Fölöttem az ég, előttem a cél, velem az Úr…

Chartres, katedrális, labirintus

Rendkívül különös helyen vagyunk: Közép-Franciaország, Párizsi medence, Chartres városa, a Szűz Máriának szentelt katedrális. Itt Szűz Máriával számtalan formában találkozunk. Nemcsak a XII. század közepéről való fantasztikus ólomüveg ablak Kék Szüzeként, vagy a klasszikus gótika egyik mintapéldáját jelentő északi kapuzaton, amelynek középső bejárata fölött Mária halála, mennybevitele és megkoronázása elevenedik meg a csodálatos kőfaragásokon. Nemcsak a híres oszlopos Miasszonyunk ábrázoláson látjuk karján a kis Jézussal, vagy a kórust övező belső falazaton, amint a háromkirályok imádását fogadja, hanem az altemplomban rejtőzködő fekete Madonnaként is.

A település a Gallia provinciában Autricum néven volt ismeretes a Római Birodalomban, s feltehetően a druida idők óta kultikus helynek számított. A XIV. században említik először azt az elméletet, miszerint a kereszténységet megelőző időkben egy gyermeket szülő szűz istennőt, s ezt megelőzően Ceres istennőt, a termékenység nagyasszonyát imádták itt. Talán ezért népszerűek ma is azok a fényképfelvételek, amik a gabonaföldekről nézve mutatják a katedrálist. A halálbüntetés terhe mellett titkosan őrzött Ceres-misztériumból mára talán csak a reggeli gabonapehely, a cereália maradt…

„Chartres az új Mária-tisztelet középpontja volt, ugyanis a chartres-i katedrálist az Istenanya legfőbb szentélyeként tartották számon Galliában. Eredetét a kelta időkre vezették vissza: a katedrális «régi krónikájában» feljegyzett hagyomány szerint a templom alatti barlangforrásban* már a druidák is a «majdan szülő Szüzet» tisztelték. Egészen a francia forradalomig őriztek Chartres-ban egy primitív, körtefából faragott asszonyi figurát, ölében egy fiúgyermekkel. Nem tudni, vajon gall-római alkotás volt-e vagy annak középkori másolata. Maga a legenda nem valószínűtlen, hiszen csaknem minden ókori nép ismerte az istenség női arculatát, mely a dolgokat megszülő ősalapként anyai karakterű, ugyanakkor változhatatlan lényegisége szerint örök szűz.” (Titus Burckhardt: Chartres és a katedrális születése, Arcticus Bp. 2001. pp 67-68.)

* Legenda vagy sem, de az altemplomban ma is ott a mélységes kút, az Oszlopos Madonna szobra közelében.

Már a IV. században megtelepedtek itt az első keresztények. Talán ekkor emelték az első, Szűz Máriának szentelt templomot ezen a helyen, s 743-ból való az a följegyzés, amely az itteni templom első pusztulását megemlíti. Egy évszázaddal később 858-ban a vikingek fosztják ki a várost, felégetvén az akkori román katedrálist. Az újjáépült templomot fontos ereklyével látja el Nagy Károly unokája, Kopasz Károly: ide került Mária ingválla, amit a vizitációkor hordott. Ezt az ereklyét Iréne bizánci császárnőtől kapta ajándékba Nagy Károly, s a relikvia évszázadokra föllendítette Chartres szerepét mint zarándok-állomás.

A kialakult állapotokra súlyos csapást mért az 1194. évi tűzvész, amelynek szinte a templom egésze áldozatul esett, s a szent ereklye is csak csodával határos módon menekült meg: az altemplomba menekítette néhány szerzetes. Ezt égi jelnek tekintették, és megindult a ma is ismert templom, a híres gótikus katedrális építése.

Az összesereglett emberek magukat fogták be a szekerek elé, hogy az öt mérföldre lévő kőfejtőből az építkezés színhelyére vonszolják a követ, s összehordják a többi építőanyagot.

„Ki látott bárhol is ilyet, … hogy zsarnokok, hercegek, a világ hatalmasságai – kiket pedig tisztelet és gazdagság övez –, hogy nemes urak és asszonyok büszke és gőgös nyakukat a szekerek jármai alá fogják, s mint az igavonó barmok, Krisztus menedékházába szállítsanak bort, gabonát, olajat, meszet, köveket, fát és megannyi más dolgot, amire a templom épületén munkálkodóknak csak szükségük lehet?” (1145, Haimo, Saint-Pierre-sur-Dive apátja írja hittestvéreinek Tutbury-be)

Az előkelőségek adományai sem maradtak el: püspökök több évi jövedelmüket ajánlották fel, Fülöp Ágost francia király fedezte az északi kapuzat építkezését, Kasztíliai Blanka, VIII. Lajos király hitvese adományozta az északi rózsaablakot, s még a franciákkal hadban álló Oroszlánszívű Richárd angol király is engedélyezte az adományok gyűjtését a szigetországban. A város polgársága és céhei 43 ólomüveg ablak költségeit fedezték, innen a templomnak a gyakorlati életet bemutató sok jelenete. Meglepő ütemben folyt az építkezés, míg 1260. október 24-én fölszentelték a Miasszonyunk mennybevételének katedrálisát.

Az épület egyes részletei több korszakot ölelnek föl: az U-alakú román stílusú kripta az első millennium idejéből maradt fenn, a nyugati Királyi kapu a két toronnyal a XII. századból való, a gótikus épület tömbje a XIII. századból, míg az apszis mögött található Szent Piatus kápolna a XIV-XV. században épült meg. A XVI. század a kórus kerítésének pazar szobrait hozta, míg a forradalom idején kifosztották a katedrális kincstárát, a kriptában imádott fából faragott Madonna szobrot nyilvánosan elégették a főbejárat előtt, s az épületet újraszentelték mint az Értelem Templomát. Azt is elhatározták, hogy a belső és külső falakat ékesítő kőszobrok mindegyikét megsemmisítik, sőt, az egész épületet lebontják, amitől csak a rombolás feladatának nehézségeire hivatkozva lehetett eltántorítani a forradalmárokat. 1800-tól kezdve újra eredeti funkciójában működik a templom.

Évszázadok, méterek, szobrok, királyok – ennél bizonyára többet is el lehet mondani egy majd ezeréves múltra visszatekintő épületről. Mit rejt ez a katedrális a történeti adatokon túl?

Azt bárki elmondja, hogy a chartres-i székesegyház a korai gótika meghatározó épülete, mondhatjuk mintaképe. Mit kell itt tudnunk a gótikáról? Elnyújtott szoboralakok, amelyek nem anatómiai plaszticitásukkal, hanem égi angyaliságukkal hatnak? Az egyházi és vallásos élet egyik virágzó periódusa, amit a keresztény üdvtan mint az emberi élet célja ural? Egységes formanyelv, amely röpke száz esztendő alatt szerte Európában meghatározó stílussá vált? Égig érő épületek, támívek a külső falak mentén és hatalmas színes üvegablakok a fény misztériuma jegyében. Fény és világosság – a sötét középkorban? A katolikus dogmatikával nehezen összeegyeztethető pogány-misztikus szimbólumok, a rózsa-ablakok szoláris pecsétje, zodiákus-jegyek az üvegablakokon és a kapuk faragásain – megannyi kérdést vetnek föl.

Kezdjük a gótika kifejezéssel. A legtöbb művészettörténeti tanulmány azt a véleményt ismétli, miszerint a gótika kifejezést a reneszánsz kritikusai ragasztották volna e stílusra, a primitív gót törzsekre hivatkozva barbárnak bélyegezve azt. Tudnivaló, a XIII-XIV. században e stílus opus modernum (legfrissebb mű) vagy forrására nézve opus francigenum (francia munka) néven volt ismeretes. Ám Fulcanelli A katedrálisok misztériuma című páratlan művében tovább megy, és feltárja az Art gothique kifejezés párhuzamait a goétikus mesterség (art goethique) vagyis a szellemidézés művelete, illetve az argotique, argó, szakzsargon, titkos nyelv között.

„A katedrális az art goth vagy argot műve. A szótárakban az áll, hogy az argot «olyan személyek sajátságos nyelve, akik úgy akarják közölni egymással gondolataikat, hogy azt a környezetükben lévők ne értsék.» … A nyelvet használó argotikusok az argonauták hermetikus leszármazottai, … akik az Argo hajó fedélzetén Kolchis gazdag folyói felé tartottak, hogy megszerezzék az aranygyapjút.” (Fulcanelli: A katedrálisok misztériuma, Arcticus, Bp. 2001. pp. 32-33.)

Titkos nyelv, misztérium, szimbolikus közlés, szent geometria és aritmetika, az építőművészet csodái és új technológia. Egyesek a Templomos Lovagokat kötik össze a Chartres-i katedrálissal, mások a Pilis hegység kolostorait és templomait építő pálosokkal keresik a párhuzamokat.

Úgy mondják, a katedrális két pazar tornya a nyugati homlokzaton a Nap és a Hold szimbóluma. A laikusok ugyan a román-kori alacsonyabb és dísztelenebb és a gótikus és így díszesebb torony eklektikus jelenlétét látják – pedig elegendő egy pillantást vetni a homlokzatra, és a láthatóan különböző és eltérő magas tornyok máris az ellentétek páratlan harmóniáját mutatják; képzelni sem lehetne teljesebb vizuális kifejezést.

A Nap-torony magasabb, 365 láb – ez a szoláris év ciklus, a másik 28 lábnyival alacsonyabb – ez a holdciklusra utal.

A Fulbert püspök (960-1028) által építtetett kezdetleges templom hossza – milyen érdekes! – 108 méter volt, szélessége 34 méter. [A 108 a Távol-Keleten jól ismert misztikus, kozmikus arányszám.] A mai végső méretek az alábbiak: az épület teljes hossza 135,98 m; szélessége a kereszthajókkal 73,40 m a kapuzatokkal együtt, a déli torony magassága az alapzattól a csúcsdíszig 102,64 m, az északi torony magassága 111,44 m.

A magasabb, északi Nap-torony a katedrális belső területére vetítve és középre tájolva egészen a körívben elhelyezkedő apszis-kápolnák vonalait éri, s így a bejárattól a végső főoltárig egy teljes éven keresztül vezeti a látogatót. Ugyanakkor a Hold-torony a talajra vetítve éppen az apszist kijelölő körív középpontjára mutat rá.

A nyugati rózsaablak átmérője 15,42 m, a déli rózsaablaké 10,56 m és az északié 10,15 m.

„A tájolás következtében a kereszthajó két végét és a nagy bejáratot díszítő három rózsaablak közül az egyiket soha nem világítja meg a nap; ez az északi vagy szeptentrionális rózsaablak, amely a baloldali kereszthajó homlokzatán ragyog. A második a déli nap sugaraiban tündököl; ez a meridionális, azaz déli rózsaablak, és a kereszthajó jobb homlokzatán van. A harmadikat a lemenő nap fénye festi ezer színűre; ez a nagy rózsa, a bejárat rózsája, melynek méretével és ragyogásával nem kelhetnek versenyre oldalsó testvérei.” (Fulcanelli im.)

A rózsaablak ötvözi a geometriai tagoltság és a fény misztériumát, egyszerre világító ablak, képes könyv és misztikus jelkép, amely az élet- vagy sorskeréktől kezdve a teremtés ciklusait, az időt, vagy a Nap járását is szimbolizálja. Ez főként az északi és déli rózsaablakra igaz: ezeket a térítők kapuinak is tekintik.

„… a chartres-i katedrális üvegablakai keleten, ahol a nap felkel, az örök Ige megtestesülését, Krisztus születését és gyermekségét ábrázolják, délen az isteni világosság földi jelenlétének csúcspontját, Krisztus dicsőségét, nyugaton pedig, ahol a nap alászáll, az Utolsó Ítéletet.” (Titus Burckhardt im. 14.o.)

Titokzatos kódolást, misztikus arányszámokat, kultúrákon átívelő szimbólumokat sejtet az épület. Nem is kell túlságosan megerőltetnünk magunkat: a kapukon ókori filozófusok szobrai az ószövetségi próféták mellett, vagy a pazar üvegablakokon s a bejáratok melletti kőfaragásokon is megjelenő zodiákus jegyek. Ám ha szemügyre vesszük a nyugati főhomlokzatot, arról egy további jelképrendszer is leolvasható. Az arányosan tagolt homlokzat egyes szintjein az adott motívumok számszerűsítése egybevág az emberi csakra rendszer szimbolikus lótuszvirágai szirmainak számával.

Ha pedig a nyugati homlokzat nagy rózsaablakát a székesegyház padlózatára vetítjük, akkor az éppen a nevezetes labirintusra esik. A rózsaablaknak a talajtól mért távolsága szinte teljesen megegyezik a labirintus közepének a bejárattól mért távolságával, ezzel kialakul egy képzeletbeli egyenlő szárú háromszög, amely csak azért nem derékszögű, mert a templom kövezete lejtős, lévén a korábban különálló majd egybeépített épületrészek szintkülönbségét ezzel a lejtővel egyenlítették ki. A nagy rózsa átmérőjéhez (15,42 m) közelít a labirintus átmérője (12,85 m), s a pálya hossza 261,50 m – a leghosszabb út a legkisebb felületen. Érdekes módon a labirintus útjának hossza szinte pontosan megegyezik a székesegyház belső hosszának tizedével, középpontja pedig a hajó felező tengelyén keresztül szimmetrikusan visszatükrözi a főoltár eredeti helyét.

Chartres katedrálisában kövezett labirintus (labyrinthe de pavé) kanyarog, ez a legnagyobb, amit valaha is létesítettek egy katedrálisban, a XIII. század legelejéről való. Európában a legelső labirintus Pompei-ben található, az első templomi labirintus pedig a VI. századból a ravennai San Vitale templomban maradt fenn, ami a centrális tér mozaikburkolatának egyik szegmensét alkotja.

A chartres-i labirintus a főhajóban a harmadik és negyedik oszlop közét foglalja el, talán az isteni 7-es szám tagolására utalva, miszerint a 3 a menny, a 4 pedig a föld, a 7 pedig a kettő együttese. Jelzi ez a hetes szám a hét szabad művészetet is, a trivium (grammatika, retorika és logika) valamint a quadrivium (aritmetika, geometria, asztronómia és muzsika), így a labirintus egy misztikus kulcs is a székesegyház egészének kódolt értékeléséhez. A hetes szám a sugárirányú kápolnák esetében is visszaköszön.

A chartres-i labirintus négyes osztatú körkörös pálya, 276 feketés és sárgás árnyalatú, a közelben fejtett kőből rakták ki, a közepén hatszirmú virágmotívummal. A kövek száma az ember magzati fejlődése napjainak számával azonos.

Külső fogazott-csipkés körén 113 nyúlvány van. Ezek osztják a kör 360 fokát 3,18584070796 arányban. A labirintus bejárata szabadon maradt, ott nincs kő, de ha oda képzeljük ezt a zárókövet, akkor az arány 360/114= 3,15789473684. E kőnek a hiánya azt jelenti, hogy be lehet lépni a labirintusba…

A chartres-i székesegyház varázsához kétség kívül nagyban hozzájárul a páratlan labirintusa. Hajdanán a labirintus célja az volt, hogy imára és egy zarándokút, egy vezeklő ösvény végigjárására buzdítsa a híveket. E labirintus egyik elnevezése mérföld, mert ha valaki térdepelve járta be a pályát, az annyi időt vett igénybe, mintha egy mérföldet sétált volna. Egy másik elnevezése a Jeruzsálemi út, ami érzékletesen utal a földi lét születéstől halálig tartó zarándokútjára, melynek során nemcsak a Szentföldre, hanem a mennyei Jeruzsálembe kellene eljutni.

A labirintusnak természetesen szimbolikus jelentése is van. A lélek benső, isteni útjának külső megjelenítése segítség a lélek emelkedéséhez. Ahogy belép az ember a labirintus kapuján, valójában saját útvesztőjébe hatol be. Az ösvényt végig követve a saját útját járja be, mert a labirintus nem útvesztő. Nem az a célja, hogy az ember eltévedjen, sokkal inkább az, hogy meglelje kivezető utat. Ehhez el kell jutni a középpontig. A labirintus-járás meghívás egy különös belső utazásra, melynek során a hosszas kanyargó pályát végigkövetve az ember eljut a középpontba. S ennek a középpontnak egyetlen nagy feladata van, hogy az embert szembesítse saját belső zűrzavarainak, félelmeinek, belső sötétségének epicentrumával, s az ott lakó démonaival. Itt, létének legbensőbb mélységében találkozhat saját árnyas oldalával, gyöngébbik énjével, de ez a középpont saját középpontja is. Önmagának, benső világának, létének és lényének legbensőbb fókusza, egyben az isteni lényeggel való kapcsolatteremtés áttörési pontja is. Amikor aztán a legsötétebb mélységbe belevész az ember, akkor kell fennhangon belekiáltania, vagy ki nem mondott szóval belesuttognia e középpontba: Nincs sötétség! Nincsenek démonok! A Gonosz nem létezik!

A labirintus egy másik célja, hogy az ember figyeljen a hangokra, figyeljen a jelekre; hogy hallja a süvöltő szél játékát a gótikus tornyok és pillérek között, s keresse és meg is lelje a tisztaság, megbékélés, tökéletesség lehetőségét! Ott zsolozsma hallatszik, másutt a kórus próbál, megannyi hang, amelyek egybeolvadva vastag hang-szövetet alkotva borítják be a meztelen kövezetet, az égbe törő karcsú oszlopkötegeket és a pazar mennyezetet…

A labirintus közepén a világosság persze még csak reménység. De a nyári napforduló szent pillanatában a déli fal magas üvegablakán át betűző fénypászma kijelöli a középpontot, a mindenség közepét. Az ember visszatalál önmagához.

A nap-nyílás a Szent Appolinare ablakon van, a nyári napfordulókor a fénysugár a labirintus közepére mutat. Hajdanán itt egy réztábla volt, amin Thészeusz és a Minótaurosz küzdelme volt látható – a forradalom barbárságának esett áldozatul.

Hogy a világosság reménysége valósággá váljon, ahhoz újra útnak kell indulni, ismét végig követni a kanyargó ösvényt, de immáron kifelé. Meg kell lelni a labirintusból kivezető helyes utat. S amikor a gondviselés arany fonalát a kezében tartva bejárja ezt az utat, s kitalál újra a világosságra, akkor valósággá erősödik az előbb még csak remélt gondolat: Nincsen sötétség…

„Ariadné (franciául Ariane) az airagne (araignée = pók) szó egyik formája, mely az i betű metatézisével jön létre. … Vajon nem saját testünket szövögető pók-e a lelkünk? … Az airó ige azt jelenti, megfogni, elragadni, vonzani; ebből az airén azt jelenti, az, aki megfog, megragad, vonz. Az airén tehát vonzerő, a szerető, a testbe zárt erény…

Az argó ige azt jelenti: egy tengerből kiemelkedő égitest felkelte: ebből az aryan szó az égitest, amely a tengerből jön, emelkedik; aryan vagy ariane tehát az Orient (kelet) a magánhangzók permutációja révén.” (Fulcanelli im. 38.o.)

Értsük ezt úgy, hogy Ariadné a kelet, a megvilágosodás közbenjáró istennője, aki a magas szellemiség képviselője, lévén a szanszkrt nyelvben az aryan szó jelentése: szellemileg emelkedett, lelkileg fejlett?

Az ember saját létezésének újjászületett valóságára ér ki a világosságra. Már a befelé vezető első lépésnél ez volt a célja: hogy megtalálja a kivezető utat, hogy kiszabaduljon. Áldás vezeti vissza a külvilágba, immár erősebbként, felismerésekben gazdagabban. A külvilágból be a sötétség mély bugyraiba, majd ismét vissza a fényre, mintha e gondolatra felfénylene az addig felhőfátyolba bújó Nap… és beragyogná a csodálatos rózsaablakot. Az arany napfény útján lépj be a fénykapun! Belső út és az emberi élet, a megvilágosodás és az útkeresés – erről szól Chartres.

Megérkezni e kicsiny városba, Chartres-ba jó választásnak tűnik. Már a pályaudvarról látszik a katedrális, egyértelművé téve a tájékozódást. Öt perc, két saroknyi séta, s máris egy térre érünk, amin keresztül gázolva ott a katedrális – pazar, lélegzetelállító, lenyűgöző.

A főkapu tárva-nyitva hívogat, lehetetlen nem engedni a mágikus vonzerőnek. Hiába akarná az ember előbb kívül tisztelgésképpen megkerülni az épületet, képtelenség kívül maradni a csodán. Ellenállhatatlan vonzás húz befelé – a belső tér mégis roppant különös érzést kelt. Érződik a hatás pompája, a nagyszabású épület lélegzetelállító léptékei, valami mégis hiányzik: nem a szakrális erő, inkább a hivatalos szent töltés…

Papokat alig látni, mégis nagy a sürgés-forgás a húsvéti készülődésben. Az az érzés, mintha a papok sem mutatnának meg mindent. Mint minden altemplomban, a kripta itt is titokzatos. A keresztelő medencéhez bajos eljutni a sötét alagsorban, mondják, amúgy sincs ott sok látnivaló. Pedig lehet, hogy éppen azt kellene felkeresni?

Egyéb titkok is rejlenek itt: a mélységes kút mellett a fekete Madonna szobra, amit fenséges keretbe foglal egy boltív. Ennek két oldalán nyolc-nyolc falra függesztett üveg mécsestartóban lámpások világítanak. A nyolc az újjászületés, a magasabb oktáv, a teremtés hét napja után következő nyolcadik nap szimbóluma. A háttérben zöldes kárpit függ dekoráció gyanánt, és tudnivaló, hogy a fekete madonnás körmeneteken csak zöld gyertyákat égettek.

A mélyben fekvő kriptából további lépcsőket mélyítettek a talajba az egyik oszlop mentén, ez mutatja a föllelhető eredeti padlózat szintjét. Az évszázadok hordaléka egyre magasabbra emelkedett, egyre láthatóbb formák halmozódtak az eredeti titkokra. Az alapokat mégis az képezi.

Érdekes átjárás van az évszázadok és tucatnyi méterekben mérhető rétegek között. Fulbert püspök ős-kriptájában találhatók a XII. századból származó falfestmények – ma a látogatók alászállnak ide, hogy megtekintsék a fenséges falképet. Ugyanilyen alászállást éltek meg azok a korábban a kapubélleten álló karcsú szobrok, amiket a kültéri elhelyezkedésből fakadó romlás elől menekítettek a kripta folyosóira. Szoboralakok alászállása a kriptába? Mintha temetkezés volna ez is – de bizonyosan temetkezés a napórát a kezében tartó angyalszobornak az elhelyezése az alagsorban, ahol soha többé napfény nem éri. És hiába látványos az elhelyezés, ezzel megalázó módon értelmét veszti a szobor üzenete: a szárnyas angyal kezéből kicsúszott az idő, már nem angyalok körül forog a Nap, nem azok mérik és osztják be az ember idejét, eltemették és elevenen kriptába zárták a világosság időmérőjét. Oda a fény korszaka, s ez az időmérő angyal létének egzisztenciális értelmét kérdőjelezi meg. Tört szárnyak, csonkolt láb, lemállott arc – és értelmét vesztett hivatás. E szobor elhelyezése mindent elmond a szentség értékvesztéséről, a fény és az angyalok mélybe szállásáról. A korszellem mementójaként függ dermedten, vasrudakkal a kripta falára szögezve – talán a feltámadásra, az újjászületésre várakozván?

Az alagsor ugyanolyan hosszú, mint a felső szinten a templom, vagyis több, mint száz méter hosszú! S a másik szárnyában volt az ispotály, hat napig itt kezelték a betegeket. Miért épp ennyi ideig? Talán valami beavatkozást végeztek, vagy ennyi idő alatt hangolta át a kezeltek szervezetét a harminc méter mély kút, esetleg a szent hely finom kisugárzása így csillapította a betegek idegrendszerét? Ami miatt már a római és kelta időkben is lakott és gyógyító hely volt ez? Nem az ősi termékenység istennő ünnepi megemlékező helye ez a templom?

A katedrális mögött kis park, benne egy pázsitból kimetszett csigavonalakkal tekergőző szabadtéri labirintus, bal kéz felől szépművészeti múzeum, a háttérben a folyó kanyarog. A székesegyház mellett jobb felől elsétálva s a sarkon befordulva lelni meg a XVII. századi kolostor épületét, amely menedéket biztosít a zarándokoknak.

És milyen a finom, a láthatatlan benyomás? Milyennek mutatkozott az érzések szintjén a templom? Nos, mint valami elnyúlóan heverő titok, mint egy titokzatos nő, asszony, femme fatal, ha tetszik, aki ugyan közszemlére teszi magát, sőt, mintegy hívogatva ingerli a látogatókat egy buja felfedezésre, titkait mégis rejtve hagyja, nem mutatja meg, hanem éppen a nyíltsággal titkolja. Micsoda mesterfogás!

Érdemes egy pillantást vetni Chartres geopolitikai és szakrális geometriai helyzetére. Vajon hová vezet a Chartres-Róma tengely, pontosabban a vatikáni obeliszken keresztül fektetett tengely meghosszabbítása? Érdekes: az etióp Lalibela városához, ahol szinte példátlan sziklába vájt templomok vannak. Ott a sziklába mélyített keresztény templomok, itt hajdanán barlangszentély föld alatti vízforrással, amit ma az altemplom rejt…

Ugyanilyen érdekes egy másik tengely, ami szintén a vatikáni obeliszken keresztül húzódik, mégpedig Aachen s az ottani katedrális, főleg annak a Nagy Károly építtette nyolcszögletű ős temploma, illetve Jeruzsálem és a sziklatemplom között. Mert Aachenben a templom az új Jeruzsálem, vagy égi Jeruzsálem földi előképe akart lenni, csakúgy, mint a katedrálisok általában.

Persze, ha eleget forgatja az ember a térképet, megannyi tengelyt talál… Nos, a katedrális valóságos melegágya a fantáziának, tömérdek megfontolandó és értéktelen elmélet születik arról, miféle misztikus jelentősége lehet a helynek. És minden bizonnyal van is ilyen jelentősége, amit csak megfelelő hangoltságban ismerhet föl az ember.

„Az egység volt a középkori ember legfőbb eszménye. Ez az egység tükröződött a céhek szervezetében, az egyetemeken, a tudományos enciklopédiákban és az építészetben is. A középkori ember ennek az ideának a beteljesedését leginkább a vallásban találta meg. A vallás határozott és biztos célt adott az életnek, amit Isten szava garantált, nevezetesen azt, hogy az ember, engedvén a meghívásnak bensőséges egységbe kerüljön az Istennel. Ez az igazság, a jóság és szépség közös mértékét szabta meg, hiszen mindenkinek ugyanaz volt a célja, a Megváltó példája nyomán ugyanazt a viselkedési mintát és imádatmódot követte.” (Edith Tömöry: A History of Fine Art sin India and the West, Orient Longman, Chennai, 2004. 352.o.)

Fölöttem az ég, előttem a cél, velem az Úr – a chartres-i katedrális kivételes próbálkozás az ember égbe tekintésében. Hajdanán az égbe szöktek a tornyok, szárnyaltak a kövek, ragyogtak az ólomüveg ablakok, az örök élet felé tekergőzött a labirintus – ma inkább várakozást sejtet az épület, mert mintha az ember nem tudná eldönteni: a földön akar-e maradni, vagy mégis nekiinduljon égi útjának…?

Tornyai Ödön

2017/68

Irodalom:

Burckhardt, Titus: Chartres és a katedrális születése, Arcticus Bp. 2001.

Fulcanelli: A katedrálisok misztériuma, Arcticus, Bp. 2001.

Tömöry, Edith: A History of Fine Arts in India and the West, Orient Longman, Chennai, 2004.