Gyaling

A gyaling (másképpen gya-ling, jah-lin, jahling, rgya-gling stb.) vagy indiai trombita Tibet-szerte  használt hagyományos fafúvós hangszer. Megnevezése pontosabban nád-kürt, hasonlóan a sorna nevezetű hangszerhez. Ezeket főleg a tibeti kolostorokban szólaltatják meg a szertartások alkalmával, amelyeken az emberi szolgálatnak a békés istenségeknek szentelődése végbemegy.

A nádkürt kifejezés a szerkezetre és a megszólaltatás formájára s mikéntjére utal. A sípot két egymás felé fordított, elvékonyodó bambuszlapocska alkotja, amiket tibeti mocsári-fű szálakkal szorosan összekötöznek. Az egymás felé fordított nádlapocskák megkötött végén egy a nádra merőleges lapocska övezi a sípot, amelyen az ajkak felfekszenek. A lapocskák közé fújt levegő rezonálása erősödik fel a shehnai-nál vastagabb és hosszabb facsőben, aminek a vége rézből hajlított, trombitaszerű tölcsérrel van ellátva. Ezt a díszes tölcsért sokszor vallási jelvények, illetve jelenetek díszítik.

A gyaling alakja hasonló a szerte Indiában használatos shehnai-hoz, de annál vastagabb és hosszabb, így a hangja is mélyebb és öblösebb. A shehnai sohasem hosszabb 60 cm-nél, ellenben a tibeti gyaling méteres vagy még hosszabb is lehet, hangja is erősebb. A tibeti nádkürt testén nyolc ujj-lyuk található, a legtöbbször ti és fá nélküli pentaton hangsor szerint, s a megszólaltatott hangokat általában kis lépésekben lebegtetik.

Megszólaltatása és hangja kitartó, olykor tíz pecen keresztül is szólhat, amit a körlégzés alkalmazása tesz lehetővé. A szájon át kifújt levegő megszakítás nélkül kelt rezonanciát, miközben az orron át folyamatosan történik a levegővétel. A kolostori muzsikusok ezt külön gyakorolják, ebben segít a légzésszabályozás, a különleges pránájáma technikák. Hogy elérjék a megszólaltatott hang megszakítatlan, hosszan tartó zengését, gyakran két hangszeres összehangolt módszerrel trombitál.

Egy tipikus tibeti buddhista rituális zenekarban legalább két gyaling, egy hosszú, havasi kürthöz hasonlatos dungchen, egy combcsont-fuvola (kangling), egy kagylókürt (dungkar), egy gong (drillbu)  van, s ami a legfontosabb: a kántáló torokhang-kórusból is áll. Együttesen ez teremt meghívó lelki állapotot az istenségek megidézésére.

Kitartó hangja betölti a templomteret, hirdetve az odaszentelődés, az oda-adás szüntelen, föladatában szünet nélküli lehetőségét. Az Isten dicsőítését hirdető életvitel legeslegfontosabb üzenete a megszakítatlan szolgálat, a véget-nem-érő hang hirdető ereje, ami közben a könyörgés és az áhítat imáit éneklik.

Bárcsak megszólalhatna emberi életünk egyetlen, s legnagyobb, legerősebb hangja, az isteni hívás! Ha megvalósul a szellem ragyogása az anyagi lét mindennapja fölött, belátnánk földi küldetésünk, szolgálatunk legmagasztosabb célját: a minket boldogsággal elárasztó Teremtő dicsőítését.

2016/66
Váray László