Móksa

Kifelé az útvesztőből: üdvösség, felszabadulás

Az emberi életcélok közül a negyedik, az üdvösség markánsan különbözik az előzőektől – erény, bőség, boldogság – mert míg azok földi, e világi célok, az üdvösség túlvilági életcél. Ahogyan a földi élet során különböző ambíciók fűtik az embert, meghatározván életcéljait, úgy az üdvösségnek is különböző motivációi lehetségesek. Ezek a motivációk összefüggenek az ember világlátásával, spirituális eszményeivel és a megvalósítás módszereivel.

Szamszára vagy móksa

A világ a szamszára világa, körfolyamat, amelyben egyre ismétlődnek a megszületések és meghalások, amely a káprázat hona. A körforgásgyűrű (szamszára-csakra) a lélekvándorlás ismétlődő ciklusaira utal, míg a világüdv (szamszára-móksa) azt sejteti, legyőzhető a körforgás, létezik menekvés. Ez a menekvés a szabadulás, az üdv, a felszabadulás. A Sivának szentelt Benáresz egyik megnevezése Üdvmezeje (muktiksétra), s a Napot is nevezik az üdvösség kapujának (móksadvár). Puri zarándokvárosa az Indiai-óceán partján fekszik, s az itteni halottégető helynek költői módon a Mennyek Kapuja (Szvargadvár) nevet adták.

Móksa – 1. felszabadulás, menekvés, szabadság; 2. menekülés, menekvés, kiszabadulás; 3. végső felszabadulás, üdvözülés, a lélek kijutása az ismétlődő születés és halál körforgásából, az emberi élet negyedik célja; 4. halál; 5. leesés, lezuhanás, bukás; 6. lazítás, kioldozás, eloldás; 7. ontás, elejtés, buktatás, letaszítás, elfolyatás; 8. lövés, dobás, hajítás, kibocsátás; 9. szórás, elhintés; 10. kötelezettség lerovása, adósság visszafizetése, lerovása; 11. (asztr.) fogyatkozás vége; 12. fafajta

Az üdvösség a kereszténységben az örök kárhozattól való mentesülést és az örök élet elnyerését jelenti, Krisztus kínszenvedése és kereszthalála révén, vagyis a megváltás által. Maga a megváltás a természetfölötti rendnek legtökéletesebb helyreállítása, s ez a megfogalmazás is túlmutat a kereszténység kontextusán, ha pedig az üdvöt az örök, maradandó értékek köré rendeződő érzékfölötti lét gyanánt értelmezzük, akkor ez az üdvtörténet egyetemes aktusának tekinthető.

Az üdvösség kétféle aspektusban értelmezhető: mint állapot és mint folyamat. Az állapotként értelmezett üdv az isteni kedvtelések résztvevői számára természetes közegként létezik, örök és megmásíthatatlan állapot. Csak az abszolút létezés síkján álló makulátlanul tiszta lelkek, mondjuk úgy Isten örök társai a részesei ennek a közegnek. Jóllehet ez a dimenzió dinamikus, tehát a résztvevői fejlődőképesek, kiesni mégsem lehet ebből az üdv-állapotból.

„Azt a legfelsőbb világot megnyilvánulatlannak és múlhatatlannak hívják. Az az Én felsőbb hajlékom, s a legvégső cél. Aki egyszer eljut oda, nem tér vissza többé.” (Bhagavad-gítá 8.21.)

„Az Én legfelsőbb hajlékomat nem Nap, Hold, vagy elektromosság ragyogja be. És legyen az bárki, ha egyszer eljut oda, többé már nem tér vissza az anyagi világba.” (Bhagavad-gítá 9.6.)

Képzelhetnénk zárt mezőnek, hermetikus világnak is ezt a tökéletes üdv-közeget, amely azonban mégis nyitott, elérhető, s a kegyelmi folyamat gyakorlása révén bebocsátást nyerhet a lélek ebbe a régióba.

Fölmerülhet a kérdés: ha ez egy tökéletes régió, akkor hogyan gyarapodhat? Ez azt jelentené, hogy egyik pillanatban tökéletlenebb – merthogy kevesebb résztvevője van – míg egy következő pillanatban tökéletesebb, mert akkor már többen a részesei (értsd az újonnan üdvözültek)? Kár volna kihagyni a dinamizmust a tökéletesség koncepciójából, mert akár a résztvevők számát illető – tehát mennyiségi – akár a közeg intenzitásbéli – tehát minőségi – gyarapodása nem a tökéletlenből a tökéletesbe, hanem a tökéletesből a még tökéletesebb állapotba tartó dinamizmusként értelmezhető. A kegyelem kiárad, az üdvnek mindenki a részese lehet.

Ha az üdvösséget folyamatként értelmezzük, akkor helyesebb talán az üdvözülés folyamatáról beszélni. Ahhoz, hogy egy lélek számára elérhető legyen az üdv-paradicsom, nem szabad benne lennie, mert akkor már nem kellene elérnie. Hol tartózkodik akkor addig a lélek? Vagy egy közbülső helyzetben, ami egyfajta határzónaként, mezsgyeként értelmezhető és a tökéletesség lehetségességét rejti magában, vagy egyenesen bukott, elidegenedett helyzetben van, ahonnan az üdv-folyamat a kifelé vezető út. A lélek bukása egyfajta labirintus-járásnak tekinthető, ami remélhetőleg nem útvesztő, hanem egyutas labirintus, amelynek nyomvonalát követve biztosan eljut a centrumba a lélek. Itt megy végbe a fordulat, majd az üdvfolyamat aranyfonalát követve biztonsággal kijut a szabadba, az üdvös állapotba.

A kereszténységben megváltás nélkül nincs üdvösség, ami a hit által érhető el. Mondhatjuk, objektíve rendelkezésre áll a megváltás, de azt az embernek szubjektíve, személyes felelősséget vállalva kell befogadnia azt.

A távol-keleti üdvfolyamatokkal kapcsolatban számos félreértés kering. Egyesek a kegyelem teljes hiányát vélelmezik, vagy a szűken értelmezett nirvána és sunjatá szellemében teljes megsemmisülést emlegetnek, mások önmegváltásról beszélnek. Maradjunk ez utóbbinál.

A sorsformálás, a karma fölülírása, vagy a helyes gyakorlás nem önmegváltást jelent. Három jelentős stádiumot azonosíthatunk az üdvös állapot megközelítése során. Az első vagy kisebb misztérium a hovatartozás kérdését tisztázza, s a világ felé orientált irányultság helyett az Istenhez fordulást jelenti. A második vagy nagyobb misztérium a helyes gyakorlás, az üdvösségre vezető út bejárása, amely parancsolatok, ajánlások és tiltások követését jelenti. Végül a harmadik vagy végső misztérium az áttörés, vagyis az üdvállapot távlatainak feltárulása. Aki a törekvő ember felé közvetíti az üdvfolyamat helyes gyakorlásának mikéntjét, a megváltás eszközének tekinthető, legyen az akár egy avatár, isteni felkentségű próféta, személyes tanítómester, még akkor is, ha nem helyettesítő elégtétellel vagy kereszthalállal áll ki az üdvösség ügye mellett.

A bhakti tradíció, az áhítat útja is beszél az üdvösség módozatairól. Az örök tökéletesség (nitja-sziddha) részesei sosem esnek ki az üdv állapotából. A lelki gyakorlatokkal elérhető tökéletesség (szádhana-sziddha) a következetesen törekvő gyakorlók sajátja, míg a kegyelem révén elérhető (krpá-sziddha) üdvállapot nem a gyakorló áldozatosságán múlik, hanem az isteni és gurui kegy ajándéka.

Dzsívan-mukta

Egészen kivételes tétel a földi élet során megtapasztalható üdvállapot (dzsívan-mukta, életében fölszabadult). Nem a test halála után, nem a túlvilágon, hanem már itt, a jelenleg zajló élet során jut el az ember az üdvös állapotba, vagyis helyreáll az Istenhez fűződő természetfölötti kapcsolata. A karma kötöttségétől mentes, a gunák befolyásától szinte teljesen szabad, ragaszkodásoktól nem befolyásolt állapot ez, aminek két mozgató ereje a lelki bölcselet és az Isten iránti odaadás. A lelki bölcsességnek két hatást tulajdonítanak: egyfelől fölégeti a felgyülemlett karma-halmazt, másrészt meglazítja a pillanatnyi karma-visszahatások szorítását, aminek következtében a visszahatások nem tapadnak az emberre, mint ahogyan a lótusz leveléről is lefut a víz. Az odaadás pedig gyökerestül irtja ki az anyagi kötöttségeket, éppen az Istenhez kötődés erejével.

„Ahogyan az isíka-nád csomója tűzre vetve elhamvad, úgy ég föl annak minden bűne, aki ezt (Brahmant) ismervén szent tűzáldozatot mutat be.” (Cshándógja-upanisad 5.4.23.)

„Ahogy a víz nem marad meg a lótuszvirág levelén, úgy (Brahmannak) ismerőjéhez sem tapad bűnös cselekedet.” (Cshándógja-upanisad 4.14.3.)

A felszabadulás válfajai

Első pillantásra az üdvösség homogén állapotnak tűnhet, pedig az indiai szentírások a felszabadulás több válfaját említik: időleges felszabadulás (krama-mukti), ahonnan még van visszaút, s ezzel szemben a végérvényes felszabadulás; az anyagi lét puszta megszüntetése, s ekként egy negatív halhatatlanság-koncepció, illetve a pozitív és progresszív halhatatlanság, azaz a tevőleges isteni szolgálatokban megnyilvánuló öröklét.

A buddhizmusban ismeretes nirvána az egyes iskolák szerint más-más tartalmú lehet, az anyagi létszomj megszűnésétől a teljes és totális megsemmisülésig, egyfajta zéruspont eléréséig.

A buddhizmussal vitába szálló advaita-védánta a beolvadásban gondolkodik, amikor az egyéni öntudat a tévképzetektől megszabadulva visszaolvad a végtelen egyetemességbe.

A dualista védánta iskolák, amik az áhítat jógáját preferálják, az üdvösséget másként magyarázzák. Szerintük az örök életű egyéni lélek megszabadulva anyagi ragaszkodásaitól és hamis azonosulásaitól visszatér imádott Istene személyes szolgálatához. Itt tehát az üdvösség egyfajta érzelmi alapú, személyes kapcsolatot jelent, partneri viszonyt feltételez az egyéni lélek és a Legfelsőbb Lélek között. E személyes kapcsolat nyomán a lélek bebocsáttatást nyerhet Isten birodalmába (szálókja mukti), elnyerheti Isten közelségét (számípja mukti), Istenéhez hasonlatos lelki formát ölthet (szárúpja mukti), isteni dicsőséget élvezhet (szárstí mukti), illetve meghitt módon a szeretetben egyesülhet Istennel (szájudzsja mukti).

Az üdvösség útjai

Az üdvösség három útja az upanisadok szerint i) az istenek útja (dévajána), ii) az ősatyák útja (pitrjána) és iii) a rövid életű jószágok esetében a harmadik út, ami természetesen nem tekinthető az üdvösség útjának.

Az istenek útjának talán legkorábbi említése a védákban: „Ismervén az utat, amin a félistenek járnak, ó Agni, te vagy a fáradhatatlan hírnök, az áldozatok továbbítója.” (Rg-véda 1.72.7.) Így az áldozati fölajánlások égbe jutásának útja egyben az áldozó mennyekbe jutásának útja is lesz (ld. Satapatha-bráhmana 1.9.3.2.).

Aki hittel és vezekléssel meditál, halála után az istenek útján az alábbi állomásokon jut keresztül a Cshándógja-upanisad szerint: 1. világosság, 2. nappal, 3. a holdhónap fényes két hete, 4. a Nap hat hónapos északi pályája, 5. teljes esztendő, 6. Nap, 7. Hold, 8. villámlás. Ott aztán egy emberfölötti vezető Brahmanhoz kalauzolja. Az állomások szimbolikusan a tudat fejlődési fokozatait jelölik az istenek útján.

Ezzel szemben az ősatyák útjának fokai a tudatlanság, a degradálódás lépcsőit jelzik. Aki falun él, áldozatos életet folytat, a köz javáért fáradozik és alamizsnálkodik, az a füstbe – értsd a halotti máglya füstjébe – jut, majd az alábbi állomásokat érinti: 1. éjszaka, 2. az árnyas hold két hete, 3. a Nap déli pályájának hat hónapja, 4. az ősatyák világa, 5. éter, majd 6. a Holdra érkezik. Ott lakozik, míg jótettei jutalma ki nem merül, majd visszatér azon az úton, amelyen jött – tehát hiába a jámbor élet, ez sem az üdvösség igazi útja.

Az ősatyák útja tehát a rituális áldozatok gyakorlóira vár, akik a Holdba jutnak, ahonnan erényeik kimerültével visszatérnek a földi létbe, maradék karmájuk letöltése végett. Az áldozatok elhanyagolói Jama halálisten birodalmába jutnak, míg a tudás művelői, a megvilágosodás gyakorlói az istenek útját járják és nem térnek vissza a Földre.

Végül a kicsinyke lények, például a csípő-szúró rovarok egyik utat se járják, hanem örökkön vissza-visszatérnek; ez a harmadik út.

Az üdvállapot természete

Az üdvösség egyik találó definíciója a lélek eredeti – értsd transzcendens – helyzetének visszaállítása, vagyis visszatérés Isten kebelébe, reintegrálódás a tökéletesség honába. De mi történik az üdvösség állapotában? Mire számíthat az ember, ha eléri a felszabadultságot?

• A fölszabadult lélek tiszta tudat – vagyis érvényesül eredeti tudatszikra természete. Ez nemcsak tudatosságot (kognitív készséget, értelmet, gondolkodó- és megkülönböztető képességet stb.) jelent, hanem azt a finom szerkezetet, az anyagi létállapothoz képes szögesen más identitást, ami a szabad lélek sajátja. Ebből következik, hogy:
• A fölszabadult lélek mindentudó – A titkos tanításokban ez áll: „A fölszabadult nem ismer sem születést, sem halált, sem betegséget, sem fájdalmat. A fölszabadult mindent lát, s bárhol, bármit elér.” (Cshándógja-upanisad 7.26.2.)
• A fölszabadult lélek bár mindentudó, de nem mindenható – Az írások állítják: „Ezért aki úgy távozik ebből a világból, hogy nem ismerte meg a Lelket és az igazi vágyakat, az egyetlen világban sem lesz szabad. De aki úgy távozik ebből a világból, hogy megismerte a Lelket és az igazi vágyakat, az szabad lesz minden világban. (Cshándógja-upanisad 8.1.6.)
• A fölszabadult lélek akarata nyomban teljesül (szatja-szankalpa) – „Így aki az ősatyák világára vágyik, annak ősatyái egyedül akarata folytán elébe jönnek, s az atyák világába eljutván elégedetté válik.” (Cshándógja-upanisad 8.2.1.)
• A fölszabadult lélek szabadsága – A fölszabadult lélek akarata ugyan mindig valóra válik, maga a lélek mégis az Úrtól, és csakis tőle függ.
• Mi történik az üdvösségben? – „Az üdvösségre jutott lélek kikél utolsó testéből, a legfőbb fénybe jut s elnyeri eredeti helyzetét. Ott játszadozik, örvendezik, s vigad a szabad lélek, nők, járművek és más üdvözültek társaságában, s (örömmámorában) nem emlékszik saját (korábbi) testi mivoltára. Ahogyan a barom húzza a szekeret, úgy kötődik az élet (a lélek) is a test szekeréhez.” (Cshándógja-upanisad 8.12.3.)
• A fölszabadult lélek formája nem anyagi – „1. Maghavat, a test mulandó, a halál martaléka, mégis otthona a halhatatlan, testetlen léleknek. A testet öltött lelket a gyönyör és szenvedés tarja rabságban. Nem menekül a gyönyör és szenvedés rabságából a testet öltött. De bizony a testetlent nem éri gyönyör és szenvedés. … 3. Az üdvösségre jutott lélek kikél utolsó testéből, a legfőbb fénybe jut, s elnyeri eredeti helyzetét. Ő (olyan, akár) a Legfelsőbb Személy.” (Cshándógja-upanisad 8.12.1-3.)

Érdemes ide idézni Szent Pál leveleit: „De – kérdezhetné valaki – hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jönnek majd elő?

Ostoba! Amit elvetsz, nem hajt csírát, hacsak el nem rothad.

Amit elvetsz, még nem növény, az csak azután fejlődik, hanem puszta mag, például búzaszem vagy más egyéb.

Isten testet ad neki tetszése szerint, minden magnak neki megfelelő testet.

Nem minden test egyforma, hanem más az emberé, más az állaté, más a madáré, más a halé.

S van égi test meg földi test, de másként ragyog az égi, másként a földi.

Más a Nap ragyogása, más a Hold fényessége, más a csillagok tündöklése, sőt az egyik csillag fénye is különbözik a másikétól.

Ilyen a halottak feltámadása is. Romlásra vetik el – romlatlannak támad föl.

Dicstelenül vetik el – dicsőségben támad föl. Erőtlenségben vetik el – erőben támad föl.

Érzéki testet vetnek el – szellemi test támad föl. Ha van érzéki test, van szellemi is.” (1Kor 15.35-44.)

• A fölszabadult lélek örvendezése – : „Brahman ismerője a Legmagasabbat éri el, … s aki így ismeri, Brahmannal együtt élvez minden áldást.” (Taittiríja-upanisad 2.1.1.)
• A fölszabadult lélek sosem tér vissza – „Ott aztán egy nem emberi lény vezeti Brahmanhoz. Ez a félistenek ösvénye, a Brahmanhoz vezető ösvény. Akik ezt az ösvényt járják, nem térnek vissza az emberi körbe, bizony, nem térnek vissza.” (Cshándógja-upanisad 4.15.6.); Továbbá: „aki így éli életét, (eltávozván) Brahman világába jut, s onnan nem tér vissza többé, bizony, nem tér vissza többé.” (Cshándógja-upanisad 8.15.1.) A szent hagyomány szerint: „A nagy lelkek, az odaadó jógík, miután elértek Engem, soha többé nem térnek vissza ebbe a szenvedésekkel teli, átmeneti világba, mert már abszolút tökéletességre jutottak. Az anyagi világ a legfelsőbb bolygótól a legalacsonyabbig a szenvedések helye, ahol az ismétlődő születés és halál uralkodik. Ha valaki eljut az Én környezetembe, annak sohasem kell újra születnie.” (Bhagavad-gítá 8.15-16.)

Összefoglalva: a negyedik emberi életcél, az üdvösség transzcendens eszmény, amelynek realizálása az emberi lét nagy hivatása. Az üdvösség nem anyagi állapot, felszabadultságot jelent minden e világi, anyagi természetű kötöttség és hiány alól. A lélek eredeti természetének újraérvényesítése, tehát valójában nem elérni kell az üdvállapotot, hanem föleleveníteni azt. Az anyagi téren és időn túli transzcendens létállapot, melynek során a lélek öröklét, tiszta tudatosság és zavartalan boldogság teljességét tapasztalja. Nem csupán az anyagi létfelfogáson túli kifürkészhetetlen létezést jelent, hanem az Abszolútumhoz, Istenhez fűződő kapcsolat intenzitása szerint többféle aspektusa lehetséges.

Mit is mondhatunk az üdvösségről? Olyan életcél ez, aminek fényében magasabb értelmet kap, vagy éppen fontosságát veszti az összes többi megelőző életcél: az élet erénye, a gyarapodás vágya és a boldogság akarása. Az üdvösségért érdemes élni, s az életet ennek kutatására áldozni.

2017/67

Szvámí Tírtha