Agnosztikus és depressziós
A fiatalember finom metszésű keze idegesen dobolt az asztalon. Vékony, érzékeny alkat, orientális metszésű arc, kreol bőr, valami egzotikum lengte körül. Kifogástalan nyelvtudás, egyetemi tanulmányok, korunk tipikus gyermeke, nagy lehetőségekkel és jó felkészültséggel. Csillogó szemű szöszke hölgyismerőse rajongón állt mellette. Akivel beszélgetnek, ő épp most fejezte be előadását a jóga, a szellemi út, a tökéletesedés fontosságáról. A hivatalos formaságokon túl a társaság kisebb csoportokra bomlott, én ehhez a társasághoz csatlakozom.
– Én agnosztikus vagyok… – kezdte bemutatkozását az ifjú.
– Nem számít, ebből a betegségből már többen kigyógyultak – válaszolta félig-meddig tréfásan beszélgetőtársa, az előadó, akitől sokan reméltek tanácsot életük jobbá tételéhez. – Ebből az állapotból nem nehéz a jó útra lépni…
– De én igazából ateista vagyok, azt hiszem…
– Nos, az már nehezebb! Miért a tagadásban lelné meg élete értelmét?
– Nem is tudom … és hát, igen, pesszimista is vagyok – folytatta félszegen.
– Ugyan, a pesszimizmus szükséges. Amíg az ember nem rendelkezik kellő negatív tapasztalattal a világról, aligha képes másfelé fordítani a figyelmét. Márpedig a figyelem befelé irányítása, ez az irányváltás valóságos misztérium.
– Inkább azt mondanám, – folytatta a fiatalember – hogy realista vagyok…
– Ez már valami! Egymagában az is elég volna, ha az ember csak egy ilyen betegséggel volna megverve, de mind a négy?! Agnosztikus, ateista, pesszimista és realista is… De sebaj, meséljen magáról valamit!
– Mire kíváncsi? Mit mondjak?
– Amit fontosnak tart.
– Nos, megszületésem után majdnem meghaltam. Néhány napos koromban jó ideig élet-halál közt lebegtem. Erre persze nem emlékszem, a szüleim mesélték, mi történt. Látható oka nem volt az állapotomnak, senki sem tudott semmit. S akkor anyám megváltoztatta a nevemet, a korábbi nevem helyett újat adott.
– És mi lett a neve, az új neve?
– Abid – válaszolta elfogódottan a fiatalember.
– Milyen szép!
– Aztán valahogy életben maradtam. Anyám azt mondja, ez a nevemnek, az új nevemnek köszönhető.
– És van valami jelentése is a nevének – nagyon szép név!
– Igen, azt jelenti, hívő…
– És még maga mondja agnosztikusnak magát?
Különös találkozás. Az egyetemista fiatalember üzleti menedzsmentet és környezetgazdálkodást tanul, otthonától távol. Ő maga azeri-országból való, csinos kedvese orosz, mi egy katolikus országban találkozunk egy jóga-előadáson. Valóságos kulturális metszéspont – természettudományos oktatás, népi iszlám, orosz ortodox kereszténység, nyugati katolicizmus és távol-keleti jóga. Ez utóbbi van a fókuszban, mindenki ezért van itt, a Kelet titkait fürkészi, jógát gyakorol, a szellemi útról tanít vagy éppen az első találkozásán van túl – mint fiatal barátunk, Abid. A szöszke hölgy közbeszól:
– De Abid valójában depressziós! – mondja ki a fenyegető kulcsszót.
Ezen a megjegyzésen Abid is csak mosolyog, hiszen érzi ő is, a beszélgetés során egyre felhőtlenebbé vált a hangulata, mintha közelebb került volna igazi önmagához. Márpedig a lélek lelkes… Az előadáson is hallotta: a lélek boldogság.
Depresszió… úgy mondják, a világ pressziójára az ember de-presszióval reagál. Ennek orvoslásában a vegyszerek mellett és helyett egyre inkább elmélkedést, meditációt, spirituális terápiákat alkalmaznak. A világ nyomása hat az ember tudatára, módosítja a tudat-állapotát. Ezért a tudat lehet a kulcs a megoldásban is. Az ember tudata pedig különös ajándék: rávilágít a világ tárgyaira – ennek fényében vagyunk képesek bárminek a vizsgálatára, de rávilágít a benső világok talán csak sejtett rétegeire is, ezért képes az ember önreflexióra. Vezet út kifelé is, a világ megismerése felé, de vezet befelé is, vissza önmagunk leglényegibb, legbensőbb valójához.
És milyen lehetne ez a fenti beszélgetés a külső és belső utak bejárása után, a megvilágosító szent tudás, a végérvényes lelki felismerések birtokában?
»Én gnosztikus vagyok – mert intuitív módon felismertem az élet szentségét és magasztos hivatását; és teista vagyok – mert hiszek a mindenség Forrásában, Fenntartójában és Végső menedékében. Optimista vagyok, mert hiszem a megtisztulás lehetőségét s az üdvösséget, és idealista vagyok, mert hiszem a lélek öröklétét és a Végtelenhez tartozását. És már nem vagyok depressziós, mert kívánom, s ahogy tőlem telik, szolgálom is a világosság győzelmét a sötétség fölött.«
2016/66
Erdei Levente
