Vándorúton hazafelé…

A hegyeket járni sokkal több, mint túrázgatni. A vándorlás spirituális praxis. Vagyis gyakorlás. Mondani és hirdetni sok mindent lehet, mert mondani könnyű, csinálni nehéz. Viszont csinálni is könnyebb, mint úgy csinálni, hogy annak spirituális jelentősége is legyen. Lehet úgy is túrázni, hogy csak kifelé figyelünk. Élményeket gyűjtünk, kattogtatjuk a fényképezőgép exponáló gombját, végül elmondhatjuk magunkról, hogy itt is jártunk.

Igazán vándorolni azt jelenti, hogy két szálon futnak egyszerre az események: zajlik egy külső szcenárió, de egy belső utazás is egyben. A cél mindkét esetben hazajutni. De hol van a haza a belső utazás vonatkozásában? Mi az, hogy otthon? Létezik-e egyáltalán? Ha létezik, hol van? Mit jelent az, hogy itt vagy ott? Állandó-e az otthon, vagy mindig változik? Egyedül lakunk-e ebben a belső hazában, vagy vannak ott társaink? Hogyan lehet odatalálni? Van-e belső iránytű, térkép, útjelző tábla vagy festett jel? Vannak-e követhető nyomok? Fontos-e egyáltalán megérkezni, vagy maga az út a fontos? És ha odaérkezünk, ugyanazok maradunk-e? Vagy éppen abban rejlik az utazás, hogy minden lépéssel átalakulunk, megváltozunk, és nem is tudunk megérkezni, hiszen aki megérkezik, az már nem mi vagyunk?

De ez már megint elmélet… Lássuk, mi volt az a konkrét, kézzelfogható tapasztalat, ami miatt íródott ez az írás.

***

Kora tavaszi hajnal, zuhogó eső, gyors kávézás, még egy utolsó pillantás az időjárás-előrejelzésre, aztán be az autóba, és irány kelet! A határon útmatrica vásárlás, Temesváron már nem esik, aztán hegyek, hegyek, hegyek. A cél a Mehádiai-hegység gerince. Pénzt alig viszünk magunkkal – minek? A dzsungelban nincs mit vásárolni, ami szükséges, az már rég itt van a hátizsákban. Három nap a világ zajától távol a még havas hegygerincen. Még nem értünk oda, de már megy a meccs: melyik útvonalon menjünk fel? Kinek a koncepciója érvényesüljön, melyik feljárót válasszuk – hát igen. Vezető legyek, felelősséget vállaljak, vagy csak sodródjak az eseményekkel? Esetleg fogalmazzak meg igényeket folyton, de ne vállaljak felelősséget? Legyek kötekedő? Vagy esetleg vonuljak látszólag háttérbe, és onnan manipuláljam az események folyását? Vagy tényleg fékezzem meg a koncepciómat, és figyeljem, hogy hogyan boldogulnak a többiek, és csak akkor szóljak, ha tényleg nagy a baj?

A belső, és a külső vándorlás különös párbeszédet folytat egymással. Időnként egyértelmű, hogy most mi a mottó, a koncepció, a lelki vonatkozás, időnként viszont csak utólag derül ki, hogy minden látszólag esetleges esemény felfűzhető egy vezérfonálra. Vajon ugyanazt a belső utat jártuk volna be akkor is, ha a másik feljárót választjuk?

***

A hátizsák bepakolása különös rítus. Benne kell lenni mindennek, ami három napig szükséges, de minden feleslegest ki kell dobni belőle. Sátor, hálózsák, derékalj, élelem, vizespalack, zseblámpa – ezek kellenek. A gázégő már luxus. A váltásruha szintén. Csoki – az kell! Valami jutalom kell, ha felérsz a csúcsra. Amivel meglepheted a társaidat. Csak akkor vedd elő, mikor felértetek, addig gondosan rejtsd el! No meg a pálinka – az inkább csak fertőtlenítőnek kell, mert elvonja a vizet, kiszáradsz tőle. De figyelj, mert ha nem vigyázol, a fél életed belekerül a hátizsákba, és cipelheted fel magaddal a hegyre. Pedig éppen az volt a cél, hogy magad mögött hagyd azt, amiről azt hitted, hogy te magad vagy, közben pedig csak ruha volt, csigaház, maszk, héj, lepel, illúzió, tévhit, mánia, neurózis, fájdalom, sérelem. Egyszóval: májá.

Legtöbben fecsegnek a vándorút elején. Olyasmiről beszélnek, ami otthoni téma: filmek, család, politika, munka, bulvár. Nem tudnak jelen lenni. Nem tudnak önmaguk lenni. Az otthonról hozott terhet pakolásszák a hátizsák egyik zsebéből a másikba. Aztán az első igazi emelkedő után már sokkal csendesebbek. Kifáradnak, és jó esetben a testükre figyelnek, a légzésre, az izmokra, a szívverésre, a talpukra, a kövekre – hiszen itt minden lépés más, mert más a szikla, mint az előző, más a kikerülendő fatörzs, mint az előző. Van, aki nem az első emelkedő után csendesedik el. Napok kellenek hozzá. Persze a rutinosabbja gyorsan átáll hegyi üzemmódra, a test és a lélek emlékszik, milyen volt az előző terhelés – még akkor is, ha hónapok teltek el azóta, és nem edzettél egy napot sem.

Légy jelen! Létezz a mostban! Vagyis légy önmagad. Légy inspirált! Légy élő! Létezz! Talán ez már maga a cél? Ne legyenek tervek? Ne legyen koncepció?

Hát igen, ez a művészet: összehangolni a jelenlétet azzal, hogy mindig tudd, merre jársz, hová akarsz eljutni, hol lesz a következő kanyar, merre vezet az út, de ne légy bosszús, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy elképzelted! Ne programot hajts végre, de legyen programod!

***

A második reggel köd vesz minket körül. Egy völgyben táboroztunk egy patak mellett. Indulunk tovább. Avar, sziklák, kora tavaszi virágok, hideg. És köd. Egyre nagyobb köd. Nem figyelhetsz kifelé. A köd arra kényszerít, hogy befelé figyelj. Érdemes így felmenni a hegycsúcsra? Majd meglátjuk. Legyünk optimisták! Ne a tervvel törődj!

Akkor jött a varázserdő…

A faágakat hosszúkás zúzmararéteg fedte. Az elmúlt napokban nőhetett az ágakra a fehér dísz. A széliránynak megfelelően mind egy irányba állt. Ahol a szél megkerülte a fákat, ott bonyolult, szinte élő mintákat alkotott a zúzmara. Ámulva sétáltunk, körülöttünk mindenütt fehérség, és a zúzmarafésűk szakadatlanul hullottak alá a fákról, mintha hó esne. A különös élmény nem volt része a koncepciónak, senki sem számított rá. Ajándék.

***

Aztán elértük a főgerincet. 1300 méteres magasság, még mindig köd, de mintha oszlana. Igen. A második ajándék – vagy ki tudja, hányadik – pillanatra kisüt a Nap. Nem szabad mérlegre tenni a másfél napos gyaloglást és ezt a néhány másodperces napfényt és a mellékelt panorámát. Kapkodjuk a levegőt, olyan nagy tér tárul ki körülöttünk. Aztán visszazár a felhő, bekúszik a völgyből, újra köd. Megérte!

Honnan tudta a köd, hogy mi éppen akkor érünk a csúcsra, hogy akkor kell neki eloszlani? Vagy már többször eloszlott aznap, csak persze mi nem voltunk ott? Véletlen? Vagy mi voltunk okosak, mert hát tudtuk, hogy dél körül ki szokott tisztulni az idő, és csak hinni szeretnénk, hogy miattunk oszlott el a köd, a mi tiszteletünkre?

***

Gyorsan sötétedik. A fennsíkon egy kopár mezőn verjük fel a sátrat. Sehol egy lélek, csak néhány varjú. Gyengén szállingózik a hó a szélcsendben. Aztán rákezd a havazás, ráfagy a sátorra.

Mit keresünk mi itt? Otthagyni a biztonságos otthont, a civilizáció kényelmét! Biztos, hogy biztonságos? Biztos, hogy kényelmes? A civilizáció egy harctér, és az ideiglenes biztonságért súlyos árat kér. Senki sem ússza meg… Menedéket kérsz nála, de kihasznál és eldob. Melyik esernyő alatt kérsz menedéket: a fehér esernyő alatt, vagy a fekete esernyő alatt?

Éjjel kimegyünk megigazítani a sátrat, leverni az oldaláról a jeget, a zseblámpa fénye csak 10 méterig világítja meg a hóesést, mögötte a sötétség rémképekkel és farkasokkal van tele. Vagy ezek csak az elmémben léteznek? Lehet, hogy itt fönn, a semmi közepén nagyobb biztonságban vagyok, mint bárhol másutt?

***

Reggel indulunk tovább. A felhőréteg vékony, a nap kisüt, mikor bontjuk a sátrat. A cél a hegység legmagasabb csúcsa, aztán le a hegyről. Milyen egyszerűen hangzik. A völgyből felhő emelkedik fel. Bekúszik a fennsíkra, és ott is marad. 20 méterig se látni. Optimisták vagyunk. Megyünk tovább, követjük a piros jelzést. De már nem mindig lehet látni a következő jelet, mert kicsi a látótávolság. Az ösztöneinkre hallgatunk, minden újabb piros karika külön ünnep. Végül előkerül a GPS. Mesterséges csillagok mutatják az utat. Viszonyítási rendszereken és az élet biztos pontjain elmélkedünk, miközben halvány, kontraszt nélküli párába vesznek a sziklák. Mindenütt ugyanaz: köd. Itt csak befelé figyelhetsz, közben az érzékeid élesednek.

***

Meddig menetelünk még itt? Mi a cél?

A fennsíkon egy patakra lelünk. Követjük a vékonyan csordogáló eret a forrás felé. Közben Brahmán elmélkedünk, aki a lótuszvirágban született, és ahogy kereste létének okát, egyre lejjebb mászott a lótusz szárán, de nem lelte a gyökeret. Így hát visszamászott, és meditálni kezdett.

A GPS azt jelzi, hogy itt véget ér az út. Egy mocsár közepén állunk. Az egyik tócsában egy elnyűtt, páratlan tornacipő.

Mi ennek a jelentése? Na jó, irány vissza! Haza!

Megtaláltuk a szvadharmánkat? Igen is meg nem is. El nem vesztheted, de sokáig kell, hogy keresd!

2016/66
Kovács Attila

A vándorút képekben:

https://issuu.com/kovacsattila9/docs/v__ndor__ton