A vágta

Forró és száraz-zöld illatú volt a nyár ott a Nagymezőn, a Bükk-fennsíkon az édes, felhőtlen, időtlen szemlélődésben. Sehol egy lélek! Csak a felhők úsznak szelíden a halványkék égen. Hátamon a föld kemény tenyerének atyai ölelése, körülöttem suhanc kis bogár, tücsök gyerekek. S az oly kedvesen simogató szellő, mely melegen betakar és a legszeretőbb csókot leheli ajkamra. Aztán, egyszer csak remegni kezdett alattam a föld. Először csak olyan erővel rázkódott, mintha minden szívdobogás lenne körülöttem, majd fokozatosan oly elementáris morajlással, mintha egy hegymagas hullám tajtékozni, pusztítani készülne. Így vágtatott el mellettem elképesztő testközelségben, fékezhetetlen patadobogással a lipicai ménes végtelen szabad özöne.

Azóta is, ha csak eszembe jut ez a hely, Csipkéskút (ahol a magyarországi lipicai csikókat 3 éves korukig a páratlan hegyi levegőn nevelik), egy „másik világba” réved lelkem.  Mesés, kietlen hangulatú rejtett zuga ez szeretett hazánknak, mely a Fennsíkon található az Őserdő és a majd legmagasabb bükki áldozókői, kultikus pont a Bálványos között.

Mennyire különböző az élmény, megtanulni írni és olvasni egy szót, mint például „ló” és milyen gazdag fogalommá válik sok-sok személyes élményen, megtapasztaláson keresztül!

Nem is tudok elfogulatlanul gondolni a Szilvásvárad környéki számtalan lovas emlékre! Ott égett belém az ősz festői kék ege, ezerszínű száraz levele, a lovak szőrének bársonyos érintése, szelíd szagolgatások, a lovaglás szabadsága és vad ereje. Méltóságteljes tartásuk, szelíd alázatuk minduntalan tiszteletet váltott ki belőlem.

Mégis, az élet végtelen színes palettáján kis személyes csomagunk elképzelhetetlen ajándékokat rejt…!

Remélem, sohasem felejtem el azt a kedves idős hölgyet, aki rajongva osztotta meg velem élete egyik hihetetlen élményét, míg Szilvásváradról Egerbe érkeztünk! Épp egy bámulatos hétvégét töltöttem barátaimmal a hegyekben, amikor is a kirándulóktól zsúfolt vonaton, számomra már csak az említett hölgy mellett akadt hely. Eleinte próbáltam kerülni a kis kockás terítős kosarával utazó anyóka eleven és csillogó tekintetét, mivel úgy éreztem, hogy nincs türelmem ismeretlen unokák kedves történeteit hallgatni. Majd egyszer, mégis csak találkozott tekintetünk és magával ragadott mindaz, mely a szeméből sugárzott.

Elmesélte, hogy ráérő nyugdíjasként kis pesti lakásában komótosan vasalgatott, miközben a háttérből, a rádióból egy lovas riportot hallgatott. Abban a pillanatban, a beszélgetés hatására olthatatlan vágy ébredt szívében, hogy akár idős fejjel is, de megtanuljon lovagolni. Mindez viszont egy konvencionális családban, a rendszerváltás idején, Magyarországon nem tűnt túl egyszerűen járható, kivitelezhető útnak! Azért, hogy gyermekeit, unokáit nagymamai módon továbbra is segíteni tudja, illetve, hogy a lovaglás költségeit fedezhesse, a nyugdíj mellé „másodállást” kellett vállalnia. Ily módon sokáig nem is derült ki a számukra, hogy a nagyinak van egy titkos szenvedélye, mégpedig a lovak! Ami örömhír lehetett ebben a történetben a család számára, hogy legalább nem a szokványos, bukmékeres buktatókon keresztül!

Ha eddig talán valaki számára nem volt kellőképp meglepő ennek a renitens nyugdíjas hölgynek a története, akkor hadd, folytatódjon az elbeszélés.

Talán már két éve lovagolt, amikor világossá vált számára, hogy ahol és amilyen lovon ő lovagolni szeretne, az Szilvásváradon található, nem pedig Budapesten! Ez nem más, mint a híres lipicai fajta, melyet immár 400 éve fajtatisztán tenyésztenek és genetikai értéke világhírű! Ezen túl, nemcsak impozáns megjelenésű, de mozgása is egyedülálló, ami a ruganyosságban és akciósságban nyilvánul meg.

Tehát, már jóideje járt az említett kis hegyi városkába, hogy egy erdélyi lovászfiú segítségével tanulhasson, amikor is, épp találkozásunk napján történt a nagy esemény.

Pontosan 78 évesen, életében először, az erdőben szélsebesen vágtázott!

Természetesen a fiú is mindvégig vele volt és szüntelenül, óvón hátrafelé figyelt, nehogy valami bántódása essen.

A történet csupán ennyi, melyből mindannyian más-más lényeget bonthatunk ki és eltérő inspirációt meríthetünk.

Mégis a végső, lecsupaszított esszenciája talán épp, nem a testi határok hihetetlenségének a csodálata, hanem az örökké lelkesíthető lélek elevensége!

Mivel nekünk, alapvetően nem lelkünk van, hanem lelkek vagyunk, melynek teste van!

S ebből a nézőpontból, a lelkünk „ruhájának” minden öröme, szenvedése, elmúlása elhalványul a végső igazság tükrében.

64/2015

Bozsó Ágnes