Miért sós a tenger?

Frode király bölcs és igazságos uralkodó volt, s mikor ő uralta a dánok földjét, békesség honolt mindenütt. A bőséges termésnek köszönhetően senki ínséget nem szenvedett, s nem lévén rablók, a kincseket sosem rejtette senki. A birodalomba érkező idegeneket szívélyesen fogadták és békességgel bocsátották útjukra.

A király minden kívánságát két csoda malomkő őrölte valósággá. Mikor arany kellett, csak kimondta a király, s a forgó malomkövek máris ontották a ragyogó drágaságot. Ezüst s csillámló drágakő hasonlóképp termett. De a csodamalom békességet és jó szándékot is kiőrölt, ezért volt hát a nagy bőség Frode király idejében.

Egyszer ám a malomkövek nem őröltek semmit sem, nem lévén a királyságban oly szolga, aki elég erős lett volna, hogy megforgassa az őrlőköveket. Sokáig hiába keresett elég erős munkásokat Frode király, mígnem tudomására nem jutott, hogy a svédek királyának van két megtermett és nagy erejű rabnője, akiket aztán jó aranyon meg is vásárolt tőle. Menja és Fenja volt a nevük, termetük nyolc lábnyi, szélesebbek, mint egy-egy hadfi, izmaik akár a vas.

Őket tették meg molnárnak, s nagy hangon kiáltották:

– Aztán mit őröljünk?

– Aranyat! – szólt a király – Hadd legyen még gazdagabb!

Bőven lett így arany, s Frode király kincstára egyre csak gyarapodott. Őröltek aztán a rabnők békét és bőséget is, s lett bőséges termés, bőven hömpölyögtek a folyók s a hajók sikeres utakat futottak be. A megtermett rabnők csak őröltek, őröltek. Dolgoztak nappal és éjjel, nem csoda hát, ha megfáradtak, s a királyhoz folyamodtak, hadd pihennének meg kissé.

– Annyit pihenhettek, ameddig a kakukk hallgat tavasszal! – szólt a király.

– De hisz tavasszal folyton szól a kakukk, sosem hallgat! – válaszoltak a nők, hosszabb pihenőt esdve.

– Jól van, pihenhettek, amíg a dalnak egy strófáját eléneklik! – engedett a király.

Frode király egyre csak gyarapodott, több és több lett a malomból nyert kincse, de sosem elégedett meg. Megdühödtek a rabnők, és bosszút fogadtak. Így beszéltek egymás között:

– A hegyi óriások leányai volnánk, vagy nem? A mi nemzetségünk hatalmasabb, mint Frode királyé. Láttuk mi már ezt a malmot más koron, az óriások birodalmában is mi forgattuk köveit, s attól bizony megremegett a föld, és vihar süvített a barlangokban! Ez a Frode nem valami bölcsen cselekszik!

Így panaszolkodtak, belefáradva a malomkövek forgatásába. Fenja minduntalan azt hajtogatta, ne őröljenek jót annak, aki nem hagyja őket pihenni, és sosem elégedett. Menja ekkor végzetes varázsigét mondott, s vérszomjas harcosokat idézett meg a tenger felől, akik tűzzel és vassal fenyegették az országot.

Fenja intette a királyt a közelgő veszélyre, de az nem is hallgatott rá, egyre csak aludt. Partra szálltak a fegyveresek, szétkergették Frode harcosait, felégették a várost, nyomukban pusztasággá vált a vidék. Megsebesült Frode király is, és nemsokára bele is pusztult sebeibe.

Mysinger, a tengerek vándora dúlta az országot, s kifosztotta minden kincséből. Merülésig megrakták a hajókat, s Mysinger magával vitte a csodamalmot és az óriásnőket is.

A tengerek vándora ráparancsolt a rabnőkre, őröljenek néki sót, mert az fogytán volt a hajóján. Ahogy parancsolta, Menja és Fenja sót őröltek néki, s mikor beesteledett, megkérdezték, elegendő lészen-e a só? Ám Mysinger sem bizonyult bölcsebbnek Frode királynál, s rájuk parancsolt, meg ne álljanak! Menja és Fenja folytatták a sókiőrlést, s bizony teli lett a hajó sóval, olyannyira, hogy elsüllyedt az a tenger fenekére. Attól a naptól fogva őrlik a sót az óriásnők, hiszen nincs már, aki pihenőt rendeljen nékik. A tenger mélységes fenekén forgatják egyre a malomköveket, s ahol ők dolgoznak, ott van a félelmetes Maelstrom, a mindent mélybe rántó örvény. Fenja és Menja máig végzi munkáját, ahogy Mysinger elrendelte, hát ezért sós a tenger…

2017/67

(Donald A. Mackenzie: Teutonic Myth And Legend; An Introduction to the Eddas & Sagas, Beowulf, The Nibelungenlied, etc. [1912?])