Amint fenn, úgy alant…

Háborúság égen, földön

Expozíció

Mottó: Több számítás – győzelem, kevesebb számítás – nem győzelem. (Szun-ce: A háború művészete)

Honnan a világban a békétlenség? Miért az agresszió az emberben? Honnan támad erőszak a gyermekekben, ahelyett, hogy békésen játszanának? Miért a háborúság? Miért látszik alulmaradni a jó, s győzedelmeskedni a gonosz? Az ember bensőjében is sokféle érzés viaskodik, egyszer angyalok, másszor démonok uralják a tudatát. Kint harc, bent küzdelem – erről szólna a földi lét? Ha igaz a Smaragd tábla üzenete – amint fent, úgy alant – akkor csak úgy lehet harc a földön, ha az égben is békétlenség van…

1. jegyzet: Ókori hermetikus üzenet

Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius… (Tabula Smaragdina 2.)

Minden hermetikus írások egyik legelőkelőbbje, a Hermészi Tabula Smaragdina második tétele sokféle változatban ismeretes. Legegyszerűbb olvasata talán az amint fent, úgy lent verzió, amelynek tömérdek további interpretációjából alább idézünk:

* Ami fenn van, az lentről származik, ami lenn van, az fentről származik… (Jabr ibn Hayyan fordítása)

* Hitelesen bizonyítja: a fenti lentről jött, a lenti fentről… (ismeretlen arab fordítás)

* Ami fenn van, olyan, mint ami lenn van, és ami lenn van, olyan, mint ami fenn van. (latin fordítás XII. sz.)

* Minden, ami lent van, a fentiekhez hasonló. (Georgio Beatto fordítása)

* Ami lent van, olyan, mint ami fenn van, ami fenn van, olyan, mint ami lenn… (Isaac Newton cca. 1680)

* Ezek a lenti dolgok a fentiekkel, illetve a fenti dolgok a lentiekkel újra egyesítik erőiket… (Kriegsmann, feltevések szerint föníciai nyelvből)

* A felső megegyezik az alsóval, az alsó megegyezik a felsővel… (Sigismund Bacstrom, káld nyelvből)

* Ami lent van, olyan, mint ami fent van, ami fent van, hasonló ahhoz, ami lent van. (H.P. Blavatsky)

* Ami lenn, az van fenn; ami fenn, az van lenn. (Fulcanelli)

* Ami lenn van, olyan, mint ami a nagy magasságban, ami odafenn van, olyan, mint a lenti… (Fulcanelli új fordítás)

* A fenti hasonló a lentihez. A lenti hasonló a fentihez. (Idres shah)

* Lásd: a legmagasabb a legalacsonyabból, a legalacsonyabb a legmagasabból ered… (kínai?)

* … hogy a lenti a fenti, miként a fenti a lenti. (Roger Bacon: Secretum Secretorum cca. 1445)

* A lenti dolgok a fentiek, a fenti dolgok a lentiek megfelelői. (cca. 1485)

1. § Alapvetések előzetes tükröződése a gyakorlatban

Mottó: Ha ismerjük az ellenséget és ismerjük magunkat is, akkor száz csatában sem jutunk veszedelembe; ha azonban nem ismerjük az ellenséget, csak magunkat ismerjük, akkor egyszer győzünk, másszor vereséget szenvedünk; és ha sem az ellenséget, sem magunkat nem ismerjük, akkor minden egyes csatában feltétlenül végveszély fenyeget bennünket. (Szun-ce: A háború művészete)

(1) Az ifjú közelebb hajolt gyóntatójához, s akadozva szólt:

– Békétlenség van a szívemben… háborúság dúl bennem. Úgy érzem a rosszabbik énem harcban áll a gyöngébbik énemmel… Erős önmagam mintha hiányozna, nem lelem sehol sem…

– Ne aggódj fiam, háború ez, szent háború! A lelkedért folyik a harc!

– Nem kilátástalan? Oly reménytelen…

– Nem, nem kilátástalan. E harc nélkül nincs győzelem. Ha békét akarsz, indíts háborút…

(2) A tapasztalatok szerint bizonyos dolgok szelídülnek, mások egyre vadabbá válnak. A huszadik század elején egy színházi előadáson hajmeresztő botránynak számított a fekete kávé említése, ma a nyílt színi erőszak vagy pornográf jelenetek is bekerültek a kifejezési eszközök elfogadott világába. A látványt vadítják – a vallásosságot szelídítik. Úgy mondják, a karosszék és a kalap királyi jelvények, a trónus és a korona domesztikált, megszelídített változatai.

Krisztust is megszelídítik. Nem a pénzváltókat kötélkorbáccsal kiverő, vagy a szavaival másokat ostorozó vad prófétát hirdetik ma, hanem egy szelíd, toleráns, békés, társadalmi jószolgálatra hajló figurát. Ambivalens jelenség, nem vitás – egyesek politikai agitátornak tekintik, mások megváltónak…

2. jegyzet: Evangéliumi üzenet

Jézus követése.

³⁴Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. ³⁵Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával. ³⁶Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége. ³⁷Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. ³⁸Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám. ³⁹Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja. (Mt 10)

A kereskedők kiűzése a templomból.

¹²Jézus bement a templomba, és kiűzte onnan, akik a templomban adtak-vettek. A pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait felforgatta. ¹³„Meg van írva – mondta –, hogy az én házamat az imádság házának fogják nevezni, ti pedig rablók barlangjává teszitek.” (Mt 21) (Szent István Társulati Biblia, szentiras.hu)

(3) Az ember lelkében dúló háborúság nem csupán egy benső viaskodás. Szimbóluma ez a külvilágban zajló viadalnak is, ahogyan a világosság birokra kél a sötétséggel, ahogy a langy meleg szembeszáll a fagyos időkkel, ahogy az árnyék még próbálkozik a ragyogással szemben… Békesség nélkül hogyan volna boldogság? – kérdik a bölcsek, s ezt a kérdést saját magunknak is szegezhetjük: a belső megbékélés híján miként lehetne miénk a derű áldása?

Megvilágítás: a sivatagi atyák bölcsességéből

Poimén atya egy alkalommal megkérdezte Panephói József atyát:

– Mit tegyek, ha rám törnek a szenvedélyek? Ellenálljak nekik, vagy engedjem be őket?

Az idős atya azt válaszolta neki:

– Engedd be őket és harcolj meg velük!

Erre visszatért a Szkétiszbe, és ott maradt. Aztán egy thébai jött a Szkétiszbe, és azt mondta a testvéreknek:

– Megkérdeztem József atyát: »Ha közeledik hozzám a szenvedély, ellenálljak neki, vagy engedjem be?« És azt válaszolta nekem: »Semmi esetre se engedd be a szenvedélyeket, hanem azonnal hárítsd el őket!«

Amikor Poimén atya meghallotta, hogy József atya ezt a választ adta a thébainak, felkelt, elment Panephóba, és így szólt hozzá:

– Atya, feltárom előtted gondolataimat. Nézd: nekem így mondtad, a thébainak meg másképp! …

Az idős atya azt mondta:

– Ha bejönnek a szenvedélyek, te pedig harcban csapásokat adsz nekik és kapsz tőlük, akkor tapasztaltabbá tesznek téged. Azonban vannak mások is, akiknek még az sem használ, ha a szenvedélyek csak közelednek is hozzájuk, hanem azonnal el kell fojtaniuk őket. (Az atyák bölcsessége. Holnap Kiadó, Bp., 1991.)

(4) „A jó cselekedeteket mindig baj követi” – mondja B.H. Bon maharádzs, az indiai szerzetes a huszadik század derekáról. Szinte baljós fenyegetésként, átokmondásként hat e kijelentés. De talán megfordítva is igaz a mondat: a baj után valami jó következik. Ez a világ rendje – reménykedhetünk benne. A rend után jő a rendetlenség, de a káoszra is ráköszönt a rendezettség. A huzamosabban fennálló rendet megcsáklyázza a lázadás, de lázadni nem lehet hosszasan, a forradalmárból így hamarosan érdekeit védő állampolgár lesz. Minden kitermeli a maga mérgét és ellenmérgét. A békére és rendre viszály köszönt, de a kígyómarásra is van orvosság.

Ne idealizáljuk a helyzetet, a jóga gyakorlójának is rögös az útja. A tradicionális indiai bráhmana családban született dharma-követő is küzd önmagával, teste néha ellenszegül a lélek hajlandóságának.

Megvilágítás: Útban a mennyek felé…

„Nem értettem én az Úr szándékát. Hajnaltájban rosszat álmodtam. Nem tudom, azért, mert gyomromat megterhelte a nem tiszta eledel, vagy inkább szívemet fogta el a gyöngeség, de elöntött a gerjedelem, egész testem tüzelt. Megszállt a kéj gonosz befolyása, egészen le akart teperni. Undorodtam és megijedtem, de mégis erőt vettem magamon, s csöndesen fölkeltem az ágyból. Magamra öltöttem ruháimat, vettem a törölközőmet, s lesétáltam az elesetteket megmentő Gangesz partjára.

Még nem kélt a Nap. Alámerültem a Gangesz jéghideg vizében, majd a lépcsősor tetején álló Hrisikés-templomhoz járultam. Ott öntöttem ki a szívemet.

«Ó, Uram, micsoda szégyen! Reményekkel telve, sóvárgón, testben és lélekben tisztán indultam el az istenek birodalmába. Mit nekem a tizennégy világ gyönyöre és kényelme?! A porba tiprom a káprázatot s világi dolgok iránti haszontalan epekedést – és most, ez az átkozott kéjvágy utánam nyúl, s mindent bevet, csak hogy eltérítsen utamtól. Nincs erőm ellenállni, de te, gyámoltalanok oltalma, megsegíthetsz e nehéz percben!

Fürdess engem isteni szereteted nektárjában, hadd feledkezzek bele a szeretet körtáncába, semmint a kéj karmai közt vergődjek! A lábaidhoz vetem magam. Irtsd ki ezt a rettenetes kéjsóvárságot, amely legyőzte érzékeimet, s adj nekem menedéket lótuszvirág lábaid örök, múlhatatlan és boldog oltalmában!»

Amíg fohászkodtam, könnyek szöktek a szemembe. A forró könnyek hűsítő cseppek a zaklatott szívre…” (Tridandi Swami B.H. Bon Maharaj: On the Way to Vaikuntha pp.64.)

2. § Alapvetések szellemi síkon

Mottó: A hatalom – felmérni az előnyöket, s tetteinket ahhoz igazítani. (Szun-ce: A háború művészete)

(1) Állítsunk fel egy szisztémát! Vegyünk három dimenziót: a teret, az időt és a társadalmat és rendszerezzük ezeket!

• A teret osszuk fel három térfélre: alsó-, közép- és felső szférára, avagy a földi, a köztes és az égi szférára.

1. Példa: a titkos tanításokból

A három szent kiáltás (vjáhrti): bhúr, bhuvah, szvah, a három világszférát, a földet, levegőt és a mennyboltot jelképezik, azok uralkodó istenségeivel együtt, de a három védának s a három lélegzetnek is szimbólumai.

„Bhúh, bhuvah, szuvah – bizony, ez a három szent kiáltás … Bhúh a földi világ, Bhuvah a levegőég, Szuvah a mennybolt…” (Taittiríja-upanisad 1.5.1.)

• Az időt szintén tagoljuk három részre, legyenek ezek a múlt, a jelen és a jövendő.

2. Példa: a logika kézikönyvéből

„Egyesek azt állítják, nincs jelen idő. … Válaszképpen mi állítjuk, létezik jelen idő, mivelhogy a múlt és a jövő idő ahhoz [a jelen időhöz] viszonyítva létezik. A múlt az, ami megelőzi a jelent, a jövő pedig az, ami a jelent követi majd. Ezért ha nem volna jelen idő, akkor nem volna múlt sem és jövő sem. … A jelen időt igazolja a dolgok létezése is. … A jelen időt igazolja mindaz, ami folytatólagosan létezik, a múlt időt mindaz, ami már befejeződött s a jövő időt mindaz, ami még nem vette kezdetét.” (Aksapáda: A logika vezérfonala. Njája-szútra 2.1.39-43.)

• Végül a társadalmat is tagoljuk három részre, a világmindenségben uralkodó minőségi befolyások – fény/jóság, energia/szenvedély, tömeg/tudatlanság – szerint: szellemi elit, cselekvő középréteg és gondoskodásra szoruló hányad.

3. Példa: a minőségekről és a rendekről

„Az anyagi természet három kötőerőből áll: jóság, szenvedély és tudatlanság. Az élőlény alárendeltjévé válik e kötőerőknek, mihelyt kapcsolatba kerül az anyagi természettel.” (Bg.14.5.)

„Bráhmana lett a szája, ksatrija a két karja. Vaisja lett a két combja, lótuszvirág lábaiból pedig a súdra született.) (Rg-véda Purusa-szúkta 10.90.12.)

(2) Miként egyeztethető össze  a természet minőségeinek három fajtája a társadalom négy rendjével? A minőségek tiszta befolyása csak a legfelsőbb és a legalacsonyabb szinten érvényesül egy-egy társadalmi rétegre vonatkozóan, nevezetesen a szellemi elit tisztán a fény vagy jóság befolyása alatt áll, s a kétkeziek rendje tisztán a tudatlanság befolyása alatt; míg a középréteg többféle, arányaiban eltérő vegyes erőbefolyás alatt áll. A cselekvést alapvetően a szenvedély motiválja, s amíg a szenvedély mozgató ereje az erénnyel elegyedik, addig lovagias, hősies erényekről beszélhetünk. Amint a szenvedélyt inkább a tudatlanság, felelőtlenség vagy ártó szándék befolyásolja, a haszonelvűség gátlástalanságával találkozunk. A cselekvők tehát vagy lovagok, vagy gazdálkodók. A minőségek és a rendek viszonya az alábbiak szerint alakul:

Szellemi elit:        bráhmanák (papi rend) – tisztán a fény/jóság befolyása alatt

Cselekvő réteg:   ksatriják (lovagi rend) – energia/szenvedély + jóság/fény befolyása alatt

vaisják (gazdálkodók) – energia/szenvedély + tömeg/tudatlanság befolyása alatt

Gondviseltek:     súdrák (kétkezi rend) – tisztán a tömeg/tudatlanság befolyása alatt

Ehhez hasonlóan a három fázisra oszló időt is négy korszakra kell tagolnunk, szintén a természet minőségeinek befolyása szerint. Értelemszerűen a domináns tényezőket említjük, bár szinte mindig mindegyik minőség jelen van.

Aranykor (Szatja-juga)      – tisztán a fény/jóság befolyása alatt

Ezüstkor (Trétá-juga)        – vegyesen az energia/szenvedély + jóság/fény befolyása alatt

Bronzkor (Dvápara-juga)  – vegyesen az energia/szenvedély + tömeg/tudatlanság befolyása alatt

Vaskor (Kali-juga)                             – tisztán a tömeg/tudatlanság befolyása alatt

A két rendszerezést egyesítve a társadalmi rendeknek az idő egységeire gyakorolt befolyását az alábbiakban foglalhatjuk össze:

Aranykor (Szatja-juga)      – tisztán a fény, illetve a szellemi elit befolyása alatt

Ezüstkor (Trétá-juga)        – vegyesen a szenvedély és a jóság, illetve a lovagi rend és a szellemi elit

befolyása alatt

Bronzkor (Dvápara-juga)  – vegyesen a szenvedély és a tudatlanság, illetve a lovagi rend és a

gazdálkodók befolyása alatt

Vaskor (Kali-juga)                             – tisztán a tudatlanság, illetve a kétkezi rend befolyása alatt

1. Táblázat: Korszakok és társadalomszerveződés

(3) Az eredeti hierarchiát a Rg-véda példázata tükrözi, amikor is a szöveg a társadalmi rendeket a kozmikus lény testtagjaihoz rendeli hozzá. Ahogy az emberi szervezetnek a fej a csúcsa, a karjai a védelmet és szerzést, a törzse a tartást és az energiát, lábai pedig az egész organizmus szolgálatát testesítik meg, úgy a társadalomnak is a szellemi elit a feje, amely a szakrális hatalom letéteményese, aktív tagjai a lovagi rend, akik a karok megfelelői és a védelmet, rendfenntartást biztosítják, adott esetben erővel is, s egyben a szekuláris hatalom letéteményesei. A gazdálkodó réteg a törzs, a derékhad és amely a társadalmi szervezet energiaellátásáért felelős, így a gazdasági hatalom letéteményese, míg a ráutaltak, a gondviseltek rendje a lábak megfelelője, akik gyakorlati szolgálataikkal segítik a szervezet létét, és a fizikai erő letéteményesei. Láb nélkül ugyan még lehet élni, de fej nélkül aligha. Ez a szemlélet egy természetes hierarchikus rendszert ír le, s bár egyértelmű sorrendiséget fogalmaz meg, mégsem szegregál, mert a rendszer egyetlen tagja sincs kizárva a társadalom nagy céljából, az üdvözülés lehetőségéből. Ennek eléréséhez azonban minden rendnek a saját hivatását kell jól gyakorolnia. Vagyis a papi rend maradjon meg a szellemi, lelki, istenes kérdések gondozásánál, a lovagi rend maradjon a világi hatalom gyakorlásánál, a gazdálkodó rend az ökonómiánál, a kétkezi rend pedig a gyakorlati jószolgálatnál. Amíg a rendszer megmarad eredeti, teremtett tisztaságában, addig minden tagjának lelki épülését szolgálja.

3. jegyzet: A titkos tanításokból

„Kezdetben e mindenség Brahmanként létezett, egyetlenként, de egymagában nem gyarapodott. Ezért önmagán túl megteremtette a harcosok délceg rendjét, s az istenek irányítóit: Indrát [s a többieket]. Nincs is kiválóbb a harcosoknál, ezért ajánlja hódolatát a ksatrijának a bráhmana a királyszentelő ceremónián. A harcosi rendnek mégis a bráhmana a forrása, s bár a királyé lesz a főhatalom, végül csak a bráhmanához járul, mint saját kútfőjéhez. Aki bráhmanát sért, saját anyjára támad, s minél nemesebbre támad, annál bűnösebb.” (Brhadáranjaka-upanisad 1.4.11.)

Ha a földi lét hivatását a szakrális reintegrációban, vagy az isteni harmóniába történő visszatalálásban leljük meg, akkor értelemszerűen a hieratikus társadalmi rendszer foglalja el a legmagasabb pozíciót, és a szellemi értékek állnak a társadalmi értékskála csúcsán. Ezekhez képest a világi hatalom s így a lovagi rend, vagy a gazdasági vérkeringés és a gazdálkodók rendje csak másodlagos szerepet játszik, csak kiszolgálója a végső működésnek. A láthatatlan isteni erő primátusa érvényesül a látható világi befolyás bármely fokozatával szemben. Ez az isteni rendhez legközelebb álló, szellemi befolyást és hatalomszervezést tükröző hieratikus társadalom. Ilyen társadalmi rendszernek tekinthető Indiában a brahmanizmus klasszikus formája, az egyiptomi hieratikus rendszer, s nyomokban a tibeti lámaizmus, vagy a római pápaság is. Utóbbi intézményekben a szellemi-spirituális és a világi-uralkodói hatalom a dalai láma, illetve a római pápa személyében testesül meg. Hogy egyik-másik korszakban és személy esetében az államfői, vagy a spirituális vezetői jelleg érvényesült-e jobban, azt egyéni vizsgálódás hivatott eldönteni.

(4) A történeti idő előrehaladtával megjelentek a torzulások. Az indiai szent hagyomány úgy tartja, az aranykorban nem létezett bűn, csak istenismerő lények éltek – mondhatjuk mindenki a papi bráhmana rendbe tartozott, s csak kétféle lény élt: a hattyútiszta és a vezérhattyú tisztaságú, s minden földi lény közös lelki gyakorlatot folytatott: meditált. Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy minden valószínűség szerint az aranykorban is léteztek árnyék-erők, de jelenlétük és szerepük olyannyira marginális volt, hogy nemlétezőknek tekintették őket.

A Szatja-juga a teljes lét és a végső igazság korszaka volt (szat – tényleges, tjad – igazi, azaz  igaz, létező, valós). Az ezüstkorban (Tréta-juga) megjelent a lovagi (ksatrija) rend, csökkent az erényesség s az áldozatosság helyébe egyre inkább a haszonelvűség, a viszonzás igénye lépett. Mindemellett az emberek még ragaszkodtak az igazsághoz és az erényekhez, s ekkor még teljes mértékben érvényesült a világi hatalomnak a szellemi-isteni világból való eredeztetése. Lassan azonban erjedésnek indult az eredeti szellemi-hieratikus dominancia, s a világi, látható hatalom tört a primátusra. Azonban azzal, hogy a lovagi rend elvetette saját legitimációját, a szellemi rend által történő felkenést, s lázadólag a szellemi hatalom birtoklására is kísérletet tett, szinte a kezdetek kezdetén előidézte saját maga trónbitorlójának, a polgárságnak a térnyerését.  A polgári forradalmak revolúciójához képest már csak torz társadalmi kísérlet volt a rövid életű proletár rendszer, ami a szellemi-spirituális értékektől a legtávolabbi pólusként gyakorlatilag életképtelennek bizonyult. A hatalmi struktúra visszarendeződött a kétkezi/proletár rendet megelőző társadalmi réteg, a gazdaság letéteményeseinek dominanciájára, viszont az alacsony tudati nívó, a legalacsonyabb rendező elv árnyéka visszavetül a vaisja szellemre, s a gondoskodás, táplálás, a rászorulók munkával és kenyérrel történő ellátása helyett egyre inkább gátlástalanság és tudatlanság árnyalja a haszonelvű gazdasági szemléletet.

Az emberiség történelmi útján megfigyelhető a történelmi korok tartamának csökkenése. Az ókor s az akkor érvényesülő, leginkább hieratikus civilizációk évezredekben, a középkor feudális rendszere hosszú évszázadokban, az újkor polgárosodó szemlélete rövid évszázadokban érvényesült, míg a legújabb korok egyre rövidebb ciklusokban váltják egymást.

Az eredeti hierarchia-skála egyre alacsonyabb rendjei követelik maguknak a hatalmat, s a lefelé tendáló domináns erők egyre rövidebb ideig képesek érvényesíteni befolyásukat. A történelmi korok zsugorodásának szemléletét tükrözi Bhaktivinód Thákur XIX. századi bengáli gondolkodó korszakolása, aki az ősatyák korába vezeti vissza az indiai kronológiát.

2. táblázat: Bhaktivinód korszakolása

(5) A klasszikus hierarchikus rend sokáig uralkodott, és gyakorlatilag minden jelentős civilizációban a fent tárgyaltak szerint alakult. A szakrális rend a legmagasabb igazodási pont, aminek képviselői és letéteményesei a papok, s minden egyéb hatalmi, befolyási és érdekérvényesítő erő csak a papi rend függvényében, ennek alárendelve létezett, ekként nyerte legitimációját. Az égi ügyeket negligáló tényező gyakorlatilag nem is létezett, mert nem volt mihez kapcsolódnia. Aki és ami nem szolgálta az égi rendet, illetve annak földi tükröződését, az nem volt legitim. Ezt a klasszikus hierarchikus rendet tükrözi VIII. Bonifác pápa 1302. november 18-án kelt ediktuma.

4. jegyzet: Unam Sanctam – Őszentsége VIII. Bonifác pápa ediktuma

„Mert az áldott Dionysius szerint az isteni rend törvénye az, hogy a legalacsonyabb dolgok közbenjárók révén érjék el a legmagasabb helyzetet. Akkor pedig, a mindenség rendje szerint minden dolgok nem egyszerre s azon nyomban vezettetnek vissza a rendezettségbe, hanem a legalacsonyabbak a közbenjárók révén s az alacsonyabb a feljebbvaló által. Ennélfogva azt is mindennél világosabban látnunk kell, hogy a lelki hatalom mind fensége mind nemessége vonatkozásában fölülmúl minden mulandó hatalmat, aminthogy a lelki dolgok fölülmúlják a mulandókat. Az Igazság a tanúnk, hogy egyedül a spirituális hatalom képes megalapozni a világi hatalmat, s az ítélkezhetik fölötte, ha nem bizonyul jónak. Ekként teljesedik Jeremiás próféciája az Egyházról és az egyházi hatalomról: »Lásd, ma a nemzetek fölé emeltelek, a királyságok fölé emeltelek…« s így tovább. Mindezekért, amennyiben a világi hatalom hibázik, a lelki hatalom tartozik azt megítélni; de ha egy kisebb lelki hatalom hibázik, azt egy másik, magasabb lelki hatalom tartozik megítélni; ám ha mindenek közt a legfőbb hatalom hibázik, azt csak Isten ítélheti meg, s nem ember, az apostol bizonysága szerint: »Noha a lelki ember mindent megítél, őt nem ítéli meg senki.« [1Kor 2:15] Ez a felhatalmazás – jóllehet embernek adatott és ember által gyakoroltatik – mégsem a halandóktól való, hanem isteni felhatalmazás, ami az isteni szózat által Péterre szállt, s megerősíttetett benne ő maga s minden utóda ama Egyetlen által, akit Péter is megvallott, mondván néki az Úr: »Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve… s így tovább.« [Mt 16:19] Ennek okán aki ellene szegül eme isteni hatóságnak, Isten rendelésének szegül ellene [Róm 13:2]…” (Bob Van Cleef átirata doktori disszertációjában. Catholic University of America Filozófiai fakultás, 1927.)

(6) Milyen követelmények érvényesek a rendekkel szemben? Miként értelmezhető a társadalmi hierarchia a klasszikus indiai társadalomfelfogásban? Az isteni eredetű – a kozmikus lény testtagjaiból származó – társadalmi szervezet tagjai együttműködésre vannak hivatva, s a különböző rendekkel szemben más-más követelmények, elvárások fogalmazódnak meg. Vagyis a tulajdonságok és a jellem a rendi hovatartozás mércéje, nem pusztán a szülők kasztbéli hovatartozása.

Példa: a minőségekről és a rendekről

„Óh, Ellenség fenyítője, a bráhmanákat, ksatrijákat, vaisjákat és súdrákat cselekedeteik minősége szerint, az anyagi természet kötőerőinek megfelelően csoportosítják.” (Bhagavad-gítá 18.41.)

A szakrális hatalom, a szekuláris erő, az ökonómiai vérkeringés és a fizikai erő gondozása más-más követelményeket támaszt letéteményeseivel szemben.

3. táblázat: A rendek és a velük szemben támasztott követelmények

Megvilágítás: az emberi jellemről mint a hovatartozás kulcsáról

4.4.1. Egyszer hajdanán Szatjakáma így szólt édesanyjához, Dzsabálához:

– Szeretnék elszegődni a szent tudományok növendékének! Mely családba tartozom?

4.4.2. Ő azt válaszolta:

– Nem tudom, gyermekem, miféle családból való vagy. Fiatal koromban születtél, mikor szolgálóként sokfelé forgolódtam. Így hát nem tudom, miféle családból való vagy. Ám az én nevem Dzsabálá, a te neved Szatjakáma, mondhatod hát, hogy Dzsabálá-fia Szatjakáma vagy.

4.4.3. Elment a fiú Gautamához, Haridrumat fiához, s szólt:

– Szeretnék elszegődni a szent tan növendékének. Elfogadsz-e tanítványodnak, nagytiszteletű uram?

4.4.4. Azt mondta a mester:

– Mily családból származol, kedvesem?

– Nem tudom, uram – felelte, – mily családból származom. Tudakoltam anyámtól, s ő azt felelte: „Fiatal koromban születtél, mikor szolgálóként sokfelé forgolódtam. Így hát nem tudom, miféle családból való vagy. Ám az én nevem Dzsabálá, a te neved Szatjakáma, mondhatod hát, hogy Dzsabálá-fia Szatjakáma vagy.” Így hát Dzsabála fia Szatjakáma vagyok, uram!

4.4.5. Szólt a mester:

– Csakis egy bráhmana képes ilyen nyíltan vállalni az igazságot! Hozd hát a tűzifát, kedvesem![1] Elfogadlak növendékemnek, mert nem tágítottál az igazságtól!

(Cshándógja-upanisad, 4.4.1-5.)

(6) Ne feledjük, a klasszikus hierarchikus rendnek isteni az eredete, és égi a végcélja is: az eredeti lelki közegbe igyekszik visszavezetni a társadalom minden tagját, függetlenül státuszától, alacsonyabb vagy magasabb helyzetétől. A különbségek csak világi, relatív síkon léteznek. Az emberi képességek diverzifikált rendszere nem kirekeszt az egyetemes üdvösségből, hanem esély a különböző mentalitású egyének részére. A tökéletesedésnek azonban van egy legfőbb záloga: a társadalomban elfoglalt helyzet és az ebből fakadó hivatás iránti hűség. Ez a társadalomszemlélet nem a horizontális mobilitást, vagyis az egyenlőnek tekintett társadalmi rendek közötti átjárást tekinti legfőbb vívmánynak, mert vertikális mobilitást céloz meg, vagyishogy az egyébként hierarchikus alá-fölé rendelt társadalmi csoportok bármelyikéből lehetséges az üdvösség elnyerése, ezzel szemben más rendek hivatásának gyakorlása nem célravezető.

5. jegyzet: az üdvösség lehetőségéről

„Mindenki elérheti a tökélyt saját kötelessége végrehajtásával.

Halld most tőlem, miképpen lehetséges ez! Ha kötelessége teljesítése közben a mindent-átható Urat, az összes élőlény eredetét imádja az ember, akkor eléri a tökéletességet.

Jobb az embernek a saját kötelességét végeznie, ha hibásan is, mint hogy elvegye másét, és tökéletesen megcsinálja azt. Az ember saját természetéhez igazodó, előírt kötelességeit sohasem éri bűnös visszahatás.

Mint lángot a füst, úgy takar be minden igyekezetet valamilyen hiba. Óh, Kunti fia, ezért az embernek nem szabad feladnia a természetéből fakadó munkát még akkor sem, ha az hibákkal teli.” (Bhagavad-gítá 18.45-48.)

3. § A hatalom – kísértés!

Mottó: Ne becsülj alá egyetlen ellenséget sem, mert könnyen lehet, az pontosan erre számít. (Szun-ce: A háború művészete)

(1) Az üdvösség egy szentség alapú társadalom végső célkitűzése. S mivel különbség csak az emberek világi helyzetében s a társadalomban betöltött szerepében van, ezért az üdvösségből senki sincs eleve kizárva. A fent vázolt ultrakonzervatív szemlélet nem a változások ellenfele, hanem a fennálló rend őre, amin szakrális eredete, természete és célkitűzése miatt nem is kell változtatni. Az újítás igénye, a változás mítosza viszonylag új keletű jelenség, s inkább a tökéletesség elvesztéséhez köthető, semmint remélt megleléséhez.

Az idő előrehaladtával s a világkorszakok degradálódásával azonban a tökéletesség és önzetlenség helyét átvette a haszonelvűség és a vágy-motiváltság.

Azt mindenki tudja, hogy a tudás – hatalom. A szakrális hatalom birtoklója a teokratikus társadalomban a legmagasabb pozíciót tudhatta magáénak, s ennek ideális esetben a bráhmanák, a papság, illetve a szellemi elit volt a birtokosa.

A szakrális hatalom mindenek fölött érvényes befolyást biztosított, s így valóságos kiváltságot jelentett. Addig nincs is baj, amíg a kiváltság találkozik a személyes jellem kiválóságával, vagyis feddhetetlen a főhatalom birtokosa, ezáltal csalhatatlan a rendszer.

6. jegyzet: A bölcsek tanácsa és a király viszonya

„Hajdanán Anga király odahagyta virágzó birodalmát s az erdőbe vonult a megvilágosodás végett. Uralkodó híján fölborult a birodalom rendje, így az aszkéta-bölcsek Véna herceget emelték a trónra. Véna már gyermekkorában is kegyetlen és fékezhetetlen volt, így királyként is ekként viselkedett, de legalább a gonosztevők eltűntek birodalmából. Ám a király maga vált népe ellenségévé, betiltotta a vallási ceremóniákat, sanyargatta alattvalóit.

A bölcsek tanácsot ültek, mert látták, a birodalmat két oldalról is veszély fenyegeti: királya hitvány, de ha nincs király, akkor a gonosztevők hatalmaskodnak. „Amikor egy faágnak mindkét vége lángol, középütt a hangyákra nagy veszély leselkedik. Ilyen bajban voltak most az emberek is: egyrészt a felelőtlen király, másrészt a tolvajok és bűnözők fenyegették őket.

A bölcsek békéltető küldöttséget menesztettek a királyhoz, de az sértőn, istentagadó módon reagált, ezért elhatározták, leteszik a trónról. Ugyan a szentek nem törődnek a politikával, az emberek üdvéért mégis hajlandók közbeavatkozni, és akár a királyt is eltávolítani. Így a Bhrigu muni vezette bölcsek halált hozó vészmantrákkal megölték a gonosz királyt.” (Bhágavata-purána 4.14. fejezet, részletek)

(2) A méltó bráhmana és az alkalmas ksatrija, vagyis a tiszta életű pap és a szentség előtt fejet hajtó lovag, de még a becsületes vaisja, az erényes kereskedő vagy kézműves is a kétszer születettek közé tartozik. Ez a sajátos terminus az indiai hagyomány része, amely három születést ismer. Az első születés a testben történő megszületés, a biológiai genezis. Ez minden embernek, sőt, minden élőlénynek a sajátja. A második születés az áldozati rítus és a tisztító szertartások szerinti születés, ami a szent bölcsesség tanulmányozására jogosít fel.

A bronzkor, a Dvápara-juga sajátsága, hogy az addig egységes szent tudományt, a véda-bölcseletet négy részre tagolják, s a társadalmi rendek eltérő tanulmányokat folytatnak, a jogosultság és az egyéni képességek szerint. A bráhmanák mind a négy, de legalább három védát tanulmányoznak – tipikus bráhmana családnév például a Trivédi azaz Háromvédás. A kétkeziek elől rejtve van a véda, nekik egyetlen védát sem kell, sőt, nem szabad tanulmányozniuk. Jóllehet ez a szabályozottság kirekesztőlegesnek tűnik, a célja mégis más, egyfajta biztonsági védelem volt. Avatatlan kezekben a szent tudás veszélyessé válhat, sőt, a visszaélés a tudással katasztrófához vezet – ezt tartják Atlantisz végzetének is.

A harmadik születés misztikus, beavatás alapú, a misztérium-iskolák sajátja. Itt nem a testi-biológiai születésről, s nem a tradicionális, társadalmi-vallási újjászületésről, hanem a teljes Istennek szentelődésben történő új élet kezdetéről van szó. A beavatás által közölt kegyelem képes áthidalni a társadalmi státusz vagy az emberi karakter hiányosságait, s egyenes kapcsolatot teremteni az egyén adott helyzete és a szakrális eredmények lehetősége között.

A méltó király nemcsak államigazgatási téren kellett rátermett legyen, hanem például a jóga nyolc misztikus képességét is el kellett sajátítsa. Ezek segítségével ismereteit, befolyását, uralkodását misztikus módon is megtámogathatta, akaratát érvényesíthette. Az ilyen, többszörösen képzett uralkodók a rádzsa-risi vagyis királyi szent, bölcs-király titulust birtokolták, azonban a papi szentek, a brahma-risik fölöttük álltak. Így tehát a papság végső felülvigyázó hatalmat gyakorolt a király fölött.

(3) A védák szent tudományában való további, vagy éppen teljes jártasság igénye megjelent a lovagi rend képviselői között, ez egyfajta feltörekvés. Talán ennek ellensúlyozására alakult ki a filozófiai papság, amely vindikálta magának a szent tanok művelését, és rítusok, misztériumok mögé rejtette a szent tudást. Ezzel megvalósult a tudás cenzúrája, aminek elsődleges célja tehát nem mások kirekesztése, hanem a szent tan megőrzése, biztonságának garantálása volt. Így terjedtek el a szimbolikus tanítások, a misztériumok, az egzegéta iskolák, vagyis a szent tudás fenntartása és továbbadása felügyelet alatt zajlott. Az egyik legfontosabb kritérium az átadás volt, s az upanisadok, a titkos (!) tanítások számtalanszor említik, hogy a szent tanba csakis megfelelő személyt lehet beavatni, aki vagy méltó tanítvány, vagy alkalmas fiúgyermek.

Példa: Az alkalmas jelölt

„Ezt a meghitt tudást soha nem szabad ismertetni azokkal, akik nem önfegyelmezettek, nem odaadóak, nem folytatnak odaadó szolgálatot, vagy irigyek rám.” (Bhagavad-gítá 18.67.)

A titkosítás, képzés, fegyelem volt a tan továbbítása tisztaságának biztosítéka. Szigorú követelményekkel igyekeztek kizárni az önzést, haragot, a kapzsiságot a hellén világban is. Püthagorasz Crotonában csak azután fogadott valakit növendékei közé, hogyha a jelölt három napig étlen-szomjan várakozott iskolájának lépcsőjénél. A matematika, zene, asztronómia és az erkölcsi fegyelem együttes harmóniája, ezzel az isteni rend szolgálata volt az iskola célja, ezért vizsgálták meg alaposan, vajon alkalmas-e a jelölt? Az önző jelölt rombolólag is használhatta a megszerzett tudását, ezt mindenképpen igyekeztek kivédeni. Hasonló követelményeket támasztottak a jelentkezőkkel szemben a guruk Indiában, vagy a saolin papok Kínában.

A lovagi rendnek a lelki tudás birtoklására irányuló törekvése egyfelől kiváltotta a tanítás titkosítását. A lovagok törekvésével párhuzamos, sajnálatos eseménysor a papi bráhmana rendben a kiüresedés, formalizálódás volt, amikor a realizáció helyét mind jobban átvette a ritualizmus, ami egyfajta korrumpálódás. Eljött a pillanat, amikor a rendszer tökéletessége megrepedt, s ugyan a tan kiszivárgását a titkosítás kísérlete valamelyest késleltette, a baj már sokkal nagyobb volt, s nem a repedéseken áramlott ki a lelki tudás, hanem végképp összetört a tudás és a rend szelencéje.

Ahogy a szakrális tudás korrumpálódik, a tanítás mikéntje is „demokratizálódik”. Ne feledjük, Platón a disznók társadalmának tartotta a demokráciát, nem az emberek közötti különbség miatt, hanem a tudatszintek közötti különbség miatt.

(4) A középkori Európában három társadalmi réteget különböztettek meg. A dolgozók állították elő a javakat, ők voltak az értékteremtők. A lovagok védték meg a javakat és biztosították a rendet, míg a papok a szakrális feladatoknak tettek eleget.

Így a társadalom világi szempontból aktív részét a dolgozók és a belőlük élő lovagok alkották, hozzájuk képest a papok passzív szerepet játszottak. Ez a különbség adott tápot a cselekvők és az elmélkedők örök versengésének is.

Megvilágítás: A kontemplálók és cselekvők versenye

„Nem azok tartják fönn az egyházat, akik imádkoznak, hanem azok viszik előre az egyház ügyét, akik vakmerően és evilágian is ügyesen dolgoznak. Ezeket azonban leterrorizálják az imádkozók azzal, hogy a természetfölötti segítség nélkül a mi munkánk semmit sem érne, így mégis ők, a jámborak a fontosak, és nem mi, akik erősek vagyunk; és ha mi föllázadunk ez ellen, máris kiestünk magából az egész rendszerből, és ellenségévé lettünk… és az imádkozók ügye továbbra is mindig csak menni fog előre, mert mindig akad annyi életrevaló és erős, akik hagyják magukat befogni a jámborok igájába.

1990. Lippertnél olvastam: szerencse, hogy a világ kormányzása nem az Isten szentjeire van bízva, mert akkor az egész világmindenség egyetlen horkolástól volna hangos.” (Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkőművesek. Universum Kiadó, Szeged, 1990. 272.o.)

Amikor a szakrális szellemiség megkopik, s elvész az örök élet tudata, a túlvilági renddel szemben egyre fontosabbá válik az evilági rend, s a láthatatlan égi hierarchiát fölváltja egy világi hatalom-összpontosulás. A lelki erejét vesztett papság már nem bráhmana, azaz istenismerő, istenfélő, hanem brahma-bandhu, a bárhmanák barátja, árnyéka. De ha az erős lovagság az elgyöngült papság felváltására törekszik, azzal saját jövendő bukását is előkészíti, hiszen a spirituális hatalom közelébe kerülve ugyanolyan veszélyeknek – elbizakodottság, kiváltságok élvezete, haszonelvűség, kiüresedés – teszi ki magát, mint a bráhmana-rend, csak kevesebb erkölcsi felvértezettséggel. Ezt szemlélteti az alábbi történet:

Megvilágítás: A rendek az igazságszolgáltatás előtt

Az igazságtétel során a bíró ekként inti a bráhmana papot: Beszélj! A lovagi rendbe tartozónak azt mondja: Mondj igazat! A gazdálkodóhoz így szól: Hasznos lesz igazat mondanod!, míg a súdrát így inti: Bajod lesz, ha nem mondasz igazat!

Ha a bráhmana szól, az istenek beszélnek rajta keresztül, bármit mond, hasznos mindenkinek. A lovagot emlékeztetni kell az erény törvényeire, máris igazodik a rendhez. A kereskedő számára az anyagi ösztönzés a legfontosabb motívum, a haszon reményében igazat szól majd, míg a súdrát intéssel, fenyegetéssel bírják rá az igazmondásara.

4. § A ksatriják lázadása a bráhmanák ellen

Mottó: Légy a végletekig kifinomult, egészen a formátlanságig! Légy a végletekig titokzatos, egészen a némaságig! Ezáltal kézbe veheted ellenfeled sorsát. (Szun-ce: A háború művészete)

(1) Ideális esetben a szellemi elit anyagilag nem érdekelt, hanem korrumpálhatatlan csoport. Ugyan részt vesznek a társadalom életében, mégis függetlenséget élveztek. Bölcsességüknek köszönhetően ismerték és elismerték a többi rend létjogosultságát, mégis megmaradtak a maguk egyszerű, mondhatni aszketikus életvitelénél és a szent ügyek gondozásánál. Manu törvénykönyve részletes tanácsokkal szolgál az egyes társadalmi rendek megélhetésére, jövedelemszerzésére nézve. A bráhmanák jussa a gyűjtögetés, koldulás, adományok elfogadása, papi szolgálatok fejében történő javadalmazás; a ksatrijáké az adószedés, bérleti díjak, zsákmány; a gazdálkodóké a kézművesség és a kereskedelem, a pénzügyek; míg a súdráké a kétkezi munkavégzés. Vészhelyzetben ezektől a tanácsoktól el lehet térni, s a sajátjukétól eltérő forrásból is húzhatnak jövedelmet az egyes rendek, de a helyzet normalizálódásával vissza kell térniük az előírt szabályokhoz.

Álljon itt a régi rendről egy példázat!

7. jegyzet: A kordés Raikva

Egy éjjel két hattyú repült át Dzsánasruti király palotája fölött.

– Te rövidlátó, rövidlátó, te! – szólt az egyik. – Dzsánasruti ragyogása egész az égig ér. Elkerüljed, máskülönben megperzsel!

– Ki az az ember, akiről úgy szólsz, mintha a kordés Raikva volna? – válaszolt a másik hattyú.

– Miért, mi van a kordés Raikvával?

– Ahogy a kockajátékos nyerő dobásához az alacsonyabb dobásokat is hozzácsapják, úgy csapódik őhozzá mindaz a jó, amit az emberek csinálnak. Aki tudja azt, amit ő tud, arról ugyanez mondható. (Cshándógja-upanisad 4.1. fejezet)

A király hallotta a hattyúk beszélgetését, s másnap szolgáit Raikva felkutatására küldte. Egy kordé alatt találtak egy embert, aki épp viszkető sebeit vakargatta. Ez volt Raikva, a bölcs bráhmana. Akkor Dzsánasruti fogott hatszáz tehenet, egy aranyláncot s egy öszvérfogatot, Raikva elé járult és kérlelte, tanítsa őt. Raikva becsmérlően súdrának nevezte a királyt és elkergette. Akkor Dzsánasruti még gazdagabb adományokkal, ráadásul leányával jött vissza, s kérlelte Raikvát, tanítsa őt. A szépséges mátka láttán Raikva megenyhült és tanítani kezdte a királyt.

A király kétség kívül nem a szolgarend (súdra) szülötte, Raikva, a bráhmana mégis így szólítja. Ennek magyarázata lehet, hogy a bölcs megérezte, miféle irigység és bánat támadt az uralkodóban a hattyúk beszélgetése hallatán, vagy a király helytelen közeledésére utal, mert bőkezű adományokkal érkezett, ami az alsóbb kasztokhoz méltó, de nem tanúsított kellő alázatot és szolgálatkészséget, ami a felső kasztok sajátja.

Más vélemények azonban Raikva emberi gyöngéivel magyarázzák a történetet, aki azért gerjedt volna haragra, mert nem találta kielégítőnek az ajándékokat. Ez a verzió már a bráhmanák bukását sejteti.

(2) A bajok akkor kezdődnek, amikor a rend megbomlik. Amikor a pap meggazdagszik, de lassan elveszti szellemi kincseit, a lovag hataloméhes lesz, a kereskedőn eluralkodik a szerzésvágy és a munkás ellustul.

8/a. jegyzet: Kali-juga 2656. éve, Gangeszi alföld

Panycsála tartomány királya, Praváhana Dzsaivali, a Győzedelmes Teremtő szolgái körében fogadta Svétakétut, a bráhmana ivadékot, s megkérdezte tőle:

– Kedves fiam, vajon kitanított-e téged apád?

– Hogyne, uram! – válaszolta a fiú.

– Tudod-e hát, hogy eltávozván innen a lények miként indulnak eltérő irányokba?

– Nem, uram – felelte.

– Hát azt tudod-e, miként térnek vissza újra e világba?

– Nem, uram – felelte.

– Tudod-e, miért nem telik meg soha a túlvilág az újra és újra tömegesen oda jutó lelkekkel?

– Nem, uram – válaszolta.

– És azt tudod-e, mely áldozatban kél föl s szólal meg emberhangon a fölajánlott víz?

– Nem, uram – válaszolta.

– És azt tudod-e, mi az istenek útjának, vagy az ősatyák útjának kezdete? Mely cselekedet vezet az istenek vagy az ősatyák útjára? …

– Bizony, egyikre sem tudom a választ – mondta.

(Brhadáranjaka-upanisad 6.2.1-2.)

A fenti idézet azokat az állapotokat tükrözi, amikor a bráhmana rend lényegileg már elvesztette a titkos tudományokat, s csak formális pozíciójának van birtokában, nem a tényleges realizációnak. Ezzel szemben a király tájékozottabb a bráhmana ifjúnál, ami nem is volna végzetes, hiszen az ifjú embernek van még ideje többet tanulni. De a történet folytatódik.

8/b. jegyzet: Kali-juga 2656. éve, Gangeszi alföld (folytatás)

Ekkor a király meghívta az ifjút, maradjon mellette, de az hazatért atyjához, s kérdőre vonta taníttatását illetően. Atyja, Gautama így válaszolt:

– Ismersz, fiam, amit én tudok, azt néked is mind elmondtam!

Hiányosságait belátván a bráhman atya a királyi udvarba indult, hogy tudakozódjon.

A király tisztelettudóan fogadta, és így szólt:

– Milyen áldást kívánsz, Gautama?

– Áldást ígértél, mondd el hát, mit beszéltél az ifjú ember jelenlétében! – válaszolta.

– Ó, Gautama, ez isteni áldás, kérj inkább valami emberit!

– Aranyam van tömérdek, akárcsak tehenem, lovam, szolgám és kíséretem. Kérlek ne légy fukar velem a Bőségest, a Végtelent, a Határtalant illetően, uram! – válaszolt Gautama.

– Akkor pedig Gautama, a szokásos módon kell elibém járulnod!

– Igen, növendékként jöttem hozzád!

(Brhadáranjaka-upanisad 6.2.3-7.)

A történet a romlás összes jelét felsorakoztatja. A meggazdagodott bráhmana, aki dúskál az anyagi javakban, de nincs tisztában élet és halál kérdésével, a helyes cselekvés mibenlétével. A bráhmana ifjú számon kéri atyját – ez is képtelenség. Annyi becsületére váljék Gautamának, hogy belátja hiányosságait. Praváhana király a szokásoknak megfelelően tisztelettel fogadja vendégét, kívánsága felől tudakozódik. Mikor Gautama a szent tudás felől kérdezi, mintha próbára tenné a király, s a tanítás titkai helyett inkább emberi áldásokat kínál. Gautama azonban ezúttal megingathatatlan, s kitart a tudakozódás mellett. Ekkor megváltozik a király viselkedése, s a hagyományos etikett helyett – ami alapján még a tanulatlan bráhmanát is tisztelettel fogadja – tanítóként lép föl, s az egyébként följebbvaló bráhmanától is megköveteli a tanítványi hozzáállást. Majd rögtön enyhíti is a fordított hierarchiából eredő esetleges nehézségeket, s Gautama tanítványi alázatát értékelve egy igazi mester gondoskodó jóindulatával szól.

8/c. jegyzet: Kali-juga 2656. éve, Gangeszi alföld (folytatás)

– Kérlek, ne sértődj meg, mint ahogyan atyai nagyatyáid sem haragudtak a mi nagyatyáinkra. E tudást ez idáig egyetlen bráhmana sem kapta meg. Én azonban most elmondom neked. Ki is utasíthatna vissza téged, ha így szólsz?

(Brhadáranjaka-upanisad 6.2.8.)

A szellemi átrendeződés, illetve a spirituális látásmódok ütközésének másik példája Báláki és Adzsátasatru esete. Báláki a papi rendbe tartozó bráhmana, aki egyfajta panteista módon a Napként, Holdként s egyéb természeti jelenségekként imádja Istent, míg Varanaszi királya, Adzsátasatru, a lovagi rend tagja az Önvalóként ismeri Istent. Varanaszi az üdvösséget biztosító hét szent város egyike, Adzsátasatru tehát szimbolikusan az üdvösségnek is ura.

Báláki büszkén járul a király elé, s kijelenti, tanítja őt Brahmanról, az élő Istenről. A király válaszában ezer tehenet ajánl föl adományképpen a tanításért. Báláki sorra veszi a természeti jelenségeket, de a király rendre visszautasítja a tételeket, s egy sokkal misztikusabb, benső szemlélettel válaszol, majd mikor a pap mondandója végére ér, megkérdi:

– Ez minden? No, ha csak ennyi, akkor bizony nem ismered Brahmant!

Az eszmecsere során Báláki egyre inkább defenzívába kerül, s mivel kifogyott az érvekből, egyszeriben meghódol a király előtt, s elszegődne tanítványul. Ekkor Adzsátasatru szólt:

– Bizony ellenkezik a szokásokkal, hogy bráhmana forduljon ksatrijához, gondolván: „majd ő megtanít Brahmanra!”. Mindazonáltal én világosan megmutatom neked. (Brhadáranjaka-upanisad 2.1.fejezet)

Megvilágítás: A Visnu- és Siva hívőkről

„A puránák és eposzok részletekbe menően leírják Vasistha risi és Visvámitra mahárádzs szembenállását, ami valójában a bráhmanák és a ksatriják konfliktusa. A bráhmanák vallásossága és a vaisnava hit, a védák rendszere és a puránák szemlélete, a bráhmanák és a ksatriják között időtlen idők óta nézeteltérés feszül. A Nap- és a Hold-nemzetség uralkodói s a vezekléseikből erőt merítő félisteni és papi szentek szinte állandó konfliktusban állnak egymással. A bráhmanák és a ksatriják küzdelmében hol egyik, hol másik fél győz. A bráhmanák általában Siva hívei, a lovagkirályok Visnu hívők, s e két irányzat követői mai napig vitatkoznak, melyikük vallása jobb? Lehet, hogy ismerik az írásokat, de szívüket aligha fűti át az eleven istenélmény.” (Tridandi Swami B.H. Bon Maharaj: On the Way to Vaikuntha pp.100.)

(3) A lovagi rend szembehelyezkedése a papi hatalommal nem indiai sajátság. Más kultúrákban is érvényesült ez a tendencia. Elég csak a német császár és a pápa viszályára gondolnunk, ami az invesztitúra háborúban csúcsosodott ki. A püspökök kinevezése csak ürügy, a tét sokkal inkább az volt, vajon a pápaság vagy a császárság birtokolja-e a főhatalmat a keresztény Európában? VII. Gergely pápa Isten országát igyekezett megteremteni itt a földön, természetesen a pápaság vezetésével. Mint az apostolok utódja mind lelki, mind szekuláris ügyekben magának követelte a legfőbb hatalmat. Szent Péter utódjaként a pápa az igazságosság, jóság és a szent igazság nevében nyilatkozik, így főhatalma kell legyen a császár, a királyok és hercegek fölött. Ezzel szemben IV. Henrik császár, mint az európai hatalmi struktúrában a pápaság ellenpólusa nemcsak igazgatási és gazdasági kérdésekben, hanem a spirituális befolyás terén is többre vágyott. Kölcsönös szitkozódások, kiátkozás s végül a Canossa-járás jelezték a küzdelem fejleményeit.

Megvilágítás: Invesztitúra harc

A wormsi gyűlésen 1076 januárjában huszonhat püspök koholt vádak alapján szabálytalannak ítélte Gergely megválasztását, aki így szerintük sosem volt pápa. Ezért írta Henrik „Hildebrandnak, többé nem pápának, hanem egy csaló szerzetesnek” címzett levelében: „Én, Henrik, Isten kegyelméből a király, püspökeimmel egyetemben mondom neked: Távozz, távozz, te örökre átkozott!” Válaszképpen ugyanebben az évben Gergely pápa Szent Péterhez, az apostolok hercegéhez intézett imájában ekként ítéli el a királyt: „Megfosztom őt a Német királyság és Itália kormányzásának jogától, feloldom a keresztényeket a néki tett hűségesküjük alól, s megtiltom, hogy őt királynak tekintsék s ekként engedelmeskedjenek néki … s anathémával sújtom.” (New Advent Catholic Encyclopedia)

(4) Egy másik megosztottság, a Guelfek és Ghibellinek szembenállása évszázadokig sújtotta Itáliát. Az egyébként belnémet ügy, a bajor Welf hercegi ház és a sváb Hohenstauf dinasztia – amelynek ősi fészke a frankföldi Waiblingen kastély volt, innen az elnevezés – viszálya Itáliába is átterjedt. A Hohenstauf házba tartozó Barbarossa Frigyes (1152-1190) igyekezett visszaállítani a császári hatalmat a korábban birtokolt itáliai városok fölött, s egyben a pápasággal szemben is érvényesíteni akarta hatalmát. A XII. század végén ismét fellángolt az ellentét németföldön, s feltehetően ekkor terjedt el Itáliában a két tábor elnevezése.

Itáliában a XI. század végétől kezdődően megindult a városi köztársaságok és a polgárság föllendülése. Velük szemben álltak a régi feudális rend arisztokratikus hívei, akik jobbára az Itáliába korábban betelepülő teuton családok leszármazottai voltak. Számukra természetes szövetséges és oltalmazó volt a német-római császár az egyre erősödő városi köztársaságok növekvő hatalmával szemben. Így a német-római császárság híveit nevezték Ghibellineknek, akik a Hohenstauf hercegekkel egyetemben a pápaság ellenségei voltak.

Ezzel szemben a pápaság szívesen támaszkodott a polgárság és a városi köztársaságok feltörekvő erejére, így a Guelfek a pápa pártján álltak, s inkább a polgári, burzsoá és republikánus eszmék harcosai voltak.

Ez a mozzanat az erjedés sokkal későbbi fázisát mutatja, mint az indiai ksatriják legendás lázongása a bráhmanák ellen. Európában a szakrális hatalom képviselője a pápaság, a világi uralom pedig a császáré. Dante szerint a pápa és a császár két Nap az égen, akik bevilágítják az ember lelki, illetve világi útját. Ez a kettős hatalom az újszövetségi példázatra megy vissza, amikor megkérdik Jézust, kell-e adót fizetni? „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!” (Mt 22.21)

Azonban a két hatalmi centrum viszályába beleszól az új trónkövetelő, a polgárság, vagyis a vaisja rend. Ezzel már nem eszmék és égi rendelések viaskodnak egymással, hanem egyszerű érdekek, világi hatalmi ambíciók. A pillanatnyi érdekektől vezérelve a polgárság és a pápaság egymásra talál, de szövetségüket nem az egyetértés, hanem inkább a közös ellenség, a császári hatalom alapozza meg. Amint a későbbiekben megerősödik a polgárság, bátran és skrupulus nélkül szembefordul a pápasággal, de az arisztokráciával is. A feudális királyok esetében általános titulus volt az apostoli király, vagy az Isten kegyelméből király fordulat, tehát feltehetjük, a lovagi rend esetében még megvolt a szakrális eredet tekintélye, legitimáló ereje. A polgárságnak már nincs szüksége ilyesfajta égi legitimációra. Az egyenlőség elegendő legitimációnak tűnik. S mi megy most végbe? Nem a lovagok, hanem a vaisja és a súdra rétegek ácsingóznak a szent tanokra és a totális befolyás megszerzésére, s ha ezt elérni nem tudják, akkor legalább aláásni, megrontani, diszkreditálni akarják a misztériumok letéteményeseit: az intézményeket, a papságot, sőt magát a túlvilágot is.

(5) Eleddig a rendet fenyegető negatív példákat hoztunk a szakrális és a szekuláris rend szembenállására. Keressünk pozitív példát! Talán nem várt módon, épp az Indiában is erőszakos hódítóként fellépő iszlám hadviselés és államigazgatás történetében találunk idevágó példát.

Megvilágítás: A Korán törvényei és az uralkodók

„Egy teokráciában az emberi uralkodók, Istennek, a legfőbb uralkodónak eszközeiként kötelesek terjeszteni és érvényesíteni a Korán szent és sérthetetlen törvényeit, amivel szemben a polgári jog alárendelt szerepet játszik. A vallás szakértői, a Koránban és a Hadisban járatos ulemák a szent törvények magyarázóiként s a khutbah hirdetőiként olyan tekintélynek örvendenek, ami előtt a világi uralkodók fejet kell hajtsanak. Ez teljes vallásos nézetazonosságot feltételez, miszerint az állam célja a hitetlenek megtérítése az iszlám követésére.” (Jagdish Narayan Sarkar: The Art of War in Medieval India. 289.)

Ennek szellemében az iszlám katonaság által meghódított országok lakói előtt három választás állt: vagy megtérnek s ekkor befogadott állampolgárrá válnak, vagy adót fizetnek s így oltalmazott hitetlenek maradnak, vagy megválnak életüktől. Ha a hitetlenek nem fogadták el az első két lehetőség valamelyikét, a muszlim harcosok bárkit megölhettek, civilt és katonát egyaránt. Ettől csak a nők, gyerekek, idősek és a szerzetesek voltak védve.

A meghódított területeken, ahol a saría  törvénykezés érvényesült, a hitetlenek életét korlátozták. Saját vallásuk gyakorlása nem lehetett nyilvános, és bármiféle képmás tisztelet tilos volt. A templomokat szükség esetén fel lehetett újítani, de újak nem épülhettek. A bálványok templomait lerombolták, s az ilyesfajta gyakorlatot erőszakos úton megszüntették.

Az erőszakos iszlamizálás parancsától s az ulemák felsőbbségétől azonban többen is igyekeztek szabadulni a hódítók közül. Ala-ud-din Khildzsi (1250-1316) bengáli uralkodó és Muhammad bin Tughluq (1300-1351) delhi szultán ilyenek voltak. Kétségbe vonták az ulemák beleszólását az államügyekbe, vagyis elválasztották az iszlám államiságot az iszlám hittől.

Megvilágítás: Lázadás

„Amikor [Ala-ud-din Khildzsi] trónra lépett, arra a következtetésre jutott, hogy a kormányzás és politika egy dolog, az iszlám törvényi szabályozás pedig egy másik dolog. A királyi rendeletek az uralkodó feladatát képezik, a jogi rendelkezés pedig a kázik és muftik feladata. Ennek szellemében aztán bármilyen ügy került is elébe, csak a közjót tartotta szem előtt, döntéseiben nem mérlegelte, hogy azok egybevágnak-e az iszlám törvényekkel vagy sem. Politikai ügyekben sosem kérte a jogszakértők véleményét.” (Zia-ud-din Barani jegyzi föl Ala-ud-din Khildzsiről. In: Jagdish Narayan Sarkar: The Art of War in Medieval India. 297.)

Egyes muszlim hódítók vérengző hírben álltak, mint például a rettegett Aurangzeb, vagy Khizr Khan, aki ugyan megkímélte Csittór rádzsájának életét, de harmincezer alattvalóját kivégeztette, vagy Mahmud Ghazni (971-1030), aki egyik hadjárata során halomra ölette a hitetleneket, olyannyira, hogy a folyók vize vörössé vált, s a megmaradtak mint a szélfútta por, úgy menekültek előle. Hadjáratainak elsődleges célja a hitetlenek megritkítása, a templomaik lerombolása, rabszolgák szerzése és a szentélyek illetve magánszemélyek kifosztása volt.

Ezzel szemben kasmíri Shahi Khan (1420-1470) az egyik legfelvilágosultabb muszlim uralkodónak bizonyult egész Indiában. Tanult emberként járatos volt az arab, a perzsa, szanszkrt és tibeti nyelvben is, egyaránt pártolta a muszlim és hindu tudósokat. Minden eszközzel igyekezett jóvátenni elődei hibáit, visszahívta a száműzött bráhmanákat, nyilvános vallástürelmet hirdetett. Lehetővé tette a hinduk vallási gyakorlatait, engedélyezte új templomok építését, javadalmakkal látta el a bráhmanákat és maga is vegetárius táplálkozást folytatott a ramadán hónap során.

Megállapíthatjuk, hogy az iszlám törvényeknek váltig engedelmeskedő hódítók inkább pusztítók voltak, míg a vallási törvényeknek ellenszegülő – s így rebellis – uralkodók inkább békességet és prosperitást hoztak.

5. § Szent háború – szent béke

Mottó: A legyőzhetetlenség rajtunk múlik, a legyőzhetőség viszont az ellenségen. (Szun-ce: A háború művészete)

(1) Amióta világ a világ, szinte mindenki békepárti – az első vesztes csaták után még a legvérmesebb kardcsörtetők is – mégis megbújik az emberben az agresszió, amit kisgyermekként az öklök erejével rövid úton lerendez, felnőtt fejjel s némi lelkiismerettel azonban igyekszik legitimálni, megszentelni. Így alakul ki a szent háború fogalma.

Megvilágítás: Krisztus katonái

1082-ben Lucqusi Anzelm jelenti ki, hogy a katonák igazságos emberek is lehetnek. Ezzel kialakult a jogos harc elméleti indoklása: a harcos Krisztus katonájaként (milites Christi) küzd a hit védelmében, ha kell életét is áldozza érte. A lovag eredeti elgondolásában egyházi missziót teljesített: kardjával küzd azon eszmék diadaláért, amelyeket a pap és a szerzetes szavával hirdet, s példájával valósít meg. Vagyis az egyház a hadviselést beépítette tanai közé. (Buskó András szerk.: KERESZTESEK. A Német lovagrend rövid története. http://docplayer.hu)

A keresztes hadjáratok közül már az első igazi szent háború volt – ideológiailag „szent”, a vérfürdő tekintetében háború a javából. A Szentföld iszlám befolyás alóli fölszabadítása elegendő szakrális legitimációnak tűnt. A csatlakozók szent esküvést fogadtak, aminek fejében bűnbocsánatot és egyéb kiváltságokat nyertek. A keresztes hadjáratokat igehirdetéseken jelentették be. II. Orbán pápa 1096-ban hirdette meg az első keresztes hadjáratot, s 1099 július 14-én megkezdődött Jeruzsálem ostroma.

9. jegyzet: Jeruzsálem ostroma

„A frankok (…) kürtharsogás közben, zajongva, férfiasan küzdve, Isten segíts!-et kiáltva a városba nyomultak. … Nem volt hely, ahol kardforgató vitézeink meg ne találták volna őket [a szaracéneket]. Sokan Salamon templomának (a Sziklamecsetnek) tetejére menekültek fel. Innen zuhantak alá halálos nyíltól találva. Ebben a templomban mintegy tízezer embert fejeztek le. Ha ott lettetek volna, bokáig vérben gázoltatok volna, mint mi. Mit is beszélek erről annyit? Egyikük sem mentette meg életét, de még a nőknek és a gyermekeknek sem kegyelmeztek…”

(Foucher de Chartres: Jeruzsálem története című krónikája, aki szemtanúként volt jelen az eseményeknél)

A keresztes háborúk szoros összefüggésben álltak a pápák és az egyház hatalmának erősödésével. A szent háborúk elsősorban pápai vállalkozások voltak, talán azért is, mert a X-XI. században egyedül a szentszék rendelkezett olyan vízióval és országhatárokon átnyúló hatalommal, amely egy ilyen mérvű vállalkozást egyáltalán lehetővé tett. A keresztes háborúk nemcsak szentföldi hódítások voltak, hanem a rohamosan terjedőben lévő iszlám elleni védekezés is. A keresztes hadjáratok ugyan nem oldották meg a konfliktusokat a Közel-Keleten, sőt, évszázadokon át konzerválták a helyzetet, azonban vitathatatlan, hogy e szent háborúk megerősítették a pápa főhatalmát, és a kereszténység dominanciáját. Az ígért mentelmi jogokkal és bűnbocsánattal a pápa szekuláris hatalma is nőtt.

A keresztes hadjáratokat sokan egyértelműen agressziónak és véres ideológiai csatározásoknak, a másik oldalon védelmi háborúnak tartják, amely kétszáz évre Szíriában kötötte le az előre nyomuló mohamedánokat. (Ugyan nem tartozik szorosan tárgyunkhoz, nevezetesen az alacsonyabb társadalmi rendeknek a magasabban állók elleni lázadása vizsgálatához, mégis kénytelenek vagyunk rámutatni, hogy ezer esztendő múltán, a XXI. század eme kezdeti évtizedeiben hasonló konfliktus van kibontakozóban, éppen Szíria területén, ismét összeütközésbe került a keresztény/nyugati világ és a muszlim/közel-keleti világ. Remélhetőleg ez a konfliktus nem évszázadokig tart majd. A történelem ismétlődik, de most két vallásos ideológia helyett egy szekuláris polgári, és egy vallási rendszer, az iszlám feszül egymásnak. Ebből a szempontból azonban nagyon is egybevág témánkkal, hiszen itt egy szakrális rend [iszlám] és egy szekuláris, polgári rend [nyugati fogyasztói társadalmak] szembenállásáról van szó.)

Az évszázadokig szünetelő vagy akadozó kelet-nyugati kereskedelem föllendülése, és a kulturális csere a fejlett ázsiai államokkal olyan ráadás, amely a későbbiekben meghatározó volt az európai kultúra alakulásában, de a felfedezések korának szelleme is visszavezethető a keresztes háborúk korára.

(2) A szent háború fogalma az iszlámban is szerepel. Az iszlám gondolkodás két részre tagolja a világot: a hívők és a hitetlenek világára. Az igazhívők állandó küzdelemben igyekeznek megtéríteni a hitetleneket az iszlámra. A középkori Indiában a hódító iszlám teoretikusai szerint ez az erőfeszítés a dzsihad, az Allah útján vállalt folyamatos áldozathozatal. Közkeletű a kis és nagy dzsihad tagolás, mely szerint a kis dzsihad egy külső ellenség ellen vívott tényleges háború, míg a nagy dzsihad az ember belső viadala, amelyben a jó győz a gonosz fölött, s ez inkább az egyén fejlődéséről, megtisztulásáról szól. Ez az igazi dzsihad, ami egybevág például a tao szemléletével: „Aki legyőz másokat, erős, aki legyőzi önmagát, hatalmas.” A dzsihad mindig szent, igazságos és vallásos háború – legalábbis az iszlám teoretikusok szerint. A gyakorlatban a dzsihad inkább folyamatos hadiállapotot, semmint tényleges harcokat jelentett Indiában.

Megvilágítás: A dzsihad

A XII. századi jogász és teológus, Al Mawardi a dzsihad négy fajáról beszél: i) a többistenhívők ellen folytatott, ii) a hitehagyás és szakadárság elleni, iii) a hitviták elleni és iv) a rablók és útonállók ellen folytatott harc. Ibn Rushd (Averröes) spanyol filozófus egy ötödik válfaját is megemlíti a dzsihadnak, mégpedig a határok védelmét, s ezáltal az igazhívők védelmét. (Jagdish Narayan Sarkar: The Art of War in Medieval India. Munshiram, 1984. 279.p.)

(3) Ha már Indiánál tartunk, itt a lovagság alapvető hivatása a harc, az isteni rend földi megvalósulásáért folytatott küzdelem, erőszak. A harcedzettséget a lovagság hadi tanulmányokkal szerezte meg, és gyakorlatozással, vadászattal tartotta fenn. A ksatriják számára tehát engedélyezett volt a korlátozott erőszak gyakorlása. Erőszakot amúgy is lehetett alkalmazni önvédelem, birtokháborító, gyújtogató, csábító és életveszélyt okozó támadókkal szemben, valamint az állam törvényes és igazságos rendjének fenntartása érdekében. A tényleges harc pedig az üdvösség záloga volt a klasszikus időkben. Ez a meggyőződés és társadalmi szerepvállalás tükröződik a Bhagavad-gítában is, amely ugyanakkor a harcos megfelelő szellemi alapállását is tisztázza.

10. jegyzet: A lovag szellemi alapállása
11. Figyelembe véve sajátos kötelességed, mint ksatrija tudnod kéne, hogy számodra a vallásos elvekért való harcon kívül nincs jobb elfoglaltság; tehát semmi okod a tétovázásra.
12. Óh, Pártha, boldogok a ksatriják, akiknek magától adódnak ilyen lehetőségek a harcra, megnyitván számukra a felsőbb bolygók kapuját.
13. Óh, Kuntí fia, vagy meghalsz a csatamezőn, és eljutsz a felsőbb bolygókra, vagy pedig győzöl, és élvezni fogod a földi királyságot. Fel hát, és küzdj elszántan.
14. Harcolj a harc kedvéért – anélkül, hogy figyelembe vennéd a boldogságot vagy szomorúságot, veszteséget vagy nyereséget, győzelmet vagy vereséget! Így cselekedvén sohasem teszed ki magad a bűnnek. (Bhagavad-gítá 2. fejezet)

Az erkölcsi követelmények az indus hadviselésben egészen rendkívüliek voltak. Általánosságban elmondható, hogy az ókori Indiában a háborúk kevésbé voltak brutálisak mint másutt. A hadviselés indiai szabályai szerint tilos bántalmazni a nőket, gyermekeket és az öregeket, akárcsak a fegyvertelen ellenfelet, vagy azt, aki megadta magát.

Megaszthenész, a Kr.e. 4. századi görög követ megjegyzi, hogy a csatatér közelében a földművesek békésen folytatták mezei munkájukat, őket senki sem háborgatta, munkájukat nem akadályozták, földjüket nem égették föl. A hadviselő felek csak egymás ellen küzdöttek, a civil lakosságot maximálisan megkímélve. A győztes nem ellenfele totális megsemmisítésére törekedett, hanem megelégedett a behódolással és adófizetéssel, továbbá általában tiszteletben tartották a meghódított vidék szokásait, vallását, törvényeit.

(4) Létezik az óind hadviselésnek és kormányzásnak egy kivételes szereplője, Asóka császár, a  Maurja-dinasztia alapítójának, Csandraguptának unokája (kb. i.e. 274-232). Uralkodásának nyolcadik évében elfoglalta Kalinga tartományt, s százötvenezer embert fogságba hurcoltak, százezret megöltek s a katonai fellépés további áldozatokat is követelt. Asóka mély traumát él át, s fordulat áll be életében. A király áttér a buddhizmus gyakorlására, sztúpákat állíttat, államvallássá teszi a buddhizmust és igehirdetőket küld távoli vidékekre. Következtetéseit és rendeleteit híres szikla-ediktumaiban rögzíti.

11. jegyzet: Asóka ediktumaiból

„Közvetlenül Kalinga elfoglalása után Priyadarsi király [azaz Asóka] mélyen elkötelezte magát a Dharma tanulmányozása, szeretete és lelkébe vésése iránt. … A kalingaiak legyőzőjének most bűntudata van. Emiatt mély szomorúságot érez és sajnálkozik egy korábban meg nem hódított nép legyőzése miatt, ami mészárlást, halált és az emberek elhurcolását hozta magával.

Még azoknak is, akik saját maguk elkerülték a szerencsétlenséget, mély kínlódást okoztak a mélyen szeretett barátaik, ismerőseik, társaik és rokonaik által elszenvedett csapások. Így mindenki osztozik a szerencsétlenségben és ez nyomasztja Priyadarsi király [Asóka] lelkét.” (The Edicts of Asoka. Edited and translated by N.A Nikam and Richard McKeon. Midway reprint. The University of Chicago Press, Chicago & London, 1959-1978. Magyarra ford.: György Lajos)

Lelki tusája és megtérése rendkívüli hatással van környezetére. A dharma győzelmében hisz, és ez nem csupán a buddhista tan, és nem is csupán a rend, hanem az erény győzelme, ami a hatalom és erő győzelmével szemben nem veti el az elégedetlenség és ellenségeskedés magvait. Asóka az erőszakmentességről, a buddhizmus egyik alaptételéről nevezetes. Birodalmában mindenféle vallás gyakorlóinak egyenlő jogokat biztosított, ami a vallási türelem és tolerancia példás jele. Ám az uralkodó békessége egy másfajta veszélynek nyitott utat…

(5) Az uralkodó kötelességei közé tartozik a rend fenntartása és az ország érdekeinek védelmezése. Ugyan Asóka a nevezetes XIII. szikla-ediktumában emlékezteti a meghódított népeket arra, hogy „bűnbánata ellenére is gyakorolja a büntető hatalmát”, és az új vallás, a buddhizmus mellett új értékrendet is igyekezett meghonosítani. A buddhizmus elveivel ellenkezik a harcias magatartás, és e világnézet terjedése aláásta az egykoron a makedón Nagy Sándor győzhetetlen seregével szemben is eredményes indiai harci szellemet.

Buddha maga is az emberek legkiválóbbjainak nevezte a ksatrijákat, s a bráhmanáknál magasabb rangúnak tekintette őket. A katonai erő és a szekuláris hatalom összefonódása szükségtelenné tette a bráhmana felügyeletet, így a szellemi elit kizárólag vallási és szellemi ügyekre szorítkozott, ám itt is kikezdte tekintélyüket a növekvő nemesi befolyás, amit Buddha és Mahávíra tevékenysége és prédikációja is alátámasztott. Ők ketten a bráhmana-rendszer lovagi- illetve közrendi bírálói voltak, mintegy eretnekmozgalmakat indítva meg a hagyományos bráhmanizmussal szemben. Ezek a kritikus mozgalmak, a buddhizmus és a dzsainizmus a fennálló rend elleni ideológiai és társadalmi lázadást testesítették meg. Buddha egyenesen lebontotta a kasztrendszert és a rassz védelmi rendszerét, amivel az ind társadalom a külső behatásokkal szemben védekezett.

Néhány generációval Asóka halála után azonban egy egyáltalán nem toleráns és békés erő jelent meg India határainál: az iszlám.

Priyadarshi Dutta írja: „A muszlim hódítás eredményeként a buddhizmus eltűnt Indiából, mert nem tanúsítottak ellenállást, állítja Guru Govind Szingh szikh mester. A hinduk és szikhek igyekeztek szembeszállni a hódítókkal, a buddhizmus hívei azonban tömegesen hódoltak be az iszlám előtt.”

A fegyelmezett erőszakra rendelt király megtérése, amikor a lovag pappá avanzsál, nem tett jót India függetlenségének. A harcias erények tekintélyének csorbítása, kinevelése már nem is a lovagoknak a szellemi elit elleni lázadásához tartozik, hanem egy önfelszámoló mechanizmusnak tűnik. Az erőszakmentesség majd csak a XX. században válik olyan erővé, amely képes szembeszállni a kor legnagyobb birodalmával, a Brit koronával, s Gandhi határozott és eltökélt ahimszá politikája kivívja India függetlenségét.

6. § Kozmikus és szimbolikus háborúság

Mottó: Lépjünk át minden tussal írt mércét. Inkább alkalmazkodjunk mindig az ellenséghez, s akkor mi döntjük majd el a csata sorsát. (Szun-ce: A háború művészete)

(1) Ha visszatérünk az eredeti kérdésre: honnan a békétlenség? akkor támaszkodhatunk a puszta megfigyelésre: agresszió előfordul; vagy a pszichológiára: agresszió van; vagy a történelemre: agresszió mindig volt; vagy a fegyver-lobbi reményére: agresszió mindig lesz. Az óind mitikus világkép egészen rendkívüli választ nyújt a békétlenség, a harc, az égi háborúság eredetére.

Megvilágítás: A félistenek és démonok származása

Kasjapa, az ősnemzők egyike, feleségül vette Daksa tizenhárom leányát, akik közül kettő, Aditi és Diti voltak a legfontosabbak. Első hitvesétől, Adititől született a tizenkét Áditja félisten, akik féltestvérei Diti fiai, a daitják, vagyis démonok. Az áditjáktól származik a félistenek teljes serege, míg az összes démon az első daitják leszármazottai. Mindemellett a világ minden élőlénye Kasjapa különböző hitveseinek gyermeke, így a rokonság szálai fűzik össze őket. (Ezt támasztja alá a Mahábhárata, az Agni- és Visnu-purána s a Válmiki-féle Rámájana is.)

Hajdanán egy különös érdekközösség kötötte össze a démonokat és a félisteneket. Az egymással szemben álló két csoport a halhatatlanság italának megszerzésére törekedett, de egymagában erre képtelennek bizonyultak. Az amrita az ősóceánban rejlett, s ki kellett nyerni a tejtenger mélyéről. Ehhez pedig mindkét csapatra szükség volt. Együttes erőfeszítésüket végül siker koronázta, a nektár mégis a félisteneknek jutott. Ez a helyzet az oka a fény oldalán álló áditják vagy dévák (div – ragyog, Aditi – fényistennő) és az ellenpólust képviselő daitják, démonok ellenségeskedésének. Ez a kozmikus viszály a világ uralásának kérdésében nyilvánul meg – hol egyik, hol másik erő keríti hatalmába a világot. Amikor a sötét erők állnak győzelemre, nehéz idők köszöntenek a jámborokra, amikor pedig a világosság oldala győzedelmeskedik, visszaállni látszik az igaz rend.

Ez a kozmikus párviadal azonban pólusok, mentalitások küzdelme, egymást feltételező ellenfelek csatája, akik ráadásul féltestvéri viszonyban állanak egymással. Viadaluk célja nem a másik fél teljes megsemmisítése, hanem a felek által képviselt szemlélet érvényesítése, illetve a mindenség uralása. Úgy is mondhatjuk, fény és árnyék örök párharca adja az élet dinamikus egyensúlyát, s ebben a párharcban halad előre a világi létezés, minden résztvevőjének megadván azt a tapasztalatot, amely számára éppen szükséges a továbblépéshez. Nem igaz az a leegyszerűsítés, miszerint az egyik fél a jó, a másik fél a rossz, hanem találóbb azt mondani, az egyik fél a szükséges jó, s a másik fél a szükséges rossz.

Ezért fontos az óind gyakorlati hadviselés ideológiai megalapozottsága, ahol a világi háborúskodást az égi, kozmikus erők csatája földi vetületének tartották. Így a küzdő felek maguknak tartották fenn az erőszak gyakorlásának vagy éppen elszenvedésének privilégiumát – mivel a harcos számára a szent háborúban való küzdelem a fejlődés lehetséges útja, de megkímélték a harcosi kaszton kívül állókat, akiknek nem hivatása a háborúság.

(2) A nyugati keresztény kultúrában is megvolt a lovagi világ szimbolikus viadala, amikor – egyes feltevések szerint – nem csupán erőfitogtatás vagy a győzelem révén elérhető befolyás volt a tét, hanem a harcosok jobbik énjének győzelme, amivel együtt jár rosszabbik énjük pusztulása. A halállal való szembesülés kritikus feszültsége eredményezhette azt a tudatállapotot, amikor már nem feltétlenül testi, evilági szinten zajlott a viadal, hanem a fény és árnyék szimbolikus mezején. Meglehet a csatározás a mulandó és a maradandó, a test és a szellem között zajlott.

Megvilágítás: Fény-lovag és sötétség-erő

A harc közönségesen … nem tekinthető szellemi útnak.

A harc mindig a „sötétség” és a „fény” között dől el; a sötétség erői és a fény erői között. A nemes ellenfél az, akiben a szellemi fény uralkodó jelenlétben van; a nemtelen ellenség az, akiben a sötétség erői dominálnak. Ám a harc csak a sötétség ellen irányulhat. A fény pozíciójából … az ellenfélben … meglévő sötétség-erőket [támadom meg]. Tehát a lovag adott esetben a nemes ellenféllel is megütközik, de a nemes ellenfélben a sötétséget keresi, feltételezve, hogy a nemes ellenfél benne is a sötétséget fogja keresni. (Dr. László András: A lovagi út. Előadás, 1998. augusztus 1., szabolcsi Szűz Mária monostor. In: Tradíció évkönyv, 1999.)

(3) A szimbolikus háborúban mindaddig nem volt zavar, amíg a harcosok a harccal, a papok pedig az imádsággal foglalkoztak. Amikor azonban felborul a hagyományos rend, kínos következményekkel lehet számolni. Az eredeti rend megbomlását az indiai szent hagyomány az alábbiakban beszéli el.

Megvilágítás: Elszegényedő katonák és gyarapodó papok

A Héhaja-dinasztia kiváló uralkodócsalád volt a lovagi rendből. Családi papjaik a Bhárgavák, a bráhmana rendbe tartozó Bhrigu muni utódai közül kerültek ki. A hagyományos rend adakozást ír elő a ksatrijáknak, amit a Héhaják buzgón gyakoroltak, olyannyira, hogy lassan minden vagyonuk a Bhárgavákhoz, a papokhoz vándorolt. Amikor végleg kimerült az államkincstár, s már a napi ügyeket sem tudták finanszírozni, kölcsönért fordultak papjaikhoz, akik azonban megtagadták a financiális segítséget. Amit szép szóval nem tudtak elérni, azt fegyverrel intézték el a katona királyok, s a bráhmana-gyilkosság bűnébe keveredtek. Az ellenségeskedés nemzedékről nemzedékre folytatódott, végül Visnu egyik avatárja, Parasuráma zárta le a viszályt. Apja erőszakos halálát megtorlandó szembeszállt a ksatrijákkal. Huszonegy csatában pusztította a ksatrija-rendet, mert anyja bánatában huszonegy alkalommal verte ököllel a mellét. Ellenfelei vérével ősei lelkét engesztelte ki. Miután az egész földet elvette a lovagoktól, a világot a már említett Kasjapa munira bízta, maga pedig elvonult vezekelni. Parasuráma már mindenét szétosztotta a bráhmanák között, csak a saját élete, s a hadművészet tudománya volt a birtokában. Ekkor kereste föl a szintén bráhmana rendbe tartozó Dróna, akire Parasuráma rábízta a harcművészet tudományát. (Puranic Encyclopaedia)

Amikor tehát a rend felborult, s az adakozó kedvű lovagok eszközei kimerültek, a papok viszont meggazdagodtak, elszabadultak az indulatok. Kapzsiság, hiány, viszály és öldöklés lépett a bőség, elégedettség, erénykövetés helyébe. Vagyis a békétlenség evilágban történő megjelenésének oka a rend felborulása, az érdekek ütközése. Nem vitás, az eredeti viszályt követő hullámokban már mindét fél hibás, s amikor a ksatriják erőszakkal rabolták el az aszkéta bráhmana vagyontárgyait és életét is veszélyeztették, akkor a vezeklő fia, Parasuráma a védák szent bölcsessége mellett a hadművészet gyakorlati tudományát állította szembe az igazságtalansággal. Vagyis az ősbűn megtorlásaképpen ő is áthágta eredendő feladatkörét, s a szent tanok helyett fegyvert fogott. Elődei a nincstelenség helyett vagyonosodni kezdtek, amit a ksatriják erőszakkal toroltak meg, erre válaszképpen a bráhmanák is erőszakhoz folyamodtak – vagyis mindkét oldalon megdőlni látszik a rend. Mindemellett Parasuráma szigorúan korlátozta hadtudományának hozzáférhetőségét, és csak bráhmanákat volt hajlandó oktatni.

Megvilágítás: A megmart tanítvány

Karna, a Napisten fia, dicső lovag, álöltözetben elszegődött Parasuráma mellé, hogy eltanulja tőle a hadművészet fortélyait, köztük a leghatalmasabb, az atomtöltettel felérő brahmásztra titkát. Egy nap Parasuráma megfáradt, s fejét tanítványa ölén pihentetve elszenderült. Ekkor egy bogár Karna combjába mart és a vérét kezdte szívni, ő azonban engedelmes tanítványként meg sem moccant, nehogy fölriassza álmából mesterét. Mikor Parasuráma fölébredt és meglátta a megsebzett, ám rezzenéstelen tanítványát, kételkedni kezdett Karna kilétében. „Egyetlen bráhmana sem volna képes ekkora fájdalmat rezzenéstelenül elviselni…” – töprengett Parasuráma, majd felszólította Karnát, mondja el az igazat. Az reszketve megvallotta, hogy nem bráhmana, hanem ksatrija ivadék. Amiért Karna megtévesztette mesterét, az átkot mondott reá, hogy elfeledje a brahmásztra titkát. (Mahábhárata Sánti parva 2-3. fejezet)

(4) Eredendő természete – a lovagi kasztra jellemző állhatatossága, tűrőképessége – elárulta Karnát, aki így kiesett mestere kegyeiből. A harciasság persze a társadalom minden rétegére kiterjedhetett, ez tükröződött a fegyvernemek megoszlásában is.

Példa: kasztok és fegyvernemek

Míg a szekér-harcosok általában a nemesség legkiválóbbjainak köréből kerülnek ki, s csak ritkán a bráhmana tanítók – Dróna, Asvattháma, Krpa – közül, a lovasságot a harcos osztály további, kevésbé tehetős rétegeiből toborozzák. A gyalogságot a közemberek, elsősorban a vaisják alkotják, de súdrák, sőt idegen kalandorok is szerepet kapnak. (Sarva Daman Singh: Ancient Indian Warfare. 149.)

A vérmérséklet és a kasztbéli hovatartozás az oktatás módszereit és a mestertől elnyerhető fegyvernemeket is meghatározta. Ezt támasztja alá egy fontos XV. századi forrás:

12. jegyzet: Jellem és fegyver
13. Most pedig a jelöltek fegyvernemi besorolásáról és kiválasztásáról tárgyalunk. A jelölt növendékeket alaposan meg kell vizsgálni. A hadioktató guru íjat ad annak a bráhmana növendéknek, aki nem kapzsi, mentes a fondorlattól, okos és hálás természetű.
14. Bráhmana növendékét íjjal, ksatrija növendékét karddal, vaisja növendékét lándzsával, súdra növendékét pedig buzogánnyal fegyverzi föl. (Dhanurveda from Brhat Sarngadhara-paddhati. A bölcs Sárngadhara szanszkrt nyelvű értekezése a szaru-íjak tudományáról a XV. századból. Ford.: Peter Peterson. Bombay, 1888.)

(5) Hogyha nem égi eredetet tulajdonítunk a háborúságnak, akkor nem tudjuk szükséges kiegyenlítő tényezőként, helybenhagyólag elfogadni és kozmikus tényként kezelni a viszály létét. Ha nincs égi eredet, akkor marad a földi származás, ha nem a félistenek és a démonok heroikus harcáról van szó, akkor marad a puszta emberi konfliktus.

Márpedig az emberi eredet sokak szerint kifürkészhetetlen homályba burkolózik. A háború ekként örök bizonytalanság. Marshall Saxe XVIII. századi teoretikus állítja, a tudományágak általában rendelkeznek bizonyos alapelvekkel, kivéve a hadtudományokat, mert a háború vonatkozásában csak megszokások léteznek. Clausevitz, a nyugati hadtudomány talán legismertebb teoretikusa szerint minden kornak sajátos hadviselési elvei voltak, hiszen a háborúk minden korban más-más formát mutatnak. Mindemellett lényegileg a háborúk évezredek óta nagyon hasonló jelleget tükröznek. A háború kortalan, fegyverektől, tértől és időtől független jelenség – állítja Narayan Sarkar – vagyis mindezeken a tényezőkön túl létezik, s ezek csak a konfliktus kifejeződésének eszközei, amik magát a tényt nem magyarázzák.

Megvilágítás: A háború elmélete

Xenophon szerint a háború művészete nem más, mint a cselekvési szabadság megőrzésére tett utolsó kísérlet. Sukrácsárja szerint a háború az a viszály, amelyben az egymással szemben álló felek fegyveres úton igyekeznek érvényesíteni saját érdekeiket. A modern nemzetközi jogban a háború olyan konfliktus két vagy több állam fegyveres erői között, amelynek során igyekeznek legyőzni a másik felet, s a győztes számára kedvező békefeltételeket kikényszeríteni. Mao Ce-tung definíciója szerint a háború nemzetek, államok, osztályok és politikai csoportok közötti küzdelem, melynek során a felek a háború minden eszközével igyekeznek a győzelmet saját maguk számára biztosítani. (Jagadish Narayan Sarkar: The Art of War in Medieval India. Munshiram Delhi, 1984.)

Sarkar továbbá rámutat, hogy a fegyveres erőszak három alapvető célt szolgál: i) az ellenség fegyveres erejének megsemmisítését, ii) az ellenfél erőforrásainak megszerzését és iii) a közvélemény megnyerését. A közvélemény és a média-háború a XXI. században szinte perdöntő szerepet játszik, bár időtlen idők óta így van az, hogy akit az egyik oldalon nemzeti hősként ünnepelnek, az a másik oldalon megátalkodott gonosztevőnek számít.

Már láttuk, az ókori Indiában a hadviselés egy adott kaszt kiváltsága volt, s a hátországot gyakorlatilag érintetlenül hagyták. A napóleoni hadviselés elve az ellenség csatában történő megsemmisítésévé brutalizálódott, míg a XX. században kialakultak a totális háborúk, illetve a hidegháború. Az Első Világháború után Liddel Hart nem az ellenség megsemmisítése, hanem csak megbénítása révén elért győzelem tételét fogalmazta meg, ami aligha érvényesült a második világégés során. Lenin a háború gazdasági, történelmi és nemzeti meghatározottságáról beszél, Mao Ce-tung pedig a saját erők megőrzésében s az ellenség erejének megsemmisítésében látta a háború lényegét.

A legújabb időkben a hadviselés különös, újszerű eszközei, fegyvernemei is megjelentek, mint a gazdasági, pénzügyi, új-gyarmatosító háborúk, illetve a terrort, az adósságot vagy a közösségi médiát felhasználó hadviselés.

Napóleon szerint a háború döntés kérdése, míg Sarkar kijelenti: „A háborúk az ember elméjében születnek meg, s a háború művészete nem más, mint egy mentális folyamat, nem más, mint a gondolkodás és döntés folyománya.”

(6) A világi hadviselés erőforrásokról, befolyásról, érdekérvényesítésről szól. Az emberi és különösképp az erkölcsi tényezők visszaszorulóban vannak a technikai felszereltséggel vagy a fegyverek korszerűségével szemben, illetve a puszta számok és hatékonysági tényezők ellenében. Dzsingisz kán ezzel szemben az emberi tényező becsvágyát használta motivációs eszközként. Igaz, nem kozmikus és szimbolikus volt az ő hadviselése, de megnyilvánulásai az emberi psziché s a hadviselés hatékony elveinek alapos ismeretéről tanúskodnak.

Példa: Dzsingisz kán beszéde

Hűséges parancsnokaim, olyanok vagytok mint megannyi telihold csapataim élén, ti vagytok koronámon az ékkövek! Ti, világ közepe, megingathatatlanok vagytok akár a kőszikla. Ti pedig, katonáim, védőfalként vesztek engem körül, oly tengernyien sorakoztok, mint a nádszálak! Figyelmezzetek szavaimra! Békeidőben úgy működjetek együtt, akár a kéz ujjai, háborúban pedig legyetek mint a prédájára lecsapó sólyom. Békeidőben s harci játék idején legyetek döngicsélő méhraj, a csatában azonban sasként támadjatok az ellenségre!

(7) A sakk a korabeli indiai hadviselés fegyvernemeit szimbolikus formában a sakktáblára állítja. Király, vezér, futó, bástya, gyalog – ismert szereplői az ókori indus hadviselésnek. A hadsereg négyosztagos (csatur – négy, anga – rész, osztag) néven volt ismeretes, ahol a gyalogosok, a lovasok, a harci szekerek és az elefántosok alkották a négy fegyvernemet. Ez is szimbólum, a véres csata átvitele a táblára, ahol a logika, stratégia, az előrelátás hozza meg a győzelmet, és senki sem hal bele a játszmába.

Az eredeti szanszkrt csatur-anga a perzsában cshatrang, az arab nyelven pedig satrang formában élt tovább, ebből alakult az angol chess, illetve a magyar sakk kifejezés is.

E klasszikus haderőnemek mellett ismeretes volt a hajózás, de légi hadviselésről (!) is értesítenek a források. A légi járműveket a szakrális áldozatok egyik szimbólumának tekintették, csakúgy, mint az egész hadviselést vagy egy-egy csatát. Indiában a békességet igyekeztek fenntartani, de agresszió esetén válaszcsapást mértek az ellenfélre. Ehhez általában egy hét előkészületre volt szükség – ami nem pusztán mozgósítással telt, hanem áldozatokkal és egyéb ceremóniákkal. Naponta más szertartásokat mutattak be, majd nagy lakomát rendeztek, bátorító szózatot intéztek a katonákhoz, s csak ezt követően kezdődött az ütközet. A csatakezdés előtt még békítő áldozatot mutattak be, ami szakrális védőpajzsként funkcionált. A cél a győzelem volt, megfutamodásról szó sem lehetett.

Magát a csatát egyfajta áldozatnak tekintették, olyan szakrális cselekménynek, amit az igazság győzelme érdekében folytatnak. A győzelmet nem az emberi erő vagy lelemény hozza, hanem az isteni jóváhagyás. A csata eredménye – csakúgy, mint az áldozatok esetében – az üdvösség.

(8) A szimbolikus vagy szakrális hadviselés tehát nem az emberi érdekről, a világi befolyásról szól, hanem a kozmikus egyensúlyról, a mindenség sorsáról. John Bunjan szerint egyenesen a lélek, az ember kárhozata vagy üdvössége a tét.

13. jegyzet: A szent háború

Diabolos is felkészült seregével, melyet Emberlélek leigázására szándékozott vezetni. A sereg ura ő maga volt, Hitetlenség pedig a főparancsnok. Az első tábornok Veszett volt, ő vezette a kiválasztásban kételkedők seregét. A második tábornokot Fúriának hívták, ő parancsolt az elhívásban kételkedők seregének. A harmadik tábornok a Végítélet. Ő volt a parancsnoka a dicsőségben kételkedőknek. A negyedik tábornok Telhetetlen volt, a hitben kételkedők seregének parancsnoka. Az ötödik tábornok neve Kénkő volt, ő volt a parancsnoka az állhatatosságban kételkedőknek. A hatodik tábornok neve Gyötrelem, ő vezette a feltámadásban kételkedők seregét.  A hetedik tábornok, Nincs-békesség állott az üdvösségben kételkedők serege élén. A nyolcadik tábornok neve Sírbolt, ő vezette a megdicsőülésben kételkedők seregét. A kilencedik tábornok, Reménye-vesztett volt a parancsnoka a boldogságban kételkedők seregének. (John Bunjan: A szent háború. Ford: dr. Czakó Jenő. Evangéliumi Kiadó)

(9) Az érdekek és erők háborúsága végig kíséri a történelmet, de az ember mitikus történetét is. Már a biblikus bukástörténet is egy meghasonlásról, konfliktusról szól, aztán következik az első gyilkosság, Káin és Ábel. Velük szemben áll Enkidu és Gilgames, Romulus és Remus vagy Hunor és Magor, az egymást segítő testvérek. De a testvérek gyakran azért születnek, hogy testvérgyilkos háborút folytassanak. Ilyen a Mahábhárata tragikus története.

Az ismert történetek mellett egy másik szimbolikus csatáról is beszélhetünk, az eszmék viadaláról, az ideológiák csatározásáról. Dantét Ravennába száműzték, még jó, hogy megúszta orrlevágás nélkül, ami Firenzében a világnézeti csatározások gyakorlati retorziója volt.

Mára a politika és a társadalomszerveződés bizonyos tételei valóságos sérthetetlen dogmává avanzsáltak, s aki ezeket feszegetni vagy relativizálni óhajtja, ugyanolyan perzekúcióra és quasi-máglyahalálra számíthat, mint néhány száz évvel ezelőtt egyes tudományos tételek hangoztatói. Ma nem vallási inkvizíció, hanem inkább vélemény-rendőrség működik a világban, s gyakran a párbeszéd válik a vélemény-üldözés eszközévé. A néhai Joshua Heschel lengyel származású amerikai rabbi egy interjúban mondta: „Ma már nincsenek vallási háborúk. Ehelyett dialógus van. Nemde a dialógus vágya a gyöngeség jele?” Az eszközök változnak, a következmények hasonlóak.

Példa: Tolerancia és arrogancia

Nem kerülhetjük el annak észrevételét, hogy a tolerancia legnagyobb propagálói és apostolai sokszor a legnagyobb intoleránsai az emberiségnek. … ők azok, akik minden dogmát meg akarnak dönteni, de végső soron saját hasznukra formálják azt, ami már nem egy új dogma, hanem inkább a dogma karikatúrája, amit sikeresen átültettek a nyugati világba. (René Guénon)

Világnézetek ütköznek meg, tükrözve a fény és árnyék, a kozmikus erők összecsapását, de egyben a hanyatlás tendenciáját is. Guénon írja: „A bráhmanák szupremáciája fenntartja a doktrinális ortodoxiát; a ksatriják lázadása heterodoxiához vezet; de az alacsonyabb kasztok uralmával intellektuális éjszaka következik be, és ez történt mára a Nyugattal, amely egyébiránt azzal fenyeget, hogy sötétségét az egész világra átterjeszti.” (Szellemi tekintély és időbeli hatalom. Kvintesszencia, 2012. 36.)

Mintha az égtájak bizonyos szellemeket, géniuszokat is megtestesítenének, amelyek csatározása sokszor egyáltalán nem szimbolikus, hanem vérre megy. Milyen egy ortodox keresztény ember véleménye a nyugati szellem terjeszkedéséről?

Megvilágítás: Ortodox vélemény a latin szellemről

„Minden nap kisétálok a ligetbe és elüldögélek a kis kápolna és az ősöreg fenyő közelében. Rád gondolok. Csókjaimmal imádom szemeidet és szívedet. Oh, anyatermészet, vadon, a lélek paradicsoma! Mily gyűlöletesnek és sötétnek tűnik ilyenkor az úgynevezett civilizált világ! Mit nem adnék, milyen Golgotát el nem viselnék, hogy Amerika ne fenekedjék a kékpihés hajnalra, a mesebeli kunyhóra… A nyugati kereszténység felelőtlen ajándékai közé számít a ráció, a materializmus, a rabságba taszító technológia, a szellem hiánya, aminek helyét a hiábavaló, szentimentális humanizmus próbálja átvenni.” (Jonathan Black: The Secret History of the World. Nikolaj Kliuev szavai. Querqus, 2008.)

(10) Erodálódni látszik a szellem ereje, kompromittálódik a vallás szó – és vele a vallásosság fogalma is. Ez is a szellemi lázadásnak, térvesztésnek a jele, és egy lefelé irányuló ciklikusságnak újabb hulláma.

Szükség van-e szellemi megújulásra? Visszaállítható a megbomlott egyensúly? Szabad-e idealizálni a múltat, vagy rettegni a jövőtől? Hogyan lehetne egy eljövendő aranykor aranyszabályait megfogalmazni?

Sokak számára a vallás jótékonyság, mások számára bizonyos normák ismétlése, legföljebb erkölcsi tanítás, esetleg a túlvilági üdv várása. Hajdanán Európában ez a túlvilági célkitűzés volt előtérben, ekkor épültek a pazar templomok, kolostorok, a vallásos művészet remekei születtek, s az embereknek feltételezhetően komoly imaéletük volt, legalábbis a túlvilág hivatkozási alap volt. Békeidőben ez könnyebben értelmezhető, de Isten nevében mentek akár a háborúba is és hálaadással tértek haza, ha túlélték.

Mára megváltozott ez a prioritás, a spirituális dimenzió kiküszöbölődött a mindennapokból, s a vallás sokak számára egy társadalmi jószolgálati funkcióvá degradálódott. Gyűjtést szervezünk az éhezőknek! – szép dolog, de ez nem a vallás igazi célja, mint ahogyan az alkohol függőség feladása sem a spirituális élmények netovábbja.

Mindemellett ez nem jelenti azt, hogy a jámborság, a jóindulat gyakorlása helytelen volna. Még kevésbé azt, hogy a vallás inkább a rosszaság gyakorlása volna! De valójában egészen másra volna szükség.

Megvilágítás: München, Szent Anna templom előtt a teraszon, április 24. 15:08:

„A vallás nem intellektuális erőpróba, és nem erkölcsi intelem. Sokkal inkább kellene az Abszolútum kutatásának, még inkább a személyes Isten megtapasztalásának lennie. Tehát tapasztalás, élmény, megvilágosodás, bepillantás a mindenség titkaiba, istenélmény, unio mystica, realizáció. Még tovább menve szeretetteljes kapcsolat Istennel, létének, közelségének állandó tapasztalása. Viszonzásul a belőle áradó igaznak, jónak és szépnek. Kristálytiszta odaadás Isten iránt, együttérző jóindulat a lelkek iránt és a mindennapi élet dolgainak összehangolása az isteni akarattal – ebben áll a vallás lényege a végső igazság kutatói számára.”

Freud még „Egy illúzió jövője” címmel írt tanulmányt a vallásról, neurózisnak titulálva azt. És sajnos sok vonatkozásban igaza volt, de csak azért, mert a torzult jelenség állapotát diagnosztizálta, bár a megjegyzés magára a vallásra mint emberi-isteni jelenségre is érthető. Nem baj, ha a neurózisnak tényleg vége lesz. De mi áll a vallásosság helyébe? Ez az elidegenítő anyagelvűség? Ez a mindent felemésztő tunya tudatlanság, vagy a tagadás nihilje? Ezért volna szükség a vallás revideálására, hogy végre ne világi erőtényezőt, ne társadalmi jószolgálatot vagy kidobásra megérett ódivatú intézményt lássanak benne, hanem a szellemi ugrás zálogát.

Nem elegendő a hajdanvolt látnokoknak, tehát a mindenség titkaiba bepillantóknak, a misztikus élmény részeseinek felismeréseit szolgai módon ismételni, s ekként értelemszerűen csak imitálni. Ennél többre van szükség: újrateremtésre. A kísérletet le kell folytatni, az életet kell élni, a lelki törekvéseket be kell teljesíteni. Ekkor, és csak ekkor beszélhetünk igazából arról a fajta vallásról, vagy megvilágosodott tudatállapotról, amely képes lesz megváltani az embert a mostanra kialakult elveszettségéből, és a begyepesedett quasi-vallásosságtól. Keresni, kutatni, kísérletezni a lelkiséggel, saját, személyes világlátást kialakítani – minőségi szinten ez a lelki ember feladata.

(11) A remélt belső győzelem, a békességhez célravezető ösvény

… s ha győztél, rájössz, csak az veszett oda, aminek vesznie kellett – fejezte be mondandóját az öreg gyóntató. Az ifjú megkönnyebbülten állt fel a zsámolyról, szemében a bizakodás fénye, a tisztulás könnyeinek csilláma. A benső békesség lázas, új reménye.

Az öreg csak nézett az ifjú után. Mások tán úgy látták, régi, kipróbált békességébe vonul vissza, pedig ő mind hevesebb békétlenséget tapasztalt. Ez az utolsó viadal, a végső megbékélés előtti küzdelem, a csönd előtti vihar.

Konklúzió

Mottó: Úgy van az, hogy reggel a bátorság még friss, nap közben elernyed, estére pedig kihuny. (Szun-ce: A háború művészete)

14. jegyzet: Ókori hermetikus üzenet – folytatás

Completum est quod dixi de operatione Solis. (Tabula Smaragdina 13.)

Minden hermetikus írások egyik legelőkelőbbje, a Hermészi Tabula Smaragdina tizenharmadik tétele Hamvas Béla fordításában így hangzik: „Amit a Nap műveletéről mondtam, befejeztem.” További interpretációkból idézünk:

* Ez minden, amit a Nap munkájáról … elmondhatok. (latin fordítás XII. sz.)

* Ezzel végződik a Nap munkájával kapcsolatos ismeretek kinyilatkoztatása. (Georgio Beatto fordítása)

* Amit a Nap működéséről mondottam, befejezett egész. (Isaac Newton cca. 1680)

* Ezek a végső konklúziói az alkímia pontos működését célzó megfigyeléseknek. (Kriegsmann, feltevések szerint föníciai nyelvből)

* A nap hatásairól szóló mondandómnak ez a vége. (Sigismund Bacstrom, káld nyelvből)

* Ezt mondhatom el a Nap munkájáról. (Fulcanelli)

* A Nap munkájáról írt művem ezzel teljes. (Fulcanelli új fordítás)

* Így ér véget a Nap munkájáról tett kinyilatkoztatásom. (Idres shah)

2016/66
Rácz Géza