrácia Franciaországban kétszáz éve kezdődött… Csak idő kérdése minden?

Meglehet ma nem tarkólövéssel intézik el a papokat, s felrobbantás helyett inkább árverésre bocsájtják a templomokat, a deszakralizálás tendenciája töretlenül folytatódni látszik. Nemcsak a proletár diktatúrában, hanem a polgári jólétben is elenyészik minden erkölcsi érték? Vallás? Nem szükséges. Kultúrkincs? Abból van elég. Romló és ürességtől kongó templomok és fényes szuper-brandek és divat-márkák. Kegyelet – az nincs. Koldusok és hajléktalan sátortáborok – az van. Kontrasztos pillanatfelvétel a XXI. század elejéről, Európából.

Profanizáció és deszakralizálás

Egy katolikus honlap (Depositum) az alábbi személyeket tekinti a hitetlenség pilléreinek: Machiavelli, az új erkölcs feltalálója; Kant, az Igazság szubjektivizálója; Nietzsche, az önjelölt Antikrisztus; Freud, a szexuális forradalom megalapozója; Marx, a tömegek hamis Mózese s végül Sartre, az abszurditás apostola.

Az utóbbi ötszáz év eme néhány képviselőjén keresztül megragadhatóak azok a csomópontok, amik meghatározó szerepet játszottak a közelmúltunk szellemi átalakulásaiban. Machiavelli balsorsú volt és kicsit szerencsétlen – a neki tulajdonított A cél szentesíti az eszközt tételt még ma is szent borzalommal ejtik ki, jóllehet a gyakorlatban a legtöbb befolyásos ember napi rutinként alkalmazza s ebből gyarapítja vagyonát vagy presztízsét, míg Machiavelli nélkülözésben, magányosan halt meg. Kant elvetve a metafizikát, a józan észt emelte piedesztálra, s bár Isten létét a tiszta ész számára igazolhatatlannak tekintette, a gyakorlati ész és az erkölcsi lét számára nélkülözhetetlennek tartotta. Nietzsche temette az Istent, Freud a vallást hol illúziónak, hol neurózisnak nevezte, Marx a történelmi szükségszerűségben lelte meg a maga istenét, míg Sartre egzisztencialista filozófiája esetében eljutottunk egy tragikus komikumig, annyira igaznak tűnt számára a lét abszurditása, s annyira nem talált rá hiteles és elfogadható magyarázatot.

„»Isten áldd meg a magyart!« Ezzel a kifejezéssel nekem egy gondom van: nem hiszek Istenben…” – mondja egy XXI. századi külföldi politikus egy magyar pártgyűlésen, mire kitör az egyetértő kacagás és a tapsvihar, ami jól tükrözi a modern kor tudati, hitbéli, vallásos és szellemtörténeti állapotát. A kétely, a bizalmatlanság és a viszály korszakában élünk, így mondhatjuk: hiteles a fenti nyilatkozat, legalább hitelesen tükrözi vissza azt a kóros állapotot, amelynek során az emberiség elveszteni látszik létének spirituális értelmét. Plótinosz diagnózisa az ember rosszullétéről témánkba vág, mert kimondja:  az Isten nélküli élet nem autentikus, csak imitáció. Mégis ezzel próbálkozik a nyugati civilizáció. Nem csoda, hogy ez az imitált élet rengeteg visszásságot rejt, s talán ez magyarázat az ember korábban említett metafizikai rosszullétére is.

De nem egysíkú az élet, egyszerre érvényesül két tendencia. Egyfelől érezhetően zajlik a vallás lejáratása és az élet általános deszakralizálása, másfelől ezek mellett, vagy inkább ezekre válaszképpen fokozódik az emberek általános spirituális igénye, de a fundamentalista jelleg is, a különböző felekezetekben.

És nevezzük nevén, megjelent egyfajta tudományos- és demokrácia-fundamentalizmus is, amely a saját eszmerendszerére támaszkodva olykor valóságos irtó hadjáratot folytat a más felfogások, jelen esetben a vallásosság és a hit eszméi ellen. A természettudományok évszázadok óta vívják a vallásosság bástyáit, amihez csatlakozni látszanak a társadalomtudományok és az ultraliberális politikai eszmerendszer is.

Bizonyos körökben a vallás, s legfőképpen az egyház szitokszóvá minősült, ugyanakkor felmérések szerint az emberek többsége a nyugati demokráciákban is hisz Istenben vagy a túlvilágban, s tömegek tapasztaltak már valamiféle spirituális, lelki élményt. A Future for Religious Heritage belga civilszervezet felmérése szerint az Európai Unió lakosságának 79%-a úgy gondolja, a kontinens és közösségeinek fennmaradásához nélkülözhetetlen az épített vallási örökség megőrzése is.

A tendenciákat figyelve mégis állíthatjuk, hogy hanyatlóban az egyházi elköteleződés és a vallásosság, erősödőben a hitetlenség, illetve a transzcendens Isten helyett a tudományba, az emberiségnek önmagába vagy egyéb társadalmi, anyagi vagy szellemi jelenségekbe vetett meggyőződés.

Darwin maga vallásos ember volt, fohászkodik Istenhez, amikor a hajójuk viharba kerül Óceániában, mégis A Fajok eredete című munkáját Isten léte tagadásának bizonyságául használják, s az evolúció elméletét a tudományos és ateista paradigma legfontosabb ütőkártyájának tekintik.

Vajon a tudomány is megszüli saját letaszítóját? Lássuk a paradigmák versenyét! Ha a vallásos világnézettel szemben egyaránt működött a diktatórikus elnyomás és irtó hadjárat, valamint a közönyösségből fakadó kiéheztetés, akkor vajon hogyan végzi a tudományos világkép? Iszlám fundamentalista csapatok robbantják majd fel a tudományos akadémiákat? A katonai célokra fordított kutatási-fejlesztési kapacitás megvásárolható fegyverekben megmutatkozó potenciálja fordul a tudományos nyugat ellen? Vagy az erőszak helyett valóban átlendül az emberiség egy magasabb szellemi nívóra, ahol nem a tagadás és a szétválasztás, hanem a harmónia és a magasabb szintézis érvényesül? Megvalósulhat-e az erkölcsileg felvértezett tudományosság szent frigye az újrafogalmazott vallással, ami – ismételjük – a szellemi látás egy formája?

Deviáció mint fősodor

Amikor a deviáció lesz a fősodor, akkor a deviáns válik normálissá, s a normális lesz a deviáns. A jelenkor tudati-erkölcsi állapota elképzelhetetlen lett volna mondjuk a gótika korában: hogy az emberek ne higgyenek Istenben, ne a hitük határozza meg a világlátásukat és a viselkedésüket, ne a túlvilági örök életre törekedjenek? Ez az akkori fősodorbéli gondolkodáshoz, világlátáshoz képest olyan deviáns viselkedésminta lett volna, ami értelmezhetetlen, éppúgy, mint jó néhány mai gondolkodó számára az, hogy a hit alapján határozza meg a saját életét. Bizonyos korokban és kultúrákban vallás a fősodor, s az ateizmus a deviáns. Máskor megfordulni látszik ez az arány, s ami addig eltévelyedés volt – jelesül az istentagadás – az most az előkelő fősodor helyét foglalja el, s aki még hisz, az sajnálni való tévelygőnek, vagy egyenesen rendszerellenes veszélyes disszidensnek minősül, és deviánsként megbélyegzik.

A tudományos ateizmus egyik eklatáns példája Richard Dawkins Az isten-dili című műve. A szerző a brit tudományos akadémia prominens tagja, nagyhírű tudós ember, aki az ismeretterjesztésben is elévülhetetlen érdemeket szerzett, tudományos bestsellerek szerzője. Egy ilyen nagy név minden megmozdulása ezerszeres felelősséggel jár. Említett műve komoly visszhangot váltott ki: egyesek kötelező irodalomnak és mesterműnek kiáltották ki, mások – fundamentalista vallásos olvasók – örök kárhozattal fenyegették meg a szerzőt. Vagyis a mű nagy vitákat kavart, nem csoda.

„Az istenérvek látványosan gyöngék!” – mondja szerzőnk szerényen, amivel évszázadok teológusainak működését söpri a szemétbe, s ez még a szerényebb megjegyzések közé tartozik. Ennél sokkal elfogultabbnak tűnnek az olyan állítások, minthogy „Isten pszichológiai szükséglet, de annak is hamis és gyönge”, vagy „Mondják, egy isten-alakú rés van az emberek agyában, amit be kell tömni, akár létezik isten, akár nem”. Egyik idézett forrása, Steven Weinberg Nobel-díjas amerikai fizikus szerint a vallás sértés az emberi méltóságra nézve, másutt saját maga használ olyan kifejezéseket, mint „a vallástól megfertőzött személyek”. Könyvének mottója lehetne az alábbi két mondat: „Én Istent támadom, az összes isteneket, mindazt, ami természetfölötti, bárhol és bármikor is találták vagy találják majd ki. … Az én szenvedélyem bizonyítékokon alapszik!”

Mintha a véres szájú Lunacsarszkij szólalna meg száz évvel később, most nem Szovjetoroszországban, hanem a felvilágosult angolszász világban. Ami egy vezető tudóstól elvárható lenne – a pártatlanság, a tudományos elfogulatlanság, a tárgyilagos vizsgálódás – mintha hiányozna Dawkins eszköztárából. Sajnálatos módon összekeveredni látszik vizsgálódásaiban az Isten, hit, vallás, felekezet, religio, ideológia és fundamentalizmus, s az évszázadok során a vallási életben fölmerült esetleges hiányosságokat vagy nyílt hibákat általánosítva a hit teljes egészét kényszerképzetnek titulálja – vagyis olyan pszichikai rendellenességnek, ami mellett hathatós ellenérvek dacára is kitartanak. Ez az ő alapállása, de ha valaki vallási meggyőződése alapján vitatná Dawkins paradigmáját, akkor azt nyomban fundamentalista gondolkodásnak bélyegezné. Ez nem elegáns módszer… Egy tudományos ismeretterjesztő műnek nem kellene a bulvárlapok botránykrónikáinak méltatlan eszközeit alkalmaznia.

Vegyünk egyetlen példát könyvéből, az istenérvekkel kapcsolatban. Canterbury Anselm (1032?-1109) szent szerzetes, az egyház doktora fogalmazta meg költői lendületű ontológiai istenérvét. Dawkins mindvégig a gúny és nevetség tárgyává igyekszik tenni az egyházatya inkább misztikus és poétikus gondolatmenetét.

Anselmus ontológiai argumentuma, lételméleti istenérve

Megvan bennünk a legtökéletesebb lény fogalma; akkor e lény létezik is, mert különben nem volna legtökéletesebb, hiszen a nem létezőnél tökéletesebb a leggyarlóbb létező is. Ennélfogva a legtökéletesebb lény fogalma magával hozza, hogy annak valóság feleljen meg. Tehát mivel a legtökéletesebb lény fogalma bennünk van, a legtökéletesebb lénynek léteznie is kell.

Modernebb megszövegezésben:

Isten fogalma olyan lényt jelöl, akinél nagyobbat elgondolni nem lehet. Az azonban, aminél nagyobb nem gondolható, nemcsak az értelemben létezik, hanem a valóságban is léteznie kell, mert különben nem a legnagyobb lenne, hiszen ami a valóságban is van, nagyobb annál, ami csak az értelemben létezik. Ezért az „olyan lény, amelynél nagyobb nem gondolható” fogalomban szükségképpen benne van a létezés ténye is, vagyis istennek léteznie kell.

Bár Anselmus érvelését már kortársai is vitatták, és ma is inkább egy hittel elfogadott tétel elmélyítésében tartják segítségnek, a gondolat esztétikája aligha vitatható. Mindemellett Szent Bonaventura, Duns Scotus, Descartes és Leibnitz is elfogadta Anselmus érvelésének bizonyító erejét. Ezzel szemben Dawkins szerint az infantilis argumentáció olyan szófacsarás, amely őbenne esztétikai visszatetszést kelt. Később azonban nagyon hasonló érvelést ismertet: „… bármilyen valószínűtlen is az élet eredete, tudjuk, hogy a Földön ez megtörténik, hiszen mi itt vagyunk.” Mondhatjuk, ez sokkal ügyetlenebb és földhözragadtabb érvelés, mint Anselmé majd ezer évvel korábbról. Szerzőnk amúgy is megköveteli, hogy az okfejtéseket a korszellem fényében s az adott kor nívóján értelmezzük, amit az alábbiakban támaszt alá: „Már-már közhelyszerű, hogy a jó történész nem a saját normái szerint ítéli meg a múlt kijelentéseit.” Ezzel a szép s a tudományos elfogulatlanság követelményének megfelelő tétellel szemben azonban saját maga érvelése iránt nagyon megengedő, s például az ezeréves gondolatmenetbe nem hajlandó belehelyezkedni, hanem csak elszánt kritikusként tud vagy akar viselkedni. Különösképp visszás az alábbi defenzív megjegyzése: „Végtelenül logikátlan volna bármely narratíva – legyen az az evolúcióval vagy bármely más tudományággal kapcsolatos – teljes, minden lépésre kiterjedő dokumentációját elvárni.”

A tényekre, bizonyításra, igazolható tudományosságra oly kínosan érzékeny tudóstól nem mérhetetlenül arrogáns ez a kijelentés? Hasonló ez a marxista Marcuse-féle represszív tolerancia politikai elméletéhez, mely szerint a hasonszőrű politikai meggyőződésűekkel szemben toleránsnak kell lenni, míg a politikai ellenfelekkel szemben represszívnek!?

Lássunk egy további gondolatmenetet, némi kommentárral kiegészítve:

Hogyan keletkezik az élet? Az élet eredete egy kémiai esemény vagy eseménysor volt, ami által a természetes kiválasztódáshoz nélkülözhetetlen vitális körülmények először következtek be. Amint a vitális életerő – bizonyos fajta genetikai molekula – a helyére kerül, a tényleges Darwini természetes szelekció már bekövetkezhet, s a komplex élet felbukkan, mint egy esetleges következmény. De az első átörökítésre képes molekulának a véletlennek tulajdonítható spontán keletkezése sokak szerint fölöttébb valószínűtlen…

Az élet keletkezését feszegető kérdés jogos kérdés, sőt, mondhatjuk az egyetlen igazi kérdés, amelynek kutatásával és megválaszolásával foglalkozni érdemes. Ennél már csak egy lépéssel lehet tovább haladni, amikor azt a kérdést tesszük fel: miért létezik bármi is egyáltalán? Mondhatjuk az eszkatológia, a végső kérdések vizsgálata a legfőbb vizsgálódás.

Viszont a kémiai esemény vagy eseménysor meglehetősen bizonytalan, kevéssé egzakt, mi több ex cathedra kijelentésnek tűnik, amit szerzőnk egy vallásos magyarázatban bizonyára elutasítana, mint tudománytalan állítást. A vitális körülmények kifejezés kellőképpen megfoghatatlan, amit bármilyen tényállásra alkalmazni lehet, s a természetes kiválasztódás mint valamely deus ex machina szerepel, mint a görög drámákban színpadi berendezésekkel hirtelen elővarázsolt isten, aki a bonyodalmakat hibátlanul megoldja. Amint az előfeltételek valamely titokzatos módon megvalósulnak – ki tudja hogyan? – máris jöhet a mindenre gyógyír természetes szelekció, bár csak feltételes esetben, s nyomban ott a komplex élet, ami azért ne feledjük, csak egy esetleges következmény. Az utolsó mondat legalább becsületére válik a szerzőnek, megengedi, hogy e nagyvonalú gondolatmenetet és hipotézist sokan valószerűtlennek tartják. El kell gondolkodni azon, hogy a bizonyos fajta genetikai molekula, az esetleges következmény vagy a véletlennek tulajdonítható spontán keletkezés mennyire tűnik szabatos és tényszerű, bizonyítható tudományos tételnek… Bár az előbb megtudtuk, végtelenül logikátlan volna teljes bizonyítást elvárni – elég, ha ezt a teológiától várjuk.

Kérdezzük meg bátran, mennyivel tűnik indokoltabbnak, elfogadhatóbbnak a fenti okfejtés, mint mondjuk a szimbolikus értelmű hatnapos teremtéstörténet, vagy az a magyarázat, miszerint Isten rápillant az anyagra s a lelkek sokaságával megtermékenyíti azt, vagy egyszerűen megálmodja a világot?

Julian Baggini Nagyon rövid bevezetés az ateizmushoz című munkájában kifejti: „A legtöbb ateista igenis hiszi, hogy bár csak egyféle anyag van az univerzumban, s az a fizikai anyag, mégis ebből az „anyagból” lesz a gondolat, a szépség, az érzelem, az erkölcsi értékek – vagyis egyszóval a jelenségek ama teljes skálája, ami oly gazdaggá teszi az emberi életet.”

A gondolatszabadság fényében nincs is ezzel a felfogással semmi gond, hiszen mindenki arra vezeti vissza saját létét, amire csak tetszik neki. Ugyan spirituális körökben ezt fosszilis evolúciónak nevezik, amikor tehát az anyagot tekintik elsődlegesnek, s a fosszíliákból igyekszenek eredeztetni az életet, a gondolatot, akaratot, érzést. Ezzel szemben az idealista gondolkodás a szellemet tekinti elsődlegesnek, s úgy tartják, ez a szellemi energia az élet, mi több, a létezés, a tudat és a boldogság hordozója, amely képes akár anyaggá is sűrűsödni. Mindaddig nincs tehát gond a fosszilis evolúcióval, amíg nem lép fel az egyedüli lehetséges világmagyarázat igényével. Mert ebben az esetben a quasi-tudományos hipotézis – tehát elmélet, elgondolás, nem pedig bizonyított tény – fundamentalista ideológiává torzul, amely kizárólagosságot követel magának, s innen már csak egy lépés a vulgáris logika vagy a tudományos inkvizíció alkalmazása.

Ezzel szemben Martin Rees Cambridge-i csillagász véleménye sokkal elfogadhatóbbnak tűnik: „Miért létezik bármi is egyáltalán – ez a legfőbb misztérium. Mi lehel életet az egyenletekbe, mi változtatja azokat a tényleges kozmosszá? E kérdések azonban a tudomány határain kívül esnek; a filozófusok és teológusok területe.” Mondhatnánk, a tudomány a hogyan? a teológia pedig a miért? Kérdésre igyekszik választ keresni.

A zavarodottság ellenmérge

A fogalmak egybemosódása és a tisztázatlanság, illetve a módszertani következetlenség láthatóan még a tudós elmékben is zűrzavart kelt. Ezért érdemes megvizsgálnunk a közkeletű alapfogalmakat. Dawkins véleménye szerint a vallás vagy bizonyítékok nélküli hiedelem, vagy pszichikai defektus, jobb esetben öröklődő kulturális mém-beállítódás, amely talán kecsegtet valamely genetikai előnnyel, s így hasznos. Ha az előbb szóba került a korszellem, akkor nyilvánvaló, hogy egy haszonelvű korban az életről vagy a hitről is csak haszonelvű alapon tudnak gondolkodni, míg egy szentséges korban valószínűleg az életről is szentséges módon gondolkodtak.

Éppen ezért vulgáris az olyan megfogalmazás, miszerint ha egy embernek vannak kényszerképzetei, azt elmebajnak hívják, ha sokaknak, azt vallásnak nevezik.

A kozmikus törvényszerűségekbe vetett hit sem kielégítő definíciója a vallásnak. Nem volna szép a homloklebeny epileptikus működésének tulajdontani az istenélményeket, vagy a belső útmutatást pusztán hangzó hallucinációnak tekinteni. Ilyen elutasító alapállásból minden transzcendens jelenség eleve tévedésnek és illúziónak tűnik, de nem bizonyos, hogy ez a megfelelő közeledés.

A közelmúlt kimagasló mestere, szvámí B.R. Srídhar, a bengáli vaisnava hagyomány tekintélyes tanítója írja:

„Az ember korábban felhalmozódott jámbor tettei, belső alkalmazkodó készsége, valamint a reá szálló isteni kegyelem eredményeképpen eszmél föl, bizonyos vonzalom támad benne, s e vonzalomnak köszönhetően találja meg a neki megfelelő környezetet. Benső hajlandósága szerint választja meg a közegét. Vonzódása vezérli majd, az intuíciója vezeti. Az intuíció az anyagi síkon s az istenes életben is működik – ez a lélek még föl nem fedezett benső hajlama, amely elvégzi majd a szelekció, s a régi eszmék elhagyásának és az újak elfogadásának munkáját.” (Arany lajtorja, 4. Próba, íz, győzelem)

Ha tehát arra a kérdésre keressük a választ, miért az ateizmust, a fundamentalista nézeteket, egy hiteles vallásosságot, vagy a megvilágosodott spirituális szellemiséget választja valaki szellemi alapállása gyanánt, akkor a spirituális erények és szellemi tapasztalatok milyenségére és mennyiségére, valamint a kegyelmi állapot meglétére vagy hiányára kell gyanakodnunk. Amíg a tudatos eszmélés csak a világ csodáira lát rá, annak bűvöletében él majd, abban leli meg örömét. Ha megvan a megfelelő előkészítés, könnyű hinni, ha nincs, könnyen a saját hitetlenségében kezd hinni az ember. Mindenki a benső hajlandósága alapján választja meg szellemi táplálékát, s a neki megfelelő helyen fogja otthon érezni magát. Forradalmi magyarázat a világ elanyagiasodására!! Ha erénytelenül élnek az emberek, elvész számukra a hit – ésszerű magyarázat, de borzasztó távlat… sőt, rettentő jelen.

Lekezelőnek tűnne, ha azt mondanánk: eddig jutottál – ha ateista vagy, de ugyanezt mondja az ateista is, ha valaki megtér. De tudnivaló, a zuhanó repülőn nincsen ateista…

Egy elesett orosz katona imája a II. világháborúból

Hallasz engem, Istenem?

Életemben még nem beszéltem így veled…

Még ma, ma meg akarom ezt neked köszönni.

Tudod, gyermekkoromtól kezdve azt mondták: nem létezel.

És én elhittem. Bolond voltam.

Teremtésed szépsége így sohasem tárult föl előttem.

Ma éjjel is igazat adok Neked a bennem felszakadt kráter mélyéből,

amely fölött ott ragyog a csillagos ég.

Ámulva értem meg üzenetedet…

Nem tudom, Uram, vajon kinyújtod-e értem a kezed,

mégis azt akarom mondani Neked, s Te bizonyára megérted:

Egy csoda az, hogy a látható pokol közepette a szívem könnyűnek

tűnik és felismerlek Téged.

Mit is mondhatok? Csak azt, hogy boldog voltam, amikor felismertelek.

Nagyon jó Nálad lenni…

Meglehet, a vallásosság fogalmát és gyakorlatát meg kell tisztítani a reá rakódott hibáktól, tévedésektől és sallangoktól. Ne keverjük össze az ideológiai torzulásokat a tiszta transzcendenciával, az emberek gyöngéit az isteni valósággal, az elvakultságot a megvilágosodottsággal, a fizikát a metafizikával! Ne a történelmi árnyék sötétségében ítéljük meg a vallást s a hitet, hanem a teljes megvilágosodás tiszta fényében!

Ezért a vallások fölötti megújult vallás a létezés, a tudat és a boldogság alapvető elveinek valósághű felismerésén alapuló koherens rendszer nyújtotta állandósult spirituális tapasztalás kell legyen, amit az ember legmagasabb rendű intellektuális képességei alapoznak meg, a személyes felismerések és belső megélések támogatnak, az élet gyakorlati szükségleteire történő eredményes alkalmazás bizonyító erővel visszaigazol, s egybevág a szent hagyomány normáival.

„A vallás az eljövendő békéhez és harmóniához vezető út. A tudomány korszaka véget ért, s megkezdődött a vallás korszaka. Ez nem azt jelenti, hogy a tudomány semmi újat és érdekeset nem fedezhet fel, de letelt annak az ideje, amikor az emberi lények a tudomány révén igyekeztek meghatározni önmagukat. Mostantól fogva vallásos kontextusban tekintsük magunkat transzcendens, emelkedett és látnoki lényeknek. Ahogy e vallásos kontextus kibontakozik, továbbra is szükség lesz püspökökre, szvámíkra és rabbikra, s a hagyományok gazdag tárháza továbbra is létezni fog. Mégis úgy hiszem, mindez áttetszővé válik majd magának a vallásnak, a transzcendens látásmód valóságának a fényében, hiszen ezt az utat kellene maga előtt látnia és együttesen követnie az emberiségnek a jövőben.

A vallási hagyományok eme sokrétűségében valami egészséges és természetes és nagyon is pozitív tényezőt kell látnunk. És az ne rettentsen meg minket, hogy egyes sarlatánok is felbukkannak. Tartsuk elevenen diszkriminatív készségünket a nyitott és toleráns szellem ápolása mellett, s így akár a kertápolásban, megtanuljuk majd kihúzkodni a dudvát, hogy még szebben viríthassanak a virágok. Így lehet megkülönböztetni a valódi spirituális hagyományokat a hamis folyamatoktól.” (Lex Hixon: A vallási hagyományok gondos összeegyeztetése, Advaita-satya-amritam  No. 24. 2009.)

Epilógus

A lelki élet célja a tudatos önvaló birtokba vétele, míg a lelki szeretet célja a birtokba vett tudatos önvaló meghódolása Isten előtt. A lélek természetes helyzete az Istenhez tartozás, eredeti hivatása pedig az isteni harmónia örömteli szolgálata. Ez a rész könnyű, ami nehéz, az nem más, mint az elme megfékezése és legyőzése.

Ha azt mondjuk, a vallás nem más, mint az isteni Szépség és az isteni Szeretet találkozása az ember szívében, akkor sikerült egy kristályos definíciót találnunk, amely túlmutat a korok, nemzetek, ideológiák és felekezetek korlátain, amely igaz bármely égtájon, bármely szellemi hagyományban vagy kulturális közegben. Mi több, a világmindenség bármely pontján igaz lehet.

64/2015

Tornyai Ödön

IRODALOM:

Ambrosius: Az új vallás, in: A császári Róma, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981 Budapest

Dawkins, Richard: The God Delusion, Black Swan 2007 London

A bolsevizmus harca az Isten ellen, Centrum Kiadóvállalat Rt. Budapest én.

Ranke, Leopold W.: A pápák története, Hungária Nyomda rt. én.